Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2010. október 8., péntek

Hetedik fejezet


Csókolj meg, a fenébe! Könyörögtem neki, de nem tudtam mozdulni…Megbénított valami erős, ismeretlen vágy, teljesen fogva tartott általa…Elbűvölten bámultam Edward Cullen tökéletes száját , és ahogy lefelé nézett rám…tekintete elhomályosult, szeme elsötétült. Nehezebben lélegzett, mint általában…én viszont egyáltalán nem vettem levegőt. A karjaidban vagyok…szent szar. Kérlek, csókolj meg. Becsukta a szemeit, mély levegőt vett, majd megrázta a fejét, mintegy válaszként a néma kérésemre. Amikor újra kinyitotta a szemeit, valami új szándék, valami hajthatatlan eltökéltség volt bennük.
„Isabella, távol kellene maradnod tőlem…Nem lennék jó számodra.” – suttogta.
„Mi? Ez most honnan jött?”  Hát ezt biztosan én fogom megítélni…mérgesen néztem rá, a fejem zavaros lett…az …elutasítástól.
„Lélegezz Isabella, lélegezz. Felállítalak és elengedlek” – mondta halkan és finoman eltolt magától.
Adrenalin rohant át a testemen - vagy attól hogy a biciklis éppen csak elmellőzött,  vagy Edward szédítő közelségétől, nem tudom - , idegessé és gyengévé téve egyszerre. NE! A lelkem sikított, ahogy eltolt magától és hirtelen elvesztettem minden reményemet. A keze a vállamon volt, kartávolságban tartott. Óvatosan figyelte a reakciómat. És az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, hogy szerettem volna ha megcsókol, de  nem tette meg, véresen nyilvánvalóvá tette azt hogy …ő nem akar engem. Hogy tényleg nem akar engem. Kolosszálisan félreértettem ezt a reggeli kávézgatást.
„Megállok” – sóhajtottam, megtalálva a hangomat, levegőt véve a tüdőm számára.
„Köszönöm” – mormoltam megalázottan…Hogy tudtam ennyire félreérteni a kettőnk közötti helyzetet? El kell távolodnom tőle.
„Miért?” – nézett rám helytelenítően. Még mindig nem vette le a kezét rólam.
„Hogy megmentett”- suttogtam.
„Hát, az az idióta rossz irányba hajtott…Örülök, hogy itt voltam. Irtózom a gondolattól, mi történhetett volna veled. Bejössz a szállodába és leülsz egy kicsit?”
És teljesen elengedett, a kezeit az oldala mellet tartotta és én úgy álltam előtte, mint egy bolond. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Csak el akarok menni…összes határozatlan, ki nem mondott reményem elhalt. Nem akar engem. Mit gondoltam? Szidtam magamat. Mit akarna tőled Edward Cullen? A kisördög a fejemben gúnyolódott. Karjaimat magam köré fontam, arccal az út felé fordultam és megkönnyebbülésemre a kis zöld ember feltűnt. Gyorsan átmentem az úton, biztos voltam abban, hogy Cullen követ. A hotel előtt hirtelen szembefordultam vele, de nem tudtam a szemébe nézni.
„Köszönöm a teát…és hogy megcsinálta a fényképeket.” – mormoltam.
„Isabella…én…” – abbahagyta és a gyötrelem a hangjában arra késztetett, hogy kelletlenül de felnézzek rá. Zöld szemei lángoltak, ujjai beletúrtak a hajába…megtörten, csalódottan nézett, arca merev, összes felépített védelme elpárolgott…
„Mi van, Edward?” – kérdeztem ingerülten, miután…nem folytatta. Csak menni akarok. Összeszedni és valahogy újra felépíteni gyenge, megsebzett büszkeségemet.
„Sok szerencsét a vizsgáihoz…” – mormogta.
Huh? Ezért nézett olyan vigasztalanul? Ez a nagy kinyilatkoztatás? Csak hogy szerencsét kíván a vizsgáimhoz?
„Köszönöm.” – és nem tudtam elrejteni a szarkazmust a hangomból. „Viszontlátásra Mr Cullen.”
Sarkon fordultam, teljesen elbűvölve attól, hogy nem estem hasra, és anélkül hogy újból rápillantottam volna elindultam a járdán lefelé a föld alatti garázs irányába.
Ahogy a sötétbe értem, konkrétan a garázs sivár fluoreszkáló fényébe, a falnak támaszkodtam…a fejemet a kezeim mögé temettem…Mégis, mit gondoltam? És hívatlanul, nem kívántan elkezdtek folyni a könnyeim. Miért sírok? Lecsúsztam a földre, mérges voltam magamra és erre az egész értelmetlen reakcióra. Átöleltem a térdemet, begubóztam…Olyan kicsire akartam összehúzni magam, amennyire csak lehet. Talán akkor ez a képtelen fájdalom is kisebb lesz, kisebb, mint én. Fejemet a térdeimre tettem…hagytam, hogy az értelmetlen könnyek féktelenül folyjanak. Úgy sírtam, mintha elvesztettem volna valamit, pedig soha nem is volt az enyém. Milyen képtelenség. Gyászolni valamit, ami sosem volt, meghiúsult reményeket, meghiúsult álmokat, elvesztett várakozásokat…
Soha nem én voltam az, akit a végül kirúgtak. Oké…tulajdonképpen én voltam az, akit utoljára hagytak a kosárlabda és röplabda csapat összeállításánál – de ezt megértettem – futni és csinálni valamit egyszerre, mint pattogtatni és eldobni egy labdát, na ez nem nekem volt kitalálva. Szóval, komoly teher voltam minden sportban, amit csak kipróbáltam.
Romantikus vonalon…soha nem adtam ki magam, soha. Egy életre szóló bizonytalanság – túl sápadt vagyok, túl sovány, sőt nyiszlett, koordinálatlan…hibáim listája hosszú. Szóval mindig én voltam, aki elutasította a jövendőbeli udvarlóját...soha senki nem keltette fel az érdeklődésemet…senki, kivéve Edward átkozott Cullen. Meglehet, kedvesebb lehetne számomra az olyanok kedvessége, mint Mike Newton, vagy Jacob Black, bár biztos vagyok benne egyik miatt sem bőgnék sötét helyeken. Nem tudom…talán csak egy jó adag sírásra volt szükségem…ebben az átkozott föld alatti garázsban, Portland közepén.
Hagyd abba! Hagyd abba! Most! –tudatalattim metaforikusan bámult a szemembe, karját összefonva, egyik lábán támaszkodva a másikkal idegesen engem rugdosva. Ülj a kocsiba, eridj haza, tanulj! Felejtsd el Cullent…Most! És fejezd be ez az egész önsajnálatot, szarrágást.
Oké, oké…Vettem egy mély levegőt és felálltam. Lépj túl rajta Swan. Elindultam Rose autójához, letöröltem a könnyeimet az arcomról. Nem fogok többé gondolni rá. Csak megjegyzem ezt az egészet, mint fontos tapasztalatot, és a vizsgáimra koncentrálok.
Rose az étkezőasztalnál ült a laptopjával, amikor hazaértem. Üdvözlő mosolya lehervadt z arcáról, ahogy meglátott.
„Bella, mi a baj?”
O, neee…nem kell ez a Rosalie Hale féle Inkvizíció…Megráztam a fejem felé egy maradj-magadnak-Hale féle mozdulattal. Végül is hallgathatok süketen és vakon, hogy kibírjam Rose-t.
„Sírtál” – különleges képessége van meglátni a teljesen nyilvánvalót.
„Mit tett veled az a vadállat” mordult és az arca…ijesztővé vált.
„Semmit Rose” – és valójában ez a probléma. A gondolat száraz mosolyt csalt az arcomra.
„Akkor miért sírtál? Te soha nem sírsz” – mondta lágyan, ahogy felállt és elindult felém, sötétkék szemei tele aggodalommal. Nagyon finoman körülfont karjaival és megölelt. Mondanom kellett valamit…csak hogy levakarjam magamról.
„Majdnem elütött egy biciklis” – ez volt a legjobb, amit tehettem, hogy elszakítsam Rose gondolatait…Cullenről.
„Jézus, Bella – rendben vagy? Hol sérültél meg?” – eltartott magától és gyorsan átvizsgált szemeivel.
„Nem…Edward megmentett” – suttogtam.
„De eléggé megrázott a dolog.”
„Hát, nem vagyok meglepve. Milyen volt a kávézás? Tudom, nem szereted a kávét…”
„Teát ittam…jó volt…semmi említésre méltó nem volt. Nem tudom, miért hívott meg.”
„Kedvel téged Bella.” – vette le a karjait rólam.
„Nos…már nem. Nem fogunk találkozni újra.” Igen, ezt tényként mondtam.
„Oh?”
A francba…most kíváncsi lett. Elindultam a konyhába, így nem láthatta az arcomat.
„Igen, egy kicsit sem hozzám való” – mondtam olyan közömbösen, ahogy csak tudtam.
„Mire gondolsz?”
„Oh, Rose, ez nyilvánvaló.” -  pördültem meg és néztem az arcába, ahogy ott állt a konyhaajtóban.
„Nekem nem.” – mondta. „Oké, több pénze van, mint neked…de hát több pénze van, mint  a legtöbb embernek Amerikában!”
„Rose, ő…”
„Te csak nem látod magad megfelelően, tudod, Bella?”- szakított félbe. Oh, ne…már megint kezdi a szónoklatot.
„Rose, kérlek. Tanulnom kell.” – vágtam a szavába.
Mérgesen nézett rám.
„Nos. Akarod látni a cikket? Befejeztem. Jake néhány nagyon jó képet csinált.”
Oh, ne…képi emlékeztető a gyönyörű Edwardról..az Én-nem-akarlak-téged  Cullenról.
„Persze”, és varázslatos mosollyal az arcomon odasétáltam a laptophoz. És ott volt Ő, fekete-fehérben bámult rám. Bámult rám és nem talált megfelelőnek. Úgy csináltam, mintha a cikket olvasnám, és egész idő alatt az Ő szürke pillantásával találkoztam…kerestem a fotón valami okot, hogy miért is nem lenne megfelelő számomra…idéztem fel szavait. És hirtelen vakítóan világossá vált. Ő őrültül jól néz ki, két távoli pólusán vagyunk két nagyon különböző világnak…és elképzeltem magam Ikarioszként, ahogy túl közel repülök a naphoz és elégek és leesek ennek eredményeképpen. És a szavai világossá váltak…erre gondolt, és ez tette könnyebbé most az elutasítást…majdnem. Ezzel együtt tudok élni. Megértem.
„Nagyon jó, Rose.” – mondtam.
„Megyek ismételni.” – és megpróbálok nem gondolni Rá újra…és most, hogy ezt megígértem magamnak kinyitottam átdolgozott jegyzeteimet és elkezdtem őket olvasni.
És csak amikor az ágyamban voltam és próbáltam aludni, engedtem meg hogy gondolataim visszavigyenek őrült reggelemhez. Újra és újra elismételtem a ’Nem járok senkivel’  mondatát és mérges voltam, hogy nem szereztem meg ezt az információt róla előbb…mielőtt a karjaiban voltam…mielőtt szabadjára engedtem álmaimat…És azon az éjjelen zöld szemekről, tejben levő leveles mintákról álmodtam, és sötét helyeken rohantam keresztül , baljós fénycsővilágítással…és nem tudtam, hogy valami elől, vagy valami felé futottam…sehogy sem volt egyértelmű.

Nincsenek megjegyzések: