Harminckilencedik fejezet

Edward keresztülszáguldott a csónakház faajtaján, éppen csak megtorpant lámpát kapcsolni. Fénycsövek izzottak fel és zúgtak sorban és erős fény árasztotta el a faházat. Felfordított helyzetemből egy mély benyomást keltő hatalmas bárkát láttam kikötve, ami lágyan ringott a sötét vízen, de éppen csak egy pillantást vethettem rá, mert Edward már cipelt is fel a falépcsőn a fenti szobába.

Megállt az ajtó előtt, megnyomott egy másik kapcsolót – most halogén lámpák kapcsolódtak fel, lágyabb fényt adva, olyant mint a parkolólámpák – és már bent is voltunk a lejtős mennyezetű padlásszobában… A szoba new england-i hajózási stílusban volt berendezve, kék és krém szín egy kis pirossal vegyítve, gyéren bútorozva – csak pár kanapét láttam. Edward letett a padlóra. Nem nagyon volt időm tovább vizsgálgatni a környezetemet, nem tudtam a szemem levenni Edwardról, meghipnotizált. Néztem, mintha egy ritka és veszélyes ragadozót láttam volna – vártam a támadását. Zihálva vette a levegőt… Végül is most cipelt végig a gyepen és fel a lépcsőkön… Zöld szeme égett az áhítozástól, a kívánástól és a nyers, hamisítatlan szenvedélytől.

Szent szar… csak a tekintetétől elégek.

„Kérlek, ne üss meg” – könyörögtem suttogva.

Edward enyhén összehúzta szemöldökét, pupillái tágra nyíltak… és kettőt pislantott.

„Nem akarom, hogy elfenekelj, ne itt, ne most… kérlek, ne tedd.”

A meglepetéstől elnyílt a szája, én pedig bátorságomon felbuzdulva óvatosan felemeltem a kezemet és végigfuttattam az arcán, az állán levő borostáig. Izgató elegye a sima és szúrós érzésnek… Edward lassan becsukta a szemét, arcát a tenyerembe hajtotta. Lélegzete a torkán akadt. A másik kezemmel is felnyúltam, végigfuttattam a hajában… oh – hogy szeretem a haját… lágy nyögését alig hallottam, és amikor kinyitotta a szemét… tekintete – óvatos, mint aki nem érti, hogy mit tettem… Előreléptem, felágaskodtam, gyengéden meghúztam a haját, hogy a szája az enyémhez kerüljön, és megcsókoltam. Beerőltettem a nyelvemet az ajkai között a szájába… felmordult, kezei hirtelen átkaroltak és visszacsókolt, keményen, birtokolni vágyóan, a nyelvünk táncot járt, ízleltük egymást, felemésztett a vágy bennünket. Hirtelen visszahátrált, mindkettőnk lélegzete szaggatott volt. Kezeimet a karjára tettem. Edward lebámult rám.

„Mit teszel velem?” – suttogta és hangjában éreztem a döbbenetet.

„Megcsókollak.”

„Nemet mondtál.”

„Mi?” – Mit akar ezzel mondani… nemet, mire?

„Az étkezésnél, a lábaddal.”

Oh… hát az miatt van minden.

„De a szüleid étkezőasztalánál voltuk…” – néztem fel rá, teljesen meghökkenve.

„Soha senki nem mondott még nemet nekem. És ez olyan – izgató. Szemei tágra nyíltak, a csodálat és a vágy keveredett bennük… szédítő keverék. Ösztönösen nyeltem egyet.

Kezei megmarkolták a fenekemet. Erőteljesen magához húzott, éreztem erekcióját.

Oh… istenem.

„Dühös vagy és felizgultál, mert nemet mondtam?” – leheltem elcsodálkozva.

„Dühös vagyok, mert nem említetted Floridát. Dühös vagyok, mert elmentél azzal a pasival inni, aki megpróbált elcsábítani, amikor részeg voltál, és aki otthagyott egy majdnem teljesen idegen alakkal, amikor rosszul voltál. Miféle barát tesz ilyent? És dühös vagyok és felizgult, mert összeszorítottad a lábaidat előttem.” Szemei vadul villogtak, és lassan felhúzta a ruhám alját.

„Akarlak, és most akarlak. És ha nem engeded, hogy elfenekeljelek – pedig megérdemled – akkor ebben a pillanatban ezen a kanapén megbaszlak, gyorsan, a saját kielégülésemre, nem a tiédre.”

A ruhám már alig takarta pucér fenekemet. Kezével hirtelen megmarkolta a puncimat, és egyik ujját lassan belém siklatta. Másik kezével határozottan fogta a derekamat, helyemen tartva ezzel.

„Ez az enyém” – suttogta agresszíven.

„Csak az enyém. Érted?” – és miközben akaratosan nézett rám, vizsgálva reakciómat, ujja ki-be mozgott. Szemei izzottak.

„Igen… a tiéd” – leheltem, ahogy a saját vágyam forrón és sürgetően áramlott át testemen… megindítva… mindent – idegvégződéseket, lélegzetet, szívverést – a szívem majd kiugrott a mellkasomból, a vér dörömbölt a fülemben… oh, istenem…

Edward hirtelen egyszerre több mindent is csinált. Kihúzta ujját, engem felizgultan hagyva, lehúzta cipzárját, lenyomott a kanapéra, és rám feküdt.

„Kezedet a fejed fölé” – vezényelt nyersen, feltérdelt és a térdeimet szélesebbre tárva benyúlt a kabátja belső zsebébe. Miközben elővette a kis csomagot, végig engem bámult sötét arccal… Kibújt a kabátjából, ami a padlóra esett, és felhúzta a kondomot lenyűgöző méretű péniszére.

Tettem, ahogy mondta, és tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy nem érinthetem meg. Nagyon kívántam… csípőm magától mozdult felé, emelkedett, hogy találkozzon vele – akartam, hogy bennem legyen… így, durván, keményen. Oh… a várakozás…

„Nem fog sokáig tartani. Gyors lesz és az én kedvemre lesz, nem a tiedre. Érted? Ne élvezz el, vagy elfenekellek” – mondta összeszorított foggal.

Szent szar… mégis hogy álljam meg?

És egy fürge mozdulattal bennem is volt, tövig. Hangosan felnyögtem, torokhangon, és élveztem teljes megszállottságát. Kezét a fejem tetejére tette, könyökével a karomat tartotta lent, lábait rám kulcsolta. Csapdába estem… Mintha mindenhol ott lett volna… legyűrt, majdnem megfojtott. De mennyei érzés volt… az én hatásom, ezt meg tudom tenni vele, és ez hedonikus, győzelmes érzés volt. Gyorsan, vadul mozgott bennem, lélegzete érdes volt, és éreztem, hogy testem válaszol… ne… ne… és lökésről lökésre együtt voltam vele… mint tökéletes ellenpont. Hirtelen, túl korán, teljesen belém nyomult, elcsitult, elélvezett, és foga között sziszegve engedte ki a levegőt. Ellazult, így teljes súlyát magamon érezhettem. De nem voltam még kész arra, hogy elengedjem… az én testem is kívánta a kielégülést, de nagyon nehéz volt, így nem tudtam magam felemelni, hogy hozzányomjam magam. És hirtelen kihúzta magát belőlem, otthagyva sajgó kívánsággal, többre vágyva… Rám nézett.

„Ne nyúlj magadhoz. Azt akarom, hogy csalódott legyél. Te is ezt teszed velem, amikor nem

beszélsz velem, amikor megtagadod tőlem, ami az enyém.” – szemei újból lángoltak… megint dühös volt.

Bólintottam, ahogy lihegve felnéztem rá. Felállt, eltávolította a kondomot, összekötötte a tetején és zsebre tette… rábámultam… lélegzetem még mindig szabálytalan volt… és akaratlanul összeszorítottam combjaimat, megpróbáltam némi megkönnyebbülést találni. Edward felhúzta a cipzárját, belekotort a hajába, és felszedte a kabátját. Majd visszafordult felém… tekintete megenyhült.

„Jobb, ha visszamegyünk a házba.” És belső zsebéből elővette a bugyimat. Nem vigyorogtam, amikor elvettem tőle, de legbelül tudtam – büntetésből dugott meg, de győzelmet is arattam a bugyi témában… benső istennőm egyetértően bólintott, elégedett vigyorral az arcán – nem kellett kérned tőle…

„EDWARD!” – kiáltott lentről Alice.

Edward megfordult és felhúzott szemöldökkel nézett rám.

„Éppen időben. Hogy tud valaki, aki ilyen kicsi, ennyire irritáló lenni?”

Sötéten néztem rá, sietősen felhúztam a bugyimat, oda ahova tartozik, felálltam annyi méltósággal, amennyi tellett az éppen megdugott állapotomból. Gyorsan megpróbáltam elegyengetni éppen-megdugott-kócos hajamat.

„Idefönt, Alice” – kiáltott vissza Edward.

„Nos, Miss Swan, jobban érzem magam – de még mindig el akarom fenekelni” – mondta lágyan.

„Nos, nem hiszem, hogy megérdemlem, Mr Cullen, különösen, hogy eltűrtem indokolatlan letámadását.”

„Indokolatlan? Megcsókoltál!” – és mindent megpróbált, hogy megbántottnak nézzen ki.

Elbiggyesztettem a számat.

„Legjobb védekezés a támadás.”

„Védekezés mi ellen?”

„A viszkető tenyereddel szemben.”

Félrehajtotta a fejét és rám mosolygott, ahogy Alice felcsattogott a lépcsőn.

„De elviselhető volt?” – kérdezte csendesen.

Elpirultam.

„Éppen csak.” – suttogtam, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

„Oh, itt vagytok…” – ragyogott ránk Alice.

„Körbevezettem Isabellát” – nyújtotta ki kezét felém Edward, zöld szemei intően néztek rám. Óvatosan kezébe tettem kezemet, ő gyengéden megszorította.

„Rose és Emmett el akarnak menni. Hittétek volna, hogy ők ketten…? Nem tudják távol tartani a kezüket egymástól.” – csinált Alice úgy, mint aki undorodik valamitől, miközben Edwardról rám nézett.

„Mit csináltatok itt?”

Jézusom de erőszakos… Bíborvörös lettem. Alice rám vigyorgott.

„Megmutattam Isabellának az evezős kupáimat” – mondta Edward, készen a válasszal, póker arccal.

„Menjünk, búcsúzzunk el Rose-tól és Emmett-től.”

Evezős kupák?

Edward gyengéden maga elé húzott, és ahogy Alice elfordult, rácsapott a fenekemre. Elakadt a lélegzetem a meglepetéstől.

„Újra meg fogom tenni és hamarosan, Isabella” – fenyegetett csendesen, a fülembe súgva… azután magához ölelt, ahogy háttal voltam neki. Gyengéd csókot nyomott a hajamra.

 ~.~

Ahogy visszatértünk a házba, Rose és Emmett éppen elbúcsúztak Esmétől és Dr Cullentől. Rose erősen megölelt.

„Beszélnünk kell arról, hogy ellenkezel Edwarddal” – sziszegtem a fülébe csendesen, ahogy megölelt.

„Muszáj vele ellenkezni, akkor tudod meg, hogy milyen is igazából. Légy óvatos, Bella – nagyon önző. Találkozunk később” – súgta vissza.

TUDOM, HOGY MILYEN IGAZÁBÓL  -  TE MEG NEM! – sikítottam magamban. Teljesen biztos voltam, hogy amit tett, azt jószándékúan tette, de néha túllépi a határokat… Mérgesen néztem rá, ő gyerekesen rám öltötte a nyelvét. Rezignáltam visszamosolyogtam. A játékos Rose szokatlan volt, de biztos Emmett hatott rá.

Integettünk neki az ajtóból. Edward felém fordult.

„Nekünk is mennünk kell – holnap állásinterjúra mész.”

Alice melegen megölelt búcsúzáskor.

„Soha nem gondoltuk, hogy talál majd valakit” – ömlengett.

Én elpirultam, Edward a szemeit forgatta. Elbiggyesztettem a számat. Ő miért teheti meg és én miért nem? Én is akarom forgatni a szemeimet, de nem tehetem, a csónakházban történtek után főleg nem.

„Vigyázz magadra, Bella kedves” – mondta Esme szívélyesen.

Edward zavarában vagy csalódottságában a túlzó figyelemtől, ami felém sugárzott a jelenlevő Cullenekből, megragadta a kezemet és magához húzott.

„Nos, ne ijesszük el, vagy kényeztessük el Isabellát a túlzott szeretettel” – dörmögött.

„Oh, Edward, hagyd abba az ugratást” – rótta meg Esme elnézően… szemei szeretettől és gyengédségtől ragyogtak fiára. Valahogy mégis úgy éreztem, Edward nem ugratott. Titokban figyeltem kapcsolatukat. Nyilvánvaló volt, hogy Esme rajong érte, egy anya végtelen szeretetével. Edward lehajolt és hűvösen megpuszilta Esmét.

„Anya” – mondta, hangjában rejtett érzelemmel – tisztelet volt talán?

„Dr Cullen – viszont látásra és köszönöm” – nyújtottam a kezemet felé… és ő is megölelt!

„Kérlek, szólíts Carlisle-nak… Nagyon remélem, hamarosan újra találkozunk, Bella.”

Elbúcsúztuk, Edward az autóhoz vezetett, ahol Taylor várt ránk. Egész idő alatt itt várakozott?  Taylor ajtót nyitott nekem, beszálltam a Mercedes hátsó ülésére. Úgy éreztem, némi teher lekerült a vállaimról. Jézusom, micsoda nap volt… felettébb fáradt voltam. Taylorral folytatott rövid megbeszélés után  Edward beült mellém. Felém fordult.

„Nos, úgy néz ki, a családom is kedvel téged” – mormolta.

Is? A lehangoló gondolat, hogy miért is lettem meghívva, hívatlanul és kellemetlenül felütötte a fejét gondolataimban. Taylor elindult és kikerültünk  fénykörből az út sötétségébe. Edwardra bámultam, ahogy ő mereven nézett rám.

„Mi van?” – kérdezte halkan.

Pillanatnyi zavarban voltam. Nem – elmondom neki. Mindig reklamál, hogy nem beszélek vele.

„Azt hiszem, csapdában érezted magad, hogy el kellett vigyél a szüleidhez” - hangom gyenge és habozó volt.

„Ha Emmett nem vitte volna Rose-t, te soha nem hívtál volna engem.”

Nem láthattam az arcát a sötétben, de felém hajtotta a fejét, eltátva a száját.

„Isabella, örülök, hogy találkoztál a szüleimmel. Miért értékeled le magad ennyire? Ez mindig ámulatba ejt. Te egy erős, független fiatal nő vagy, de magadról csak negatívan ítélkezel. Ha nem akartam volna, hogy találkozz velük, nem hívtalak volna. Így gondoltad egész idő alatt, amíg ott voltunk?”

Oh! Azt akarta, hogy ott legyek - micsoda meglepetés.  Nem látszott rajta, hogy kényelmetlenül érezné magát  a kérdésem miatt, mint ahogy látszana rajta, ha titkolni akarná az igazságot. Őszintén elégedettnek látszott, hogy vele voltam… melegség száguldott át rajtam. Edward megrázta a fejét és a kezemért nyúlt. Idegesen néztem Taylorra.

„Ne aggódj Taylor miatt. Beszélj.”

Vállat vontam.

„Igen… így gondoltam. És egy másik dolog… Csak azért említettem Floridát, mert Rose Barbadosról beszélt – még nem határoztam semmiről.”

„El akarsz menni, meglátogatni anyádat?”

„Igen.”

Furcsán nézett rám, mintha magában vívódott volna.

„Jöhetek veled?” – kérdezte végül.

Mi?!

„Öhm… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.”

„Miért nem?”

„Nos, egy kis szünetben reménykedtem, távol ettől az egésznek az intenzitásától… megpróbálni átgondolni ezt a dolgot.”

Rám bámult.

„Nagyon intenzív vagyok?”

Nem tudtam megállni – nevetésben törtem ki.

„Ez enyhe kifejezés.”

Ahogy elhaladtunk az utcai lámpák alatt, a felvillanó fényben láttam, hogy szája mosolyra húzódik.

’Kinevet, Miss Swan?”

’Nem merném, Mr Cullen”- válaszoltam tettetett komolysággal.

„Úgy hiszem, meg mered tenni, és úgy gondolom, gyakran kinevetsz.”

„Nos, olyan mókás vagy.”

„Mókás?”

„Oh, igen.”

„Speciálisan mókás, vagy olyan ha-ha-ha mókás?”

„Oh… sok van az egyikből és néhány a másikból.”

„És melyikből van több?”

„Hagyom, hogy kitaláld magadtól.”

„Nem vagyok biztos abban, hogy bármit is ki tudnék találni rólad, Isabella” – mondta keserűen… majd folytatta csendesen:

„Miről kell gondolkodnod Floridában?”

„Rólunk” – suttogtam.

Érzéketlenül nézett rám.

„Azt mondtad, megpróbálod” – mormolta.

„Tudom.”

„Meggondoltad magad?”

„Lehet…”

Elhúzódott, mintha kényelmetlenül érezte volna magát.

„Miért?”

Szent szar…  hogy történt meg, hogy ilyen hirtelen komoly és jelentőségteljes lett a beszélgetés? Úgy nézett ki, hogy minden rajtam csattan. Mint egy vizsga, amire nem készültem fel – mit mondhatnék? Mert azt hiszem, szeretlek… és te csak játékszernek tekintesz… mert nem érinthetlek meg… mert túlságosan félek bármilyen érzelmet kimutatni irántad, mert meghátrálsz, vagy elküldesz… vagy ami rosszabb – megütsz?

Mit mondhatnék?

Inkább kibámultam az ablakon. Az autó a hídon haladt visszafelé. Mindketten a sötétségbe burkolóztunk, elrejtve gondolatainkat, érzéseinket… de ehhez nem is kellett az éjszaka nekünk.

„Miért, Isabella?” – követelte a választ Edward.

Vállat vontam… csapdába esetten. Nem akartam elveszíteni őt. Minden kérése ellenére, szüksége volt arra, hogy ellenőrizze a dolgokat, az ő rémisztő bujaságai ellenére… soha nem éreztem magam ennyire élő embernek, mint amennyire most érzem magam… izgalmas dolog csak ülni is mellette… annyira kiszámíthatatlan, szexi, élénk eszű, érdekes… de a hangulatai…oh – és bántani akar. Azt mondta, gondolkodik a szerződéshez fűzött megjegyzéseimen… de még mindig megrémít az egész. Becsuktam a szememet… Mit mondhatnék? Mélyen legbelül még mindig többet szeretnék… több érzelmet, több játékos Edwardot, több… szerelmet.

Megszorította a kezemet.

„Beszélj hozzám, Isabella. Nem akarlak elveszíteni. Az elmúlt hét…” – és elakadt.

Már majdnem a híd végére értünk, ahol az út megint lámpafényben fürdik, arca felvillant a fény váltakozásában. Mint egy ideillő metafora. Ez a férfi, akire egyszer úgy gondoltam, mint egy romantikus hősre – bátor, ragyogó fehér lovag, vagy az a sötét lovag, akinek magát mondja. Ő nem hős, ő egy férfi, komoly, mély érzelmi hiányokkal, aki magával ragad a sötétségbe. Vissza tudom vezetni a világosságba?

„Még mindig többet szeretnék.” – suttogtam.

„Tudom” – mondta - „Megpróbálom.”

Felpislogtam rá, és ő elengedte a kezemet, felnyúlt az arcomhoz és kiszabadította beharapott számat.

„Érted, Isabella, megpróbálom” – mondta halálosan komolyan.

Oh, istenem…

Ez volt a végszó számomra. Kicsatoltam a biztonsági övemet, felkapaszkodtam az ölébe, teljes meglepetésére. Kezemet feje köré fontam, és megcsókoltam, hosszan, erősen, és egy pillanaton belül reagált.

„Maradj velem ma éjjel” – lehelte.

„Ha elmész, nem foglak látni egy hétig. Kérlek.”

„Jó” –egyeztem bele.

„És én is megpróbálom… Aláírom a szerződést” – döntöttem el egy pillanat alatt.

Rám meredt…

„Írd alá, ha hazajöttél Floridából. Gondolkodj rajta. Alaposan gondold meg, baby” – és keze közé fogva arcomat, gyengéden megcsókolt.