Harmincnyolcadik fejezet

Fellestem Edwardra a liftben. Mulatott magában, a szája szélén mosoly látszott. Gyanítottam, hogy az én káromra mulat. Vajon mit képzeltem? Meg fogok ismerkedni a szüleivel és nincs rajtam alsónemű. Kisördögöm egy én megmondtam, nem igazán mellettem álló pillantást vetett rám. A lakás relatív védettségében az ötlet jónak tűnt, egy kis ugratásnak… most… hogy már majdnem kint voltam… Bugyi nélkül! Lepillantott rám… és máris itt volt… az a bizonyos feszültség közöttünk. A jókedv eltűnt az arcáról, arca elfelhősödött, szeme elsötétült… oh, istenem.

A liftajtó kinyílt a földszinten. Edward gyengén megrázta a fejét, mintha elűzné a gondolatait, majd intett, hogy menjek ki előtte. Mint egy igazi úriember. Kit akar elbolondítani? Nem úriember. Nála van a bugyim.

Taylor a hatalmas Mercedes mellett állt. Edward kinyitotta a hátsó ajtót előttem, és olyan elegánsan bemásztam, amennyire csak tudtam, alsónemű nélkül. Igazán hálás voltam, hogy Rose ruhája elég szűk és éppen a térdem fölé ér.

Felhajtottunk az I-5-ös útra, mindketten csendben voltunk, tagadhatatlanul amiatt, hogy Taylor előttünk ült. Edward hangulata kézzelfoghatóan megváltozott, a vidámsága lassan eltűnt, ahogy észak felé haladtunk… merengett kifelé bámulva az ablakon, éreztem, ahogy távolodik tőlem. Mire gondolhatott? Nem kérdezhettem meg tőle. Miről beszélhetnék Taylor előtt?

„Hol tanultál táncolni?” – kérdeztem óvatosan.

Felém fordult és rám bámult… pillantása olvashatatlan volt az út mellett felvillanó lámpák fényében.

„Igazán tudni akarod?” – válaszolt halkan.

A szívem nagyot zökkent, és már nem akartam tudni – mert már sejtettem.

„Igen…” – mormoltam kelletlenül.

„Mrs Robinson odavolt a táncért.”

Oh… legrosszabb sejtésem beigazolódott. Ő tanította meg Edwardot és a gondolat elszomorított – nincs semmi, amire én taníthatnám meg… nincs semmilyen speciális képességem.

„Biztos jó tanár volt.”

„Az volt” – válaszolta még mindig halkan.

Megborzongtam. Neki jutott a legjobb Edwardból? Mielőtt még Edward ilyen zárkózott lett…? Vagy Ő rángatta ki Edwardot önmagából? Edwardnak van egy játékos, érdekes oldala is… akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy forgott velem körbe-körbe a nappaliban… olyan váratlan volt… és nála volt a bugyim, valahol.

És ott van a ’Fájdalom Vörös Szobája.’ Megdörzsöltem a csuklóimat önkéntelenül – ezt teszik a vékony műanyag-kötözők a lányokkal. Mrs Robinson tanította erre… vagy rontotta el, nézőpont kérdése… de az is lehet, hogy Mrs Robinsontól függetlenül is erre az útra talált volna. Ez ebben a pillanatban jutott eszembe, még akkor is, ha utáltam Mrs Robinsont. Vakon bámultam ki az ablakon, dédelgetve ésszerűtlen mérgemet és irigységemet.

Képzeletem visszatért a délutánhoz. Tekintve azokat, amiket felfogtam az általa nyújtott engedményekből, még finom volt hozzám. Meg fogom újra tenni…? Nem hiszem, hogy újból vitát kezdhetnék a dolgokról…és persze, hogy meg fogom újra tenni… ha megkér, és amíg nem bánt… mert ha ez az egyetlen módja, hogy együtt lehessek vele…És ez az alapja mindennek. Vele akarok lenni. Benső istennőm sóhajtott megkönnyebbülésében. Arra a következtetésre jutottam, amin egyfolytában járt az agya – egy másik életerős része a létének – és ebben a pillanatban a leginkább kihasznált része…

„Ne tedd…” – mormolta.

Összehúztam a szemöldökömet és ránéztem.

„Mit ne?” – nem is nyúltam hozzá.

„Ne kombináld túl a dolgokat, Isabella.” – fogta meg a kezemet, felemelte a szájához és gyengéden megpuszilta a bütykeimet.

„Gyönyörű délutánom volt… köszönöm.” – tért vissza hozzám. Felpislantottam rá, halványan elmosolyodtam, olyan zavarba ejtő tud lenni. De azért feltettem azt a kérdést, ami motoszkált bennem…

„Miért használtál kábelkötözőt?”

Rám vigyorgott.

„Mert gyors, könnyű és valami más érzést ad, mint amit eddig érezhettél és tapasztalhattál. Tudom, egy kissé brutális, de én ezt szeretem az ilyen fogva tartó dolgokban.” – mosolygott rám szelíden.

„Nagyon hatásosan tart a helyeden.”

Elpirultam és idegesen Taylorra pillantottam, aki közömbösen az utat figyelte. Mi a fenét vár, mit válaszoljak erre?

Ártatlanul vonta meg a vállát.

„Ez mind az életem része, Isabella” – szorította meg a kezem, majd elengedte… és újra kibámult az ablakon.

Az ő élete… és akarok én ahhoz tartozni, hogy az ő kifejezésével éljek? Nem és nem tudom. Azt az átkozott szerződést meg nem is említette.

Tűnődésem nem vidított fel. Én is kibámultam az ablakon. A táj megváltozott. A sötétség által körülölelve áthaladtunk az egyik hídon. A komor sötétség összhangban volt önelemző hangulatommal… bezárt, megfojtott.

Röviden rápillantottam Edwardra. Ő meg engem bámult.

„Egy vagyont adnék a gondolataidért” – mondta.

Komoran sóhajtottam.

„Huh, annyira rosszak?”

„Azt kívántam, bár tudnám, mire gondolsz te?”

Fintorgott.

„Dittó, babám” – mondta lágyan, és Taylor tovább száguldott Bellevue felé az estében.

~ . ~

Éppen nyolc előtt a Mercedes bekanyarodott egy koloniál stílusú ház kocsibeállójára. Lélegzetelállítóan szép… még a rózsák is a bejárati ajtó körül. Képeskönyvbe illően tökéletes.

„Készen állsz erre az egészre?” – kérdezte Edward, ahogy Taylor lefékezett a lenyűgöző bejárati ajtó előtt. Bólintottam, és újból biztatóan megszorította  a kezemet.

„Nekem is első alkalom” – súgta és próbaképpen rám mosolygott.

„Fogadjunk, szeretnéd, ha rajtad lenne a bugyid…” – kötekedett én meg elpirultam. Elfeledkeztem a hiányzó bugyimról. Szerencsére Taylor kiszállt a kocsiból és ajtót nyitott nekem, így nem hallhatta Edwardot. Haragosan néztem a csintalanul vigyorgó Edwardra, majd kiszálltam az autóból.

Esme az ajtóban állva várt ránk. Elegánsan visszafogott kék selyemruha volt rajta, mögötte valószínűleg Dr Cullen állt… magas, szőke, a maga módján legalább olyan jóképű, mint Edward.

„Isabella, anyámmal Esmével már találkoztál… ő pedig az apám, Carlisle.”

„Dr Cullen megtiszteltetés, hogy találkozhatok önnel” – mosolyogtam és kezet fogtunk.

„A megtiszteltetés az enyém, Isabella.”

„Kérem, szólítson Bellának.”

Carlisle kék szemei bársonyosan gyengéd pillantásúak voltak.

„Bella, mennyire örülök hogy újra találkozunk” – ölelt meg Esme melegen.

„Gyere be, kedves.”

„Ö van itt?” – hallottam egy sikoltást a ház belsejéből.

Idegesen néztem Edwardra.

„Ez Alice lesz, a húgom” – mondta majdnem ingerülten, de nem tűnt igazán mérgesnek – rejtett szeretet volt szavaiban. Abból tűnt ki, ahogy a hangja ellágyult és szemei összeszűkültek, ahogy kimondta húga nevét. Edward egyértelműen rajongott Alice-ért… micsoda meglepetés. És Alice beszáguldott a hallba… sötét-hajúan, tündérszerűen, valószínűtlenül karcsúan és gyönyörűen… körülbelül annyi idős volt, mint én.

„Isabella! Sokat hallottam már rólad…” – ölelt meg szorosan. Szent tehén… és nem tudtam ellenállni, mosolyogtam határtalan lelkesedésén.

„Bella, kérlek” -  mormogtam, ahogy Alice magával cipelt a széles előcsarnokba. Mindenhol sötét fapadló volt, rusztikus szőnyegekkel, széles lépcsősorral a második szintre.

„Soha nem hozott még haza lányt” – mondta Alice, sötét szemei ragyogtak az izgatottságtól. Megpillantva Edward szemforgatását, felhúztam szemöldökömet. Összehúzott szemmel nézett vissza rám.

’Alice, csillapodj” – dorgálta meg Esme finoman Alice-t.

„Szia, drágám” – mondta utána Edwardnak és megpuszilta mindkét arcát. Edward melegen visszamosolygott az anyjára, aztán kezet fogott az apjával.

Mindnyájan a nappali felé vettük az irányt. Alice nem engedte el a kezemet. A szoba tágas volt, ízlésesen berendezve, krém, barna és halványkék színekkel… kényelmes, nem hivalkodó, nagyon stílusos.

Rose és Emmett egy kanapén ültek egymáshoz bújva, pezsgőspohárral a kezükben. Rose felugrott, hogy megöleljen. Alice végül elengedte a kezemet.

„Szia Bella” – sugárzott Rose rám.

„Edward…” – bólintott kurtán.

„Rose…” – üdvözölte Edward ugyanolyan formálisan.

Bosszantott a viselkedésük. Emmett viszont medveölelésébe szorított… mi ez, öleljük meg Bellát hét van?

Ez a csillogó szeretetbemutatás – na ez nem az én világom volt. Edward mellettem állt, kezét a csípőmön tartotta, széttárt ujjaival közelebb húzott magához… hirtelen mindenki minket bámult. Elég nyugtalanító volt.

„Italt?” – szedte össze magát Dr Cullen.

„Prosecco?”

„Kérek” – Edward és én egyszerre válaszoltunk. Oh… ez még furább volt.

Alice összecsapta a kezét.

„Még ugyanazt is mondjátok. Hozom.” –futott ki a szobából. Azt hiszem, bíborvörös lettem… az jutott eszembe Rose-t és Emmettet látva, hogy Edward azért hívott meg, mert Rose itt van. Emmett valószínűleg teljesen szabadon és boldogan hívta meg Rose-t, hogy találkozzon a szüleivel. Edward csapdába esett – tudva, hogy Rose-tól úgyis értesülök mindenről. Elkomorodtam a gondolattól… Rákényszerült, hogy meghívjon. Az eszmélés szörnyű és lehangoló volt. Kisördögöm bölcsen bólogatott, na-végül-kitaláltad-te-hülye nézéssel az arcán.

„A vacsora mindjárt kész” – mondta Esme és Alice után ment.

Edward összehúzta a szemöldökét és rám nézett…

„Ülj le” – parancsolt rám és a plüsskanapé felé mutatott. Én meg tettem, ahogy mondta… óvatosan keresztbe tettem a lábaim. Edward leült mellém, de nem ért hozzám.

„Éppen a vakációról beszélgettünk Bella” – mondta Dr Cullen kedvesen.

„Emmett úgy döntött, hogy Rose-al és családjával Barbadosra megy egy hétre.”

Rápillantottam Rose-ra, ő visszavigyorgott rám és bólintott. Szemei csak úgy ragyogtak… elégedett volt. Rosalie Hale… mutass egy kis méltóságot…!

„Te is tartasz egy kis szünetet a vizsgák után?” – kérdezte tőlem Dr Cullen.

„Arra gondoltam, hogy pár napra elutazom Floridába” – válaszoltam.

Edward felém fordult, rám villantotta a szemét. Arca kifejezéstelen volt.

Oh, a szarba… Nem említettem meg neki.

„Florida?” – kérdezte csendesen.

„Anyám ott él, és egy jó ideje nem láttam.”

„Mikorra tervezed az indulást?” – hangja halk volt.

„Holnap… késő este.”

Alice visszaballagott a nappaliba, és mindenkinek a kezébe nyomott egy pezsgőspoharat, megtöltve halvány rózsaszín prosecco-val.

„Egészségetekre” – emelte fel poharát Dr Cullen.  Helyénvaló tószt egy orvos részéről… megmosolyogtatott.

„Mennyi időre?” – kérdezett Edward tovább, megtévesztően lágy hangon.

Szent szar… mérges.

„Nem tudom még. Attól függ, hogy mi lesz a holnapi állásinterjúkon…”

Edward összeszorította a száját, és Rose ebben a pillanatban nézett rá… és negédesen rámosolygott.

„Bella megérdemel egy kis szünetet” – mondta Edwardnak címezve. Miért ilyen ellenséges Rose Edwarddal?

„Állásinterjúra mész?” – kérdezte Dr Cullen.

„Igen… belső munkatársnak két kiadónál, holnap.”

„Nos, sok szerencsét kívánok.”

„Vacsora az asztalon” – jelentette be Esme.

Mindnyájan felálltunk, Rose és Emmett követték Dr Cullent és Alicet. Én is elindultam, de Edward megmarkolta a kezemet, megállásra kényszerítve.

„Mikor akartad megmondani nekem, hogy elmész?” – mondta sürgetően. Hangja lágy volt, de csak leplezte a mérgét.

„Nem elmegyek, csak meglátogatom az anyámat… és csak gondolkodom rajta.”

„És mi van a megállapodásunkkal?”

„Még nem állapodtunk meg semmiben.”

Szúrós szemmel nézett rám… majd úgy tűnt, hogy emlékezteti valamire magát. Elengedte a kezemet, megfogta a könyökömet és kivezetett a nappaliból.

„Ennek a beszélgetésnek nincs vége” – suttogta fenyegetően, ahogy beléptünk az ebédlőbe.

Oh, szent ég… ne csinálj a nadrágodba… és add vissza az enyémet. Rábámultam. Az ebédlő a Heathman-beli privát vacsoránkra emlékeztetett. Kristálycsillár lógott a sötét fa asztal fölött, és volt egy díszesen faragott keretű tükör is. Az asztalon vászon asztalterítő, középen egy vázában halvány rózsaszín bazsarózsák. Kimondottan elbűvölő… eszembe jutott, hogy Edward említette, Esme lakberendező.

Ahogy elfoglaltuk helyünket – Dr Cullen az asztalfőn, jobbra tőlem, Edward mellettem balról – megszólalt a telefon.

„Elnézést” – állt fel Dr Cullen és kiment.

Alice Edward mellett ült, megragadta a kezét és megszorította. Edward melegen rámosolygott.

„Hol találkoztál Bellával?” – kérdezte Alice.

„Riportot készített velem a WSU iskolai újságja számára.”

„Amit Rose szerkeszt” – tettem hozzá, remélve, hogy a beszélgetés elterelődik rólam.

Alice Rose felé fordult, aki velem szemben ült Emmett mellett, és az újságról kezdtek beszélni. Edwardra pillantottam, ő is felém fordult, fejét oldalra hajtotta.

„Mi van?” – kérdezte.

„Kérlek, ne legyél dühös rám” – suttogtam.

„Nem vagyok dühös rád…”

Csak néztem rá. Sóhajtott egyet.

„De, dühös vagyok rád” – és behunyta a szemét.

„Tenyérviszketően dühös?” – kérdeztem idegesen.

„Miről beszéltek?” – szólt közbe Rose.

Elpirultam, Edward Rose-ra nézett azzal a mi-a-fene-közöd-van-hozzá nézésével – még Rose is lehajtotta a fejét miatta.

„Csak a floridai utamról” – válaszoltam kedvesen, remélve, hogy eloszlatom egymás iránti ellenségességüket.

Rose visszamosolygott, szeme ravaszul csillogott.

„Hogy volt Jake, amikor pénteken elmentetek a bárba?”

Szent baszás… Rose. Rámeresztettem a szemeimet… mit csinálsz? Visszanézett rám szintén nagy szemekkel… és konstatáltam, féltékennyé akarja tenni Edwardot. Mennyire kevéssé ismeri… arra gondoltam, muszáj lesz felvennem a kesztyűt.

„Jól volt.” – mormoltam.

Edward felém hajolt.

„Tenyérviszketően dühös vagyok” – suttogta.

„Főleg most.” – és hangja halálosan csendes volt.

Oh, ne… vonaglottam meg. Emmett hirtelen megjelent mellettem.

„Bort, Bella?”

„Igen, kérek… „ – sokat! Töltött a poharamba, majd tovább haladt.

Esme újból feltűnt, két tányért hozott. Egy csinos fiatal nő követte, szőke copfokkal, csinos szürke ruhába öltözve, tálcát hozott, tányérokkal megrakva. Szemei egyből megtalálták Edwardot a szobában. Elpirult, és tovább bámulta Edwardot hosszú kipingált szempillái alól. Mi?

„Köszönöm, Heidi, csak hagyja a tálcát a tálalón” – mondta Esme.

Persze, hogy Heidinek hívják, ezekkel a szőke copfokkal…

Heidi bólintott, és még egy gyors pillantást vetett Edward felé, mielőtt kiment.

Szóval,  Cullen-éknek természetesen van személyzetük is, és az a személyzet szemet vetett az én leendő Dominánsomra. Lehet ez az este még ennél is rosszabb? Savanyúan bámultam ölemben fekvő kezeimre.

Dr Cullen visszatért és Esme kiosztotta a tányérokat.

„Bátran kezdjen neki mindenki” – mosolygott rám, ahogy átnyújtotta az én tányéromat.

Chirozo és kagyló… és annak ellenére, hogy gyomrom görcsben állt Edward burkolt fenyegetésétől és csinos kis Heidi alattomos pillantásaitól – aki európai, kétség kívül -  és a hiányzó bugyi miatti összeomlástól, éhes voltam. Elpirultam, mert rájöttem, hogy a délutáni fizikai erőfeszítés hozta meg az étvágyamat.

„Ki telefonált, kedvesem?” – kérdezte Esme Dr Cullent.

„A kórházból hívtak, egy újabb kanyarós eset.”

„Oh, ne…”

„Igen, egy gyerek. Negyedik a hónapban.”

„Örülök, hogy a gyerekeim nem voltak kanyarósak. Nem volt más a bárányhimlőn kívül, hála istennek… szegény Emmett” – mondta, ahogy leült és gyengéden mosolygott nagydarab fiára.

Emmett szája tele volt étellel, de így is elpirult.

„Edward és Alice szerencsések voltak… nagyon gyengén jött ki rajtuk, alig egy-két pötty, az is megoszlott kettejük között.”

Már mindkét fiú feje vörös volt. Alice vihogott.

„Szóval, láttad a Mariner meccset, apa?” – Emmett hallhatólag el kívánta terelni a beszélgetés irányát.

Az előétel finom volt, és inkább arra figyeltem, amíg Emmett, Dr Cullen és Edward a baseballról beszélgettek. Edward nyugodtnak tűnt, amíg a családjával beszélgetett. Az agyam közben őrült módon járt. A pokolba Rose-al, milyen játékot űz velem? Meg fog büntetni Edward? Elcsüggedtem a gondolattól. Még nem írtam alá a szerződést… Talán nem is fogom… Talán Floridában maradok, ahol nem érhet el.

„Sikerült berendezkednetek az új lakásban, drágám?” – kérdezte Esme udvariasan. Hálás voltam a kérdéséért, elszakított zavaros gondolataimtól. Elmeséltem neki a költözködésünket. Ahogy befejeztük az előételt, Heidi újból feltűnt. És nem először éreztem, hogy bár szabadon tehetném kezemet Edwardra, csak hogy látható legyen… lehet ötvenszeresen átkozott, akkor is az enyém. Heidi letakarította az asztalt, túl közel hajolva Edwardhoz szerintem. Benső istennőm magában füstölgött, és nem kifejezetten jó szándékkal.

Rose és Alice líraian vitatkoztak Párizsról.

 „Voltál már Párizsban, Bella?” – kérdezte Alice ártatlanul, kiszakítva ezzel irigy ábrándozásomból.

„Nem, de szeretnék elmenni” – és tudtam, én vagyok az egyetlen az asztalnál, aki még nem volt Amerikán kívül.

„Párizsba mentünk nászútra” – mosolygott Esme Dr Cullenre, aki visszavigyorgott… majdnem zavaró volt ezt észre venni. Nyilvánvalóan nagyon szerették egymást, és egy pillanatra eltűnődtem milyen lehetett felnőni két ilyen szülővel.

„Gyönyörű város” – értett egyet Alice.

„A párizsi lakosok ellenére. Edward, elvihetnéd Bellát” – mondta Alice határozottan.

„Azt hiszem, Isabella jobban kedvelné Londont” – mondta Edward lágyan.

Oh… emlékszik rá. Kezét a térdemre tette – ujjai elindultak felfelé a combomon. Egész testem megfeszült válaszképp. Ne… ne itt, ne most. Elpirultam, és megpróbáltam eltávolodni tőle. Keze fogva tartott… rögzített. Elszántan a boromért nyúltam. A kis-európai-copfos visszatért, minden szemérmes pillantással és csípőhimbálással egyetembe, a vacsoránkkal… bárányborda-tál kuszkusszal. Szerencsére csak kiosztotta a tányérokat és kiment, de amikor Edward felé nyújtotta a tányért, epekedően nézett rá. Edward incselkedően nézett rám, ahogy követtem a lányt a tekintetemmel.

„És mi a probléma a párizsiakkal?” – kérdezte Emmett a húgát.

„Nem értékelték megnyerő modorodat?”

„Uh… nem, nem értékelték. És Demetri úr, az ogre, akinek dolgoztam, egy uralkodó tirannus volt…”

A számban levő bor visszaspriccelt a poharamba.

„Isabella?” – kérdezett Edward féltő aggodalommal, és elvette a kezét a térdemről. A vidámság visszatért a hangjába… Hála az égnek.

Bólintottam, ahogy megpaskolta a hátamat, és amikor látta, hogy rendben vagyok, csak akkor vette el a kezét.

A bárány zamatos és kellemesen fűszeres volt… és még kellemesebb volt, amióta Edward visszanyerte jókedvét az étkezés végére… gyanítom azért, mert jóízűen ettem. A beszélgetés könnyedén zajlott tovább a Cullenek között, meleg törődéssel, kedves évődéssel egymás között. A záró citromos desszert alatt Alice szóval tartott párizsi élményeivel, közben akaratlanul átváltotta francia nyelvre. Mindannyian rábámultunk, ő visszabámult meglepetten, amíg Edward hibátlan franciasággal fel nem világosította arról, hogy mi is történt. Ennek hatására vihogni kezdett. Ragadós volt a nevetése, hamarosan mindenkinek fájt az oldala.

Emmett kiselőadást tartott legújabb építészeti munkájáról, egy új környezetbarát lakótelepről Seattle északi részén. Felpillantottam Rose-ra, aki csüngött Emmett minden szaván, szeme vágytól csillogott… vagy szerelemtől… nem tudtam kitalálni, melyiket válasszam. Emmett Rose-ra mosolygott, és mintha egy kimondatlan ígéret hangzott volna el közöttük. Később, babám, mondta a tekintete, és ez olyan heves volt… bizarrul heves – elpirultam attól, hogy csak néztem őket.

Felsóhajtottam… és felpislogtam az Elátkozottra. Olyan gyönyörű, képes lennék az örökkévalóságig bámulni. Enyhén borostás volt az álla, ujjaim vágytak a simogatására… érezni szerettem volna az arcomon, a mellemen… a combjaim között. Gondolataim hatására megint elpirultam. Lebámult rám és felemelte a kezét az államhoz.

„Ne rágd a szád szélét” – mormolta rekedten.

„Én akarom megtenni.”

Esme és Alice összeszedték a desszertes poharakat és kivitték a konyhába. Dr Cullen, Emmett és Rose a napelemek használatának Washington állambeli lehetőségeiről beszéltek. Edward úgy tett, mintha érdekelné a beszélgetés, közben újból a térdemre tette a kezét, és ujjai felfelé indultak a combomon. Lélegzetem elakadt és összeszorítottam a combjaimat, hogy megállítsam a kezét… Láttam, ahogy önelégülten elmosolyodik.

„Megmutathatom neked a hátsó udvart?”- kérdezett, egészen nyíltan.

Tudtam, hogy igent kell mondanom… de nem bíztam benne. Mielőtt válaszolhattam volna, felállt és felém nyújtotta a kezét. Kezemet a kezébe tettem, és éreztem, ahogy minden izom összehúzódik mélyen a hasamban… csak reagáltam sötét, éhes zöld tekintetére.

„Elnézést” – mondtam Dr Cullennek és követtem Edwardot kifelé az étkezőből.

Keresztül vezetett az előcsarnokon, be a konyhába, ahol Alice és Esme összerakták az edényeket. Az európai copfos nem volt semerre látható.

„Meg akarom mutatni Isabellának a hátsó udvart” – mondta Edward ártatlanul az anyjának. Ő ránk mosolygott és felénk intett, ahogy Alice-vel visszamentek az étkezőbe.

Kiléptünk a szürke járólappal burkolt teraszra, amit süllyesztett lámpák világítottak meg. A teraszon szürke kőből készült bödönökben bokrok voltak, és csinos, fémből készült asztal és székek voltak az egyik sarokban. Edward elsétált mellettük, fel néhány lépcsőn egy hatalmas gyepes területre, ami az öbölhöz vezetett le… oh, istenem – gyönyörű volt. Seattle fényei villogtak a horizonton és a hideg, fényes májusi hold, csillogó ezüst ösvényt rajzolt a vízre a mólóig, ahol két csónak volt kikötve. A móló mellett egy csónakház állt. Képeslapszerű látvány volt… nagyon békés. Tátott szájjal álltam egy pillanatig. Edward maga mögé húzott és a cipőm sarka belesüllyedt a fű puha talajába.

„Állj meg, kérlek.” – botladoztam a nyomában.

Megállt és rám nézett, arca kifürkészhetetlen volt.

„A cipősarkam… Le kell vennem a cipőmet.”

„Ne foglalkozz vele” – mondta, lehajolt és átvetett a vállán. Hangosan felsikoltottam a  meglepetéstől, és ő csípősen ráhúzott a fenekemre.

„Csak halkan”- mordult.

Oh, ne… ez nem lesz jó, remegett kisördögöm térde… valamiért dühös.. lehet Jake miatt, Florida miatt… a bugyi miatt, az ajkam rágása miatt…  Jézusom, olyan könnyű felbosszantani.

„Hova megyünk?” – leheltem.

„A csónakházba” – förmedt rám.

Céltudatos, hosszú lépésekkel haladt a holdfényben a füvön keresztül, én fejjel lefelé lógtam  a válláról.

„Miért?” – hangom élettelen volt, ahogy ingadoztam a vállán.

„Egyedül akarok veled lenni.”

„És minek?”

„Mert elfenekellek és azután megbaszlak.”

„Miért?” – nyafogtam gyengén.

„Tudod, hogy miért” – sziszegte.

„Azt gondoltam, olyan pillanat-ember vagy.” – esedeztem lélekszakadva.

„Isabella, éppen abban a pillanatban vagyok… hidd el.”

Szent baszás.