Hatvanadik fejezet

„Gréta, kivel beszélget Mr Cullen?”  - fejem majd felrobbant – bizsergett a félelemtől… és kisördögöm sikítva követelte, hogy meneküljek. Ehhez képest hangom elég közömbösnek hangzott.

„Oh, ő ott Mrs Lincoln. Tulajdonostársa Mr Cullennek.” – osztotta meg az információt örömmel Gréta.

„Mrs Lincoln?” – azt hittem Mrs Robinson elvált… lehet, újból férjhez ment valami szegény balekhez.

„Igen. Általában nem szokott itt lenni, de valaki beteg lett, és beugrott helyette.”

„Tudja Mrs Lincoln keresztnevét?”

Gréta összeráncolt homlokkal nézett fel rám, és elbiggyesztette világos rózsaszín ajkát, megkérdőjelezve kíváncsiságomat… a szarba, lehet túl messzire mentem?

„Irina” – mondta ezután, majdnem kelletlenül.

Fura megkönnyebbülést éreztem… pók-érzékem (lásd Spider Man sorozat) nem hagyott cserben… Pók-érzék!  Kisördögöm felhorkant… Ördögi érzék.  Ők ketten még mindig elmerültek a beszélgetésben. Edward gyorsan beszélt Irinához… Irina nyugtalannak nézett ki, bólogatott, fintorgott, majd megrázta a fejét. Kinyújtotta Edward felé a kezét és nyugtatóan megsimogatta karját. Közben a szája szélét harapdálta. Újabb bólintás után rám nézett, és megnyugtató mosolyt küldött felém… csak visszabámultam rá… faarccal – úgy gondolom, meg voltam döbbenve. Hogy hozhatott ide engem? Irina mormolt valamit Edwardnak… ő röviden felém pillantott, majd visszafordult Irina felé és válaszolt. Irina bólintott, azt hiszem, szerencsét kívánt neki… de nem vagyok magasan képzett szájról olvasásban. Fifty visszaballagott hozzám, aggodalom szántotta arcát… nagyon helyes. Mrs Robinson visszatért a hátsó szobába, becsukva az ajtót maga mögött.

Edward homlokráncolva nézett rám.

„Rendben vagy?” – kérdezte… de hangja feszült, óvatos volt.

„Nem igazán. Nem akartál bemutatni?” – hangom hideg és kemény volt.

Szája tágra nyílt… úgy nézett ki, mintha kihúztam volna a lába alól a szőnyeget.

„De azt gondoltam…”

„Ahhoz képest, hogy mennyi eszed van, néha…” – akadt el szavam - „szeretnék elmenni, kérlek.”

„Miért?”

„Tudod, hogy miért” – forgattam meg a szememet.

Lenézett rám… szemei égtek.

„Sajnálom, Bella. Nem tudtam, hogy itt lesz. Soha nem szokott itt leni. Egy új helyet nyitott a Bravern Centrumban, normális esetben ott szokott lenni… valaki beteg lett ma.”

Sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé.

„Nem lesz szükségünk Franco-ra, köszönjük, Gréta.” – mondta gyorsan Edward az ajtó felé haladva.  El kellett fojtanom a futási kényszeremet… pedig gyorsan akartam futni és messzire el… ellenállhatatlan kényszert éreztem a sírásra… csak minél messzebb kerüljek ettől az egész kibaszott helyzettől.

Edward szótlanul sétált mellettem, amíg próbáltam helyrerakni a fejemben a dolgokat. Karomat védekezően fontam magam köré, fejemet lehajtottam, és kerülgettem a fákat a Második Sugárúton. Edward bölcsen nem próbált hozzám érni. Elmém forrt a megválaszolatlan kérdésektől… Mr Köntörfalazó válaszol-e rájuk…?

„Ide szoktad hozni a szolgálóidat?”- csattantam fel.

„Néhányat közülük, igen” – mondta csendesen, hangja metsző volt.

„Lauren-t is?”

„Igen.”

„A hely nagyon újnak látszik.”

„Most újították fel.”

„Látszik. Mrs Robinson minden szolgálódat ismeri?”

„Igen.”

„Ők tudtak róla?”

„Nem. Egyikük sem. Csak te.”

„De én nem vagyok a szolgálód.”

„Nem, te egyértelműen nem vagy az.”

Megálltam és szembefordultam vele. Szemeit nagyra nyitotta, tele voltak félelemmel. Száját kemény, meg nem alkuvó vonallá préselte.

„Érzed, hogy mennyire kibaszott dolog ez?” – néztem fel rá, hangom halk volt.

„Igen. Sajnálom” – bájosan bűnbánónak nézett ki.

„Le akarom vágatni a hajam, leginkább olyan helyen, ahol nem dugtad meg sem a személyzetet, sem a vendégkört.”

Megvonaglott.

„És most, ha megbocsátasz…”

„Nem hagysz el. Ugye?” – kérdezte.

„Nem. Csak egy átkozott hajvágást akarok. Valahol, ahol becsukhatom a szemem, amíg valaki megmossa a hajam és elfeledkezhetek erről az egész… bagázsról, ami veled jár.”

Beletúrt a hajába.

„Elhívhatom Franco-t a lakásomra… vagy hozzád”– mondta csendesen.

„Nagyon elbűvölő.”

 Rám pislogott.

„Igen, az.”

„Még férjnél van?”

„Nem. Körülbelül 5 éve elvált.”

„Miért nem vagy vele?”

„Mert vége van közöttünk mindennek. Mondtam már neked.”

Szemöldökét hirtelen összehúzta… felemelte az ujját, előhalászta telefonját a kabátzsebéből. Rezgésre lehetett állítva, nem hallottam, hogy csengett volna.

„Jenks” – csattant fel, majd figyelt. A Második Sugárúton álltunk, az előttem álló vörösfenyő csemetét néztem… levelei újzöldek voltak. Emberek jöttek-mentek körülöttünk, elveszve szombat reggeli teendőikben. Nem kétséges, saját kis személyes problémáikon elmélkedtek… kíváncsi voltam, van-e közöttük, aki leskelődő ex-szolgálókra, elbűvölő ex-dominánsokra gondol, vagy arra az emberre, akinek nincs fogalma az USA törvényei szerinti privát szféráról.

„Meghalt autóbalesetben? Mikor?” – szakított ki tűnődésemből Edward.

Szent szar…ki? Figyelmesebben hallgattam.

„Ez a második, hogy az a csirkefogó nem volt készséges. Tudnia kellett. Semmit nem érez iránta, egyáltalán?” – rázta Edward a fejét felháborodva.

„Kezd valami értelmet nyerni a dolog… nem… megmagyarázza, hogy miért, de azt nem, hogy hol.”

Edward körülnézett, mintha keresne valamit, és azon kaptam magam, hogy másolom a mozdulatait. Semmi nem ragadta meg a figyelmem… csak vásárlók voltak, forgalom és fák.

„Ő itt van” – folytatta Edward. „Figyel bennünket… Igen… Nem. Kettő vagy Négy, heti hét napon, huszonnégy órában… nem vetettem még fel.” – egyenesen rám nézett Edward. Felvetni, mit?! Összehúztam a szemöldököm, Edward óvatos tekintettel méregetett.

„Mi…” – suttogta és elsápadt, szemei tágabbra nyíltak. „Értem. Mikor?…Most azonnal? De hogyan?… Semmi háttérvizsgálat?… Értem. Írja meg a nevet, a címet és küldje el a képeket, ha vannak, e-mailben… 24/7, ma délutántól. Vegye fel a kapcsolatot Taylor-ral.” – fejezte be a telefonálást Edward.

„Nos?” – kérdeztem bőszen. Elmondja vajon?

„Jenks volt.”

„Ki az a Jenks?”

„A biztonsági tanácsadóm.”

„Oké… nos, mi történt?”

„Lauren összeszedte a cuccát és elhagyta a férjét körülbelül három hónapja. Elment valami pasival, aki négy héttel ezelőtt autóbalesetben meghalt.”

„Oh.”

„Az a segglyuk pszichiáter rájöhetett volna” – mondta dühösen – „Szerencsétlenség… ez az egész. Gyere.” Kezét nyújtotta, én automatikusan beletettem az enyémet…  mielőtt újra elkaptam.

„Várj egy pillanatot. Egy beszélgetés közepén voltunk… rólunk. És Mrs Robinsonról.”

Edward arca elkomorodott.

„Beszélgethetünk nálam.”

„Nem akarok hozzád menni. Le akarom vágatni a hajam!” – kiabáltam. Ha csak egy dologra kellene figyelnem… Előhúzta a telefont a zsebéből, és hívott valakit.

„Edward Cullen vagyok. Szeretném, ha Franco a lakásomon lenne egy óra múlva. Kérdezze meg Mrs Lincon-t” – és eltette a telefont.

„Franco egykor ott lesz.”

„Edward…!” –bőszen tajtékoztam.

„Isabella, Lauren nyilvánvalóan összetört lelkileg. Nem tudom, hogy én vagyok, vagy te vagy a célpontja, vagy hogy mióta készül erre. Elmegyünk hozzád, összeszedünk neked némi ruhát és addig velem maradhatsz, amíg meg nem találjuk őt.”

„Miért akarnék veled lenni?”

„Akkor tudlak biztonságban tartani.”

„De…”

Rám meredt.

„Visszajössz velem a lakásomba akkor is, ha a hajadnál fogva kell húzzalak.”

Eltátottam a szám… valami hihetetlen volt: Fifty dicső színes filmként….

„Azt hiszem, túl reagálod.”

„Nem. És folytathatjuk ezt a beszélgetést nálam. Gyere.”

Összefontam  a karomat és rá meredtem. Ez már túl messzire ment.

„Nem.” Mondtam makacsul. Ki kell tartanom.

„Jöhetsz a lábadon, vagy vihetlek is… mindkét lehetőség megfelel nekem, Isabella.”

„Nem mered megtenni” – bámultam rá… tuti, hogy nem teszi meg a Második Sugárúton, ugye?

Rám villantotta fél mosolyát…  de ez a mosoly nem jelent meg  a szemében.

„Oh, baby, mindketten tudjuk, hogy ha földre dobod a kesztyűt, én boldogan felveszem azt.”

Egymásra meredtünk – majd hirtelen lehajolt, átölelte a combomat és felemelt. Mielőtt magamhoz tértem volna, már a vállán lógtam.

„Tegyél le!” – sikítottam – oh, milyen jó érzés volt sikítani.

Elindult a sugárúton, teljesen figyelmen kívül hagyva engem. Erősen átkarolta a combomat és  szabad kezével megcsapkodta  a fenekemet.

„Edward!” – kiabáltam.

Az emberek bámultak… lehetett volna megalázóbb?

„Jövök! Jövök.”

Letett, és még mielőtt felállt volna, elrohantam a lakásom felé, háborogva, és tudomást se véve Edwardról. Persze, hogy pillanatokon belül mellettem volt, de továbbra sem figyeltem rá. Mit tehettem volna? Nagyon mérges voltam… de még magam sem voltam biztos abban, hogy miért is voltam mérges – túl sok minden volt… ahogy méltóságteljesen lépkedtem hazafelé, gondolatban összeállítottam egy listát:

1                    Vállon cipelés – elfogadhatatlan mindenki számára, aki elmúlt 6 éves.

2                    Elvinni engem abba a szalonba, ami közös tulajdonban van a volt szeretőjével – hogy tud ennyire hülye lenni?

3                    Ugyanerre a helyre vitte  a volt szolgálóit is – ugyanaz a hülyeség, mint az előbb.

4                    Eszébe sem jutott, hogy ez rossz ötlet volt – pedig okos fickónak tartják

5                    Volt barátnője őrült – emiatt okolhatom Edwardot…? Nagyon dühös vagyok, tehát  okolhatom.

6                    Tudja a bankszámlaszámomat – túltesz minden kutakodáson…

7                    Megvenni a SIP-et – több pénze van, mint amivel tudja mit kezdjen…

8                    Ragaszkodni ahhoz, hogy mellette maradjak – a Lauren jelentette veszély nagyobb, mint gondoltam… nem említette tegnap.

Oh, ne… a feleszmélés lesújtott. Valami megváltozott… A szarba. Mi lehet az?

Megtorpantam, és Edward is megállt velem.

„Mi történt?” – kérdeztem.

Összehúzta a szemöldökét.

„Mire gondolsz?”

„Laurennel.”

„Mondtam.”

„Nem, nem mondtad… van még valami. Tegnap nem ragaszkodtál ahhoz, hogy hozzád menjünk. Szóval, mi történt?”

Kelletlenül mozdult.

„Edward! Mondd meg!” – csattantam fel.

„Hozzájutott egy pisztoly tartási engedélyhez tegnap.”

Oh a szarba. Csak néztem rá, pislogva, éreztem ahogy a vér kifut az arcomból amíg feldolgoztam a híreket. Mindjárt elájulok…  Azt hiszik, meg akarja ölni Edwardot? Ne…

„Ez azt jelenti… hogy most vehet egy fegyvert” – suttogtam.

„Bella” – mondta aggodalommal teli hangon. Kezét vállamra tette, közel húzott magához.

„Nem hiszem, hogy bármi baromságot is tenne, de – nem akarlak veszélynek kitenni.”

„Nem engem… mi van veled…?” – suttogtam.

Komoran nézett le rám, köré fontam karjaimat és erősen megöleltem, arcom a mellébe temettem… nem vettem észre, hogy bánta volna..

„Menjünk vissza” – mormolta, lehajolt és megpuszilta  a hajamat… és ennyi volt… minden mérgem…. Elmúlt, de nem felejtődött el… eltűnt az Edwardot fenyegető veszély leple alatt… oh, jesszus.. a gondolat kibírhatatlan volt.

Ünnepélyesen összecsomagoltam kis bőröndömet, a Mac-et, a telefonomat s Echo Charlie-t is a hátizsákomba tettem.

„Echo Charlie is jön?” – kérdezte Edward.

Bólintottam, ő elnézően mosolygott rám.

„Jasper holnap visszajön” – motyogtam.

„Jasper?”

„Rose bátyja. Addig lesz itt, amíg nem talál helyet magának Seattle-ben.”

Edward üres tekintettel nézett rám, de észrevettem a fagyos ellenszenvet tekintetében.

„Nos, akkor jó, hogy velem leszel. Több helye lesz” – mondta csendesen.

„Nem tudom, van-e kulcsa…Vissza kell akkor majd jönnöm.”

Edward egykedvűen nézett rám, de nem mondott semmit.

„Ez minden.”

Megfogta a bőröndömet és kimentünk. Ahogy a sarkon befordultunk a parkoló felé, óvatosan visszapislogtam a vállam felett. Nem tudom, hogy a paranoiám volt-e, vagy valaki tényleg bámult engem. Edward kinyitotta az utas ülés ajtaját és jelentőségteljesen nézett rám.

„Beszállsz?” – kérdezte.

„Azt hittem én vezetek.”

„Nem. Én fogok vezetni.”

„Valami baj van a vezetésemmel? Nehogy azt mond, hogy tudod, hogy hány pontot értem el a vezetői vizsgámon… Nem lennék meglepve, ismerve leskelődő hajlamaidat.” Lehet azt is tudja, hogy éppen csak átcsúsztam az írásbelin.

„Szállj be, Isabella” – förmedt rám mérgesen.

„Oké…” – sietősen bemásztam -  igazán… csillapodj, oké? Lehet ő is érzi ugyanazt a kényelmetlen dolgot. Valami sötét őrszem figyel bennünket… nos, egy sápadt, barna hajú, barna szemű valaki, aki hátborzongatóan hasonlít rád igazán… és valószínűleg van egy engedélyezett fegyver. Edward elindult.

„Minden szolgálód barna volt?”

Homlokát ráncolva gyorsan rám pillantott.

„Igen” – morogta. Éreztem a bizonytalanságot hangjában… és elképzeltem, ahogy azt gondolja: ’mire gondol ezzel?’.

„Csak kíváncsi voltam.”

„Mondtam. Jobban kedvelem a barnákat.”

„Mrs Robinson nem barna.”

„Valószínűleg azért” – morogta…”Örökre elvette a kedvemet a szőkéktől.”

„Viccelsz” – akadt el a lélegzetem.

„Viccelek’ – válaszolta elkeseredetten.

Bambán bámultam ki az ablakon, mindenfelé barna hajú nőket keresve… bár egyikük sem Lauren volt… szóval, csak a barnákat kedveli. Kíváncsi voltam, miért? Vajon a rendkívüli-módon-elbűvölő-attól-függetlenül-hogy-idősebb Mrs Robinson tényleg elvette a kedvét a szőkéktől? Megráztam a fejem… Edward Agybaszott Cullen.

„Mesélj róla.”

„Mit akarsz tudni?” – Edward a homlokát ráncolta és hangja figyelmeztetően csengett.

„Beszélj az üzleti kapcsolatotokról.”

Láthatóan megkönnyebbült… munkáról boldogan beszélt.

„Csendestárs vagyok. Nem igazán érdekel a szépségipar, de nagyon sikeres vállalkozást hozott létre. Csak tőkét adtam hozzá, segítettem neki a kezdésben.”

„Miért?”

„Tartoztam neki ezzel.”

„Oh?”

„Amikor kimaradtam a Harvardról 100.000 $-t adott kölcsön, hogy saját vállalkozásba kezdjek.”

Szent baszás… ő is gazdag.

„Kimaradtál?”

„Nem volt nekem való. Két évet fejeztem be. Sajnos a szüleim nem voltak igazán megértőek.”

Elmerültem a gondolataimban. Dr Cullen és Esme ahogy ellenkeznek, nem igazán tudtam elképzelni.

„Nos… nem úgy tűnik, hogy rosszul tetted, hogy kimaradtál. Mi volt a fő tárgyad?”

„Politika és gazdaságtan.”

Hmmm… számok.

„Szóval, Mrs Robinson gazdag” – mormoltam.

„Unatkozó gazdagfeleség volt, Isabella. A férje volt vagyonos – fűrészáru kereskedő volt” – vigyorgott.

„Nem engedte őt dolgozni. Tudod, korlátozás… néhány férfi olyan” – villantott rám egy gyors félfintort.

„Tényleg? Korlátozó férfi… valamiféle mitikus alak?” – nem hiszem, hogy ennél több szarkazmust tudtam volna belepréselni a válaszomba.

Edward még szélesebben vigyorgott.

„A férje pénzét adta kölcsön.”

Bólintott… és egy kis dévaj mosoly jelent meg ajkán.

„Ez borzasztó” – morogtam kimérten.

„Visszakapta a részét” – mondta Edward sötéten ahogy bekanyarodott az Escala garázsába. 

Oh…

Edward megcsóválta a fejét, ahogy visszaidézte a valószínűleg kellemetlen emléket és beparkolt az Audi-ja mellé.

„Gyere – Franco rövidesen itt lesz.”

A liftben Edward  lepillantott rám.

„Még mindig dühös vagy rám?” – inkább állította, mint kérdezte.

„Nagyon.”

Bólintott.

„Oké” – mondta, és egyenesen előre bámult.

Taylor a folyosón várt érkezésünkre… honnan tudta mindig? Elvette a bőröndömet Edwardtól.

„Jenks-el kapcsolatban van híre?” – kérdezte Edward.

„Igen, Uram.”

„És?”

„Minden elrendezve.”

„Remek. Hogy van a lánya?”

„Köszönöm, Uram, jól.”

„Jó. Egy fodrászt várunk egyre – Franco De Luca-t.”

„Miss Swan” – bólintott felém Taylor.

„Helló, Taylor. Van egy lánya?”

„Igen, asszonyom.”

„Mennyi idős?”

„Hét éves.”

Edward türelmetlenül nézett rám.

„Az édesanyjával él” – pontosított Taylor.

„Oh, értem.”

Taylor rám mosolygott… ez váratlan volt. Taylor, mint apa…? Követtem Edwardot a nappaliba, eltűnődtem ezen az információn. Körül tekintettem… nem voltam itt, mióta kisétáltam az ajtón…

„Éhes vagy?”

Megráztam a fejem. Edward egy rövid pillantást vetett rám, majd úgy döntött, nem vitázik.

„Telefonálnom kell. Érezd magad otthon.”

„Rendben…”

Edward eltűnt a dolgozószobájában. Ott álltam a nagy művészi galériában, azon tűnődve, mit kezdjek magammal. Ruhák… Felvettem a  hátizsákomat és felballagtam a hálószobámba, ellenőrizni a gardróbszobámat. Tele volt ruhákkal. Mind vadonat új volt, még az árcédula is  rajtuk volt. Három hosszú estélyi ruha, három koktélruha és további három a hétköznapokra… Ez az egész egy vagyonba kerülhetett. Megnéztem az egyik estélyi árcéduláját. 1.998$. Szent baszás. Lecsúsztam a padlóra. Ez nem én vagyok…. Fejemet a kezeim közé fogtam és megpróbáltam végiggondolni az elmúlt néhány órát. Nagyon kimerítő volt. Miért, miért kellett nekem beleesnem olyan valakibe, aki egyszerűen őrült – gyönyörű, kibaszottul szexi, gazdagabb, mint Krőzus és őrült, nagy Ő-vel.

Előhalásztam a telefonomat a hátizsákból és felhívtam anyámat.

„Bella, édesem! Olyan régen beszéltünk. Hogy vagy, drágám?”

„Oh.. tudod…”

„Mi a baj? Még mindig nem vagytok rendben Edwarddal?”

„Anya, ez bonyolult. Azt hiszem, bolond. Ez a probléma.”

„Mesélj róla. Férfiak… néha egyszerűen érthetetlenek. Phil néha eltűnődik azon, hogy helyes volt-e Floridába költöznünk.”

„Mi?”

„Oh… ja, arról beszél, hogy visszamegyünk Phoenix-be.”

Oh… másoknak is van problémájuk… nem én vagyok az egyetlen…

Edward tűnt fel az ajtóban.

„Hát itt vagy. Azt gondoltam, elrohantál” – megkönnyebbülése látható volt.

Felemeltem a kezem, jelezve, hogy telefonálok.

„Bocs, anya, mennem kell. Nemsokára hívlak.”

„Oké, édesem – vigyázz magadra. Szeretlek…!”

„Én is, anya.”

Letettem a telefont és felnéztem Fifty-re. Összehúzta a szemöldökét, furán félszegnek nézett ki.

„Miért bújtál el ide?” – kérdezte lágyan.

„Nem bújtam el. Kétségbe estem.”

„Kétségbe estél?”

„Ettől az egésztől, Edward” – intettem körbe nagy általánosságban.

„Bejöhetek?”

„A te gardróbod.”

Megint összehúzta a szemöldökét és törökülésbe ült, szembe velem.

„Ezek csak ruhák. Ha nem tetszenek, visszaküldöm őket.”

„Sok mindent magadra veszel, tudod?”

Rám pislogott és megdörzsölte az állát… borostás állát… ujjaim vágytak arra, hogy megérintsék őt.

„Tudom. De próbálkozom” – mormolta.

„Nagyon fárasztó vagy.”

„Mint ahogy te is, Miss Swan.”

„Miért csinálod ezt?”

Szemei tágra nyíltak, tekintetébe visszatért az óvatosság.

„Tudod, hogy miért.”

„Nem, nem tudom.”

Egyik kezével belekotort a hajába.

„Nagyon idegesítő nőszemély vagy.”

„Lehetne egy kedves barna szolgálód. Egy olyan, aki azt kérdezné ’milyen magasra?’, amikor te azt mondod, hogy ugorj… feltételezve természetesen azt, hogy engedélye van a beszédre. Szóval, miért pont én, Edward? Egyszerűen nem értem.”

Egy percig bámult rám… és fogalmam nem volt, hogy mire gondolt.

„Isabella, másképpen láttatod velem a világot. Nem a pénzemért akarsz. Te… reményt adsz nekem” – mondta halkan.

Mi? Mr Titokzatos visszatért.

„Reményt. Mire?”

Vállat vont.

„A többre” – mondta csendesen.

„És igazad van. Pontosan úgy használtam a nőket, hogy ’amit mondok, amikor mondom’…pontosan azt tegyék, amit én akarok. Van valami benned Isabella… ami vonz hozzád, valami mély dolog, amit nem értek. Szirén ének számomra… Nem tudok ellenállni neked és nem akarlak elveszíteni” – nyújtotta ki a kezét és fogta meg az enyémet.

„Ne hagyj el… kérlek – legyen egy kis hited bennem, és egy kis türelem irántam. Kérlek.”

Nagyon sebezhetőnek nézett ki… jesszusom, ez nyugtalanító. Felemelkedtem a térdeimre előrehajoltam és gyengéden ajkon csókoltam.

„Oké. Hit és türelem… ezzel együtt tudok élni.”

„Jó. Mert Franco itt van.”

Franco alacsony, sötét hajú és buzi. Kedveltem.

„Milyen gyönyörű haj” – áradozott durva, valószínűleg hamis olasz akcentussal. Lefogadtam volna, hogy Baltimore-ból származik, vagy valahonnan arról a környékről… de lelkesedése ragadós volt. Edward a fürdőszobájába vezetett bennünket, majd gyorsan kisietett és visszatért egy székkel a szobájából.

„Magatokra hagylak benneteket” – mormolta.

„Grazie, Mr Cullen” – kiáltott Franco és visszafordult hozzám.

„Bene, Isabella, mit tegyünk veled?”

Edward a kanapén ült, valami táblázatkezelőn rágta át magát. Lágy, gyengéd klasszikus zene lengedezte be  a nappalit… és egy nő édes hangon, szenvedélyesen énekelt…

Edward felpillantott és elmosolyodott.

„Tessék! Mondtam, hogy tetszeni fog neki” – lelkesedett Franco.

„Bájos vagy, Isabella” – mondta Edward egyetértően.

„Végeztem a munkámmal” – nyájaskodott Franco. Edward felállt és felénk lépkedett.

„Köszönöm, Franco.”

Franco megfordult, elsöprően nagy öleléssel megragadott és mindkét arcomat megcsókolta.

„Ne engedd meg senki másnak, hogy levágja a hajadat, bella Isabella!”

Nevettem, kissé zavartan a bizalmaskodásától. Edward kikísérte az ajtóhoz és egy pillanat múlva visszatért.

„Örülök, hogy nem vágattad rövidre” – mondta ahogy felém sétált, zöld szemei ragyogtak.

Egy kötéldarab volt ujjai között.

„Nagyon lágy…” – mormolta és lebámult rám.

„Még mindig dühös vagy rám?”

Bólintottam, ő mosolygott.

„Pontosan miért is vagy rám dühös?”

Megforgattam a szemeimet.

„Akarod a listát?”

„Van lista?”
”Egy jó hosszú.”

„Megbeszélhetjük az ágyban?”

„Nem” – biggyesztettem el gyerekesen a számat.

„Akkor ebéd közben. Éhes vagyok… és nem csak ennivalóra” – mosolygott érzékien rám.

„Nem fogom megengedni, hogy elbűvölj holmi szexgyakorlattal.”

Elfojtotta a mosolyát.

„Pontosan mi nyugtalanít, Miss Swan? Csak ki vele.”

Oké…  

„Mi nyugtalanít? Nos, ott van a privát szférám durva megsértése, a tény, hogy olyan helyre vittél, ahova az összes szeretődet szoktad vinni, hogy legyantáztassák különféle részeiket, ahol a volt szeretőd dolgozik, úgy kezeltél az utcán, mintha hat éves lennék – és mindennek a tetejébe, hagytad, hogy Mrs Robinson hozzád érjen!” – csapott hangom crescendo-ba.

Felemelte szemöldökét, jókedve elpárolgott.

„Ez aztán a lista. De csak hogy pontosítsuk – ő nem az ’én Mrs Robinson’-om.”

„De megérinthet.” – feleseltem.

Elbiggyesztette a száját.

„Tudja, hogy hol érhet hozzám.”

„Mit jelent ez pontosan?”

Mindkét kezével beletúrt a hajába és behunyta a szemét egy pillanatra… mintha valamiféle isteni segítségre várna… majd nagyot nyelt.

„Te és én köztem nincsenek szabályok… Soha nem volt szabályok nélküli kapcsolatom, és soha nem tudom, hol fogsz megérinteni. Ez idegessé tesz. A te érintésed teljesen…” – elakadt szavak után kutatva.

„Csak többet jelent… sokkal többet.”

Rá pislogtam. Válasza teljesen váratlan volt… és az a kis szó nagy jelentéssel megint ott volt közöttünk. Az érintésem… többet jelent. Szent tehén…