Oh… hogy tudnék ellenállni neki, amikor ilyeneket
mond…? A zöld szemek az enyémeket kutatták… nyugtalanul néztek rám. Óvatosan
kinyújtottam a kezem, a nyugtalanság riadtságba csapott… Edward hátra lépett,
én leejtettem a kezem.
„Kemény határ” – suttogta nyomatékosan, fájdalmas,
ijedt arccal.
Megsemmisítő csalódottságot éreztem.
„Hogy éreznéd magad, ha nem érinthetnél meg?”
„Dühösnek és kifosztottnak” – válaszolt azonnal.
Oh, én Ötvenszeresem. Megráztam a fejem és
megnyugtatóan mosolyogtam rá… és meg is nyugodott.
„Egyszer majd meg kell mondanod, hogy ez miért
’kemény határ ’… kérlek.”
„Egyszer” – mormolta és úgy tűnt egy pillanat alatt
kivágta magát a sebezhetőségből. Hogy tud ennyire gyorsan váltani… ?
Egyszerűen nagyon szeszélyes.
„Nos, a te listád egésze… Privát szférád
megtámadása” – szája megremegett, ahogy felidézte ezt.
„Mert tudom a bankszámlád számát?”
„Igen… ez annyira felháborító!”
„Minden szolgálóm hátterét ellenőrzöm. Majd
megmutatom.”
Megfordult és a dolgozószobájába indult.
Kötelességtudóan és meghökkenve követtem. Előhúzott egy iratgyűjtő mappát egy
zárt iratszekrényből. Az volt a tetejére gépelve: Isabella Marie Swan.
Te szent kibaszott szar.
Rábámultam.
Bocsánatkérően vállat vont.
„Megtarthatod” – mondta csendesen.
„Nos, hű, kösz!” – csattantam fel.
Átlapoztam a dossziét. Másolat a születési
anyakönyvi kivonatomról… az ég szerelmére… kemény határaim… jézusom… tb.
számom, foglalkoztatási adataim…
„Szóval tudtad, hogy Newton-éknál dolgozom.”
„Igen.”
„Akkor nem véletlen volt. Nem csak úgy
odatévedtél?”
„Nem.”
Nem tudtam, hogy dühöngjek, vagy büszke legyek.
„Ez egy kibaszott dolog. Tudod?”
„Nem így ítélem meg. Amit csinálok… Óvatosnak kell
lennem.”
„De ez mind személyes dolog.”
„Nem használom fel az információkat. Ezekhez
mindenki hozzáférhet, ha egy kis figyelmet szentel a dolgoknak, Isabella.
Ahhoz, hogy irányítani tudjak – szükségem van információkra. Mindig így
cselekszem” – meresztette rám a szemét. Arca fegyelmezett és kiismerhetetlen
volt.
„Rosszra használtad az információt. 24.000$-t
utaltál a számlámra, amit én nem kértem.”
Vékony vonalba préselte a száját.
„Mondtam neked. Ennyit kapott Taylor a furgonodért.
Hihetetlen, tudom, de igaz.”
„De a Volvo…”
„Isabella, van fogalmad arról, hogy mennyi pénzt
keresek?”
Elpirultam… természetesen nincs…
„Nincs… miért kellene tudnom? Nincs szükségem arra,
hogy ismerjem a bankszámlád alsó sorát, Edward.”
Szeme ellágyult.
„Tudom. Ez az egyik dolog, amit szeretek benned.”
Rámeredtem… szeret bennem…
„Isabella, nagyjából 100.000 dollárt keresek
óránként.”
Leesett az állam… ez szemérmetlenül sok pénz.
„24.000 dollár semmi. Az autó, a Tess könyvek, a
ruhák… ez mind semmi” – mondta nagyon halk hangon.
Csak néztem rá… tényleg fogalma sincs. Rendkívüli.
„Ha a helyemben lennél, hogy éreznéd magad ettől az
egész… ööö – bőkezűségtől?”
Üres tekintettel meredt rám… na, ez az… dióhéjban
ennyi a problémája… az együttérzés vagyis inkább annak hiánya. A csend
feszültté vált. Végül vállat vont.
„Nem tudom” – mondta és őszintén zavarban volt.
Szívem nagyot dobban… ez az…. Tuti, hogy
Ötvenszeres Átkozottságának gyökere itt van elrejtve.. Nem tudja az én helyembe
képzelni magát. Nos, most már legalább tudom.
„Ez nem valami jó érzés… úgy értem, nagyon
nagylelkű vagy, de nekem ez kényelmetlen. Éppen elégszer mondtam már neked.”
Sóhajtott…
„A világot szeretném neked adni, Isabella” – mondta
kedvesen.
„De én csak téged akarlak, Edward. Nem az összes
ezzel együtt járó dolgot.”
„Azok az egyezség részei. Részei annak, ami én vagyok.”
Oh, ez nem vezet sehova…
„Ehetnénk?” – kérdeztem… ez a feszültség közöttünk
kimerítő.
„Persze” – és összeráncolta homlokát.
„Főzök.”
„Jó… egyébként a hűtőből ennénk.”
„Mrs Cope hétvégeken szabad? Szóval olyankor
leginkább hideget eszel?”
„Nem.”
„Oh?”
Megint sóhajtott.
„A szolgálóim főznek, Isabella…”
„Oh… természetesen” - hogy lehettem ennyire
ostoba? Édesen mosolyogtam Edwardra.
„Mit szeretne enni, Uram?”
Elvigyorodott…
„Bármit, amit Asszonyom talál…”
Átvizsgálva a hűtő lenyűgöző tartalmát, spanyol
omlett mellett döntöttem… még hideg krumpli is volt – kitűnő. Gyors és könnyű
elkészíteni. Edward még mindig a dolgozószobájában volt… kétségkívül valami
gyanútlan bolond személyiségi jogait sérti meg éppen, információkat gyűjtve
róla. A gondolat kesernyés és kellemetlen volt. Elgondolkodtam… egyszerűen nem
ismer határokat.
Zenét akartam, ha már főzni fogok – nem
szolgáló módra fogom tenni. Elbandukoltam a kandalló mellet levő iPod-ért.
Edward iPodja… még több Lauren választotta zene valószínűleg – megrettentem a
gondolattól. Hol lehet most Lauren? Mit akarhat? Megremegtem. Micsoda hagyaték…
nem fért a fejembe.
Végiglapoztam a terjedelmes listán. Valami
vidámra volt szükségem… Beyponcé – nem valami Edwardos… Őrülten szerelmes…
Oh, IGEN! Mennyire ide illik. Megnyomtam az ismétlő gombot és hangosra
állítottam.
Visszatáncoltam a hűtőhöz, elővettem a tojásokat…
kerestem egy tálat… felütöttem a tojásokat… elkezdtem felverni őket.
Újból megtámadtam a hűtőt, begyűjtöttem a
burgonyát, a sonkát, igen, babot a fagyasztóból… ez mind kell majd. Találtam
egy serpenyőt, feltettem a főzőlapra, kis olajat öntöttem bele, visszatértem a
tojások felveréséhez…
Semmi empátia, elmélkedtem. Ez különleges
Edwardban…? Lehet, minden férfi ilyen… összezavarják a nők őket. Egyszerűen nem
tudtam. Lehet ez nem egy nagy felfedezés. Szerettem volna, ha Rose itthon van,
ő tudná… már örök ideje távol van. A hét végén kellene visszaérkeznie, Emmettel
töltött pótvakációja után. Kíváncsi voltam, vajon még mindig vágy az első
látásra náluk ez... ? Az egyik dolog, amit szeretek benned… megálltam a
tojás felverésében. Edward mondta… jelentheti ez azt, hogy van más dolog is? Ma
reggel óta először mosolyogtam… őszinte, szívből jövő, tele képű mosollyal.
Edward körém fonta a karjait, ijedtemben ugrottam
egyet.
„Érdekes zenei választás” – dorombolta és
megcsókolt a fülem alatt.
„Hmm… jó illata van a hajadnak” – szimatolt bele a
hajamba, mély levegőt véve. Vágy tekerte meg a hasamat… Ne… Kicsúsztam az
öleléséből.
„Még mindig dühös vagyok rád.”
Elkomorodott.
„Mennyi ideig lovagolsz még ezen?” – kérdezte,
egyik kezével végigszántva a haján.
Vállat vontam.
„Legalább addig míg nem ettem.”
Nézett rám, szája megremegett az élvezettől.
Megfordult, felvette a távirányítót a konyhapultról és kikapcsolta a zenét.
„Te raktad fel ezt a számot?”
Lassan, mogorván ingatta a fejét… ebből tudtam,
hogy Lauren volt.
„Nem gondolod, hogy ezzel próbált valamit a
tudtodra hozni?”
„Nos, így visszatekintve, lehetséges…” – mondta
csendesen.
QED(quod erat demonstrandum) … semmi
beleérzés. Kisördögöm keresztbe tette a karját és cuppantott.
„Miért van még mindig rajta?”
„Végül is kedvelem ezt a számot. De ha zavar téged,
letörlöm.”
„Nem… rendben van. Szeretek zenére főzni.”
„Mit szeretnél hallgatni?”
„Lepj meg.”
Röviden vigyorgott, odament az iPod-hoz, én
visszatértem a tojásfelveréshez. Pillanatokkal később ismerős hangok hangzottak
fel, szabálytalan, szaggatott ütemű dob, majd zongora… és egy kellemes rekedt
férfihang éneke hangzott fel…
Kérlek, bocsáss meg, ha egy kicsit furcsán
viselkedek,
Mert nem tudom, hogy mit tegyek
Elpirultam, szájtátva fordultam meg Edward
bátorságától. Arca megváltozott, a léhaság eltűnt, szemei sötétebbek
lettek… fürkészve nézett.
Úgy érzem, villám fut át ereimen
Ahányszor csak rád nézek
A szarba… az élet utánozza a
művészetet… Hogy csinálja ezt…? Lenyűgözötten néztem, ahogy lassan, mint egy
ragadozó, lopakodott felém. Mezítláb, farmerben, egy a nadrágba be nem tűrt
fehér ingben volt, és az a parázsló nézés…
Segíts ki ebből, elégtelen minden szavam
Pedig túl sok mindent szeretnék elmondani
El akarom mondani, hogy milyen jó érzés az,
Amikor olyan módon nézel rám
„Edward, kérlek…” – suttogtam, a habverő
feleslegessé vált a kezemben.
„Kérlek… mit?”
„Ne tedd ezt.”
„Ne tegyem… mit?”
„Ezt…”
Előttem állt, lefelé nézett rám.
„Biztos vagy benne?” – lehelte.
Így én soha nem foglak elhagyni téged
Soha nem fogok búcsút mondani
Elvette a kezemből a habverőt és visszatette a
tojásos tálba. Szívem a torkomban vert… Nem akartam… De akartam, nagyon…
annyira… idegesítő… annyira… dögös, kívánatos. Eltéptem a tekintetem lenyűgöző
hatású kinézetéről.
„Tényleg akarlak téged, Isabella” – mormolta.
„Szeretek és gyűlölök és mégis szeretek vitatkozni
veled. Ez… nagyon új nekem. Csak tudnom kell, hogy rendben vannak köztünk a
dolgok. Ezt az egy módot ismerem, hogy megtudjam.”
„Az érzéseim irántad nem változtak” – suttogtam.
Közelsége ellenállhatatlan volt… üdítő. Az ismerős vonzás megjelent, minden
idegvégződésem lüktetett, felé ösztökélt, benső istennőm legérzékibb
állapotában volt. Az inge felül nem volt begombolva, az ott feltűnő szőrt
bámultam – nyelvemmel szerettem volna végigfutni rajta.
Nagyon közel volt hozzám, de nem érintett meg.
Éreztem, ahogy közelsége felforralja véremet.
„Nem érintelek meg addig, amíg igent nem mondasz,”
– magyarázta kedvesen - „de most, ez után a szar reggel után… csak beléd
szeretnék temetkezni, és mindent elfelejteni, ami rajtunk kívül létezik.”
Rajtunk… csodálatos kombináció…
egy apró, hatásos főnév, ami összefogja az egyezséget. Felemeltem a fejem, hogy
belenézzek gyönyörű, komoly arcába.
„Megérintem az arcodat” – suttogtam, láttam a
felvillanó meglepetést szemében, mielőtt az elfogadás is megjelent benne.
Felemeltem a kezem, lágyan megsimogattam arcát, végigfuttattam ujjaimat
borostáján. Becsukta a szemét és kifújta a levegőt… arcát tenyerembe hajtotta.
Lassan lehajolt, ajkam automatikusan emelkedett,
hogy találkozzon az övével. Habozott…
„Igen, vagy nem, Isabella” – suttogta.
„Igen” – leheltem, szája gyengéden zárult az
enyémre, hízelegve feszítette szét az ajkaimat… karjai körülöleltek és magához
húzott. Keze a hátamon siklott felfelé, ujjait a hajamba fúrva gyengéden
meghúzta azt, másik keze a fenekemre simult, magához szorított. Halkan
felnyögtem.
„„Mr Cullen” – köhintett Taylor. Edward egy
szempillantás alatt elengedett.
„Taylor” – mondta élesen.
Megfordultam és láttam, hogy Taylor kényelmetlenül
érzi magát, ahogy ott állt a nappali küszöbén. A két férfi egymásra meredt…
mintha hang nélkül beszélgettek volna.
„A dolgozószobámba” – csattant fel Edward és Taylor
sietősen átvonult a szobán.
„Sürgősségi hibaelhárítás” – suttogta felém Edward
és követte Taylort.
Nagy, megnyugtató lélegzetet vettem. Szent szar…
valaha is eljutok odáig, hogy ellen tudjak állni neki legalább egy percig?
Megráztam a fejem, hálás voltam Taylornak a félbeszakításért… még akkor
is, ha kínos volt. Eltűnődtem rajta, hogy Taylor miket szakíthatott félbe
a múltban…
Nem, mégsem akartam arra gondolni, ebédet készítek
inkább. Elfoglalt magam a krumpli szeletelésével. Mit akarhat Taylor?
Rémképeket láttam.
Tíz perccel később kijöttek a dolgozószobából, az
omlett éppen elkészült. Edward elfoglaltnak nézett ki ahogy rám nézett.
„Eligazítás tíz perc múlva” – mondta
Taylornak.
„Uram” – felelte Taylor és kiment a nappaliból.
Két előmelegített tányért tettem a konyhaasztalra.
„Ebédet?”
„Kérek” – mondta Edward, ahogy lovagló ülésben
elhelyezkedett az egyik bárszéken. És most óvatosan nézett rám.
„Baj van?”
„Nem… nem igazán.”
Fintorogtam. Nem fogja elmondani. Kitálaltam az
ételt és leültem mellé.
„Ez jó” – mormolta elismerően ahogy falatozott.
„Kérsz egy pohár bort?”
„Nem, köszönöm” – jobb ha tiszta marad a fejem, ha
körülöttem vagy, Cullen…
Finom volt az ebéd. Őszintén mondva, nem voltam
igazán éhes, de tudtam, hogy Edward morogni fog. Csendben ettünk, merengve.
Végül Edward a távirányítóért nyúlt és átkapcsolt egy klasszikus darabra, amit
korábban már hallottam.
„Mi ez?” – kérdeztem.
„Canteloube, Auvergne-i dalok. Ennek Bailero a
címe.”
„Kellemes. Milyen nyelven van?”
„Régi francia nyelv – az okcián nyelv egyik
dialektusa. Nem emlékszem, mi a pontos neve.”
„De beszélsz franciául.” – jutott eszembe a
hibátlan francia nyelvű beszélgetés, ami szülei vacsoraasztalánál folyt…
„Igen” – mosolyodott el Edward, láthatóan
megkönnyebbülve.
„Anyámnak van egy mantrája: zenetanulás, idegen
nyelvek, harci sportok. Emmet spanyolul beszél, Alice és én franciául. Emmet
gitáron játszik, én zongorán, Alice csellón.”
„Wow… és a harci sportok?”
„Emmet dzsúdózik… Alice megmakacsolta magát
tizenkét éves korában és megtagadta” – elvigyorodott az emlék hatására.
„Szeretném, ha az én anyám ennyire rendszerezett
lett volna.”
„Esme félelmetes tud lenni, ha a gyerekei
teljesítményéről van szó.”
„Nagyon büszke lehet rád. Én az lennék…”
Egy sötét gondolat futott át Edward arcán, mintha
kényelmetlenebbül érezte volna magát, óvatosan vizslatott… mintha
feltérképezetlen területen járt volna.
„Eldöntötted már, mit fogsz viselni ma este? Vagy
jöjjek és válasszak ki neked valamit?” – hangja hirtelen nyers lett.
Whoa… mintha mérges lenne… Miért? Mit mondtam már
megint?
„Ööö… még nem. A ruhákat te választottad?”
„Nem Isabella, nem én. Egy listát adtam a személyes
vásárlási tanácsadómnak a Neiman Marcus-nál, megadva a méretedet. Illeni fognak
rád. Jó ha tudod, további biztonsági személyzetet rendeltem ma estére és a
következő néhány napra. Mivel Lauren kiszámíthatatlan és nem található Seattle
utcáin, azt gondolom ez bölcs elővigyázatosság. Nem szeretném, ha egyedül
mászkálnál. Oké?”
Rápislogtam.
„Ööö… rendben.”
Mi történt a most-van-szükségem-rád Cullennel?
„Jó. Most megyek, eligazítom őket. Nem maradok
sokáig távol.”
„Itt vannak?”
„Igen.”
Hol?
Edward a tányérját a mosogatóba tette, és eltűnt a
szobából. Mi a pokol volt ez? Úgy tűnik, mintha több ember lakna a testében…
nem ez a skizofrénia jellemző tünete? Utána kell néznem a Google-n.
Megettem mindent a tányéromról, gyorsan elmosogattam és visszamentem a
hálószobámba, magammal vittem az Isabella Marie Swan dossziét is.
Ahogy visszaértem, beballagtam a gardróbszobába és
elővettem a három hosszú estélyit. Na és most… melyiket válasszam?
„Mit csinálsz?” – érdeklődött halkan Edward.
Keresztben feküdtem az ágyon, és a számítógép
képernyőjét bámultam, amikor Edward belépett. Egy pillanatra elöntött a pánik,
vajon megengedjem-e neki, hogy lássa, milyen web-oldalon nézelődök. Többszörös
személyiség szindróma. Tünetek…
Elnyújtózott mellettem az ágyon, mulatva nézett a
képernyőre.
„Van okod ezen az oldalon nézelődni?” – kérdezte
nemtörődöm módon.
A durva Edward eltűnt… a játékos kedvű Edward
visszatért. Hogy a francban tudok én ezzel lépést tartani?
„Keresgélek. A problémás személyiségek érdekelnek.”
– néztem rá pléhpofával. Ajkán rejtett mosoly játszott.
„Problémás személyiség?”
„Ja. Ez most a kedvenc témám.”
„Akkor most egy kedvenc téma vagyok? Egy mellékes
foglalatosság. Talán egy tudományos kísérlet? Pedig azt gondoltam, hogy én
vagyok a mindened… Miss Swan, ön megbántott engem.”
„Honnan gondolod, hogy rólad van szó?”
„Vadállati ösztön” – vigyorgott.
„Az igaz, hogy te vagy az egyetlen kibaszottul
szeszélyes kontroll-mániás akit ismerek… közvetlenül.”
„Azt hittem, én vagyok az egyetlen, akit
’közvetlenül’ ismersz.”
Hirtelen elvörösödtem.
„Igen… az is.”
„És jutottál valamiféle következtetésre?”
Felé fordultam és rábámultam… az ágynak azon a
felén feküdt, ami az övé volt, kinyújtózva mellettem, feje a könyökén.
Tekintete lágy, szórakozott volt.
„Azt hiszem, intenzív terápiára szorulsz.”
Felém nyúlt, gyengéden a fülem mögé igazította a
hajtincsemet.
„Én meg azt hiszem, rád van szükségem. Tessék…” –
és egy rúzst nyújtott felém.
Meghökkenve és egyben rosszallóan néztem rá. Kurvás
piros rúzs… nem kimondottan az én színem.
„Azt akarod, hogy ezzel fessem ki a szám?” –
nyikkantam.
Elnevette magát.
„Nem, Isabella, ha nem akarod. Nem vagyok biztos
benne, hogy ez a te színed” – fejezte be szárazon.
Törökülésbe ült az ágyon és fején keresztül lehúzta
az ingét.
Oh, istenem…
„Tetszett az autóstérkép-ötleted.”
Üres tekintettel pislogtam… autóstérkép?
„A ne-érintsd-meg területek.” – mondta
magyarázatképp.
„Oh… csak vicceltem” – suttogtam.
„Én nem.”
„Azt akarod, hogy rajzoljak rád… ezzel a rúzzsal?”
„Lemosható. Végeredményben.”
A csodálkozás kis mosolya játszott a számon és…
végül elvigyorogtam magam.
„Mi a véleményed valami maradandóról… mondjuk egy
szikéről?”
„Készíttethetek tetkót” – szemei csillogtak a
vidámságtól.
Edward Cullen tetkóval…? Elcsúfítani a gyönyörű
testét… amikor már így is olyan sok módon sérült…? Szó sem lehet róla!
„Mit nekem tetkó” – nevettem.
„Akkor használd a rúzst” – vigyorgott ő is.
Felültem… oh… ez érdekes is lehet.
„Gyere” – nyújtotta a kezét felém – „ülj rám.”
Lerúgtam a cipőket a lábamról, felveckelődtem
ülésbe és felé másztam. Hanyatt feküdt az ágyon, de a térdét behajtva tartotta.
„Dőlj a lábaimnak.”
Átmásztam rajta és lovagló ülésbe helyezkedtem
rajta, ahogy mondta. Szemeit tágra nyitotta… tekintete óvatos volt… de ő is jól
szórakozott.
Úgy tűnik – lelkesedsz ezért” – jegyezte meg
szárazon.
„Oh, mindig mohón vágyom az információkat, Mr
Cullen… és ez itt most az jelenti, hogy nyugodt leszel, mert ismerni fogom a
határokat…”
Megrázta a fejét, mintha nem igazán hitte volna el,
hogy eljutott odáig, hogy megengedje nekem, hogy körberajzoljam a testét.
„Nyisd ki a rúzst” – vezényelt.
Oh… már megint az űber-főnöki stílus… de nem
bántam.
„Add a kezed.”
Odanyújtottam neki a másik kezemet.
„Amelyikben a rúzs van” – forgatta meg a szemét.
„Forgatod a szemed rám?”
„Ja.”
„Ez igen civilizálatlan dolog, Mr Cullen. Ismerek
olyanokat, akik igazán veszélyesek lesznek egy szemforgatás miatt.”
„Ismersz?” – hangja ironikus volt.
Odanyújtottam azt a kezemet, amiben a rúzs volt.
Edward hirtelen felült, így az orrunk szinte összeért.
„Kész vagy?” – kérdezte lágy mormolással. Ez a hang
mindent felgyújtott és felizgatott a bensőmben,
mielőtt elolvadnék édesen… oh, wow…
„Igen…” – leheltem. Közelsége nagyon csábító volt,
megfeszített izmai túl közel voltak, Edward illata keveredett az én
fürdőhaboméval… Fogta a kezemet és végigvezette a válla vonalán…
„Nyomd rá” – mondta simogatóan. A szám kiszáradt,
ahogy a kezemet lefelé irányította, a vállától lefelé a mellkasa oldalán,
keresztül a gyomránál. Megfeszült és látszólag közömbösen, mereven bámult a
szemembe… de aggódó üres tekintete mellett láttam, hogy uralkodik magán…
irtózatát szigorú ellenőrzés alatt tartja… Majd álla megfeszült és szemeiben
feszültség tükröződött.
„És felfelé a másik oldalon” – mormolta, amikor a
teste közepéig értünk. Elengedte a kezem.
Tükörképben meghúztam a másik oldalon is a vonalat.
A bizalom, amit most megadott nekem, részegítő volt… és megszámolhattam
sebhelyeit… hét kis kör alakú fehér sebhely pöttyözte mellkasát… mély és sötét
purgatórium volt látni ezt a rettenetes, gonosz meggyalázását gyönyörű
testének.
„Tessék… kész” – suttogtam, féken tartva
érzéseimet.
„Oh, nem, nem vagy kész” – felelt, és egy vonalat
húzott hosszú mutatóujjával a nyaka tövénél. Követtem ujja vonalát a vörös
csíkkal. Befejezve belenéztem zöld szeme mélyébe.
„Most a hátam” – mondta elfulladva. Megemelkedett,
én lemásztam róla. Ő megfordult és törökülésben ült, háttal nekem.
„Kövesd a vonalat a mellkasomtól… körbe a másik
oldalig” – hangja halk és rekedt volt.
Tettem, ahogy mondta, egy mély vörös sebig, ami a
háta közepén volt… és további kilenc sebhelyet számolhattam meg… küzdenem
kellett a mindent elsöprő vágy ellen, hogy minden egyes sebhelyet megcsókoljak,
és meg kellett állítanom a szememben felgyűlő könnyeket is. Milyen ember az,
aki ilyent tesz egy gyerekkel? Edward lehajtotta a fejét, teste megfeszült
ahogy befejeztem a kört a hátán.
„A nyakadnál is ?” – kérdeztem.
Bólintott, még egy vonalat húztam… ami csatlakozott
az előzőhöz a nyaka tövénél, a hajvonala alatt.
„Befejeztem” – mormoltam… úgy nézett ki, mintha egy
bizarr, testszínű mellényt viselt volna, kurvás-vörös paszománnyal.
Vállait leengedte, ahogy megnyugodott. Lassan
megint szembefordult velem.
„Ezek a határok” – mondta halkan, szemei sötétek
voltak, pupillái kitágultak… a félelemtől? A vágytól? Hozzá akartam bújni, de
visszafogtam magam, és tűnődve néztem rá.
„Együtt tudok élni ezzel. De most szeretnék a
karjaid közé simulni” – motyogtam.
Csintalan mosolyt villantott rám és széttárta
karjait… mintha könyörgött volna…
„Nos, Miss Swan… teljesen az öné vagyok.”
Gyerekes elégedettséggel sikkantottam egyet és a
karjaiba vetettem magam, hátradöntve ezzel. Megvonaglott, kisfiúsan elnevette
magát, hallottam a megkönnyebbülését, hogy vége a megpróbáltatásnak. Majd
valahogy alá kerültem az ágyon.
„Nos… most arról az eligazításról” – lehelte és
szája az én számat követelte megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése