Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2011. december 16., péntek

Hatvanegyedik fejezet


Oh… hogy tudnék ellenállni neki, amikor ilyeneket mond…? A zöld szemek az enyémeket kutatták… nyugtalanul néztek rám. Óvatosan kinyújtottam a kezem, a nyugtalanság riadtságba csapott… Edward hátra lépett, én leejtettem a kezem.
„Kemény határ” – suttogta nyomatékosan, fájdalmas, ijedt arccal.
Megsemmisítő csalódottságot éreztem.
„Hogy éreznéd magad, ha nem érinthetnél meg?”
„Dühösnek és kifosztottnak” – válaszolt azonnal.
Oh, én Ötvenszeresem. Megráztam a fejem és megnyugtatóan mosolyogtam rá…  és meg is nyugodott.
„Egyszer majd meg kell mondanod, hogy ez miért ’kemény határ ’… kérlek.”
„Egyszer” – mormolta és úgy tűnt egy pillanat alatt kivágta magát a sebezhetőségből.  Hogy tud ennyire gyorsan váltani… ? Egyszerűen nagyon szeszélyes.
„Nos, a te listád egésze… Privát szférád megtámadása” – szája megremegett, ahogy felidézte ezt.
„Mert tudom a bankszámlád számát?”
„Igen… ez annyira felháborító!”
„Minden szolgálóm hátterét ellenőrzöm. Majd megmutatom.”
Megfordult és a dolgozószobájába indult. Kötelességtudóan és meghökkenve követtem. Előhúzott egy iratgyűjtő mappát egy zárt iratszekrényből. Az volt a tetejére gépelve: Isabella Marie Swan.
Te szent kibaszott szar. Rábámultam.
Bocsánatkérően vállat vont.
„Megtarthatod” – mondta csendesen.
„Nos, hű, kösz!” – csattantam fel.
Átlapoztam a dossziét. Másolat a születési anyakönyvi kivonatomról… az ég szerelmére… kemény határaim… jézusom… tb. számom, foglalkoztatási adataim…
„Szóval tudtad, hogy Newton-éknál dolgozom.”
„Igen.”
„Akkor nem véletlen volt. Nem csak úgy odatévedtél?”
„Nem.”
Nem tudtam, hogy dühöngjek, vagy büszke legyek.
„Ez egy kibaszott dolog. Tudod?”
„Nem így ítélem meg. Amit csinálok… Óvatosnak kell lennem.”
„De ez mind személyes dolog.”
„Nem használom fel az információkat. Ezekhez mindenki hozzáférhet, ha egy kis figyelmet szentel a dolgoknak, Isabella. Ahhoz, hogy irányítani tudjak – szükségem van információkra. Mindig így cselekszem” – meresztette rám a szemét. Arca fegyelmezett és kiismerhetetlen volt.
„Rosszra használtad az információt. 24.000$-t utaltál a számlámra, amit én nem kértem.”
Vékony vonalba préselte a száját.
„Mondtam neked. Ennyit kapott Taylor a furgonodért. Hihetetlen, tudom, de igaz.”
„De a Volvo…”
„Isabella, van fogalmad arról, hogy mennyi pénzt keresek?”
Elpirultam… természetesen nincs…
„Nincs… miért kellene tudnom? Nincs szükségem arra, hogy ismerjem a bankszámlád alsó sorát, Edward.”
Szeme ellágyult.
„Tudom. Ez az egyik dolog, amit szeretek benned.”
Rámeredtem… szeret bennem
„Isabella, nagyjából 100.000 dollárt keresek óránként.”
Leesett az állam… ez szemérmetlenül sok pénz.
„24.000 dollár semmi. Az autó, a Tess könyvek, a ruhák… ez mind semmi” – mondta nagyon halk hangon.
Csak néztem rá… tényleg fogalma sincs. Rendkívüli.
„Ha a helyemben lennél, hogy éreznéd magad ettől az egész… ööö – bőkezűségtől?”
Üres tekintettel meredt rám… na, ez az… dióhéjban ennyi a problémája… az együttérzés vagyis inkább annak hiánya. A csend feszültté vált. Végül vállat vont.
„Nem tudom” – mondta és őszintén zavarban volt.
Szívem nagyot dobban… ez az…. Tuti, hogy Ötvenszeres Átkozottságának gyökere itt van elrejtve.. Nem tudja az én helyembe képzelni magát. Nos, most már legalább tudom.
„Ez nem valami jó érzés… úgy értem, nagyon nagylelkű vagy, de nekem ez kényelmetlen. Éppen elégszer mondtam már neked.”
Sóhajtott…
„A világot szeretném neked adni, Isabella” – mondta kedvesen.
„De én csak téged akarlak, Edward. Nem az összes ezzel együtt járó dolgot.”
„Azok az egyezség részei. Részei annak, ami én vagyok.”
Oh, ez nem vezet sehova…
„Ehetnénk?” – kérdeztem… ez a feszültség közöttünk kimerítő.
„Persze” – és összeráncolta homlokát.
„Főzök.”
„Jó… egyébként a hűtőből ennénk.”
„Mrs Cope hétvégeken szabad? Szóval olyankor leginkább hideget eszel?”
„Nem.”
„Oh?”
Megint sóhajtott.
„A szolgálóim főznek, Isabella…”
„Oh… természetesen” -  hogy lehettem ennyire ostoba? Édesen mosolyogtam Edwardra.
„Mit szeretne enni, Uram?”
Elvigyorodott…
„Bármit, amit Asszonyom talál…”

Átvizsgálva a hűtő lenyűgöző tartalmát, spanyol omlett mellett döntöttem… még hideg krumpli is volt – kitűnő. Gyors és könnyű elkészíteni. Edward még mindig a dolgozószobájában volt… kétségkívül valami gyanútlan bolond személyiségi jogait sérti meg éppen, információkat gyűjtve róla. A gondolat kesernyés és kellemetlen volt. Elgondolkodtam… egyszerűen nem ismer határokat.
Zenét akartam, ha már főzni fogok –  nem szolgáló módra fogom tenni. Elbandukoltam a kandalló mellet levő iPod-ért. Edward iPodja… még több Lauren választotta zene valószínűleg – megrettentem a gondolattól. Hol lehet most Lauren? Mit akarhat? Megremegtem. Micsoda hagyaték… nem fért a fejembe.
Végiglapoztam  a terjedelmes listán. Valami vidámra volt szükségem… Beyponcé – nem valami Edwardos… Őrülten szerelmes… Oh, IGEN! Mennyire ide illik. Megnyomtam az ismétlő gombot és hangosra állítottam.
Visszatáncoltam a hűtőhöz, elővettem a tojásokat… kerestem egy tálat… felütöttem a tojásokat… elkezdtem felverni őket.
Újból megtámadtam a hűtőt, begyűjtöttem a burgonyát, a sonkát, igen, babot a fagyasztóból… ez mind kell majd. Találtam egy serpenyőt, feltettem a főzőlapra, kis olajat öntöttem bele, visszatértem a tojások felveréséhez…
Semmi empátia, elmélkedtem. Ez különleges Edwardban…? Lehet, minden férfi ilyen… összezavarják a nők őket. Egyszerűen nem tudtam. Lehet ez nem egy nagy felfedezés. Szerettem volna, ha Rose itthon van, ő tudná… már örök ideje távol van. A hét végén kellene visszaérkeznie, Emmettel töltött pótvakációja után. Kíváncsi voltam, vajon még mindig vágy az első látásra náluk ez... ? Az egyik dolog, amit szeretek benned… megálltam a tojás felverésében. Edward mondta… jelentheti ez azt, hogy van más dolog is? Ma reggel óta először mosolyogtam… őszinte, szívből jövő, tele képű mosollyal.
Edward körém fonta a karjait, ijedtemben ugrottam egyet.
„Érdekes zenei választás” – dorombolta és megcsókolt a fülem alatt.
„Hmm… jó illata van a hajadnak” – szimatolt bele a hajamba, mély levegőt véve. Vágy tekerte meg a hasamat… Ne… Kicsúsztam az öleléséből.
„Még mindig dühös vagyok rád.”
Elkomorodott.
„Mennyi ideig lovagolsz még ezen?” – kérdezte, egyik kezével végigszántva a haján.
Vállat vontam.
„Legalább addig míg nem ettem.”
Nézett rám, szája megremegett az élvezettől. Megfordult, felvette a távirányítót a konyhapultról és kikapcsolta a zenét.
„Te raktad fel ezt a számot?”
Lassan, mogorván ingatta a fejét… ebből tudtam, hogy Lauren volt.
„Nem gondolod, hogy ezzel próbált valamit a tudtodra hozni?”
„Nos, így visszatekintve, lehetséges…” – mondta csendesen.
QED(quod erat demonstrandum) … semmi beleérzés. Kisördögöm keresztbe tette a karját és cuppantott.
„Miért van még mindig rajta?”
„Végül is kedvelem ezt a számot. De ha zavar téged, letörlöm.”
„Nem… rendben van. Szeretek zenére főzni.”
„Mit szeretnél hallgatni?”
„Lepj meg.”
Röviden vigyorgott, odament az iPod-hoz, én visszatértem a tojásfelveréshez. Pillanatokkal később ismerős hangok hangzottak fel, szabálytalan, szaggatott ütemű dob, majd zongora… és egy kellemes rekedt férfihang éneke hangzott fel…

Kérlek, bocsáss meg, ha egy kicsit furcsán viselkedek, 
Mert nem tudom, hogy mit tegyek

Elpirultam, szájtátva fordultam meg Edward bátorságától. Arca megváltozott,  a léhaság eltűnt, szemei sötétebbek lettek… fürkészve nézett.
  
Úgy érzem, villám fut át ereimen
Ahányszor csak rád nézek

A szarba… az élet utánozza a művészetet… Hogy csinálja ezt…? Lenyűgözötten néztem, ahogy lassan, mint egy ragadozó, lopakodott felém. Mezítláb, farmerben, egy a nadrágba be nem tűrt fehér ingben volt, és az a parázsló nézés…
  
Segíts ki ebből, elégtelen minden szavam
Pedig túl sok mindent szeretnék elmondani
El akarom mondani, hogy milyen jó érzés az,
Amikor olyan módon nézel rám

„Edward, kérlek…” – suttogtam, a habverő feleslegessé vált a kezemben.
„Kérlek… mit?”
„Ne tedd ezt.”
„Ne tegyem… mit?”
„Ezt…”
Előttem állt, lefelé nézett rám.
„Biztos vagy benne?” – lehelte.

Így én soha nem foglak elhagyni téged
Soha nem fogok búcsút mondani

Elvette a kezemből a habverőt és visszatette a tojásos tálba. Szívem a torkomban vert… Nem akartam… De akartam, nagyon… annyira… idegesítő… annyira… dögös, kívánatos. Eltéptem a tekintetem lenyűgöző hatású kinézetéről.
„Tényleg akarlak téged, Isabella” – mormolta.
„Szeretek és gyűlölök és mégis szeretek vitatkozni veled. Ez… nagyon új nekem. Csak tudnom kell, hogy rendben vannak köztünk a dolgok. Ezt az egy módot ismerem, hogy megtudjam.”
„Az érzéseim irántad nem változtak” – suttogtam. Közelsége ellenállhatatlan volt… üdítő. Az ismerős vonzás megjelent, minden idegvégződésem lüktetett, felé ösztökélt, benső istennőm legérzékibb állapotában volt. Az inge felül nem volt begombolva, az ott feltűnő szőrt bámultam – nyelvemmel szerettem volna végigfutni rajta.
Nagyon közel volt hozzám, de nem érintett meg. Éreztem, ahogy közelsége felforralja véremet.
„Nem érintelek meg addig, amíg igent nem mondasz,” – magyarázta kedvesen - „de most, ez után a szar reggel után… csak beléd szeretnék temetkezni, és mindent elfelejteni, ami rajtunk kívül létezik.”
Rajtunk… csodálatos kombináció… egy apró, hatásos főnév, ami összefogja az egyezséget. Felemeltem a fejem, hogy belenézzek gyönyörű, komoly arcába.
„Megérintem az arcodat” – suttogtam, láttam a felvillanó meglepetést szemében, mielőtt az elfogadás is megjelent benne. Felemeltem a kezem, lágyan megsimogattam arcát, végigfuttattam ujjaimat borostáján. Becsukta a szemét és kifújta a levegőt… arcát tenyerembe hajtotta.
Lassan lehajolt, ajkam automatikusan emelkedett, hogy találkozzon az övével. Habozott…
„Igen, vagy nem, Isabella” – suttogta.
„Igen” – leheltem, szája gyengéden zárult az enyémre, hízelegve feszítette szét az ajkaimat… karjai körülöleltek és magához húzott. Keze a hátamon siklott felfelé, ujjait a hajamba fúrva gyengéden meghúzta azt, másik keze a fenekemre simult, magához szorított. Halkan felnyögtem.
„„Mr Cullen” – köhintett Taylor. Edward egy szempillantás alatt elengedett.
„Taylor” – mondta élesen.
Megfordultam és láttam, hogy Taylor kényelmetlenül érzi magát, ahogy ott állt a nappali küszöbén. A két férfi egymásra meredt… mintha hang nélkül beszélgettek volna.
„A dolgozószobámba” – csattant fel Edward és Taylor sietősen átvonult a szobán.
„Sürgősségi hibaelhárítás” – suttogta felém Edward és követte Taylort.
Nagy, megnyugtató lélegzetet vettem. Szent szar… valaha is eljutok odáig, hogy ellen tudjak állni neki legalább egy percig? Megráztam a  fejem, hálás voltam Taylornak a félbeszakításért… még akkor is, ha kínos volt. Eltűnődtem rajta, hogy Taylor miket szakíthatott  félbe a múltban…
Nem, mégsem akartam arra gondolni, ebédet készítek inkább. Elfoglalt magam a krumpli szeletelésével. Mit akarhat Taylor? Rémképeket láttam.
Tíz perccel később kijöttek a dolgozószobából, az omlett éppen elkészült. Edward elfoglaltnak nézett ki ahogy rám nézett.
„Eligazítás tíz  perc múlva” – mondta Taylornak.
„Uram” – felelte Taylor és kiment a nappaliból.
Két előmelegített tányért tettem a konyhaasztalra.
„Ebédet?”
„Kérek” – mondta Edward, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedett az egyik bárszéken. És most óvatosan nézett rám.
 „Baj van?”
„Nem… nem igazán.”
Fintorogtam. Nem fogja elmondani. Kitálaltam az ételt és leültem mellé.
„Ez jó” – mormolta elismerően ahogy falatozott.
„Kérsz egy pohár bort?”
„Nem, köszönöm” – jobb ha tiszta marad a fejem, ha körülöttem vagy, Cullen…
Finom volt az ebéd. Őszintén mondva, nem voltam igazán éhes, de tudtam, hogy Edward morogni fog. Csendben ettünk, merengve. Végül Edward a távirányítóért nyúlt és átkapcsolt egy klasszikus darabra, amit korábban már hallottam.
„Mi ez?” – kérdeztem.
„Canteloube, Auvergne-i dalok. Ennek Bailero a címe.”
„Kellemes. Milyen nyelven van?”
„Régi francia nyelv – az okcián nyelv egyik dialektusa. Nem emlékszem, mi a pontos neve.”
„De beszélsz franciául.” – jutott eszembe a hibátlan francia nyelvű beszélgetés, ami szülei vacsoraasztalánál folyt…
„Igen” – mosolyodott el Edward, láthatóan megkönnyebbülve.
„Anyámnak van egy mantrája: zenetanulás, idegen nyelvek, harci sportok. Emmet spanyolul beszél, Alice és én franciául. Emmet gitáron játszik, én zongorán, Alice csellón.”
„Wow… és a harci sportok?”
„Emmet dzsúdózik… Alice megmakacsolta magát tizenkét éves korában és megtagadta” – elvigyorodott az emlék hatására.
„Szeretném, ha az én anyám ennyire rendszerezett lett volna.”
„Esme félelmetes tud lenni, ha a gyerekei teljesítményéről van szó.”
„Nagyon büszke lehet rád. Én az lennék…”
Egy sötét gondolat futott át Edward arcán, mintha kényelmetlenebbül érezte volna magát, óvatosan vizslatott… mintha feltérképezetlen területen járt volna.
„Eldöntötted már, mit fogsz viselni ma este? Vagy jöjjek és válasszak ki neked valamit?” – hangja hirtelen nyers lett.
Whoa… mintha mérges lenne… Miért? Mit mondtam már megint?
„Ööö… még nem. A ruhákat te választottad?”
„Nem Isabella, nem én. Egy listát adtam a személyes vásárlási tanácsadómnak a Neiman Marcus-nál, megadva a méretedet. Illeni fognak rád. Jó ha tudod, további biztonsági személyzetet rendeltem ma estére és a következő néhány napra. Mivel Lauren kiszámíthatatlan és nem található Seattle utcáin, azt gondolom ez bölcs elővigyázatosság. Nem szeretném, ha egyedül mászkálnál. Oké?”
Rápislogtam.
„Ööö… rendben.”
Mi történt a most-van-szükségem-rád Cullennel?
„Jó. Most megyek, eligazítom őket. Nem maradok sokáig távol.”
„Itt vannak?”
„Igen.” 
Hol?
Edward a tányérját a mosogatóba tette, és eltűnt a szobából. Mi a pokol volt ez? Úgy tűnik, mintha több ember lakna a testében… nem ez a skizofrénia jellemző tünete?  Utána kell néznem a Google-n. Megettem mindent a tányéromról, gyorsan elmosogattam és visszamentem a hálószobámba, magammal vittem az Isabella Marie Swan dossziét is.
Ahogy visszaértem, beballagtam a gardróbszobába és elővettem a három hosszú estélyit. Na és most… melyiket válasszam?


„Mit csinálsz?” – érdeklődött halkan Edward.
Keresztben feküdtem az ágyon, és a számítógép képernyőjét bámultam, amikor Edward belépett. Egy pillanatra elöntött a pánik, vajon megengedjem-e neki, hogy lássa, milyen web-oldalon nézelődök. Többszörös személyiség szindróma. Tünetek…
Elnyújtózott mellettem az ágyon, mulatva nézett a képernyőre.
„Van okod ezen az oldalon nézelődni?” – kérdezte nemtörődöm módon.
A durva Edward eltűnt… a játékos kedvű Edward visszatért. Hogy a francban tudok én ezzel lépést tartani?
„Keresgélek. A problémás személyiségek érdekelnek.” – néztem rá pléhpofával. Ajkán rejtett mosoly játszott.
„Problémás személyiség?”
„Ja. Ez most a kedvenc  témám.”
„Akkor most egy kedvenc téma vagyok? Egy mellékes foglalatosság. Talán egy tudományos kísérlet? Pedig azt gondoltam, hogy én vagyok a mindened…  Miss Swan, ön megbántott engem.”
„Honnan gondolod, hogy rólad van szó?”
„Vadállati ösztön” – vigyorgott.
„Az igaz, hogy te vagy az egyetlen kibaszottul szeszélyes kontroll-mániás akit ismerek… közvetlenül.”
„Azt hittem, én vagyok az egyetlen, akit ’közvetlenül’ ismersz.”
Hirtelen elvörösödtem.
„Igen… az is.”
„És jutottál valamiféle következtetésre?”
Felé fordultam és rábámultam… az ágynak azon a felén feküdt, ami az övé volt, kinyújtózva mellettem, feje a könyökén. Tekintete lágy, szórakozott volt.
„Azt hiszem, intenzív terápiára szorulsz.”
Felém nyúlt, gyengéden a fülem mögé igazította a hajtincsemet.
„Én meg azt hiszem, rád van szükségem. Tessék…” – és egy rúzst nyújtott felém.
Meghökkenve és egyben rosszallóan néztem rá. Kurvás piros rúzs… nem kimondottan az én színem.
„Azt akarod, hogy ezzel fessem ki a szám?” – nyikkantam.
Elnevette magát.
„Nem, Isabella, ha nem akarod. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a te színed” – fejezte be szárazon.
Törökülésbe ült az ágyon és fején keresztül lehúzta az ingét. 
Oh, istenem…
„Tetszett az autóstérkép-ötleted.”
Üres tekintettel pislogtam… autóstérkép?
„A ne-érintsd-meg területek.” – mondta magyarázatképp.
„Oh… csak vicceltem” – suttogtam.
„Én nem.”
„Azt akarod, hogy rajzoljak rád… ezzel a rúzzsal?”
„Lemosható. Végeredményben.”
A csodálkozás kis mosolya játszott a számon és… végül elvigyorogtam magam.
„Mi a véleményed valami maradandóról… mondjuk egy szikéről?”
„Készíttethetek tetkót” – szemei csillogtak a vidámságtól.
Edward Cullen tetkóval…? Elcsúfítani a gyönyörű testét… amikor már így is olyan sok módon sérült…? Szó sem lehet róla!
„Mit nekem tetkó” – nevettem.
„Akkor használd a rúzst” – vigyorgott ő is.
Felültem… oh… ez érdekes is lehet.
„Gyere” – nyújtotta a kezét felém – „ülj rám.”
Lerúgtam a cipőket a lábamról, felveckelődtem ülésbe és felé másztam. Hanyatt feküdt az ágyon, de a térdét behajtva tartotta.
„Dőlj a lábaimnak.”
Átmásztam rajta és lovagló ülésbe helyezkedtem rajta, ahogy mondta. Szemeit tágra nyitotta… tekintete óvatos volt… de ő is jól szórakozott.
Úgy tűnik – lelkesedsz ezért” – jegyezte meg szárazon.
„Oh, mindig mohón vágyom az információkat, Mr Cullen… és ez itt most az jelenti, hogy nyugodt leszel, mert ismerni fogom a határokat…”
Megrázta a fejét, mintha nem igazán hitte volna el, hogy eljutott odáig, hogy megengedje nekem, hogy körberajzoljam a testét.
„Nyisd ki a rúzst” – vezényelt.
Oh… már megint az űber-főnöki stílus… de nem bántam.
„Add a kezed.”
Odanyújtottam neki a másik kezemet.
„Amelyikben a rúzs van” – forgatta meg a szemét.
„Forgatod a szemed rám?”
„Ja.”
„Ez igen civilizálatlan dolog, Mr Cullen. Ismerek olyanokat, akik igazán veszélyesek lesznek  egy szemforgatás miatt.”
„Ismersz?” – hangja ironikus volt.
Odanyújtottam azt a kezemet, amiben a rúzs volt. Edward hirtelen felült, így az orrunk szinte összeért.
„Kész vagy?” – kérdezte lágy mormolással. Ez a hang mindent felgyújtott és felizgatott a bensőmben, mielőtt elolvadnék édesen… oh, wow…
„Igen…” – leheltem. Közelsége nagyon csábító volt, megfeszített izmai túl közel voltak, Edward illata keveredett az én fürdőhaboméval… Fogta a kezemet és végigvezette a válla vonalán…
„Nyomd rá” – mondta simogatóan. A szám kiszáradt, ahogy a kezemet lefelé irányította, a vállától lefelé a mellkasa oldalán, keresztül a gyomránál. Megfeszült és látszólag közömbösen, mereven bámult a szemembe… de aggódó üres tekintete mellett láttam, hogy uralkodik magán… irtózatát szigorú ellenőrzés alatt tartja… Majd álla megfeszült és szemeiben feszültség tükröződött.
„És felfelé a másik oldalon” – mormolta, amikor a teste közepéig értünk. Elengedte a kezem.
Tükörképben meghúztam a másik oldalon is a vonalat. A bizalom, amit most megadott nekem, részegítő volt… és megszámolhattam sebhelyeit… hét kis kör alakú fehér sebhely pöttyözte mellkasát… mély és sötét purgatórium volt látni ezt a rettenetes, gonosz meggyalázását gyönyörű testének.
„Tessék… kész” – suttogtam, féken tartva érzéseimet.
„Oh, nem, nem vagy kész” – felelt, és egy vonalat húzott hosszú mutatóujjával a nyaka tövénél. Követtem ujja vonalát a vörös csíkkal. Befejezve belenéztem zöld szeme mélyébe.
„Most a hátam” – mondta elfulladva. Megemelkedett, én lemásztam róla. Ő megfordult és törökülésben ült, háttal nekem.
„Kövesd a vonalat a mellkasomtól… körbe a másik oldalig” – hangja halk és rekedt volt.
Tettem, ahogy mondta, egy mély vörös sebig, ami a háta közepén volt… és további kilenc sebhelyet számolhattam meg… küzdenem kellett a mindent elsöprő vágy ellen, hogy minden egyes sebhelyet megcsókoljak, és meg kellett állítanom a szememben felgyűlő könnyeket is. Milyen ember az, aki ilyent tesz egy gyerekkel? Edward lehajtotta a fejét, teste megfeszült ahogy befejeztem a kört a hátán.
„A nyakadnál is ?” – kérdeztem.
Bólintott, még egy vonalat húztam… ami csatlakozott az előzőhöz a nyaka tövénél, a hajvonala alatt.
„Befejeztem” – mormoltam… úgy nézett ki, mintha egy bizarr, testszínű mellényt viselt volna, kurvás-vörös paszománnyal.
Vállait leengedte, ahogy megnyugodott. Lassan megint szembefordult velem.
„Ezek a határok” – mondta halkan, szemei sötétek voltak, pupillái kitágultak… a félelemtől? A vágytól? Hozzá akartam bújni, de visszafogtam magam, és tűnődve néztem rá.
„Együtt tudok élni ezzel. De most szeretnék a karjaid közé simulni” – motyogtam.
Csintalan mosolyt villantott rám és széttárta karjait… mintha könyörgött volna…
„Nos, Miss Swan… teljesen az öné vagyok.”
Gyerekes elégedettséggel sikkantottam egyet és a karjaiba vetettem magam, hátradöntve ezzel. Megvonaglott, kisfiúsan elnevette magát, hallottam a megkönnyebbülését, hogy vége a megpróbáltatásnak. Majd valahogy alá kerültem az ágyon.
„Nos… most arról az eligazításról” – lehelte és szája az én számat  követelte megint.

Nincsenek megjegyzések: