Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2012. január 27., péntek

Hatvanhatodik fejezet


Stuart megint a mandzsettájába beszélt.
„Taylor, Mr Cullen bement a lakásba.” – Megrándult és belekapaszkodott a fülhallgatójába, feltételeztem, hogy hangos választ kapott Taylortól… oh, ne – ha Taylor aggódik…
„Kérem, engedjen be” – könyörögtem.
„Sajnálom, Miss Swan. Nem tart sokáig.” – emelte fel mindkét kezét védekezően Stuart.
„Taylor és a fiúk éppen most értek a lakásba.”
Oh – annyira tehetetlennek éreztem magam. Mozdulatlanul álltam, mohón hallgattam a leghalványabb hangot is, de csak a saját idegesítő lélegzetemet hallottam… nagyon hangos volt… és felületes. Fejbőröm bizsergett, szám kiszáradt és majd elájultam. Csak Edwardnak ne legyen baja, könyörögtem magamban.
Fogalmam nincs, mennyi idő telt el… és még mindig nem hallottam semmit. Ez biztos jót jelentett… mert nem volt – pisztolylövés sem. A folyosón álló asztal körül sétáltam… nézegettem a falon lógó képeket. Még egyszer sem néztem meg őket alaposabban: mindegyik kép alakokat ábrázolt… és mind vallási témájú volt -  Madonna a gyermekkel… de mind a tizenhat ?!  Milyen fura. Edward nem vallásos – vagy mégis? A nappaliban minden festmény absztrakt –  két teljesen különböző világ. De nem sokáig foglaltak le – hol van Edward? Stuartra bámultam, ő érdeklődés nélkül nézett vissza rám.
„Most mi van?”
„Semmi újság, Miss Swan.”
Hirtelen megmozdult az ajtókilincs. Stuart megpördült és előrántott egy pisztolyt a hóna alól.
Megdermedtem.
Edward tűnt fel az ajtóban.
„Minden tiszta” – mondta helytelenítően tekintve Stuartra. Stuart egyből eltette a fegyverét, hátralépett, hogy beengedjen.
„Azt gondolom, Taylor túlreagálta az eseményeket” – dörmögte Edward és felém nyújtotta kezét. Szájtátva álltam, képtelenül arra, hogy megmozduljak, és szemeim beittak minden részletet: kócos haját, a karikás szemeit, megfeszített állkapcsát, két felső kigombolt gombját… azt hiszem, száz évvel lettem öregebb. Edward komor aggodalommal nézett rám, zöld szemei sötét jade színűek voltak.
„Minden rendben, baby.”
Felém mozdult, karjai közé vett, megcsókolta a hajamat.
„Gyere, fáradt vagy. Irány az ágy.”
„Aggódtam” – leheltem,  kedvemet lelve az ölelésében. Beszívtam az ő édes, édes illatát, Fejem a mellén nyugodott.
„Tudom. Mindannyian  idegesek vagyunk.”
Stuart eltűnt, feltehetőleg bement a lakásba.
„Őszintén szólva, az exeid bebizonyítják, hogy milyen vállalkozó kedvűek, Mr Cullen” – mondtam szárazon. Éreztem, hogy Edward kissé felenged.
„Igen, azok.” – mondta halkan.
Elengedett, megfogta a kezemet és bevezetett a lakásba, a nappaliba.
„Taylor ellenőrzi a gardróbokat és a szekrényeket. Nem hiszem hogy Lauren itt van.”
„Ellenőrizted a játékszobádat is?” – suttogtam.
Edward gyorsan rám villantotta a tekintetét, homlokát ráncolta.
„Igen… azt zárva tartom – de Taylor és én ellenőriztük.”
Nagy levegőt vettem. Jó… minden rendben van – nincs itt Lauren.
„Kérsz egy italt, vagy valamit?”
„Nem.”
„Elöntött a fáradtság – csak ágyba akartam kerülni..
„Gyere. Hadd fektesselek le. Megviseltnek látszol.” – mormolta Edward.
Elkomorodtam… ő nem jön? Egyedül akar talán aludni? Megkönnyebbültem, amikor a saját hálójába vezetett be. Letettem a kézitáskámat a komódra, kinyitottam, hogy kipakoljak belőle… és Mrs Robinson levele akadt kezembe.
„Tessék” – motyogtam, ahogy átadtam Edwardnak – „Nem tudom, el akarod-e olvasni… én inkább figyelmen kívül hagynám.”
Edward röviden átnézte és kissé megfeszült az álla.
„Nem vagyok biztos benne, milyen üres helyeket töltene meg” – morogta elutasítóan.
„Beszélnem kell Taylorral. Engedd meg, hogy lehúzzam a cipzáradat.” – nézett le rám.
„Felhívod a rendőrséget a Volvo miatt?” – kérdeztem és megfordultam.
Elsöpörte a hajamat az útból, ujjai lágyan érintették meztelen hátamat, és húzta le a cipzárt a ruhám hátulján.
„Nem. Nem akarom a rendőrséget belekeverni. Laurennek segítségre van szüksége, és nem akarom, hogy a rendőrök itt járkáljanak. Csak dupla erőfeszítéssel kell keresnünk” – hajolt  le és gyengéd csókot nyomott a vállamra.
„Eredj az ágyba” – parancsol rám, és elment.


A mennyezetet bámulva feküdtem… vártam, hogy visszatérjen. Túl sok minden történt ma… túl sok feldolgozni való. Hol kezdhetném.. ?
Megrándulva ébredtem – nem tudtam, hol vagyok – elaludtam volna? Belepislogtam a halvány fénybe ami az alig nyitott ajtón világított be a hallból, és észrevettem, hogy Edward nem volt mellettem… hol van? Felnéztem. Az ágy végénél egy magas árnyék állt… egy nő, talán… feketébe öltözve? Nehéz volt megmondani. Kábult állapotomban az éjjeli lámpa kapcsolója felé nyújtottam a kezem, majd visszafordultam, hogy szemügyre vegyem… nem volt senki a szobában.. Megráztam a fejem… képzelődtem… vagy álmodtam? Felültem, körülnéztem. Bizonytalan belső gyötrelem markolt belém – de teljesen egyedül voltam. Megdörzsöltem az arcomat. Hány óra lehet? És hol van Edward? Az ébresztőórára néztem, hajnali 2:15-öt mutatott. Feltápászkodtam és tántorogva elindultam, hogy felderítsem, merre van, bosszúsan a túl élénk képzeletem miatt. Már képeket is látok… valószínűleg az este drámai történései miatt.
A nappali üres volt, az egyetlen fény forrása a három-égős lámpa volt a reggeliző pult felett. De a dolgozószoba ajtaja félig nyitva volt, és hallottam a hangját. Telefonált.
„Nem értem, miért hívsz ebben az időpontban. Nincs mondanivalóm számodra… nos, most elmondhatod, nem kell üzenetet hagynod.”
Mozdulatlanul álltam az ajtónál és hallgatóztam… bűntudatosan. Kivel beszél?
„Ne, te hallgass ide. Kértelek, és most mondom. Hagy őt békén. Semmi köze hozzád. Érted?”
Hangja igen ellenséges volt… igazán mérges. Haboztam, hogy kopogjak-e.
„Tudom, hogy megteszed. De komolyan gondolom, Irina.  Hagyd békén őt. Le kell írnom három példányban? Hallasz egyáltalán engem?… Jó. Jó éjt.”
Hallottam, hogy ledobja a telefont az asztalra.
Oh a szarba.
Óvatosan kopogtam.
„Mi van?” – mordult. Legszívesebben elszaladtam volna, hogy elbújjak.
Ott ült az asztalánál, bronzhajú feje a kezei között. Felnézett, arca vad volt, de azonnal ellágyult, ahogy meglátta, hogy én vagyok. Szeme tágra nyílt és óvatos volt. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt… szívem összeszorult. Pislogott és végignézett rajtam, fejemtől a talpamig, majd visszafelé… egyik pólója volt rajtam.
„Szaténban vagy selyemben kellene lenned, Isabella” – lehelte – „de még az én pólómban is nagyon gyönyörű vagy.”
Oh… egy váratlan bók.
„Hiányoltalak. Gyere lefeküdni.”
Lassan felállt. Már csak a fekete öltönynadrág és a fehér ing volt rajta… zöld szemei felcsillantak, megteltek ígérettel, de szomorúság nyoma is volt bennük. Megállt előttem, intenzíven nézett a szemembe, de nem ért hozzám.
„Tudod, hogy mit jelentesz nekem?” – mormolta –„Ha valami történik veled miattam…” – hangja elcsuklott, és szinte tapintható fájdalom suhant át arcán. Nagyon sebezhetőnek tűnt – félelme nagyon nyilvánvaló volt.
„Semmi nem fog történni velem” – biztosítottam megnyugtató hangon.
Kinyújtottam a kezem, megsimogattam, ujjaimat végigfuttatva arca borostáján… meglepően finom volt…
„Gyorsan nő a szakállad” – mormoltam, képtelenül arra, hogy elrejtsem a hangomból, hogy mennyire csodálom ezt az előttem álló gyönyörű felbosszantott férfit. Megsimítottam alsó ajkát majd ujjaimat lefuttattam a torkán a nyaka tövében levő eltűnőben levő rúzsvonalig. Rám bámult… még mindig nem érintve… szája kissé elnyílt. Hallottam halk lélegzetét, ami felgyorsult. Mutatóujjamat végighúztam a vonalon, ő behunyta szemét. Ujjam inge gallérjához érkezett, gyorsan lefuttattam a legfelső begombolt gombig.
„Nem érintelek meg… csak ki akarom gombolni az inged” – suttogtam.
Szeme tágra nyílt, riadtan vizsgált tekintete. De nem mozdult, és meg sem állított. Nagyon lassan kigomboltam a gombját, az anyagot távol tartva bőrétől, majd óvatosan a következő gomb felé mozdult a kezem… megismételtem az eljárást – lassan, koncentrálva – nem akartam hozzá érni. Nos, akartam… de nem értem. A negyedik gomb után a  vörös vonal előtűnt…  félénken felpillantottam.
„Újból az engedélyezett terület” – suttogtam és végighúztam ujjaimat a vonalon, mielőtt az utolsó gombot is kigomboltam volna. Szétnyitottam az ingét, és egyidejűleg a kézelők felé nyúltam, hogy a fekete fényezett kő mandzsetta gombokat is kigomboljam. Egyszerre egyet.
„Levehetem az inget rólad?”  - kérdeztem halkan.
Bólintott, szemeit még mindig tágra nyitotta, ahogy felemeltem a kezeimet és lehúztam ingét a vállairól. Kihúzta karját az ingből, úgy állt előttem, derékig meztelenül. Ahogy lekerült az ing róla, úgy nyerte vissza egyensúlyát. Levigyorgott rám.
„És mi lesz a nadrágommal, Miss Swan?” – kérdezte, szemöldökét magasra emelve.
„A hálószobában. Az ágyadban akarlak.”
„Most? Miss Swan, ön telhetetlen.”
„Nem is tudom elképzelni, miért.”
Megragadtam a kezét, kihúztam a dolgozószobájából és a háló felé vezettem. A szoba hideg volt.
„Kinyitottad az erkély ajtót?” – kérdezte összehúzott szemöldökkel ahogy beértünk a szobába.
„Nem…” – nem emlékeztem rá, hogy ilyent tettem volna. Visszaidéztem, hogy mit láttam a szobában, amikor felébredtem… az ajtó határozottan csukva volt.
Oh a szarba… az összes szín kifutott az arcomból és tátott szájjal bámultam Edwardra.
„Mi van?” – csattant fel rám meredve.
„Amikor felébredtem… valaki volt idebenn…” – suttogtam – „azt hittem a képzeletem játszott velem.”
„Mi?” – nézett megborzadva.
Edward odarohant az erkélyajtóhoz és kinézett. Majd visszalépett a szobába, bezárta az ajtót maga mögött.
„Biztos vagy? Ki volt?” – kérdezte feszült hangon.
„Egy nő… azt hiszem. Sötét volt. Éppen csak felébredtem.”
„Öltözz fel!” – förmedt rám, ahogy belépett – „Most!”
„Odafent vannak a ruháim” – nyöszörögtem.
Megfogta a kezem, kihúzta a komód egyik fiókját, előhalászott egy melegítőnadrágot.
„Vedd ezt fel.”
Nem volt vitának helye. Beküzdöttem magam a nadrágba… túl nagy volt rám. Egy pólót is előhúzott és gyorsan belebújt.
Megmarkolta az ágy melletti telefont és megnyomott két gombot.
„Még itt van, a kibaszott életbe!” – sziszegett bele a telefonba.
Pontosan három másodperc múlva Taylor és egy másik biztonsági fickó berontott Edward hálószobájába. Edward pontos leírást adott arról, hogy mi történt.
„Mikor történt?” -  követelte Taylor teljesen hivatalosan, rám meredve. Még rajta volt a kabátja. Alszik ez az ember egyáltalán?
„Körülbelül tíz perce” – motyogtam… nem tudom miért, bűnösnek érezve magam.
„Úgy ismeri a lakást, mint a tenyerét” mondta Edward.
„Elviszem Isabellát. Most. Kell egy hőérzékelő kamera – Barney-nek lesz valamilye a CEH-nál, és szükségünk van az épület tervrajzaira… lehet, hogy a falak között van valahol. Hívja fel Barney-t most, szedje ki az ágyból. Valahol itt rejtőzik Lauren. Mikor jön vissza Gail?”
„Holnap este, uram.”
„Ne jöjjön vissza addig, amíg a hely nem biztonságos. Értette?” – mondta Edward élesen.
„Igen, uram. A Bellevue-be mennek, uram?”
„Nem akarom ezt a problémát a szüleimmel közölni. Foglaljon helyet valahol..”
„Igenis. Hívni fogom, uram.”
„Nem reagálod egy kicsit túl?” – kérdeztem.
Edward haragosan nézett rám.
„Lehet, hogy fegyvere van”- mordult.
„Edward. Az ágy végénél állt… lelőhetett volna már akkor, ha azt akarta volna tenni.”
Megállt egy pillanatra… hogy lehiggadjon, gondolom. Fenyegetően lágy hangon mondta:
„Nem vagyok felkészülve arra, hogy veszélynek tegyelek ki. Taylor – Isabellának cipők kellenek..”
Taylor bólintott és eltűnt. Edward eltűnt a gardróbjában, amíg az egyik biztonsági fickó rám vigyázott. Nem jutott eszembe a neve… Ryan, talán… felváltva nézett a hall és az erkélyajtó felé. Edward néhány perc múlva előjött egy bőr bőrönddel, farmerban és a csíkos zakójában. Egy vászonkabátot terített a vállamra.
„Gyere.”
Szorosan megmarkolta a kezemet. Szinte futnom kellett, hogy lépést tartsak vele a nappaliig.
„Nem tudom elhinni, hogy el tudott rejtőzni valahol idebent” – motyogtam, kibámulva az erkély ablakán.
„Nagy ez a lakás. Még nem láttad az egészet.”
„Miért nem hívod egyszerűen fel… és mondod meg neki, hogy beszélni akarsz vele?”
„Isabella, Lauren bizonytalan idegi állapotban van és valószínűleg fegyvere van” – mondta ingerülten.
„Szóval csak elfutunk.”
„Most – igen.”
„És mi van, ha megpróbálja lelőni Taylor-t?”
„Taylor gyorsabban bánik egy pisztollyal, mint ő  - elég nehéz velük lőni, nem úgy, mint a filmekben.”
„Mondod ezt egy rendőrfőnök lányának. Tudok lőni.”
Edward felhúzta a szemöldökét és egy pillanatra teljesen zavartnak látszott.
„Te… fegyverrel…?”  - mondta hitetlenkedve.
„Igen.” – feleltem sértődötten.
„Tudok lőni, Mr Cullen – szóval jobb ha vigyáz – nem csak az őrült ex-szolgálóitól kell tartania.”
„Majd észben tartom, Miss Swan” – felelte szárazon, de jól szórakozva. Jó volt tudni, hogy még ilyen képtelenül feszült helyzetben is képes vagyok mosolyt csalni arcára.
Taylor a társalgón kívül találkozott velünk, egy kis táskát és egy fekete Converse cipőt nyújtott át nekem. Megdöbbentem, hogy ruhát is csomagolt nekem… oh, istenem… Hálásan mosolyogtam rá. Gyorsan és megnyugtatóan mosolygott vissza. Mielőtt meggondoltam volna magam – megöleltem… szorosan. Meglepetten vette tudomásul és amikor elengedtem, mindkét arca piros volt.
„Legyen óvatos” – mormoltam.
„Igen, Miss Swan” – felelte.
Edward rosszallóan nézett rám, majd kérdően Taylorra, aki finoman mosolygott és megigazította nyakkendőjét.
„Majd tudassa, hova menjek” – mondta Edward.
Taylor elővette zakójából a tárcáját és egy bankkártyát nyújtott át Edwardnak.
„Használhatná ezt uram, amikor odaérnek.”
Edward bólintott.
„Jó gondolat.”
Ryan csatlakozott hozzánk.
„Stuart és Jim jelentették, hogy semmit nem találtak, uram” – mondta Ryan Taylornak.
„Kísérje Mr Cullent és Miss Swant a garázsba.”

A garázs elhagyatott volt. Végül is, közel hajnali három volt. Edward  az R8-as anyósülésébe segített. A Volvo teljesen tönkre volt – minden gumija kilukasztva, vakító vörös festék végigöntve rajta. Hűvös volt… és boldog voltam, hogy Edward elvisz valahova máshova.
„Hétfőn megérkezik az új autó helyette” – mondta Edward zordul, amikor beült mellém.
„Honnan tudhatta, hogy az az én autóm?”
Idegesen pillantott rám és sóhajtott.
„Neki is Volvója volt. Minden szolgálómnak azt veszek – kategóriájában  a legbiztonságosabb autó.”
Oh…
„Szóval nem igazán diplomázásom alkalmából kaptam.”
„Isabella, annak ellenére amit reméltem, te soha nem lettél a szolgálóm, tehát technikailag ez a diploma ajándékod.”
Kikanyarodott a parkolóhelyről és sebesen a kijárat felé hajtott. Annak ellenére, amit remélt…oh, ne…kisördögöm szomorúan rázta a fejét. Mindig ehhez a témához térünk vissza.
„Még mindig reménykedsz?” – suttogtam.
A kocsitelefon megcsördült.
„Cullen” – csattant fel Edward.
„Fairmont Olympic. Az én nevemen.”
„Köszönöm Taylor. És Taylor… Vigyázzon magára.”
Taylor szünetet tartott.
„Igen uram” – mondta halkan, majd Edward letette a telefont.
Seattle utcái is elhagyatottak voltak és Edward végigbőgette az autót az Ötödik sugárúton az I-5-ös felé. Ahogy az I-5-ös útra értünk, észak felé indultunk, tövig nyomott gázpedállal.  Olyan hirtelen gyorsított, hogy egy pillanatra az ülésembe préselődtem. Felpislogtam rá. Elmerült gondolataiban, halálosan borús csendet árasztott maga körül… és nem válaszolt a kérdésemre. Gyakran nézett a visszapillantó tükörbe.  Rájöttem, azért teszi, hogy ellenőrizze, nem követnek-e bennünket. Lehet, pont ezért mentünk az I-5-ösön… azt hittem mindig, hogy a Fairmont Seattle-ben van. Kibámultam az ablakon, megpróbáltam fáradt, túl izgatott elmémet rendbe szedni. Ha Lauren bántani akart volna, bőséges alkalma volt a hálószobában megtennie azt…
„Nem. Nem az, amit remélek, már nem. Azt hittem, egyértelmű volt számodra” – zavart meg szemlélődésemben Edward bársonyos hangja.
Pislogtam rá, vászonkabátját szorosabban fogtam magam köré, nem tudva, hogy a hideget kívülről vagy belülről érzem.
„Attól félek… tudod… hogy nem vagyok elég neked.”
„Több, mit elég vagy… az isten szerelmére, Isabella, mit kellene még tennem?”
Mondd, hogy szeretsz… Beszélj magadról…
„Miért gondoltad, hogy elmegyek, amikor azt mondtam neked, hogy Dr Banner elmondott mindent, amit tudni kell rólad?”
Mélyet sóhajtott, egy pillanatra becsukta a szemét, és nagyon hosszú ideig nem válaszolt. 
„Még csak meg sem kezdted érteni a perverzitásom mélységét, Isabella. És az valami olyan, amit nem akarok megosztani veled.”
„És tényleg azt gondolod, hogy elmegyek, ah megismerem?” – hangom éles és hitetlenkedő volt. Nem érti meg, hogy szeretem?
„Tudom, hogy elmennél.”
„Edward… Én… Én azt hiszem ez igazán valószínűtlen. Nem tudom elképzelni, hogy nélküled éljek…” Soha…
„Egyszer már elhagytál…Nem akarom, hogy újra megtörténjen.”
„Irina azt mondta, látott téged múlt szombaton” – suttogtam nagyon halkan.
„Nos, nem” – komorodott el.
„Nem mentél el hozzá, amikor elmentem?”
„Nem” – és mondhatom bosszús volt.
„Mondtam már, hogy nem, és nem szeretem, ha kételkednek a szavaimban” – veszekedett velem.
„Nem mentem sehova a múlt héten. Ültem és a vitorlázót raktam össze, amit tőled kaptam. Az örökkévalóságig tartott…” – tette hozzá lágyan.
Oh… a szívem megint összeszorult. Mrs Robinson azt mondta, látta őt…
Vagy nem? Hazudott?… Miért?
„Ellentétben azzal, hogy Irina mit gondol, én nem rohanok minden problémámmal hozzá, Isabella. Nem rohanok senkihez. Mint ahogy megfigyelhetted, nem vagyok valami beszédes.”
Edward szomorúan rázta meg a fejét.
„Carlisle mesélte, hogy nem beszéltél két évig.”
„Valóban?” – Edward szorosan összepréselte a száját.
„Leginkább kipréseltem belőle az információt” – pirultam el zavartan, az ujjaimat bámulva.
„Na és még mit mondott Apuci?”
„Azt mesélte, hogy ő volt a orvos, aki megvizsgált… amikor bevittek a kórházba. Miután megtaláltak… a lakásotokban.”
Edward arca kifejezéstelen volt… vagy inkább elővigyázatos.
„Azt mondta a zongorázás segített. És Alice.”
Ajkai halvány mosolyra húzódtak… Alice.
„Körülbelül hat hónapos volt, amikor meghozták. Izgatott voltam, Emmett kevésbé. Neki már meg kellett küzdenie az én érkezésemmel is. Alice tökéletes volt.”
Az édes, szomorú áhítat a hangjában… megindító volt.
„Most már kevésbé az, persze” – motyogta és én felidéztem Alice sikeres kísérletét a bálon, hogy megakadályozza buja törekvéseinket. Ez kuncogást váltott ki belőlem.
„Ezt szórakoztatónak találja, Miss Swan?”
„Igen… elég elszánt volt, hogy szétválasszon bennünket.”
Elnevette magát…
„Igen, teljesen kiváló volt” – nyúlt át és megszorította a térdemet.
„Nos, nem hiszem, hogy követnek…” – fordult le az I-5-ösről és visszaindult Seattle központja felé.
„Kérdezhetek tőled valamit… Irináról?”
Megálltunk egy közlekedési lámpánál. Óvatosan pillantott rám.
„Ha muszáj” – morogta bőszen, de nem hagytam, hogy ingerültsége megakadályozzon.
„Időtlen időkkel ezelőtt azt mondtad róla, hogy olyan módon szeretett téged, amit te elfogadhatónak találtál. Mit jelen ez?”
„Nem nyilvánvaló?” – kérdezte döbbenten…miért is?
„Nekem nem.”
„Magamon kívül voltam. Nem viseltem el, ha hozzám értek… még most sem bírom. Egy tizennégy -tizenöt éves kamasz fiúnak, tomboló hormonokkal, nagyon nehéz időszak volt. Megismertetett egyfajta úttal, hogy hogyan eresszem ki a gőzt.”
Oh…
„Alice mondta, hogy verekedős voltál.”
„Jesszusom, mi ez az én fecsegős családommal? Valószínűleg – te tehetsz róla.”
Több lámpánál is megálltunk, szúrós szemmel nézett rám.
„Fondorlatosan kiszeded az információt az emberekből” – rázta meg a fejét műfelháborodással.
„Alice önként szolgáltatta az információt. Ténylegesen nagyon is készséges volt. Aggódott, hogy verekedni fogsz a sátorban, ha nem győzöl az aukción” – motyogtam méltatlankodva.
„Oh, baby, ennek a veszélye nem állt fenn… nem fordulhatott elő, hogy bárki mást engedjek táncolni veled.”
„Dr Bannernek megengedted.”
„Ő mindig kivétel a szabályok alól.”
Edward bekanyarodott a Fairmont Olympic Hotel lenyűgöző, buja lombos felhajtójára, megállt a bejárati ajtónál, egy régimódi kő szökőkút mellett.
„Gyere.”
Kiszállt az autóból, kivette az ülés háta mögül a bőröndjeinket. Egy ajtónálló rohant hozzánk meglepetten – nem kétséges, a kései érkezés miatt – Edward a kezébe nyomta az autó kulcsait.
„Taylor néven” – mondta. Az ajtónálló bólintott és igazán elégedettnek látszott, ahogy beugrott az R8-asba, és elhajtott. Edward megfogta a kezem és beballagtunk az előtérbe.
Ahogy mellette álltam a recepciónál, nagyon nagyon nevetségesnek éreztem magam. Itt vagyok Seattle legtekintélyesebb szállodájában, egy túl nagy vászonkabátban, egy hatalmas szabadidő nadrágban és egy öreg pólóban az elegáns, gyönyörű görög-isten mellett… nem csoda, hogy a portás csak pislogott egyikünkről a másikunkra, mintha az egyenlet nem lenne megoldható. Természetesen Edward elvarázsolta. Égnek fordítottam a szemem amikor vérvörösre pirult és hebegett… jézusom, még a kezei is remegtek.
„Kéri, hogy felvigyék a bőröndjeit, Mr Taylor..? – kérdezte újból elpirulva.
„Nem, Mrs Taylor és én megoldjuk.”
Mrs Taylor! De nincs is gyűrűm. A hátam mögé tettem a kezem.
„A Cascade lakosztály az önöké, Mr Taylor, tizenegyedik emelet. A boy majd felviszi a csomagjaikat.”
„Nem, köszönjük” – mondta Edward udvariatlanul – „hol van a lift?”
Vörösre Pirulós elmagyarázta, Edward újból megragadta a kezem.
Röviden körbepillantottam a  mutatós, fényűző előcsarnokon, ami tele volt túldíszített fotelekkel. A teljes kihaltságtól egy sötét hajú nő mentette meg a csarnokot. A nő egy kényelmes szófán ült és apró falatokkal etette a pudliját.
Felnézett és mosolygott ránk, ahogy a lift felé mentünk… szóval a hotel beengedi a kiskedvenceket?
Fura egy ilyen gazdag helytől!
A lakosztályban két hálószoba volt, egy szabályszerű étkező és egy zongora tette teljessé. Wow. A kandallóban jókora tűz égett a hatalmas nappaliban… ez a lakosztály nagyobb volt, mint az én lakásom.
„Nos, Mrs Taylor, nem tudom, mi az ön véleménye, de én igazán innék egyet” – mormolta Edward bezárva a bejárati ajtót.
A hálószobában letette a táskámat és a bőröndjét a királyi méretű baldachinos ágy végében álló díványra, és a kezemet fogva kivezetett a nappaliba ahol a tűz ropogott. Barátságos látvány volt. Megálltam és melengettem a kezeimet, amíg Edward elkészítette az italt mindkettőnknek.
„Armagnac-ot?”
„Kérek.”
Egy pillanat múlva csatlakozott hozzám a tűznél és egy brandyt nyújtott át nekem.
„Nem semmi nap volt, ugye?”
Bólintottam és zöld szemeivel kutatóan és egyszersmind aggódva nézett rám.
„Rendben vagyok” – mondtam megnyugtatóan – „és te?”
„Nos, most igen, szeretnék inni egyet, majd ha nem vagy túl fáradt, ágyba vinnélek és szeretnék beléd feledkezni.”
„Azt hiszem, meg tudjuk oldani, Mr Taylor” – mosolyogtam rá tartózkodóan.
„Mrs Taylor, ön harapdálja a szája szélét.”

Nincsenek megjegyzések: