„Beszéltél vele tegnap? – kérdeztem Edwardot, ahogy Mrs
Robinson érkezésére vártunk.
„Igen.”
„Mit mondtál neki?”
„Hogy nem akarsz vele találkozni, és hogy megértelek és
tiszteletben tartom a kívánságodat. Azt
is kifejtettem neki, nem méltányolom, hogy a hátam mögött próbálkozik.”
Oh…jó.
„És erre ő mit mondott?”
Lepillantott rám.
„Megpróbálta eltussolni, ahogy csak ő tudja” – húzta el a
száját.
Oh…
„Szóval, akkor mit gondolsz, minek köszönhetjük a
látogatását?”
„Fogalmam nincs” –vonta meg a vállát.
Taylor újból belépett a nappaliba.
„Mrs Lincoln” – jelentette be a látogatót.
És itt volt ő… Miért olyan átkozottul mutatós? Teljesen feketébe volt öltözve: szűk farmer,
blúz, ami kihangsúlyozta tökéletes alakját, és fején világos, fénylő hajkorona.
Edward közel húzott magához.
„Irina” – mondta, hangja nyugtalan volt.
Irina száját tátva nézett rám, megdermedve az ajtóban.
Pislantott, végül megtalálta a ernyedt hangját.
„Sajnálom, nem számítottam rá, hogy társaságod lesz,
Edward. Hétfő van.”
Mintha ez megmagyarázná, hogy miért volt itt.
Edward oldalra hajtotta a fejét és rávigyorgott.
„Barátnő” – mondta, mintegy magyarázatképpen.
Erre Irina lassan, igézően, szeretően mosolygott rá.
Nyugtalanító volt.
„Ja, persze. Hello, Isabella. Tényleg nem tudtam, hogy itt
leszel. Tudom, nem akarsz velem beszélni. És én elfogadom ezt.”
„Igazán?” – jegyeztem meg csendesen, rábámulva,
mindkettőjüket meglepve ezzel.
Beljebb jött a szobába, kissé bosszúsan.
„Igen, megkaptam az üzenetet. Nem hozzád jöttem. Mint mondtam…
Edwardnak ritkán van társasága hét közben…” – állt meg – „van egy problémám,
amit Edwarddal kell megbeszélnem.”
„Oh?” – egyenesedett ki Edward – „Kérsz egy italt?”
„Igen, kérek” – mormolta Irina hálásan. Amíg Edward elment
egy pohárért, Irina és én félszegen álltunk és néztünk egymásra. Halványan rám
mosolygott és leült az egyik bárszékre. Nyilvánvalóan ismerte a helyet,
ismerősként mozgott. Maradjak? Menjek? Túl bonyolult volt a helyzet. Kisördögöm
haragosan nézett a nőre, a legbarátságtalanabb hárpia arcával. Túl sok mindent
akartam volna Irinának mondani, de egyik sem volt kedves. De Edward barátja
volt… egyetlen barátja. És minden gyűlölet ellenére, amit ez iránt a nő iránt
éreztem, ösztönösen udvarias voltam.
Edward mindenki poharába töltött, majd közénk ült a
reggeliző pultnál. Vajon ő is érezte a helyzet furcsaságát?
„Mi a gond?” – kérdezte Edward Irinát.
Irina idegesen pillantott rám, Edward kinyújtotta a kezét
és megfogta az enyémet.
„Isabella most az életem része” – mondta lágyan Irina ki nem
mondott kérdésére, és gyengéden megszorította a kezem.
Mi? Oh, istenem… elpirultam, de kisördögöm ragyogott rá,
hárpia arcát feledve.
Irina Edwardra mosolygott – kedves, elnéző mosollyal –
mintha elégedett lett volna vele.
Teljesen elégedett. Oh, egyáltalán nem értettem ezt a nőt
és igazán kényelmetlenül éreztem magam. Észben kellett tartanom, hogy Edward
úgy gondolja, ez a nő a barátja. Fészkelődött és a bárszék szélére ült.
Izgatottnak nézett ki, idegesen nézett ölében tartott kezére. Mániákusan forgatta
a középső ujján levő széles ezüst vagy platina gyűrűt… körbe-körbe. Jézusom, mi
van jele? Az én jelenlétem hatott így rá?
Mert én ugyanúgy éreztem magam, ahogy ő – a közelében sem szerettem
lenni. Nagy levegőt vett, és egyenesen Edward szemébe nézett.
„Megzsaroltak.”
Szent szar. Nem igazán ezt vártam tőle. Valaki rájött,
hogy előszeretettel ver meg fiatalkorú fiúkat és dug velük? Vissza kellett
fojtanom az ellenérzésemet. Múló gondolat száguldott át fejemen a ’bűneink a
fejünkre szállnak’-kal kapcsolatban és kisördögöm rejtett vidámsággal dörzsölte
össze kezeit… Jó.
„Hogyan?” – kérdezte Edward, hangjában aggodalom és
irtózat keveredett egymással.
Irina a hatalmas lakkbőr divattáskájáért nyúlt, egy
feljegyzést húzott ki belőle és nyújtotta Edward felé.
„Tedd le, nyisd ki” – bökött Edward a pult felé állával.
„Nem akarsz hozzányúlni?”
„Nem. Az ujjlenyomatok miatt.”
„Edward, tudod, hogy nem mehetek a rendőrségre ezzel.”
Miért kell nekem ezt hallgatnom? Egy másik szerencsétlen
fiúval dug? Felfordult a gyomrom a gondolatra.
Irina letette Edward elé a papírt.Edward előrehajolt, hogy
elolvassa.
„Ezen csak ötezer dollárt kérnek” – mondta, majdnem
szórakozottan.
„Van valami ötleted, kitől jöhetett? Valakitől a
közösségből?”
„Nem” – mondta Irina lágy, édes hangon.
„Linc?”
Linc? Ki lehet az?
„Mi?– ugyan, ennyi idő után? Nem hinném” – dörmögte Irina.
„Seth tud róla?”
„Nem mondtam neki.”
Seth kicsoda?
„Úgy gondolom, tudnia kellene róla” – mondta Edward
lágyan.
Irina megrázta a fejét és ekkor úgy ítéltem meg, hogy
ittlétem alkalmatlan. Nem voltam kíváncsi semmire. Megpróbáltam a kezemet
visszahúzni Edward fogásából, de ő csak még szorosabban fogott és felém
fordult.
„Mi van?” –kérdezte.
„Fáradt vagyok. Azt hiszem, lefekszem.”
Kutatóan nézett a szemembe, keresve…mit is? Rosszallást?
Elfogadást? Ellenségességet? Megpróbáltam annyira közömbösen nézni, amennyire
csak tudtam.
„Rendben” – mondta kedvesen – „Nem fog sokáig tartani.”
Elengedett, én felálltam. Irina óvatosan nézett rám. Túl
sok mindent akartam mondani ennek a nőnek, de ő Edward egyetlen barátja,
ismételgettem magamban, mit egy mantrát.
„Nem hiszem, hogy tudnék bármit is tenni, Irina” – mondta
Edward – „ha ez csak a pénzről szól…” – hallgatott el.
„Megkérhetem Jenks-et, hogy nyomozzon.”
„Nem, Edward. Csak meg akartam veled osztani” – felelte
Irina.
„Jó éjt, Isabella” – eresztett meg egy kis mosolyt felém.
„Jó éjt”- motyogtam, és a hangom saját magamnak is hűvösen
hangzott.
Gyorsan kimentem. A feszültség túl erős volt számomra.
Ahogy kiértem a szobából, hallottam Irina lágy, búgó hangját.
„Boldognak látszol.”
„Az vagyok” – felelt Edward.
„Megérdemled, hogy az legyél.”
„Szeretném, ha ez igaz lenne.”
„Edward” – rótta meg Irina.
Megdermedtem… nem tudtam uralkodni magamon, hallanom
kellett.
„Tudja Isabella, hogy milyen rossz véleménnyel vagy
magadról? Tud minden körülményről?”
„Jobban ismer, mint bárki más.”
„Oh. Ezzel megbántottál.”
„Ez az igazság, Irina. Nem kell vele megjátszanom magam.
És komolyan gondolom, hagyd őt békén.”
„Mi a baja velem?”
„Te… amit tettünk. Ahogy egymással voltunk. Nem érti.”
„Értesd meg vele.”
„Irina, az a múlt, és miért akarnám bemocskolni őt a mi
elbaszott kapcsolatunkkal? Ő jó és kedves és ártatlan és valamilyen csoda
folytán szeret engem.”
„Ez nem csoda, Edward” – kötekedett Irina jóindulatúan.
„Higgyél már egy kicsit önmagadban. Igazán jó fogás vagy.
Éppen elégszer mondtam már neked. És ő is bájos. Erős. Valaki, aki szembe tud
szállni veled.”
Nem hallottam Edward válaszát. Szóval, erős vagyok?
Egyáltalán nem éreztem magam annak.
„Nem hiányzik?” – folytatta Irina.
„Mi?”
„A játékszobád.”
Elállt a lélegzetem.
„Ehhez kibaszottul semmi közöd” – csattant fel Edward.
Oh…
„Elnézést” – prüszkölt Irina, gúnyos őszintétlenséggel.
„Azt hiszem, jobb, ha elmégy. Kérlek, legközelebb
telefonálj, mielőtt újból feljössz.”
„Edward, tényleg sajnálom. Mióta vagy ennyire érzékeny?” –
gúnyolódott vele Irina megint.
„Irina, üzleti kapcsolatban állunk egymással, ami
mérhetetlenül sokat hozott mindkettőnknek. Hagyjuk is ennyiben a dolgokat. Az
összes többi a múltunk része. Isabella
a jövőm, és nem fogom veszélyeztetni azt semmilyen formában, úgyhogy hagyd az
egész szarságot abba.”
„Értem.”
„Nézd, sajnálom, hogy bajban vagy. Talán valahogy át kell
vészelned és rajtakapnod őket.” – hangja szelídebbé vált.
„Nem akarlak elveszíteni, Edward.”
„Nem a tied vagyok, hogy elveszíthess, Irina” – emelte fel
a hangját Edward.
„Nem úgy gondoltam.”
„Hogy gondoltad?” – mondta Edward gorombán. Mérges volt.
„Nézd, nem akarok veled vitatkozni. A barátságod sokat
jelent számomra. Leszállok Isabelláról. De tudd, itt vagyok, ha szükséged van
rám. Mindig itt leszek.”
„Isabella azt hiszi, találkoztunk múlt szombaton. Csak
felhívtál, ennyi volt. Miért mondtál neki egészen mást?”
„Azt akartam, hogy tudja, mennyire kiborultál, amikor
elment. Nem akarom, hogy megbántson.”
„Tudja. Megmondtam neki. Ne avatkozz bele a dolgainkba
többé. Isten bizony, olyan vagy, mint egy kotlós” – mondta Edward rezignáltan.
Irina nevetett, bár szomorúság hallatszott ki nevetéséből.
„Tudom. Sajnálom. Tudod, hogy féltelek. Soha nem gondoltam
volna, hogy valaha is szerelmes leszel, Edward. Örömteli ezt látni. De nem
bírnám ki, ha megbántana téged.”
„Vállalom a kockázatot” – mondta Edward szárazon.
„Egészen biztos vagy benne, nem akarod, hogy Jenks
körbeszimatoljon?”
Irina nehezet sóhajtott.
„Azt hiszem, nem okozna kárt.”
„Rendben. Reggel felhívom.”
Álltam és hallgattam, ahogy civakodnak, megpróbálták
kitalálni, ki lehetett. Tényleg úgy hangzott, mint akik barátok, ahogy Edward
mondta. Csak barátok. És Irina félti érte… lehet, túlságosan. Nos, ki ne
aggódna érte, aki ismeri?
„Köszönöm Edward. És sajnálom. Nem akartam
alkalmatlankodni. Megyek. Legközelebb felhívlak.”
„Jó.”
Elmegy! A szarba! Gyorsan eliramodtam Edward
hálószobájába, és leültem az ágyra.
Edward pár pillanattal később bejött.
„Elment” – mondta óvatosan, vizsgálva reakciómat.
Felpillantottam rá, megpróbáltam összeszedni a kérdésemet.
„Azt szeretném, ha mindent elmondanál Irináról. Meg kell
értenem, miből gondolod, hogy segített neked. Gyűlölöm őt, Edward. Úgy hiszem, mérhetetlen
kárt okozott neked. Nincsenek barátaid. Távol tartotta tőled őket?”
Sóhajtott, beletúrt hajába.
„Mi a faszért akarsz tudni róla? Hosszú ideig tartó
kapcsolatunk volt, és minden, számodra elképzelhetetlen módon megbasztam.”
Elsápadtam. A szarba. Edward dühös volt – rám. Pislogtam.
„Miért vagy mérges?”
„Mert ennek az egésznek már VÉGE!” – kiabált.
Elkeseredetten sóhajtott, mindkét kezével beleszántott a
hajába.
Még fehérebb lettem. A szarba. Lenéztem ölemben tartott
összefont kezeimre. Én csak érteni szeretném… Edward leült mellém.
„Mit szeretnél tudni?”- kérdezte óvatosan.
„Nem kell elmondanod. Nem akarok erőszakoskodni.”
„Isabella, nem arról van szó. Elszigetelten éltem évekig,
semmi nem befolyásolt. Ő mindig velem volt, mint bizalmasom. És most a múltam
és a jövőm olyan módon ütközik össze, amilyen formában soha nem számítottam rá,
hogy lehetséges…”
Felnéztem rá, ő mereven nézett rám.
„Soha nem gondoltam, hogy bárkivel is lesz nekem olyan,
hogy jövő, Isabella. Te reményt adtál nekem és lehetőséget arra, hogy másképp
gondoljak dolgokra…” – és elhallgatott.
„Kihallgattalak benneteket” – suttogtam és visszanéztem
a kezeimre.
„Mi? A beszélgetésünket?”
„Igen.”
„És?” – mondta beletörődően.
„Aggódik érted.”
„Igen, aggódik. És én őérte, a magam módján, de ez közel
sincs ahhoz, ahogy irántad érzek. Ha egyáltalán erre gondolsz.”
„Nem vagyok féltékeny” – szakadt ki belőlem, megbántottan
amiatt, hogy arra gondolhat, hogy… vagy mégis? Szent tehén. Lehet, mégis arról
van szó.
„Nem szereted ót” – mormoltam.
Újból sóhajtott. Igazán elege volt belőlem.
„Valamikor úgy gondoltam, hogy szeretem őt. Azután
találkoztam veled” – mondta csendesen, de összeszorított fogakkal.
Oh…
„De amikor Floridában voltunk… azt mondtad, hogy nem
szereted őt.”
„Így van.”
Összeráncoltam a szemöldökömet.
„Akkor már téged szerettelek Isabella” – suttogta – „te
vagy az egyetlen, aki miatt közel 5000 kilométert képes voltam repülni, hogy
találkozhassunk.”
Oh… Istenem. Nem értettem. Akkor még szolgálójának akart.
Helytelenítően néztem rá.
„Amit irántad érzek, nagyon különbözik attól, amit Irina
iránt éreztem valaha” – mondta, mintegy magyarázatképpen.
„Mióta tudod?”
Vállat vont.
„Ironikus, de Irina volt, aki rámutatott. Ő biztatott
arra, hogy menjek Floridába.”
A francba…Tudtam! Tudtam már Jacksonville-ben. Edwardra
bámultam. Mihez kezdjek ezzel? Lehet, mellettem áll Irina, csak félt, hogy
fájdalmat okozok Edwardnak? Ennek a gondolata is fájó volt. Soha nem akarnám őt
bántani. Irinának igaza volt – elég sérelem érte már Edwardot. Lehet nem is akar
rosszat. Megráztam a fejem. Nem akartam elfogadni a kapcsolatot, ami Irinát
Edwardhoz fűzte. Elítéltem őt. Igen, ez az. Egy gusztustalan nőszemély, aki
zsákmányul ejtette a gyenge kamaszt, elrabolta tinédzserkorát. Nem számít, hogy
mit mond erről Edward.
„Szóval kívántad őt? Amikor fiatalabb voltál?”
„Igen.”
Oh.
„Sok mindent megtanított nekem. Megtanította azt is, hogy
higgyek magamban.”
Oh.
„De a szart is kiverte belőled.”
Kedvesen elmosolyodott.
„Igen, megtette.”
„És te ezt szeretted.”
„Akkor, igen.”
„Akkor emiatt akarod te is ezt tenni másokkal?”
Szeme elkerekedett és elkomolyodott.
„Igen.”
„És ezzel ő segített neked.”
„Igen.”
„A szolgálója voltál?”
„Igen.”
Szent szar.
„Szeretnéd, ha kedvelném?” – lett a hangom egyre keserűbb.
„Nem. Bár az életemet
pokolian könnyebbé tenné” – mondta fáradtan – „nem értem a tartózkodásodat.”
„Tartózkodás! Jesszus, Edward – ha ez a fiaddal történt
volna, hogy éreznél?”
Csak pislogott rám, mint aki nem érti a kérdést. Homlokát
ráncolta.
„Nem kellett vele maradnom. Ez az én választásom is volt,
Isabella” – mormolta.
Ez nem vezetett sehova…
„Ki az a Linc?
„A volt férje.”
„Oh… Lincoln Timber?”
„Pontosan az” – vigyorgott Edward.
„És Seth?”
„Irina mostani szolgálója.”
Oh, ne.
„Seth a húszas évei közepén jár, Isabella. Tudod – felnőtt,
aki beleegyezik” – tette hozzá gyorsan, pontosan leolvasva undoromat.
Elpirultam.
„Annyi idős, mint te.”
„Nézd, Isabella, ahogy neki is mondtam, ő a múltam része.
Te a jövőm vagy. Kérlek, ne engedd, hogy közénk álljon. És hogy teljesen
őszinte legyek, unom a témát. Megyek, dolgom van” – állt fel és lepillantott
rám.
„Ne foglalkozz vele. Kérlek.”
Makacs tekintettel néztem rá fel.
„Ja, majdnem elfelejtettem” – tette hozzá – „Az autód
megérkezett. A garázsban áll. Taylornál vannak a kulcsok.”
Whoa… a Saab?
„Mehetek azzal holnap?”
„Nem.”
„Miért nem?”
„Tudod, hogy miért nem. És ez eszembe juttat valamit. Ha
elmégy az irodából, tudasd velem. Stuart ott volt, figyelt téged. Úgy érzem,
nem bízhatok abban, hogy vigyázol magadra” – nézett le rám savanyúan. Ettől úgy
éreztem magam, mint egy tévelygő kisgyerek – megint. És vitatkoztam volna vele,
ha nem lett volna már felhúzva Irina miatt. Nem akartam tovább bosszantani, de
nem tudtam megjegyzés nélkül megállni.
„Úgy tűnik, én sem bízhatok meg benned” – morogtam – „szólhattál
volna, hogy Stuart őriz engem.”
„Ezen is veszekedni akarsz?” – förmedt rám.
„Nem tudtam, hogy veszekszünk. Azt gondoltam,
beszélgetünk” – motyogtam sértődötten. Egy pillanatra behunyta a szemét,
megpróbálta elfojtani indulatát. Idegesen néztem rá, nagyot nyeltem. Atyavilág,
ez rosszul is végződhet.
„Dolgoznom kell” – mondta csendesen és ezzel kiment a
szobából.
Nagyot fújtam. Nem is vettem észre, hogy visszatartottam a
lélegzetemet. Hanyatt dőltem az ágyon és a mennyezetet bámultam.
Vajon fogunk-e beszélgetni valaha is rendesen egymással
anélkül, hogy veszekedésbe torkollna? Kezdett fárasztó lenni. Egyszerűen nem
ismerjük egymást eléggé. Tényleg hozzá akarok költözni? Fogalmam sincs róla,
hogy készíthetek-e neki egy pohár teát vagy kávét, amíg dolgozik. Vagy csak
zavarnám? Fogalmam nincs róla, hogy mit szeret és mit nem. Az egyértelmű, hogy
unja az egész Irina témát – le kell szállnom róla. Igaza van. Hagyjam a
francba. Nos, végül is nem várja el tőlem, hogy összebarátkozzak Irinával, és
remélhetőleg Irina is abbahagyja a szóváltást arról, hogy találkozni szeretne
velem.
Felkeltem és odaballagtam az ablakhoz. Elfordítottam a
zárat és kinyitottam az erkélyajtót és kimentem az üvegfalú korlátig. Az
átlátszósága nyugtalanító volt. A levegő csípős volt ilyen magasan. Bámultam
Seattle villódzó fényeit. Edward nagyon eltávolodott mindentől idefent, a saját
erődjében. Jézusom, éppen csak kimondta, hogy szeret, és minden szarság, ami
ezután következett.. amiatt a rettegett nő miatt volt. Megforgattam a szemeimet.
Edward élete túl komplikált. Edward túl komplikált.
Nagy sóhajjal és egy utolsó pillantással Seattle fényeire,
ami olyan volt, mint valami aranybrokát, elhatároztam, hogy felhívom Charlie-t.
Időtlen-idők óta nem beszéltem vele. Rövid beszélgetés volt, mint általában, de
meggyőződtem róla, hogy jól van, és hogy megszakítottam egy fontos játszmát.
„Remélem, minden rendben van Edwarddal” – mondta nagy
általánosságban.
„Ja. Rendben vagyunk” - valamennyire… és hozzáköltözöm.
Bár még nem beszéltük meg az időpontot.”
„Szeretlek, apa.”
„Én is, Bells.”
Letettem a telefont és rápillantottam az órámra. Csak tíz
óra volt. De a vitatkozás miatt nagyon feszült és nyugtalan voltam. Gyorsan
megzuhanyoztam, visszamentem a hálószobába, és kiválasztottam egy Neiman Marcus
hálóruhát a Caroline Acton által összeállított ruhatárból. Edward mindig morog
a pólóim miatt. Három hálóruha volt, ezek közül a rózsaszínre esett a
választásom. Belebújtam. Az anyag végigsiklott a bőrömön, átölelt és hozzám
simult ahogy lágyan esett a föld felé. Csodás érzés volt – a legjobb minőségű
selyem. Szent szar, úgy néztem ki, mint egy 30-as évekbeli mozisztár. Hosszú
volt és elegáns – és nagyon nem-én voltam benne. Felvettem a hozzáillő köntöst
és úgy döntöttem, keresek egy könyvet magamnak a könyvtárszobában. Nem
foglalkozom Edwarddal. Talán visszanyeri jókedvét, ha befejezi a munkát.
Nagyon sok könyv volt a könyvtárszobában. Hogy mindet
átnézzem, az örökkévalóságig tartana. Néha a biliárdasztalra pillantottam és
elöntött a hőség, ahogy felidéztem előző esténket. Elmosolyodtam, amikor
megláttam a vonalzót a padlón. Felvettem és rácsaptam a tenyeremre vele. Aú! Ez
csíp! Miért nem tudok egy kicsit több fájdalmat elviselni a kedvesem kedvéért?
Búsan letettem az asztalra és tovább kerestem valami jó olvasnivalót.
A legtöbb könyv első kiadású volt. Hogy tudott
összegyűjteni ekkora könyvtárat ilyen rövid idő alatt? Lehet, Taylor munkaköri
leírása a könyvbeszerzést is tartalmazza. Daphne Du Maurirer Rebeccá-ját
választottam. Már nagyon régen olvastam ezt a könyvet. Elmosolyodtam, amikor
befészkeltem magam a kipárnázott karosszékbe és elolvastam az első sorát a
könyvnek:
„Múlt éjjel arról álmodtam, hogy újra Manderleybe
mentem...”
Felébresztett a mozdulat, ahogy Edward a karjába emelt.
„Szia” – mondta lágyan. „Elaluldtál. Nem találtalak.”
Éreztem, hogy orrát a hajamba fúrja. Álomittasan öleltem
át a nyakát és belélegeztem illatát – oh, nagyon jó illata volt – ahogy
visszavitt a hálószobába. Lefektetett és betakart.
„Aludj, baby” – mormolta és homlokomra nyomta ajkát.
Elaludtam.
Hirtelen ébredtem nyugtalan álmomból. Nem egészen tudtam,
hol vagyok, és azon kaptam magam, hogy idegesen nézek az ágy végébe. Senki nem
állt ott. Bonyolult, halk dallam hallatszott. Zongora. Hány óra lehet? Ránéztem
az ébresztőórára – hajnali kettő. Edward aludt egyáltalán? Miután
kiszabadítottam a lábam a köntösből, ami még mindig rajtam volt, lassan
kikászálódtam az ágyból. Lehet, a kényelmetlen érzés keltett fel. Leballagtam a
nappaliig, és megálltam az árnyékban. Edward teljesen elveszett a
zongorázásban. A fénykör tökéletesen magába zárta. És a dallam, amit játszott…
élénk ritmusú de nagyon bonyolult. egy kicsit ismerős volt. Nagyon jól
játszott. Miért is lep ez meg mindig?
Az egész jelenet ismerős volt, azzal a különbséggel, hogy most világosan
láttam őt. Felnézett, pillantásunk találkozott, zöld szeme finoman csillogott a
lámpa fényében. Folytatta a játékot, egy pillanatra sem eltévesztve azt, amíg
lassan közelebb mentem hozzá. Egyre égőbb tekintetettel követte mozgásomat, szinte
vonzott magához. Ahogy odaértem hozzá, megállt a játékban.
„Miért hagyod abba? Nagyon szép volt.”
„Van fogalmad róla, mennyire kívánatosan nézel ki ebben a
pillanatban?” – lehelte.
Oh.
„Gyere lefeküdni” – suttogtam. Szeme égett, ahogy felém
nyújtotta a kezét. Megfogtam. Ő váratlanul magához húzott, az ölébe pottyantam.
Kezét körém fonta, orrát nyakamba fúrta, a fülem mögé… oh.
„Miért veszekszünk?” – suttogta, fogát fülcimpámhoz
érintette. Megborzongtam. Szent tehén. A szívem ugrott egyet, majd lüktetni
kezdett, forróság öntötte el testemet.
„Mert kezdjük megismerni egymást, és mert makacs, zsémbes,
szeszélyes és bonyolult vagy” – mormoltam lélegzet elfúlva, megemelve fejem
hogy jobban hozzáférjen a torkomhoz. Orrát mosolyogva végighúzta a nyakamon.
„Mindez vagyok, Miss Swan. Csoda, hogy elviselsz.” –
csípett bele a fülcimpámba fogával.
Felnyögtem.
„Ez mindig ilyen?” – kérdezte.
„Fogalmam sincs.”
Köpenyem szétnyílt, ahogy a kötőjét megrántotta, kezét
mellemig simította. Éreztem, ahogy érintése hatására megkeményedtek a
mellbimbóim, nekifeszültek a selyemnek.folytatta a simogatást, le a derekamig…
a csípőmig.
„Oh, nagyon jó érezni téged ez alatt a selyem alatt, és
hogy mindent láthatóvá tesz – még ezt is” – húzta meg gyengéden fanszőrzetemet
a selymen keresztül. Levegőért kaptam, felnyögtem, ahogy másik kezével
nyakszirtemnél a hajamba markolt. Hátrahúzva a fejemet megcsókolt, nyelve
sürgető, könyörtelen és követelőző volt. Válaszul nyöszörögtem és simogattam
kedves, drága arcát. Finoman felemelte a hálóingemet, lassan, kínzóan, amíg a
fenekemig nem ért, azt megcirógatta, majd végigfuttatta hüvelykujját combom
belső részén.
Ijedelmemre hirtelen felállt, feltett a zongora tetejére
úgy, hogy lábaim a billentyűkön disszonáns zajt keltettek. Végigsimogatva
lábaimat széttárta térdemet.
„Dőlj hátra” – parancsolt rám, megfogva kezemet
segítségül, ahogy hátrahanyatlottam a zongorán. A tető kemény volt és
könyörtelen a hátamhoz. Elengedte a kezemet és még tágabbra tárta a lábaimat.
Azok végigtáncoltak a billentyűkön a mélyebb és magasabb hangok felé. Oh, apám…
tudtam, mit fog tenni, és a várakozás… hangosan felmordultam ahogy a térdem
belső felét megcsókolta, és nyalogatott és csipkedett felfelé a lábamon, a
combtövemig. Éreztem a selyem lágy érintését, ahogy feljebb tolta a hálóinget
rajtam.
Megfeszítettem a lábam,
a hangok újból összekeveredtek. Becsuktam a szemem, elvesztem Edwardban
ahogy szája felérkezett a combom tövéhez.
Megcsókolt… ott… istenem… majd gyengéden megfújta. A
következő pillanatban nyelve a csiklómon körözött, lábaimat szélesebbre tárta.
Nagyon kitárulkozottnak éreztem magam. Szorosan a helyemen tartott, keze a
térdemen, nyelve tovább kínzott. Csípőm magától felemelkedett, saját ritmusában
mozdult, ahogy Edward felemésztett.
„Oh, Edward, kérlek” – nyögtem.
„Oh, nem, baby, még nem” – ingerelt. Éreztem, hogy
izgalmam fokozódik, ahogy ő… és akkor abbahagyta.
„Ne” – nyöszörögtem.
„Ez az én bosszúm, Bella” – mordult halkan – „vitatkozz
velem, és bosszút állok a testeden valamilyen formában.”
Végigcsókolta a
hasamat, kezei a combomon siklottak fel-alá, cirógattak, gyömöszöltek,
kínoztak. Nyelve a köldököm körül siklott, keze elért a combom csúcsához, és a
hüvelykujja…
„Ah” – kiáltottam fel, ahogy hüvelykujját belém nyomta. A
másik keze tovább gyötört, lassan, gyötrően körözött körbe, körbe. Hátam
megfeszült, felemelkedett a zongoráról ahogy gyötrődtem érintése alatt. Majdnem
kibírhatatlan volt.
„Edward” – kiáltottam, vágyam spirálisan emelkedett.
Megkönyörült rajtam és abbahagyta kínzásomat. Felemelte
lábaimat a billentyűről , feljebb tolt, könnyedén feljebb csúsztam a zongorán,
majd ő is követett, egy pillanatra a lábaim közé térdelt és felhúzta a
kondomot. Fölém ereszkedett. Én lihegve néztem fel rá, vágyam dübörgött.
Észrevettem, hogy Edward meztelen. Mikor vette le a ruháját?
Lebámult rám. Szemében csodálatot láttam, szerelmet,
szenvedélyt. Lélegzetelállító volt.
„Őrült módon kívánlak” – mondta, és lassan, tökéletes
lassúsággal belém siklott.
Elterültem Edwardon, elgyötörten, combjaim nehezek és
erőtlenek voltak. Oh, istenem, rajta sokkal kényelmesebb volt, mint a zongorán.
Óvatosan, hogy ne érjek a melléhez, arcomat ráfektettem a testére és nyugodtan
feküdtem. Nem ellenkezett. Hallgattam, ahogy lélegzetvétele lelassul, akár az
enyém. Finoman simogatta a hajam.
„Kávét, vagy teát iszol esténként?” – kérdeztem álmosan.
„Milyen fura kérdés” – válaszolta álmodozóan.
„Nos, azon gondolkodtam, hogy teát viszek a
dolgozószobádba… és rájöttem, hogy nem tudom, mit is szeretnél.”
„Oh, értem. Vizet vagy bort iszom esténként. Bár
kipróbálhatom a teát.”
Keze ütemesen járt a hátamon fel alá. Nagyon megnyugtató
volt.
„Tényleg nagyon keveset tudunk egymásról” – mormoltam.
„Tudom” – mondta, hangja szomorún csengett. Nem tudtam
megállni, felültem és rábámultam.
„Mi a baj?” – kérdeztem.
Megrázta a fejét, mintha kellemetlen gondolatot hessentene
le magától. Felemelte a kezét, megsimogatta az arcomat. Zöld szeme elszántan
ragyogott.
„Szeretlek, Bella Swan” – mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése