Valószínűtlen találkozás - Nem a történet része, de ehhez kapcsolódik

Az eredeti itt található. A szerző volt olyan kedves, hogy megengedte a fordítást. Én nagyon jót mulattam rajta.

Edwistian Greysen és Anabella Stolen valószínűtlen találkozása

Paródia
giselle-lx írása

Washington állam északnyugati szegletében, az Olympic-félszigeten elterülő hatalmas várost, amit Portlandnak neveznek, örökös felhőtakaró burkolja be. Az gondolhatnánk, Portland Oregon államban van, vagyishogy közelében sincs a Washington Állami Egyetemnek, ami Pullmanban van… de a földrajz sohasem volt az erősségem.

Mint ahogy az újságírás sem… és ezért voltam extra-dühös a szobatársamra, Katherine-Rosalie Halavanaugra, hogy beteg lett. A francba vele és a francos betegségével, gondoltam a rövid út alatt, amíg Portlandból Seattle-be értem. Vagy a Williamette folyó, vagy a Puget Sound esett utamba… nem vagyok benne biztos, melyik is volt… de akárhogy is, rekordidő alatt értem oda, hogy interjút készítsek a Greysen Enterprises cég főnökével, Edwistian Greysennel.

A szívem dörömbölt, ahogy kiszálltam zörgős-vörös furgonomból. Apám szerezte be attól a fiútól, akivel gyerekkoromban homokpogácsákat gyártottunk. A neve Joseacob, és a bőre nem fehér. Ez a legfontosabb dolog valószínűleg, amit el tudok mondani róla. És hogy az egyáltalán nem olyan volt, mint én. Annak ellenére, hogy fehér emberekhez képest is elég melatonin volt a szervezetemben, soha nem barnultam le, pedig anyámmal olyan államban éltem, ahol sok napsütés volt. Én mégis mindig hulla fehér voltam.

Mielőtt elhagytam a lakásunkat, a tükörrel pörlekedtem. Hosszú időn keresztül bámultam a tükörbe, mert így…így könnyebb leírni, milyen is vagyok. Nos, a tükörbe nézve ezt látom: egy lány, aki teljesen bizonytalan és ügyetlen. Nos… az ügyetlenség talán nem látszik… de látszott, amikor kiesek a furgonomból, mint ahogy tettem azt amikor a Greysen Enterprises Inc LLC. Holdings-hoz értem.

„A francos szaros szarba” – motyogtam magamban, ahogy leporoltam a térdem. Általában ilyenkor azt szoktam mondani, hogy ’Szent Varjú”, de valaki rámutatott, hogy ezt nem igazán szokták mondani, úgyhogy inkább a ’szar’-t kezdtem el használni helyette.

Sikerült nem elesnem… egész idő alatt, amíg a Greysen Enterprises tornyához nem értem. A Greysen Enterprises egy baromi nagy, csupa üveg és acél épület Seattle belvárosában. Besétáltam a csupa acél előtér közepébe. Túl sok acél volt itt. Majdnem olyan volt, mintha az egész épületet úgy tervezték volna, hogy folyamatosan tudjam ismételgetni az acélra vonatkozó megjegyzésemet, mintha csak a vezetéknevemmel játszanék.

„Hello” – köszöntem a pultnál levő nőnek.

„Anabella Stolen vagyok, Katherine Rosalie Halavanaugh helyett, hogy interjút készítsek Mr Greysennel.”

Ahogy körbenéztem, rájöttem, hogy tényleg tetű dolog volt, hogy Katherine Rosalie megbetegedett, mert ő legalább nem nézett volna úgy ki a tökéletes kinézetével, mint én. Én teljesen nem illettem ebbe a környezetbe. Katherine Rosalie olyan nő, akivel mindenki szóba áll… szőke haja van, és olyan alakja, amiért mindenki meghalna, és tökéletesen öltözködik.

„Stolen?”

„Mint a lopni múlt ideje.”

„Ah, igen. Tessék” – és ezzel átadott egy nagy táblát amin az állt: ’LÁTOGATÓ’. Mintha csak azt írták volna rá ’IDIÓTA’.

Nem mintha bárkinek is szüksége lett volna a feliratra ahhoz, hogy tudja, nem vagyok idevaló. Annak ellenére, hogy kosztüm volt rajtam, és az egész Greysen Enterprises tele volt nagyon fiatal alkalmazottakkal. Pontosan úgy néztem ki mint mindegyikük, de mégsem volt szükségük a ’LÁTOGATÓ’ feliratra, hogy tudják, nem vagyok közéjük tartozó… nos, mert én Anabella vagyok. És ők mindannyian hibátlanok voltak.

A lifthez vezető úton elővettem a jegyzeteimet. Bár nem igazán azok voltak, hanem kérdések sora, amiket Katherine Rosalie adott, hogy kérdezzem meg őket. Én még az sem tudtam, hány éves ez az Edwistian Greysen.

’Szar, szar, szar” – motyogtam, ezzel mosolygásra késztetve a nőt, aki a lift felé vezetett.

Edwistian Greysen irodája a huszadik emeleten volt, és amíg felértem, azt hittem elhányom magam. A huszadik emelet is tele volt hibátlan dolgokkal. Nem említve a hibátlan szőkéket, akik a gyönyörű, tökéletes íróasztaloknál ültek.

Egy kényelmes kanapén ülve találtam magam a remekül berendezett társalgóban. Arra gondoltam, hogy menyire kedvelem a viktoriánus korabeli regényeket, mert azok igazán… ki nem szakítana időt arra, hogy a kedvenc olvasnivalóira gondoljon, amikor éppen ideges… amikor az irodából egy sötét bőrű férfi jött ki, és amennyiben eltévesztettem volna a hovatartozását, sötét bőrű volt, raszta hajjal.

Valami golfjátszmáról kiabált Edwistiannak.

Aha, mondta kisördögöm. Edwistiannak vannak nem fehér bőrű barátai is.

Szeretettel gondoltam Joseacobra.

A hibátlan szőke tökéletes ujjával a különleges ajtó felé bökött.

„Bemehet” – mondta.

Tehát felálltam, lesimítottam a szoknyámat… és azonnal beestem Edwistian irodájába.

A szarba.

Mielőtt bármit tehettem volna, két kéz emelt fel gyorsan, és egy nagyon fiatal férfi szemébe tekintettem vágyakozóan. Olyan volt, mint Adonisz. Bőre mint a márvány, mint egy Adonisz szoboré. Miután kezet fogtunk, leült a székébe, lezseren elterpeszkedett, mint egy Adonisz tette volna. A szemei, mint ahogy hirtelen realizáltam, szürkék voltak. Ez nagyon jó, gondolta benső istennőm boldogan. Nagyon elégedett volt, mert ahogy arra gondoltam, hogy milyen acélosan szürkék Edwistian szemei, ugyanakkor az is eszembe ötlött, hogy mindkettőnk utónevére asszociálnak. Acélos és szürke. (Steely, Gray). Nagyon elégedett voltam a saját elmésségemmel.

„Mr Graysen” – mondtam, és leültem. ’Z’ hanggal mondtam a nevét.

Elkomorodott. A francos szarba, szar, szar, szar, szar. Már fel is bosszantottam.

„Gray-sz-en” – javított ki. „Rímel a Masen-re.”

Nagy levegőt vettem.

„Először is, köszönöm a beszélgetést” – mondtam.

Intett egyet.

„A szobatársa nagyon… erőszakos.. de meg kell mondanom, nem vagyok csalódott, hogy ön jött helyette, Miss…”

„Stolen” – mondtam, azonnal elbűvölten. Ő nagyon gyönyörű volt. Elkápráztató. A gyönyörűségével kápráztatott. Mint egy márvány Adonisz.

„Anabella Stolen.”

„Miss Stolen.”

Hangja, mint a zene. Vagy mint a bársony.

„Miss Stolen, felteheti a kérdését.”

Kotorásztam a papírom után. A szarba velem és a szarba az ügyetlenkedésemmel. Ügyetlenül ügyetlen módon ejtettem le a papíromat a padlóra. Azt fogja gondolni, hogy egy hülye vagy, sikította kisördögöm. Vagy a tudatalattim volt? Soha nem voltam benne biztos.

„Hm…” – kérdeztem – „hány éves ön?”

„Huszonhét, Miss Stolen” – felelte bársonyos hangon.

„És mióta huszonhét?”

Megint komoran nézett rám. Szar, szar, szar, a szarok szara.

„Huszonhét vagyok a születésnapom óta, Miss Stolen. Miféle kérdéseket tesz fel, Miss Stolen?” – kérdezte az ő bársonyos hangján.

„Hümm…” – gyűrögettem a papírt kétségbeesetten.

„Katherine Rosalie adta őket… ezeket…őket… hümm…” – olvastam el és gyorsan kiböktem a következő kérdést.

„Van családja?”

„Van családom, Miss Stolen.”

Hát ez nem megy valami jól.

„Ön homoszexuális?”

„Nem vagyok homi, Miss Stolen.”

Ez zavarba ejtő volt.

„Mi az a homi?”

„Miss Stolen, nem vagyok ferde hajlamú.”

„Ferde hajlamú?”

„Nem kedvelem a férfiakat, Miss Stolen.”

Oh.

„Ez csak egy kérdés volt” – motyogtam az én motyogós stílusomban.

„Miért mondogatja a nevemet?” – kérdeztem félénken. „És miért használ brit szlenget?”

„Megkérdőjelezi, hogy hogyan beszélek, Miss Stolen?”

„Nem, természetesen nem” – csúszott ki a számon.

„Jó. Mert szeretem kontroll alatt tartani a dolgokat, Miss Stolen. Én egy nagyon kontroll mániás férfi vagyok, aki szereti a kontrollálandó dolgokat a felügyelete alatt tartani.”

Szeret… kontrollálni… írtam.

Nem voltam biztos benne, hogy jutottunk el a nem-buziságától a dolgok kontrollálásáig… de készségesen haladtam az árral. De most az elbűvölő szürke (Greysen) Adonisz szemek rám bámultak, nagyon szürkén és elbűvölően.

Majd elgondolkodtam. Joseacobnak meséltem néhány héttel ezelőtt, hogy Katherine Rosalie interjút fog készíteni Edwistian Greysennel, amikor nála voltam az Amerikai Bennszülöttek Rezervátumban. Joseacob az én legjobb más etnikumhoz tartozó barátom, és boldoggá tett, hogy emlékeztem rá, nyilvánvalóan Edwistiannak is van barátja, aki szintén nem fehér. Bárhogy is, Joseacob figyelmeztetett Edwistiannal kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy Edwistian családja abban az időben közel lakott az Amerikai Bennszülöttek Rezervátumához, és a bennszülöttek tudták, hogy Edwistian szereti a kontrollt. Hogy vásárolt olyan dolgokat a férfi divatüzletekben, amikre nem volt szüksége. Igaziból, még nekem is volt egy olyan álmom, amiben egy farkas rohant Edwistian képe után… és mert én nagyon önfeláldozó vagyok, sokkal jobban aggódtam Edwistian képéért, mint amennyire féltem attól, hogy a farkas lehetséges, hogy engem marcangol szét.

„Van még kérdése, Miss Stolen?” – kérdezett Edwistian kérdően.

„Mert ha nincs, akkor szeretnék felajánlani egy gyakornoki állást a cégemnél.”

Egy gyakornoki állást? Csak öt perce beszélünk. De valami biztos vonz hozzá engem… minden vonzott benne… az arca… a hangja… még az illata is.

Mintha szüksége lett volna bármelyikre is.

„Van… önnek kedvtelése?” – kérdeztem félénken.

„Oh… vannak… kedvteléseim. Kimerítő kedvtelések. Nagyon kimerítő kedvteléseim vannak” – ujjai szórakozottan matattak az asztalán heverő ragtapasztekercsen.

Kimerítő hobbik. Kontroll. Amit Joseacob mondott.

És egyből tudtam.

„Ön valószínűtlenül gazdag” – bukott ki belőlem.

„Nos, köszönöm, Miss Stolen.”

„Nem, komolyan gondolom. Ön valószínűtlenül gazdag. Ki a pokolnak van ennyi pénze huszonhét éves korában? Ki ön, Mark Zuckerberg?”

Elengedett egy kis kacajt az ő bársonyos hangján.

„Ön valószínűtlenül gazdag” – ismételtem meg, és ő újból elmosolyodott. „Az ön ismeretei a tapaszokról halványak és félrevezetőek” – mutattam a ragtapaszra.

Ez alkalommal elkomorodott.

„Ön nem ismer engem, mégis állást ajánlott.”

Csend.

„Tudom, hogy Ön mi.”

„Mondd ki” – mordult fel ez alkalommal – „hangosan.”

„Ön egy szexuálisan elnyomott ember, akit megerőszakolt az anyjaként tisztelt nő, míg a saját apja mellőzte.”

Hátradőlt a székében és acélosan szürke szemei fel-le siklottak rajtam.

„És most félsz?” – kérdezte.

„Nem”- válaszoltam.

Felállt.

„Félned kellene” – monda.

És egy szemvillanás alatt bezárta az ajtót, majd felém fordult. Acélosan szürke szemei még mindig nagyon acélosan néztek ki és nagyon szürkének látszottak. Benső istennőm elismerően nézett. Én elmosolyodtam.

„Hogy jöttél rá?” – kérdezte.

„Josecob mondta, hogy ismeri a családodat. Abból az időből, amikor Washingon államban éltek.”

„A francba a majdnem bennszülött barátaiddal” – átkozódott.

„Ne mondd, hogy majdnem bennszülöttek. Ő egy igazi BAL, egy fajokon átívelő személy.”

„Mi a fene az a BAL?”

„Bennszülött Amerikai Latin.”

„Ah” – enyhült meg Edwistian.

„Nos, bárhogy is, én a bőre alapján jellemezném. Mindenki tudná, hogy ki ő, mert a történetben mindenki más fehér.”

„Ez működhet” – gondolkodtam el a körülöttem levők extra sápadtságán, főleg Edwistianén, akinek a szemei az enyémbe kapcsolódtak, felébresztve ezzel Benső Istennőmet.

Micsoda szürke szemek, mondta Istennőm. Vagy zöldek? Problémáim vannak a színekkel.

„Feküdjön el az asztalon, Miss Stolen” – parancsolt rám és ujjai acélszürke nyakkendőjén matattak.

„Miért?” – motyogtam, de Istennőm már mondta is a maga Istennő módján, hogy tegyem!

„Mert” – mormolta – „ha nem kezdek el szexelni veled azonnal, túl sok lenne a cselekmény.”

Ahogy hanyatt feküdtem az íróasztalon, felnéztem acélszürke szemeibe. Bár csak húsz perce ismertem őt, három dologban abszolút biztos voltam.

Először is, hogy Edwistian egy csődtömeg. Másodszor, hogy van egy olyan része, és pontosan tudtam, hogy mennyire meghatározó része lehet az, hogy ő az uralkodó. És harmadszor, hogy egyszer, valamikor, meg fog kötözni és kitépi a Tampaxomat.

És azután gyerekeket fogunk csinálni.

Mert egy romantikus történet sem teljes gyerekek nélkül.