Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2012. április 27., péntek

Hetvenötödik fejezet



Szent baszás. Hát itt volt, üres tekintettel meredve rám… fegyverrel a kezében. Kisördögöm elájult, olyan volt, mint egy hulla. Nem hiszem, hogy bármilyen sót szagoltatva vele fel lehetett volna ébreszteni.
Csak pislogtam Lauren-re. Agyam túlhajszoltan járt. Hogy jutott be ide…? Hol van Jasper…? Hideg félelem szorította össze szívemet, fejem zsibongott, ahogy minden egyes hajszálam égnek meredt a rémülettől. Mi van, ha bántotta Jaspert? Oh, ne. Kapkodva lélegeztem ahogy az adrenalin és a bénító félelem egyszerre végigszáguldott testemen. Csak nyugodtan, csak nyugodtan – mint egy mantrát, úgy ismételgettem magamban. Lauren féloldalra billentette a fejét és úgy vizsgált engem, mintha egy csodabogár kiállítás darabja lennék…. Jézusom, nem én vagyok a furcsa szerzet itt.

Úgy tűnt, mintha egy évszázad telt volna el amíg mindez lezajlott, igazából alig néhány pillanat telt el. Lauren még mindig itt volt, üres nézésével, ápolatlan, beteges kinézetével. Még mindig ugyanazt a piszkos átmeneti kabát volt rajta, igazán ráfért volna a mosás. Hosszú haja zsírosan tapadt a fejéhez, szemei fakó barnák, homályosak, tétovák és zavarosak voltak.

Annak ellenére, hogy a szám összetapadt a szárazságtól, megpróbáltam megszólalni.
„Helló… te Lauren vagy, ugye?” – recsegett a hangom.
Elmosolyodott, de nem igazi volt a mosolya.
„Beszél…” – suttogta. Hangja egyszerre volt lágy és reszelős, igazi kísérteties hang volt.
„Igen… beszélek” – mondtam, mintha gyerekhez beszélnék.
„Egyedül vagy?”
Hol van Jasper: a szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy megsebesülhetett.
Lauren arca elkomorodott… annyira, hogy azt hittem sírva fakad, annyi kétségbeesés látszott rajta.
„Egyedül…” – suttogta – „Egyedül.”
És ennek az egy szónak a mély szomorúsága szívfájdító volt. Mire gondolhat? Hogy én vagyok egyedül? Hogy ő van egyedül? Azért van egyedül, mert megsebesítette Jaspert? Oh… ne… harcolnom kellett önmagammal, hogy visszafojtsam a sírást, ahogy a félelem a torkomba mart.
„Mit csinál itt? Segíthetek?” – szavaim nyugtató, kedves kérdések voltak, a torkomat szorító félelem ellenére. Kissé összehúzta a szemöldökét, mintha kérdéseim teljesen összezavarták volna, bár nem tett ellenséges mozdulatot felém… Kezében nyugodtan tartotta a fegyvert. Mással próbálkoztam, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a fejemet szorító abroncsot.
„Kérsz egy teát?”
Mi a fenéért kínálom teával? Apám tea megoldása minden érzelmi problémára teljesen alkalmatlanul jutott eszembe. Ha apám itt lenne, már dührohamot kapott volna eddigre és lefegyverezte volna Lauren-t. A fegyver nem rám irányult, lehet, hogy megmozdulhatnék?
Látogatóm a kérdésre megrázta és másik oldalra hajtotta a fejét, mintha lazította volna a nyakizmait.
Nagy levegőt vettem, megpróbáltam pánikszerű légzésemet megnyugtatni és a konyha felé indultam.
Helytelenítően nézett rám, mintha nem teljesen értené, hogy mit csinálok, és kissé elmozdult, hogy továbbra is szembe nézzen velem. A vízforralóért nyúltam és remegő kézzel teletöltöttem… attól, hogy mozogtam, a lélegzetem nyugodtabbá vált. Igen… ha azt akarná, hogy meghaljak, eddigre biztosan lelőtt volna. De még mindig csak nézett, szórakozott, bódult kíváncsisággal. Ahogy bekapcsoltam a vízforralót, újból Jasper foglalta el gondolataimat… Megsérült? Megkötözte?
„Van más is a lakásban?” – kérdeztem óvatosan.
Megint átbiccentette a fejét, és a jobb kezével – amiben nem volt fegyver – megfogta hosszú, zsíros hajának egy tincsét és babrálni kezdte… húzogatta, tekergette. Nyilvánvalóan ideges szokása volt. Amíg figyelmesen néztem, szemembe ötlött megint, hogy mennyire hasonlít rám. Visszatartott lélegzettel vártam válaszát. Aggodalmam egyre nőtt, majdnem kibírhatatlan mértékig.
„Egyedül… teljesen egyedül” – mormolta.
Ez megnyugtató volt. Talán Jasper nincs itt. A megkönnyebbülés kihozta belőlem a kérdést.
„Biztos, hogy nem kérsz teát vagy kávét?”

„Nem szomjas” - mondta halkan és egy óvatos lépést tett felém.
Megkönnyebbülésem semmivé vált… basszus! A nyers, primitív félelem elöntött, újból levegő után kapkodtam. Ennek ellenére – túl bátran a körülményekhez képest – megfordultam és két bögrét vettem elő a szekrényből.
„Mi az, ami benned megvan, bennem meg nincs?” – kérdezte, hangja olyan éneklő volt, mint egy gyereké.
„Mire gondolsz, Lauren?” – kérdeztem lágyan, olyan kedvesen, ahogy csak tudtam.
„A Mester – Mr Cullen – megengedi neked, hogy a saját nevét használd.”
„Én nem a szolgálója vagyok, Lauren. Ööö… A Mestered megértette, hogy én képtelen vagyok… nem vagyok megfelelő a szerepre.”
Átbillentette a fejét a másik oldalra – abszolút idegesítő és természetellenes gesztus volt ez részéről.
„Nem meg-fe-le-lő” – próbálgatta a szót, hangosan kimondva, megízlelve, hogy hangzik ez az ő szájából.
„De a Mester most boldog. Láttam őt – nevetett, mosolygott. Ezek a tettek szokatlanok tőle… ez nagyon ritka tőle.”
Oh…!
„Úgy nézel ki, mint én” – váltott témát Lauren, meglepve ezzel. Most először tekintett igazán rám.
„A Mester szereti a rád és rám hasonlító szolgálókat. A többiek… mind egyforma… és most te alszol az ágyában. Láttalak.”
A szarba! Bent volt a hálószobában… el sem tudtam képzelni ezt.
„Te láttál engem az ő ágyában?” – suttogtam.
„Én soha nem aludtam a Mester ágyában…” – mormolta. Olyan volt, mint egy légies kísértet. Mint személy, nagyon jelentéktelennek tűnt, annak ellenére, hogy fegyver volt a kezében. Hirtelen elegem lett abból, hogy sajnálatot érzek iránta.
Ekkor keze megfeszült a pisztolyon, éreztem, ahogy szemem tágra nyílt, majdnem kiugrott a helyéről.
„Miért szereti a Mester, hogy ilyenek vagyunk? Arra gondolok, hogy… ez valami… Valami, amit nem értek. A Mester egy titokzatos férfi… de én szeretem őt.”
Nem, nem… ő nem. Magamban tiltakoztam, Ő nem titokzatos. Ő jó ember… és már nem bújik el a sötétségben… csatlakozott hozzám, a világosságba. És most itt van ő, Lauren, aki megpróbálja visszahúzni magával, valamilyen beteges gondolat miatt, hogy szereti őt.
„Lauren… nem adnád ide a pisztolyt?” – kérdeztem csendesen.
Szorosabbra fonta a kezét körülötte és a melléhez szorította.
„Ez az enyém. Ennyi maradt nekem” – simogatta meg gyengéden a fegyvert – „Így csatlakozni tud a szerelméhez.”
lSzent szar! Milyen szerelemhez… Edward? Mintha gyomron vágtak volna. Edward itt lesz, tudtam. Valamikor a nagyon közeli jövőben… jönni fog, hogy kiderítse, mi tart vissza engem. Ez azt jelenti, hogy le fogja lőni Edwardot? A gondolat nagyon borzalmas volt, éreztem, hogy torkom elszorul és fáj, majd megfojtott a gombóc, ami ott keletkezett… pontosan hasonlított arra a félelemre, ami összeszorította a gyomromat.
És mintha jelet kapott volna, az ajtó kirobbant. Edward állt az ott, Taylor mögötte. Rövid pillantást vetve felém, Edward tetőtől talpig végigmért. A megkönnyebbülés szikráit láttam szemében, de szinte rögtön Lauren-re siklott tekintete és nem mozdult, csak rá fókuszált, nem habozott egy pillanatig sem.
Olyan átható tekintettel nézett rá, amilyen tekintetet én soha nem láttam még tőle. Szemei sötét zöldek voltak – tágra nyíltak, haragosak, rémültek – oh ne… oh ne… Lauren szemei is kinyíltak, egy pillanatra úgy tűnt, magához tért. Majd szaporán pislogott, kezei újból megfeszültek a fegyveren… Lélegzetem elakadt, szívem vadul vert, túl hangosan. Vérem lüktetését hallottam a fülemben… ne, ne, ne…! A világom bizonytalanul ingadozott ennek a szerencsétlen, csődtömeg nőnek a kezében. Lőni fog? Mindkettőnkre? Csak Edwardra? A gondolat bénító volt… De egy évszázadnak tűnő pillanat után - mintha az idő megállt volna körülöttünk -, Lauren kicsit lehajtotta a fejét, és úgy nézett fel Edwardra, hosszú szempilláin keresztül. Arca… bűnbánó volt.
Edward felemelte a kezét, ezzel jelezve Taylornak, hogy maradjon, ahol van. Taylor sápadt és dühös volt egyszerre, még soha nem láttam ilyennek. De mozdulatlan maradt. Edward és Lauren egymásra meredtek. Ekkor vettem észre, hogy nem is lélegzem. Mit fog Lauren tenni? Mit fog Edward tenni? De csak bámultak egymásra. Edward arca zord volt, telve valamilyen megnevezhetetlen érzelemmel… Sajnálat, félelem, gyengédség… vagy szerelem…? Ne, csak szerelem ne!
Edward tekintete Lauren-éba fúródott… és fájdalmasan lassan… a légkör megváltozott a lakásban… a feszültség nőtt, szinte éreztem a közöttük lévő kapcsolódást, az érzelmi töltést. Ne! Úgy éreztem, mintha betolakodó lennék. Egy kívülálló, egy leskelődő, aki kiles egy tiltott, meghitt pillanatot a zárt függönyök mögött.
Edward fürkésző tekintete felizzott, viselkedése finoman megváltozott. Magasabbnak nézett ki, valahogy merevebbnek. Hidegebbé és távolságtartóbbá vált. Felismertem a pózt. Láttam már ilyennek – a játékszobájában. Minden hajszálam égnek állt… ez Edward, a Domináns – és mennyire illett ez hozzá. Mintha csak beleszületett, vagy neki írták volna ezt a szerepet, nem tudom, de összeszoruló szívvel és émelygő gyomorral néztem Lauren reagálását – szája elnyílt, lélegzése felgyorsult, és a pirulás első jelei feltűntek arcán… Ne! Ez csak egy nem kívánt futó kép a múltjából, szívtépő látvány…
Edward végül egyetlen szót szólt hozzá hangosan. Nem értettem, mit – de a Lauren re tett hatás azonnali volt. Leomlott a földre, a térdeire, fejét lehajtotta, a fegyver kiesett a kezéből, és haszontalanul csúszott végig a parketten.
Szent baszás. Edward nyugodtan a pisztolyhoz sétált, kecsesen lehajolt és felvette. Ellenőrizte, majd a nadrágja derekába tűzte, hátulra. Újból Lauren-re nézett, aki szolgálatkészen térdelt a konyhapult mellett.
„Isabella, menj Taylorral” – parancsolt rám Edward hidegvérűen. Taylor átlépett a küszöbön és rám meredt.
„Jasper” – suttogtam.
„Odalent” – válaszolt tárgyilagosan, szemét le nem véve Lauren-ről.
Odalent… nem itt… Jasper rendben van – a megkönnyebbülés hatalmas és gyors volt, végigszáguldott testemen – és egy pillanatra azt hittem, elájulok.
„Isabella, kérlek” – figyelmeztetett Edward.
Pislogtam rá és képtelen voltam mozdulni. Nem akartam itt hagyni őt – itt hagyni vele…
Edward megmozdult és Lauren mellé állt. Fölé tornyosult… védelmezően. Lauren mozdulatlan volt… természetellenesen mozdulatlan. Nem tudtam levenni róluk a szemem – ahogy együtt voltak!
„Az Isten szerelmére Isabella, megtennéd most az egyszer az életben, amit mondok neked, és elmennél?” – kapcsolódott Edward szeme az enyémbe. Ahogy rám nézett, hangja jéghideg volt, és düh, ami a csendes, megfontolt előadásmód alatt rejtőzött, tapintható volt. Dühös rám? Biztosan nem. Kérlek – ne! Mintha keményen megütött volna. Miért akar vele maradni?
„Taylor, vigye le Miss Swan-t. Most.”
Taylor bólintott, én Edwardra meredtem.
„Miért?” – suttogtam.
„Menj. Vissza. A lakásomba.” – nézett rám dermesztően.
„Egyedül kell maradnom Lauren-nel.” – mondta sürgetően. Azt hiszem, megpróbált valamit az értésemre adni, de túlságosan elfoglalta az elmémet mindaz, ami történt, így nem értettem. Lenéztem Lauren-re és észrevettem, hogy nagyon halvány mosoly dereng fel ajkán… egyébként teljesen közömbösen viselkedett. Egy igazi szolgáló. Basszus! A szívem jéggé dermedt.
Ez az, amire szüksége van. Ez az, amit szeret. Nem…! – szerettem volna hangosan kiabálni.
„Miss Swan. Bella” – nyújtotta felém Taylor a kezét esdeklően, hogy induljak el. Engem megbénított az előttem levő rettentő látvány. Beigazolta a legrosszabb félelmeimet és előhozta minden bizonytalanságomat: Edward és Lauren együtt – az Uralkodó és a Szolgáló.
„Taylor” – sürgette Edward Taylort. Taylor lehajolt, felkapott a karjába… és az utolsó kép , amit láttam, hogy Edward gyengéden simogatja Lauren fejét, és halkan mormol neki valamit. Ne!
Ahogy Taylor levitt a lépcsőn, erőtlenül feküdtem karjai között, megpróbáltam felidézni, mi történt az elmúlt tíz percben – vagy hosszabb volt? Rövidebb? Az időérzékem teljesen elhagyott.
Edward és Lauren, Lauren és Edward… együtt? Mit tesz Edward Lauren-nel most?

„Jézusom, Bella! Mi a fene folyik itt?” – újjáéledtem, ahogy megláttam Jaspert. Az apró előtérben jött felénk, vállán még ott volt hatalmas utazótáskája. Oh – hála az égnek, nincs baja! Amikor Taylor letett, szó szerint Jasper karjaiba vetettem magam, karjaimat nyaka köré fontam.
„Jasper – nincs bajod – oh, hála Istennek.”
Megöleltem, magamhoz szorítottam. 
"Annyira aggódtam…" -  és egy rövid pillanatra élveztem, hogy az odafent történtek miatt kialakuló pánikom csillapodott.
„Mi a franc van, Bella? Ki ez a fazon?”
„Oh – bocsánat, Jasper, ő Taylor. Edwardnak dolgozik. Taylor, ő Jasper, a lakótársam testvére.”
Bólintással üdvözölték egymást.
„Bella… mi van odafent?” Éppen a lakáskulcsaimat halásztam elő, amikor ezek a hapsik előugrottak a semmiből és elszedték tőlem… az egyikőjük Edward volt…” – szakította magát félbe Jasper.
„Késtél… Hál’ Istennek.”
„Ja. Találkoztam egy barátommal, a Pullman-ról – ittunk egyet. De mi van odafent?”
„Ott van egy lány… egyike Edward ex-einek. A lakásunkban. Lesben állt… és Edward a …” – tört meg hangom és könny gyűlt a szememben.
„Hé…” – suttogta Jasper, és megint magához húzott.
„Hívta valaki a rendőröket?”
„Nem… nem erről van szó” – szipogtam a mellébe, és most, hogy elkezdtem, nem tudtam abbahagyni a sírást. Az utolsó epizód képe könnyekben realizálódott. Éreztem Jasper karját, ahogy körül ölelt és az általános bódulatot, ami ezzel járt.
„Bella… menjünk, igyunk egyet” – lapogatta meg hátamat esetlenül. Hirtelen én is esetlenül éreztem magam, és zavarban, és teljesen őszintén – szerettem volna egyedül maradni. De bólintottam, elfogadva ajánlatát. Messzire akartam lenni innen – messzire attól, ami, bármi, történik odafent.
Taylorhoz fordultam.
„Ellenőrizték a lakásomat?” – kérdeztem könnyek között, kezem hátuljával törölgetve orromat.
„Délután” – vont vállat Taylor bocsánatkérően, és egy zsebkendőt nyújtott át. Teljesen össze volt törve.
„Sajnálom, Bella” – mormolta.
Összehúztam a szemem. Jesszusom – annyira bűntudatosnak nézett ki. Nem akartam, hogy bűntudata legyen.
„Taylor, Lauren Edward lakásában volt, a jó ég tudja, mennyi ideig” – motyogtam megnyugtatóan.
„Úgy tűnik, van valami rejtélyes tulajdonsága amivel kitér előlünk” – nézett savanyúan, megrázva a fejét.
„Jasperrel elmennék egyet inni, majd utána visszamegyek az Escalába” – töröltem meg a szemeimet.
Taylor kényelmetlenül, egyik lábáról a másikra állt.
„Mr Cullen azt akarta, hogy egyből visszamenjen a lakásába” – mondta csendesen.
„Nos, végül is most tudjuk, hogy hol van Lauren” – nem tudtam eltitkolni hangom keserűségét.
„Nincs szükség teljes védelemre. Mondja meg Edwardnak, hogy később találkozunk.”
Taylor szólásra nyitotta száját, majd össze is csukta.
„Taylor gondjaira bízod a táskádat?” – kérdeztem Jaspert.
„Nem. Kösz, magammal viszem.”
Jasper bólintott Taylor felé, majd az ajtó felé terelt. Túl későn jutott eszembe, hogy a táskámat a Mercedes hátsó ülésén hagytam. Nem volt nálam semmi.
„A táskám…”
„Ne aggódj” – mormolta Jasper, arcán nyugtalansággal – „minden rendben, én fizetek.”

Egy bárt választottunk az utca túloldalán, fa bárszékekre telepedtünk az ablak mellett. Látni akartam, mi történik – ki jön, és főleg, ki megy. Jasper egy üveg sört nyújtott felém.
„Bajok vannak az ex-szel?” – kérdezte gyengéden.
„Annál egy kicsit komplikáltabbak a dolgok” – morogtam, hirtelen óvatosan. Nem beszélhetek ezekről a dolgokról – aláírtam a titoktartási nyilatkozatot… és most először igazán nehezteltem, hogy Edward nem mondott semmit a visszavonásáról.
„Van időm” – mondta kedvesen Jasper és egy nagy kortyot ivott a söréből.
„Nos… ő egy régi kapcsolata Edwardnak, évekkel ezelőttről. Elhagyta a férjét valami pasiért… majd néhány hete, vagy valahogy így, az a férfi meghalt egy autóbalesetben… és most Edwardot üldözi” – vontam vállat. Tessék, ennyi. Ezzel nem mondtam el túl sokat.
„Üldözi?”
„Volt nála fegyver.”
„Ne baszd meg!”
„Igazából senkit nem fenyegetett meg vele… úgy gondolom, magának akart ártani. De pontosan ezért aggódtam érted. Nem tudtam, hogy ott voltál-e már a lakásban” – mormoltam.
„Értem. A nő nem egészen beszámítható.”
„Igen… nem.”
„És Edward most mitévő lesz vele?”
Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, és az epe feltolakszik a torkomba.”
„Nem tudom” – suttogtam.
Jasper szeme elkerekedett – végül megértett valamit. És ez a központi kérdése a problémámnak. Mi a bánatot csinálnak? Beszélgetnek… remélhetőleg. Csak beszélgetnek… de szemem előtt ott volt a mozdulat, ahogy Edward lágyan simogatja Lauren haját. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy Lauren meg volt zavarodva, és Edward csak nyugtatta. De kisördögöm szomorúan rázta a fejét… ez több volt annál.
Lauren képes volt megadni Edwardnak mindazt, amit én nem. A gondolat elkeserített. Próbáltam arra gondolni, hogy mi minden történt az elmúlt napokban velünk – bevallotta, hogy szeret, flörtölős és játékos kedvére… De Irina szavai kísértettek… milyen igaz is, amit a hallgatózókra mondanak.
Nem hiányzik… a játékszobád?
Gyorsan megittam a sörömet, Jasper újabb kört rendelt. Nem igazán voltam jó társaság, de becsületére legyen mondva, velem maradt, próbált kedvemben járni. Beszélt Barbadosról, Rose és Emmett bohóckodásairól. Ezek tényleg szórakoztató dolgok voltak, de csak azok. Szórakoztató mesék. Az eszem, a szívem, a lelkem még mindig a lakásban voltak, az én Ötvenszeresemmel és azzal a nővel, aki valaha a szolgálója volt. Egy nővel, aki úgy hiszi, még mindig szereti Edwardot. Egy nővel, aki pont úgy néz ki, mint én.
A harmadik sör fogyasztása alatt egy nagy, sötétített ablakos terepjáró kanyarodott a ház ajtaja elé és a Mercedes mellé állt. Megismertem Dr Bannert ahogy kiszállt egy nő társaságában, aki halványkék köpenyt viselt. Futólag megpillantottam Taylort is, aki kinyitotta nekik a bejárati ajtót.
„Ki az?” – kérdezte Jaspert.
„Dr Banner a neve. Edward ismeri.”
„Valamiféle doktor?”
„Pszichiáter.”
„Oh.”
Mindketten kibámultunk az ablakon. Néhány perccel később mozgolódás támadt… Edward hozta Laurent egy takaróba burkolva. Mi? Elborzadva néztem, ahogy mindahányan beszálltak a terepjáróba és elszáguldottak. Jasper részvevően nézett rám.
Elhagyatottnak éreztem magam, teljesen elhagyatottnak.
„Kérhetek valami erősebbet?” – kérdeztem Jaspert cérnavékony hangon.
„Persze. Mit szeretnél?”
„Egy konyakot. Kérlek.”
Jasper bólintott és elballagott a bárpulthoz. Tovább bámultam ki az ablakon, a bejárati ajtót fixírozva. Percek múlva Taylor is feltűnt, bemászott a Mercedesbe és elhajtott az Escalába… legalábbis feltételeztem.
Jasper letette elém a konyakot.
„Gyerünk Swan. Rúgjunk be.”
Ez volt a legjobb ajánlat, amit egy ideje kaptam. Összecsendítettük a poharainkat, és egy nagyot kortyoltam az aranyló italból. A torkomat égető heves forróságot örömmel fogadtam, elterelte figyelmemet a szívemben éledő fájdalomról.

Késő volt és spicces voltam. Kizártak bennünket a lakásomból. Jasper meggyőzött róla, hogy elkísér az Escalába, de nem marad ott velem. Felhívta azt a barátját, akivel találkozott mikor megérkezett, és megszervezte, hogy nála tölti az idejét.
„Szóval ez az a hely, ahol a Mogulod él” – szűrte a szót fogai között Jasper lenyűgözve.
Bólintottam.
„Biztos, hogy ne jöjjek veled?” – kérdezte.
„Nem… szembe kell néznem a dolgokkal… vagy egyszerűen csak lefekszem.”
„Találkozunk holnap?”
„Igen. Kösz, Jasper” – öleltem meg.
„Minden rendben lesz, Swan” – mormolta a fülembe. Elengedett és szemével kísért, amíg be nem léptem az épületbe.
„Később” – kiabálta utánam.
Halványan visszamosolyogtam rá, és megnyomtam a lift hívógombját.

A liftajtó kinyílt, és kiléptem Edward lakásába. Taylor nem várt, és ez szokatlan volt. Kinyitottam az ajtót és egyenest a nappaliba mentem. 
Edward telefonált, fel- alá járkált a zongora mellett.
„Itt van” – mordult bele a telefonba.
Megfordult, rám bámult és letette a telefont.
„Hol a faszban voltál?” – mordult fel, de nem mozdult felém. Szent varjú… mérges rám? Ő az, aki csak az Isten tudja, mennyi időt töltött a bolond ex-barátnőjével – és ő dühös rám?
„Ittál?” – kérdezte döbbenten.
„Egy keveset.” 
Nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló.
Levegőért kapott és beletúrt a hajába.
„Azt mondtam, hogy gyere ide vissza” – hangja vészjóslóan halk volt. - „És most negyed tizenegy van. Aggódtam érted.”
„Elmentem Jasperrel, ittunk egyet, vagy hármat, amíg te az exedet ápoltad” – köptem a szavakat. - „Nem tudtam hogy milyen sokáig leszel... vele.”
Összehúzta a szemöldökét és néhány lépést tett felém, de megállt.
„Miért mondod ezt... így… ?”
Vállat vontam és a kezeimet bámultam.
„Bella… mi a baj?”
És most először hallottam valami mást a hangjából, mint haragot. Mit is… félelmet?
Nyeltem egyet.
„Hol van Lauren?”
„Egy pszichiátriai intézetben, Fremont-ban” – mondta és fürkészően nézte az arcomat.
„Bella, mi van?”
És amikor felnéztem, már ott állt előttem.
„Mi a baj?” – lehelte.
Megráztam a fejem.
„Nem vagyok megfelelő számodra.”
„Mi?” – suttogta és szemeit ijedten tágra nyitotta. 
„Miért gondolod ezt? Egyáltalán hogy lehetséges, hogy ezt gondolod?”
„Nem tudok az lenni, amire szükséged van.”
„Te minden vagy, amire nekem szükségem van. Miért teszed ezt velem?”
„Ahogy elnéztelek benneteket…” –akadt el a szavam.
„Ez nem rólad szólt, Bella. Róla volt szó” – szívta be élesen a levegőt, újból belekotorva hajába. „Ő most egy nagyon beteg lány.”
„De én éreztem… hogy mit jelentettetek egymásnak.”
„Mi? Ne!” – nyúlt felém, de én ösztönösen hátra léptem.
Leejtette kezét és pislogott rám. Pánik uralkodott el rajta.
„Elhagysz?” – suttogta félelemtől tágra nyílt szemmel.
Nem mondtam semmit.
„Nem teheted” – kérlelt.
„Edward… én.”
„Ne! Nem!”
„Én…”

Vadul körbenézett a szobában, segítséget, ötletet, vagy... valamit keresve…
„Nem mehetsz el. Bella, szeretlek.”
„Én is szeretlek Edward… csak…”
„Ne… ne!” – kiabálta kétségbeesetten, mindkét kezével a fejét fogva… és hirtelen… térdre vetette magát előttem… fejét lehajtotta, kezeit a combjára tette. Nagy levegőt vett és nem mozdult.
Mi van?
„Edward… mit csinálsz?” - továbbra is lefelé meredt – nem nézett rám.
„Edward! Mit csinálsz!?” – emelkedett hangom a magasba. Nem mozdult.
„Edward, nézz rám!” –parancsoltam rá.
Tétovázás nélkül emelkedett fel feje, és érzéketlenül nézett rám zöld szemeivel… nyugodtan, majdnem békésen… várakozóan, és teljesen passzívan.
Szent baszás… Edward. A szolgáló.





*Na, idáig valamennyire kedveltem a történetet, és bevallom, amikor először olvastam, még élveztem is.
De. Ettől a ponttól kezdve averzióim vannak. Szerintem egy ilyen férfi, mint akinek eddig Edwardot megismertük, nem lesz olyan soha, mint amilyen innentől kezdve lesz. Ott tartunk, mit a Twilight filmek forgatókönyveinél. Edwardból egy nyafogós, Bella szoknyácskájába kapaszkodó, mindenben a nőtől függő nyálas alakot gyárt az írónő.
Én ezt nem tudom elhinni, megemészteni. Lehet, időlegesen megroppan, de hogy nem végleges a változás, az tuti. Na. Mindegy. A történet folytatódik, nem az én tetszésemre. Ezt a véleményemet annak idején megosztottam az írónővel is, sőt, többen voltunk, akik így vélekedtünk. Azonban a nyálas irányba vivő tábor szava hangosabb, erősebb, túlnyomó volt, tehát úgy írta tovább, ahogy majd látni fogjátok.

**Na, ha idáig valamennyire elrötyögtem is azon az elképesztő mennyiségű butaságon, amit összehordott az írónő, mostantól, izé, jeges rettegéssel a szívemben fogom várni a következő fejezeteket. És rötyögök tovább rajtuk.

A nyálas irányba vivő tábor hangja valamiért mindig hangosabb, erősebb, túlnyomóbb.

Sic transit gloria mundi.

Tona ludatus vis saus, mae gintatus.

/* A fordító **A lekt./

7 megjegyzés:

Christina írta...

Köszi szépen a fordításokat!Rengeteg munka lehetett, el se tudom képzelni...
Nagyon szeretem a történetet, először furcsa volt, abszolút nem olvastam hasonlót, de éreztem, hogy ez a "durvaság"(ahogy Edward természete meg van írva itt) átvált majd, és az utóbbi fejezetekbe meg is történt és meg is magyarázódott:-)Igy már kerek az egész történet. De most nagyon megijedtem az utolsó sorokat olvasva, plusz a te kommentedtől a végén...nehogy már nyaflis legyen Ed!!Ezt anyira nem tudom, és nem is akarom elképzelni. Az egész Edward képem nehezen fogadta be Fifty-t is:DNemám még egy anyámasszonykatonáját. Nem gondoltál még rá, hogy esetleg te folytasd a történetet innentől?Esetleg másik blogon, hogy ne szóljanak be érte, hogy változtatsz a történeten?Nagyon szívesen olvasnám, teljesen biztos vagyok benne, hogy tökéletesen megtudnád írni. Persze ha nincs időd, vagy nem akarod akkor is el fogom olvasni a következő eredeti fejezeteket, csak védem az eddigi Fifty képemet, attól amit írtál róla, hogy milyenné válik...
Még egyszer had köszönjem meg a fordítást, a sok fáradozást, remélem mások is hagynak majd itt kommentet, ez a minimum amit megérdemelnél:)
Üdv: Christina
U.I.:Remélem lehet értelmezni amit írtam, nem vagyok jó a megfogalmazás, és a helyesírás terén, ezt meghagyom az íróknak és a hozzád hasonló fordítóknak:-)

twmmy írta...

Christina. Köszönöm kedves szavaidat és a belém vetett bizalmat. De én a számokra szakosodott agyammal képtelen lennék három-négy szónál többen leírni, hogy mit gondolnék folytatásban. Ezért maradok a fordítás mellett... Folytatom a fordítást, csak az év ezen részében május 31-ig rengeteg a dolgom. Majd utána újra folytatódik... Addig mindenki szíves türelmét kérem, de kenyérkereső tevékenységem határidőket diktál :)

Christina írta...

Jaj Istenem, az előbb írtam egy tök hosszú kommentet, és valami hiba történt és nem jelenítette meg...akkor röviden még 1x...
Természetesen, ez csak egy felvetés volt, ha nem hát nem, egy próbát megért nekem a megkérdezés, hátha:-)Kiváncsi vagyok erre a nyafli "ötvenszeresre", most a legrosszabbat képzelem el, úgy hogy annál csak jobb lehet majd:)
Adóbevallás esetleg?Huh, egy pár embernek mi is megcsináljuk édesanyámmal, nem munkakörünk, de ugyan nem kívánnám magamnak ezt mindig..sajnos a fogalmazás mellett a számok területén se tudok maradandót alkotni:D
Tehát akkor júniustól lesegetem a blogot, hátha tudsz frisselni, addig is türelmesen várom:-)
Köszi még 1x:-)
Üdv:Christina

Névtelen írta...

Kedves Twmmy,
Én is nagyon köszönöm a munkádat! :)
Sokat hallottam már a motu-ról, de sajnos hiába kutakodtam az interneten, nem sikerült rátalálnom – még az eredeti angol verzióra sem.
1-2 hete találtam rá erre az oldalra - elég kalandos úton - és nagyon megörültem!
Még egyszer köszi a fordítást! :)
Üdv, kathy

twmmy írta...

Kedves kathy, látod, kitartó munkád meghozta gyümölcsét... azért kíváncsi vagyok, hogy találtál rá, mert a keresőmotorok elvileg nem hozhatnák fel az oldalt :)

Névtelen írta...

Nem csak kitartás kellett, hanem nagy adag szerencse is!:) Én is nagy Rob rajongó vagyok és szoktam Rob oldalakat olvasgatni.... ezeken az oldalakon „találtam” rád!:) Feltűnt a neved több magyar és angol nyelvű oldalon is a chatben, tetszett, amiket írtál, így rád kerestem a neten. Az egyik találat a 100% robdrog pub volt. Ez 2010-ben volt. Mivel szimpatikus az oldal és az oda járó emberkék, ezért vissza-vissza szoktam térni, ha időm engedi, megnézem a képeket, vidiket és beleolvasok a chatbe.....na és egy ilyen „belekukkolás” alkalmával találtam rá a linkre!  kathy

twmmy írta...

@kathy, akkor tényleg nagy szerencse kellett hozzá, mert ha jól emlékezem csak kétszer írtam be a blog csetjébe a címet :)
Jó olvasást a továbbiakhoz :)
Ma nemigen írtam népszerű hozzászólást az RPL-en, a másodikat meg a blogger rúgta le, hagyom a fenébe... szóval nem mindig írok népszerű dolgokat.