Nyolcvannegyedik fejezet

Megbabonázva meredtem a kandallóban lobogó lángokba Edward lakásában. A lángok tekeregtek, táncoltak, világos-ragyogó narancsszínben, kobaltkék csúcsban végződve. A tűzből áradó forróság ellenére pléd fedte vállaimat, fáztam… csontomig hatolt a jegesség.

Suttogó hangok vettek körbe… sok-sok suttogó hang. De a háttérben voltak, távoli moraj volt csak… nem értettem a szavakat. Ami elhatolt az agyamig az a tűz sziszegése volt. Gondolataim visszakanyarodtak a tegnapi házhoz, az ottani tűzrakó helyekhez… igazi tűzrakók, égő fával… hmmm. Szeretnék szeretkezni Edwarddal igazi tűz előtt. Szeretnék szeretkezni Edwarddal ezelőtt a tűz előtt. Igen, ez mókás lenne. Biztos, hogy ki tudna találni valamit, amitől emlékezetes lenne… mint ahogy minden alkalom emlékezetes, amikor szeretkeztünk. Savanyúan felhorkantam magamban. Még azok az alkalmak is emlékezetesek, amikor csak basztunk… Igen, azok is igazán emlékezetesek voltak. Hol lehet Edward?

A lángok lebegtek és hunyorogtak, fogva tartottak, megbénítottak… kizárólag a fényükre figyeltem, perzselő gyönyörűségükre… megbabonázóak voltak.

Isabella, megbabonáztál. Ezt mondta, amikor először aludt az ágyamban. Oh, nem… Magam köré fontam karjaimat, a világ távol került tőlem, a valóság csak szivárgott a tudatomba. A hátborzongató üresség bennem tovább terjedt… Echo Charlie eltűnt.

„Bella, tessék” – Mrs Cope gyengéden rábeszélő volt, hangja visszatérített a szobába, a mostba… a  gyötrődésbe. Egy csésze teát nyújtott felém. Hálásan vettem át tőle. A csésze csörömpölése elárulta kezem remegését.

„Köszönöm” – suttogtam, hangom rekedt volt a visszafojtott sírástól és a hatalmas gombóctól, ami a torkomban fészkelt.

Alice  a hatalmasnál is hatalmasabb U alakú kanapén ült, velem szemben, és Esme kezét fogta. Engem néztek, fájdalom és aggódás tükröződött kedves arcukról. Esme öregebbnek tűnt most… ez anya, aki a fiáért aggódik. Szenvtelenül pislogtam rájuk. Nem tudtam megnyugtatóan rájuk mosolyogni, egy könnycseppet ejteni –  csak a semmi volt, a növekvő üresség. Emmettre, Jake-re és Jasperre tekintettem, akik a reggeliző pult körül álltak komoly arccal és csendesen beszélgettek. Valamiről tárgyaltak fojtott hangon. Mögöttük a konyhában,  Mrs Cope foglalta el magát.

Rose a tv előtt ült, a helyi híreket lapozta folyamatosan. Hallottam a tv halk lamentálását a háttérben. Nem bírtam ránézni az újból felbukkanó hírekre… „Edward Cullen Eltűnt”… és a hírhez tartozó gyönyörű arca.

Lassan realizálódott számomra, hogy még nem láttam ennyi embert ebben a szobában, és még most is elvesztek a hatalmas szobában… egy kis csoport aggódó ember Fifty-m otthonában. Mit gondolna arról, hogy itt vannak? Valahol Taylor és Carlisle beszélgetett a hatóságokkal. Az információk  bár csöpögtek, nem jelenttettek semmit. A tény az volt, hogy Edward eltűnt. Eltűnt már nyolc órája. Semmi jel, semmi hír róla. A keresését leállították – ez a legtöbb, amit tudok. Nagyon sötét volt a kereséshez. És nem tudjuk, hol lehet. Lehet megsérült, éhes… vagy rosszabb… nem! Újabb csendes imát intéztem az Úrhoz. Kérlek add, hogy Edwardnak ne legyen baja, kérlek add, hogy Edwardnak ne legyen baja. Ezt ismételgettem újra és újra gondolatban – a mantrám, az élethez fűző fonál, valami konkrétum, amibe elkeseredetten kapaszkodtam. Elutasítottam, hogy a legrosszabbra gondoljak. Nem… nem gondolok arra. Van remény. Te vagy az életem… kísértettek Edward szavai. Igen, mindig van remény… nem szabad kétségbe esnem. Edward szavai tovább visszhangzottak elmémben.

„Én most határozott támogatom az azonnali elégtételt. Élj a pillanatnak, Bella…” Miért nem ragadtam meg a napot?

„Azért teszem, mert végre találkoztam valakivel, akivel az egész életemet együtt akarom tölteni.”

Kérlek, ne hagyd, hogy az élete ilyen rövid legyen… kérlek, kérlek. Összeszorítottam a szemem és finoman hintáztattam magam a csendes rimánkodás alatt. Nem volt elég időnk… több időre van szükségünk. Sok minden történt az elmúlt hetek alatt… messzire jutottunk… nem érhet véget. És a gyengéd pillanataink… a rúzs… amikor először szeretkezett velem igazán az Olympic hotelben… amikor letérdelt előttem, felajánlva önmagát… és amikor végül megérinthettem őt.

„Én ugyanaz vagyok, Bella. Szeretlek és kellesz nekem. Érints meg. Kérlek.” Oh… mennyire szeretem őt… semmi leszek nélküle, nem más, csak egy árnyék – minden fény elhalványul. Nem, nem, nem… szegény Edwardom.

„Ez vagyok én. Teljes valómban… és csak a tiéd. Mit tegyek, hogy lefogadd végre? Hogy lásd, te kellesz, minden módon, ahogy megkaphatlak. Mert szeretlek.” És én is téged, Ötvenszeresem.

Kinyitottam a szemem és vakon bámultam a tűzbe megint. Az emlékeim rólunk átsuhantak elmémen: kisfiús öröme amikor hajóztunk és vitorlázórepültünk, kedves, kifinomult pokolian-szexis-vagyok kinézete és a maszkabál… Ahogy táncoltunk, oh, igen… és amikor itt a lakásban táncoltunk Frank Sinatrára, körbetáncolva a szobát. Csendes,aggódó reménykedése tegnap a háznál…az a csodálatos kilátás. És mindez értem. ’A lábaid elé terítem a világot, Isabella. Akarlak, a testedet, a lelkedet, mindörökre.’ Oh, kérlek, add, hogy rendben legyen… nem halhatott meg… ő a világom közepe.

Akaratlan hüppögés szakadt fel torkomból, kezemet a számra szorítottam. Nem… erősnek kell lennem.

Jake egyből mellettem termett… vagy egy ideje már itt állt? Fogalmam sem volt róla.

„Fel szeretnéd hívni anyádat vagy apádat?” – kérdezte gyengéden.

Nem! Ráztam a fejem és Jake kezébe kapaszkodtam. Nem tudtam megszólalni, tudtam, szétesek darabjaimra, ha megteszem…  és mégsem, Jake kezének melegsége és a finom szorítása nem nyújtott vigaszt számomra. Oh, az anyám… szám széle megremegett, ahogy anyámra gondoltam.

Felhívjam anyámat? Nem, képtelen lennék elviselni a reakcióját. Talán Charlie-t, ő nem mutatná ki az érzéseit – soha nem mutat érzéseket, még akkor sem, amikor a Mariners veszít…

Esme felállt és a fiúkhoz csatlakozott, ezzel kizökkentett a gondolataimból. Valószínűleg ez volt a leghosszabb idő, amit ülve töltött, mióta itt van. Alice mellém ült, és megfogta a másik kezemet.

„Vissza fog jönni” –mondta. Hangja először határozottan csengett, de az utolsó szónál elcsuklott. Szemei karikásak volta, arca sápadt és beesett a kialvatlanságtól. Jasperre pillantottam, aki Alice-t nézte, majd Emmetre, aki karját Esme vállán tartotta. Az órára lestem. Tizenegy múlt, sőt inkább éjfél volt. A fenébe az órával! Minden eltelt óra az ürességet növelte bensőmben, mindent kitöltve… mindent távol tartva. Mélyen legbelül tudtam, hogy így készítem fel magam… felkészülök a legrosszabbra. Újból behunytam a szemem, újabb imát küldve az ég felé, közben Alice és Jake kezébe kapaszkodtam.

Majd megint a tűzbe bámultam. És láttam Edward félénk mosolyát… a legkedvesebb arcát, az igazi Edward futó felvillanását, az én igazi Edwardomét. Pedig sokféle arca van, kontroll-mániás, iparmágnás, leskelődő, szex-isten – és ugyanakkor olyan kisfiús is, aki játszik. Elmosolyodtam. Az autója, a hajója, a repülője… Echo Charlie… nem… nem… eltűnt fiú… mosolyom elhalványult, fájdalom hasított belém.  Szembe jutott a zuhanyozásunk, ahogy a rúzsvonalakat lemosta a víz. ’Egy senki vagyok, Isabella. Egy üres emberi burok. Nekem nincs szívem.’ A torkomban levő gombóc tovább nőtt. Oh, Edward, de igen, van szíved, és az az enyém. És dédelgetni szeretném az örökkévalóságig. Annak ellenére, hogy nehéz volt kiigazodni rajta néha, szeretem őt. És mindig is szeretni fogom. Soha nem lesz senki rajta kívül… Soha.

Emlékeztem, amikor a Starbucks-ban ültem és mérlegre tettem az Edward mellett és ellene szóló érveket. Minden ellene szóló érv, a ma talált fotókkal együtt, semmivé olvadtak most…

Csak ő volt, aki számított… már, ha visszajön majd.

Oh, kérlek Uram, hozd vissza őt, kérlek, add, hogy ne legyen baja... ígérem, eljárok templomba… megteszek neked mindent. Oh, ha visszakaphatom őt, megragadom a napot… és újból hallottam a hangját: ’Carpe Diem, Bella.’

Tovább bámultam a tűzbe, a lángok nyalogatták egymást, táncoltak egymás körül, fényesen ragyogtak. És akkor Esme felsikoltott… hirtelen minden lelassult.

„Edward!” Esme felé fordítottam a fejem, hogy lássam, ahogy átszáguld a szobán valahonnan mögülem, ahol fel-alá járkált... a nappali ajtajában álló megdöbbent Edward felé. Csak ing és öltönynadrág volt rajta, a kék zakój, cipője, zoknika a kezében lógott. Fáradtnak látszott, piszkos volt és képtelenül gyönyörű. Szent baszás… Edward. Él. Bénultan bámultam rá, próbáltam kitalálni, hogy vizionálok[1], vagy igaziból itt volt… Oh, istenem.

Egy teljesen elképedt Edward állt az ajtóban. Ledobta a zakóját, cipőjét és elkapta Esmét, aki Edward nyaka köré fonta kezét és arcon csókolta őt.

„Anya?”

Edward teljes meglepődéssel nézett anyjára.

„Azt hittem, soha nem látlak többé” – suttogta Esme, hangot adva ezzel mindannyiunk félelmének.

„Anya, itt vagyok” – mondta továbbra is döbbenten.

„Száz halált haltam ma” – suttogta Esme alig hallhatóan, kimondva saját gondolataimat. Hüppögött, szipogott, nem bírta tovább visszatartani könnyeit.

Edward összeráncolt homlokkal nézett, megrettenve, avagy megbántva – nem tudom, melyiket láttam arcán – majd egy pillanat múlva szorosan magához ölelte anyját.

„Oh, Edward” – fuldoklott Esme, tovább ölelve Edwardot, miközben könnyei ömlöttek – az összes önuralma elhagyta – és Edward nem hárította el magától, csak ölelte, gyengéden ringatva… vigasztalóan.

És én is feladtam… keserű könnyek gyűltek szemeben.

Carlisle a folyosóról kiabált.

„Él! A francba, hát itt vagy” – bukkant fel, valószínűleg Taylor irodájából, kezében mobiljával. Mindkettőjüket magához ölelte, szemét megkönnyebbülten csukta be.

„Apa…?”

Alice érthetetlenül visított mellettem, majd felugrott, szüleihez csatlakozva átölelt mindenkit.

Könnyeim végül ömleni kezdtek. Nincs baja… nincs baja. De képtelen voltam arra, hogy megmozduljak.

Carlisle volt az első, aki kibontakozott az ölelésből, szemeit törölgetve veregette Edward vállát.  Alice is elengedte őket, Esme hátrább lépett.

„Bocsáss meg…” – motyogta.

„Igazán, Anya – mi a baj?” – kérdezte Edward, még mindig észrevehető megrökönyödéssel.

„Hol voltál? Mi történt?” – dadogta Esme kezeit fejére szorítva.

„Anya?” – dadogott most Edward is, és újból magához vonta Esmét, megpuszilva feje búbját.

„Itt vagyok. Jól vagyok. Csak évezredekbe telt ideérnem Portlandból. Mi ez a fogadóbizottság?” – pásztázta végig a szobát… amíg szeme megakadt rajtam. Rám pislogott, majd röviden Jake-re nézett, aki erre elengedte a kezemet. Edward összeszorította a száját.

Én a magam részéről csak néztem, megkönnyebbülést éreztem, csak fáradt voltam, kimerült… és teljesen mámoros. A könnyeim csak nem álltak el. Edward figyelme újból az anyja felé fordult.

„Anya, jól vagyok. Mi a baj?” – kérdezte megnyugtatóan. Esme Edward arcára tette a kezét.

„Edward. Azt hittük, eltűntél. A repülési adatok szerint – nem érted el Seattle-t. Miért nem értesítettél bennünket?”

Edward szemöldöke felszaladt a csodálkozástól.

„Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig tart majd.”

„Miért nem telefonáltál?”

„Lemerült a telefonom.”

„Nem álltál meg… hogy valahonnan telefonálj?”

„Anya – ez hosszú történet.”

„Oh, Edward! Ne merd ezt még egyszer megtenni! Érted?” – félig kiabált a fiával.

„Igen, anya” – suttogta Edward és ujjával letörölte a könnyeket anyja arcáról, miközben újra megölelte.

Mikor végül Esme összeszedte magát, Edward elengedte őt, hogy Alice-t ölelje magához, aki erősen mellbe vágta fivérét.

„Nagyon aggódtunk érted!” – fakadt ki Alice-ből, és sírni kezdett.

„De már itt vagyok, az ég szerelmére” – motyogta Edward.

Ahogy Emmett közelebb jött hozzájuk, Edward áttolta Alice-t Carlisle karjába, aki másik kezével Esmét ölelte magához. Emmett röviden megölelte Edwardot, annak legnagyobb meglepetésére, és alaposan hátba verte.

„Örülök, hogy látlak…” – mondta hangosan, kissé nyersen, megpróbálta elrejteni meghatottságát.

Könnyeim között mindezt jól láttam. Az egész nappalit átitatta a feltétel nélküli szeretet. Edwardnak mindig része volt ebben – csak soha nem fogadta el ezelőtt, még most sem, hogy tengerként áradt rá. Látod, Edward, ezek az emberek mind szeretnek téged! Talán kezdhetnél hinni benne…

Rose eddigre kijött a tv-szobából, mögöttem állt – gyengéden simogatta a hajamat.

„Igazán itt van, Bella” – mormolta megnyugtatóan.

„Most üdvözölném a kedvesemet” – mondta Edward a szüleinek. Mindketten bólintottak, elmosolyodtak és elléptek mellőle… Edward elindult felém… zöld szemi rám ragyogtak, bár még tekintete kimerült volt és kábult. Találtam magamban annyi erőt, hogy a lábamra álltam, és kitárt karjaiba rohantam.

„Edward…!” – zokogtam.

„Sssss” – mondta, és tartott, arcát a hajamba temette, mélyet lélegzett.

Könnyáztatta arcomat ráemeltem, megcsókolt… túl röviden.

„Szia” – mormolta.

„Szia” – suttogtam vissza, a torkomban levő gombóc szinte égetett.

„Hiányoztam?”

„Egy kicsit…”

Elfintorodott.

„Látom a jelét” – és kezének gyengéd érintésével letörölte könnyeimet. Sírásom csak nem akart szűnni.

„Azt gondoltam… azt gondoltam…” – fuldoklottam.

„Értem. Ssss – itt vagyok. Sajnálom. Később” – mormolta és újból tartózkodóan csókolt meg.

„Jól vagy?” – engedtem el,  és tapogattam végig a mellét, karját, derekát – csak hogy érezzem a meleg, élő érzéki embert az ujjaimmal – megnyugtatva magam, hogy itt áll, pontosan előttem. Visszajött. És érintésem nyomán nem csinált egyebet, mint megrándult. Vizsgálóan nézett rám.

„Jól vagyok. Nem megyek sehová.”

„Oh, hála Istennek” – tapogattam a derekát újból körbe, ő magához ölelt.

„Éhes vagy? Innál valamit?” – kérdeztem.

„Igen.”

Elindultam volna, hogy készítsek neki valamit, de nem engedett el. A hóna alá vett, és kezet nyújtott Jake-nek.

„Mr Cullen” – mondta Jake kimérten.

Edward fújt egyet.

„Edward, ha kérhetem” – mondta.

„Edward, isten hozta vissza. Örülök, hogy jól van… és ööö – köszönöm, hogy megengedi, hogy itt aludjak.”

„Nem probléma” – nézett Edward  Jake-re kissé szúrósan, de megzavarta Mrs Cope, aki hirtelen mellette termett. Csak most vettem észre, hogy ő sem a megszokott csinos önmaga volt… ezt eddig észre sem vettem. Haja kócos volt, bársonyos szürke legging volt rajta és egy bő szürke póló, amiben szinte eltörpült. A póló a WSU Pumák feliratot viselte. Évekkel fiatalabbnak nézett így ki.

„Hozhatok valamit önnek, Mr Cullen?” – törölgette a szemét egy zsebkendővel.

Edward szeretettel mosolygott rá.

„Egy sört kérek, Gail. És egy falat valamit.”

„Hozom” – mormoltam, hogy tegyek valamit a kedvesemért.

„Ne. Ne menj” – mondta halkan és szorosabbra fonta körülöttem a karját.

Az egész családja, Rose és Jasper csatlakozott hozzánk. Edward kezet fogott Jasperrel, Rose arcára puszit nyomott.

Mrs Cope egy pohárral és egy üveg sörrel. Edward elvette az üveget, de a poharat visszautasította. Mrs Cope elmosolyodott és visszatért a konyhába.

„Meg vagyok lepve, hogy nem valami erősebbet iszol” – morogta Emmett.

„Végül is mi a fasz történt veled? Amit tudok, az annyi, hogy Apa hívott, hogy eltűnt a choppered…”

„Emmett!” – szólt Esme a fiára.

„Helikopter” – mordult Edward, kijavítva bátyját. Emmet elvigyorodott… Családi tréfa?

„Üljünk le, elmesélem” – húzott Edward a kanapé felé. Mindenki helyet foglalt, minden szem Edwardra szegeződött. Ő nagyot kortyolt a sörből. Közben észre vette, hogy Taylor az ajtófélfának támaszkodik, felé bólintott. Taylor visszabiccentett.

„A lánya?”

„Már jobban van. Téves diagnózis volt, uram.”

„Jó” – mosolygott Edward.

Lánya…? Mi történt Taylor lányával?

„Örülök, hogy visszatért, uram. Ennyi lesz?”

„Van egy helikopterünk, amit össze kell szedni.”

Taylor mosolygott.

„Most? Vagy elég lesz reggel?”

„Úgy gondolom, elég lesz reggel, Taylor.”

„Rendben, Mr Cullen. Egyéb, uram?”

Edward nemet intett és feléje emelte a kezében levő sörösüveget. Taylor rámosolygott – ritkábban mosolyog mint Edward, azt hiszem – és kiment, feltehetőleg az irodájába vagy fel, a szobájába.

„Edward, mi történt?” – kérdezte Carlisle.

Edward belefogott a történetbe: Kate-tel, a másodasszisztensével repült Vancouverbe, a WSU-re, Echo Charlie-val. Valamilyen alapítványi ügyben… Nemigen tudtam követni, túlságosan el voltam varázsolva. Csak fogtam Edward kezét, bámultam manikűrözött körmeit… azokat a hosszú ujjakat…  a ráncokat a csuklójánál… a karóráját – egy Omegát, három apró osztókörlappal. Felnéztem gyönyörű arcélére ahogy folytatta az elbeszélést.

„Kate nem látta még a Mount St. Helen-t, úgyhogy a visszaúton, mintegy megünnepléseképpen a dolgoknak, egy gyors kitérőt tettünk. Úgy hallottam, hogy a TSR-t a múlt héten állították fel, egy pillantást akartam rá én is vetni. Nos, végül is szerencse, hogy így történt. Alacsonyan repültünk, körülbelül 200 lábnyi magasságban a föld színe felett

amikor a műszerfalon minden fény kigyulladt. Tűz volt a farrészben – nem volt más választásom, ki kellett kapcsolnom minden elektronikát és le kellett szállnom” – és megrázta a fejét az emlékek hatására.

„A Silver Lake-nél szálltunk le, kitettem Kate-et, mad sikerült eloltanom a tüzet.”

„Tűz? Mindkét motorban? – mondta elborzadva Carlisle.

„Ja.”

„A francba! Én azt hittem…”

„Tudom” –szakította félbe Edward – „abszolút a szerencsén múlt, hogy ilyen alacsonyan repültem” – mormolta.

Megrázkódtam…. Edward elengedte a kezemet és átkarolt.

„Fázol?” – kérdezte.

Megráztam a fejem.

„És hogy oltottad el a tüzet?” – kérdezte Rose. Carla Bernstein[2]-féle ösztöne egyből előbújt. Jesszusom, néha annyira nyers tud lenni!

„Tűzoltó készülékkel. Tudod, törvény írja elő, hogy legyen a gépen olyan…” – válaszolt Edward nyugodtan. Régen elhangzott szavai jutottak eszembe… ’minden nap hálát adok az Isteni Gondviselésnek, hogy te jöttél akkor interjút készíteni velem és nem Rosalie Hale.’

„Miért nem telefonáltál, vagy használtad a rádiót?” – kérdezte Esme.

Edward megrázta a fejét.

„Elektromos rendszer nélkül nincs rádió. És nem akartam megkockáztatni a visszakapcsolását, nehogy újból tűz keletkezzék. A telefonom GPS-e még működött akkor, úgyhogy eltaláltunk a legközelebbi útig. Több órába telt odaérnünk.,, Kate magassarkúban volt” – húzta el a száját rosszallóan Edward.

„Nem volt térerő, nincs arrafelé lefedettség. Először Kate telefonja merült le, majd az enyém nemsokára követte.”

Szentséges pokol…  Megdermedtem ültömben, ezt észrevéve Edward az ölébe húzott.

„És végül hogy jutottatok vissza Seattle-be?” – kérdezte Esme, meglepetten pislogva. Minden valószínűség szerint látványunktól. Elpirultam.

„Összeadtuk ami nálunk volt, kettőnknél összesen 600 dollárt, és fizettünk egy kamionosnak, hogy hozzon haza bennünket. Egy örökkévalóságba telt az út. A kamionosnak nem volt mobilja – furán hangzik, de igaz. Nem gondoltam…” – megállt és végignézett az összegyűlteken.

„Hogy aggódhatunk?” – horkant fel Esme - „Oh Edward! Magunkon kívül voltunk” – rótta meg a fiát.

„Benne voltál a hírekben, tesó…”

Edward a szemeit forgatta.

„Aha… rájöttem, amikor megérkeztem erre a kis fogadásra. Sajnálom, anya – megkérhettem volna a sofőrt, álljon meg, hogy telefonálni tudjak. De minél előbb vissza akartam érni.” – nézett ezzel Jake-re.

Oh, hát ezért! Mert Jake itt alszik. Elkomorodtam erre a gondolatra. A fenébe – mindez a mizéria…

Esme is  fejét csóválta.

„Nos, végül is örülök, hogy egy darabban visszatértél drágám.”

Eddigre megnyugodtam, fejemet Edward mellére hajtottam. Kirándulós illata volt, keveredett az izzadsága a fürdőhabjának illatával, és Edward … a legfinomabb illat az egész világon. Megint könnyek csorogtak az arcomon… a hála könnyei.

„Mind a két motor?”  mondta megint Carlisle, hitetlenül ingatva fejét.

„Na most mondd…” – vont vállat Edward és végigsimított a hátamon.

„Hé” – suttogta és az állam alá tett ujjával felemelte a fejemet – „hagyd abba a sírást.”

Kezem fejével megtöröltem az orromat, a lehető legnőietlenebb módon.

„Hagyj fel az eltűnögetéssel” – szipogtam. Erre elfintorogta magát.

„Elektromos hiba… ez elég furcsa, nem?” – kezdte újra Carlisle.

„Nekem is szöget ütött a fejembe, apa. De most ágyba akarok kerülni, és ezzel az egész őrülettel majd holnap foglalkozom.”

Rose megint rázendített.

„Szólt valaki a médiának, hogy Edward Cullen előkerült épségben, egészségben?”

„Angela elintézi. Kate felhívta, miután kitettem őt a lakásánál.”

„Igen, engem is felhívott, hogy tudassa velem, még életben vagy” – vigyorgott Carlisle.

„Elő kellene léptetnem azt a nőt.  Ilyen későig…” – tűnődött Edward.

„Azt hiszem, hölgyeim és uraim, ez célzás arra, hogy szeretett testvérünknek szüksége van az éjfél előtti ’szépítő’ alvására” – hívta fel a figyelmet Emmett csipkelődve. Edward rávicsorgott.

„Carlisle, a fiam biztonságban van. Most hazavihetsz” – így Esme.

„Igen. Azt hiszem, nekünk is jót tesz az alvás.”

„Maradjatok itt” – ajánlotta Edward.

„Nem, drágám, haza szeretnék menni, mostmár tudom, hogy jó helyen vagy.”

Edward hirtelen letett a kanapéra és felállt. Esme újólag megölelte, fejét Edward mellére szorítva, szemét becsukva… elégedetten.

 „Nagyon aggódtam, drágám” – suttogta.

Edward átölelte.

„Rendben vagyok, anya.”

Esme hátrahajolt, alaposan megnézte magának a fiát.

„Igen, úgy gondolom, rendben vagy” – mondta ezután lassan, majd rám nézett és mosolygott… elvörösödtem.

Kikísértük Carlisle-t és Esme-t a folyosóig. Mögöttem Alice és Jasper élén sugdolózó beszélgetésbe bonyolódva.

„Nem, Alice!” – hallottam Jasper elkeseredett tiltakozását.

„Kérlek, Jasper…” – könyörgött Alice.

„Menj haza. Majd holnap, rendben? Nem ma éjjel.”

Hmmm… megfordultam. Alice a száját biggyesztette az őt meredten néző Jasperre. Összefűzte karját és sarkon fordult… Jasper szegény a homlokát dörzsölte, egyértelműen zavarban érezte magát.

„Anya, apa, várjatok meg” – kiabálta Alice.

Rose szorosan megölelt.

„Mondhatom elég komoly dolgok történtek, míg én boldog megelégedettséggel töltöttem a napjaimat Barbadoson. Elég nyilvánvaló, hogy oda vagytok egymásért. Örülök, hogy épségben visszatért… és nem csak miatta, Bella – miattad is.”

„Köszi, Rose” – suttogtam, szégyenlősen mosolyogva Emmetre, aki Rose-ra várt a liftnél.

„Hát, igen… ki gondolta volna, hogy egyszerre találjuk meg a szerelemet?”

„Testvérekkel!”

„Végül sógornőkként végezhetjük!” – jegyezte meg Rose csípősen.

Megdermedtem, majd gondolatban fenéken billentettem magam. Rose hátralépett és elgondolkodva vizsgált – mit nem mondasz le nekem Swan tekintettel.

„Bella?”

Elöntött a pír. A fenébe… meg kellene mondjam Rose-nak, hogy Edward megkérte a kezemet?

„Gyere, baby” – szólította Emmett, hála az égnek.

„Holnap erről beszélnünk kell, Bella. Most elég fáradt lehetsz.”

Tehát haladékot kaptam.

„Rendben. Te is az lehetsz, Rose – tegnap óta hosszú idő telt el.”

Még egyszer megöleltük egymást, majd ő és Emmett követték a többi Cullent a liftbe. Jasper kezet fogott Edwarddal, engem gyorsan megölelt… úgy tűnt zavarban volt… és ezzel mindenki elment.

Jake az előtérben lézengett, ahogy visszatértünk a folyosóról.

„Nos én lefekszem. Magatokra hagylak, srácok.”

Elpirultam… Jézusom, miért ennyire kínos ez a helyzet?

„Tudod, hogy hol a szobád?”

Jake bólintott.

„Aha, Edward…ööö… házvezetője…”

„Mrs Cope” – segítettem ki.

„Na, szóval, Mrs Cope korábban megmutatta már. Nem semmi egy lakása van, Edward.”

„Köszönöm” – felelte Edward udvariasan és mellém állt, kezét a vállamra téve és felém hajolva megpuszilta a hajamat.

„Megyek, megeszem, amit Mrs Cope készített nekem, bármi is legyen az. Jó éjt, Jake.”

Edward visszament a nappaliba, egyedül hagyva Jake-el az ajtóban.

Wow! Egyedül hagyott Jake-el…!

„Nos… jó éjt, és köszönöm, hogy itt maradtál..”

„Naná, Bells. Bármikor, amikor a  szupergazdag nagyágyú barátod elveszne, én itt leszek!”

„Jake!” – figyelmeztettem.

„Csak viccelek… ne legyél dühös. Reggel korán megyek el, majd találkozunk, rendben? Hiányzol.”

„Persze, Jake. Remélem, hamarosan. Sajnálom, hogy ez a mai este ennyire… pocsék volt!” – fintorogtam bocsánatkérően.

„Jaha…” – vigyorgott – „Szar” – és megölelt.

„Komolyra fordítva a szót, Bells. Örülök, hogy boldog vagy… de tudd, mindig megtalálsz, ha szükséged lesz rám.”

Rábámultam.

„Köszönöm.”

Kesernyés, szomorú mosolyt villantott rám és felvonult.

A nappali felé fordultam. Edward a kanapé mellett állt, nézett azzal a megfejthetetlen kifejezéssel az arcán. Végre egyedül voltunk… és egymást bámultuk.

„Még mindig rosszul viseli, tudod?” – mormolta.

„És te ezt honnan tudod, Mr Cullen?”

„Felismerem a jeleket, Miss Swan. Azt hiszem, én is ezeket a tüneteket produkálom.”

„Azt hittem, soha nem látlak többé” – suttogtam. Tessék, kimondtam, ami gyötört. Minden félelmemet ebbe a rövid mondatba sűrítettem bele… és ezzel egyidejűleg el is űztem magamtól azt.

„Nem volt annyira rossz, mint amilyennek hangzik.”

Felvettem a földön heverő zakóját és cipőit és elindultam felé.

„Majd én elteszem” – nyúlt a zakójáért.

Edward eközben úgy bámult rám, mint akinek az élete rajtam múlik… biztos voltam benne, hogy az én arcom is ezt tükrözte. Itt van… igazán itt van.

Karjaiba húzott, szinte teljesen beborított.

„Edward” – kaptam levegő után, és újból sírni kezdtem.

„Csitt” – nyugtatott, hajamat puszilva.

„Tudod, a leszállás előtti néhány borzalmas pillanatban minden gondolatom csak te voltál. Te vagy a talizmánom, Bella.”

„Azt hittem, elveszítelek” – hüppögtem. És csak álltunk egymást ölelve, nyugtatva… és ahogy szorosabbra fontam ölelésemet, vettem észre, hogy a cipője még a kezemben van. Zajosan a földre ejtettem őket.

„Gyere. Zuhanyoznál velem?” – kérdezte.

„Oké” – néztem fel rá. Nem akartam elengedni. Ujját állam alá téve felemelte fejemet.

„Tudod… még így könny áztatottan is gyönyörű vagy, Bella Swan” – hajolt le és gyengéden megcsókolt.

„És az ajkaid olyan lágyak…” – csókolt meg megint… ezúttal alaposabban. Oh, istenem… és hogy gondolkodjak… nem… nem gondolkodtam tovább… megadtam magam.

„Le kell tennem a zakómat…”

„Hajítsd el” – mormoltam bele a szájába.

„Nem tehetem.”

Zavartan hátra hajoltam ölelésében. Rám vigyorgott.

„Ezért” – és belső mellényzsebéből előhúzta azt a kis dobozt, amit én adtam neki. Abban volt az ajándékom. Ráhajtotta a zakót a kanapé hátuljára és ráhelyezte a dobozkát. Oh, istenem… ragadd meg a napot. Nos, végül is már éjfél után jártunk… ez már a születésnapja volt.

„Nyisd ki” – suttogtam, és szívem a torkomban dobogott.

„Reméltem, hogy ezt mondod. Már az őrületbe kergettem vele magam” – dünnyögte.

Pajkosan vigyorogtam rá. Mintha szédültem volna… rám mosolygott azzal a tartózkodó mosolyával, és én elolvadtam, dübörgő szívem ellenére gyönyörködtem vidám, de mégis nyugtalan arckifejezésében.

Ügyes hosszú ujjaival kicsomagolta és kinyitotta a dobozt. Szemöldökét ráncolva húzta elő a téglalap alakú plasztik lapocskával felszerelt kulcstartót. A lapocskán kis kép volt apró pixelekből kialakítva, amik felvillantak, kialudtak… egy led-es világító lap. A képen Seattle látképe, középpontjában a Space Needle volt és a SEATTLE felirat villogott rajta. Edward egy pillanatig bambán bámult rá, majd tekintetét zavartan rám emelte… ránc jelent meg szemöldöke között.

„Fordítsd meg” – suttogtam lélegzetvisszafojtva.

Megtette, majd tekintetét szemembe fúrta. Ragyogóan zöld szeme tágra nyílt, életre kelt a csodálattól és élvezettől. Szája kissé elnyílt a hitetlenkedéstől.

A szó, hogy igen, ott villogott a kulcstartó másik oldalán.

„Boldog születésnapot” – suttogtam.

---

[1]               Az eredeti szövegben hallucinálok volt, de a vizionálok szerintem ide jobban illik. Merthogy látja és nem hallja Edwardot. [So be it. - A korr. :)]

[2]               Oknyomozó újságírónő