Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2012. szeptember 7., péntek

Nyolcvanhetedik fejezet Edward szemszögéből


A szemem sarkából néztem, ahogy Bella kiment a szobából és becsukta maga után az ajtót. Anyám haragosan nézett rám és egy szót sem szólt. Sőt, úgy nézett rám, mint aki most lát először. A szörnyeteget, akit nem ő szült de ő nevelte fel. Bassza meg… nagy bajban voltam. Minden hajam szála az égnek meredt és arcomból kifutott a vér.

„Meddig tartott, Edward?” – kérdezte halkan minden bevezető nélkül. Tudtam, hogy ez a hang – ez a vihar előtti csendet jelenti. A szarba. Mennyit hallhatott?
„Néhány évig” – motyogtam. Nem akartam, hogy tudja. Nem akartam elmondani neki. Nem akartam. Nem akartam megbántani – és tudtam, hogy meg fogom. Tudtam tizenöt éves korom óta.
„Hány éves voltál?”
Nagyot nyeltem és szívem olyan gyorsan vert, mint egy Forma-1-es motor teljes fordulaton. Óvatosnak kellett lennem ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem akartam bajt okozni Irinának. Anyámra néztem, megpróbáltam kitalálni, hogy fog reagálni.
Hazudjak inkább neki? Tudnék egyáltalán hazudni neki? És pontosan tudtam, hogy hazudtam már neki, minden alkalommal, amikor Irinával voltam, és azt mondtam, hogy egy barátommal tanulok.
Anyám szeme tágra nyílt és elsápadt.
„Mondd meg! Hány éves voltál, amikor ez az egész kezdődött!?”  - sziszegte a fogai között.
Ezt a hangot nagyon ritkán hallottam tőle, és tudtam, hogy legyőzött. Nem fogja abbahagyni, amíg nem kap választ.
„Tizenhat” – suttogtam.
Összehúzta szemét és oldalra döntötte a fejét.
„Próbáld meg újra” – suttogta jeges hangon.
Basszus... honnan tudja?
„Edward...” – figyelmeztetett választ várva.
„Tizenöt...”
Becsukta szemét, mintha kést döftem volna a hátába. Kezét szája elé emelte, el akarta fojtani zokogását.
Amikor kinyitotta szemeit, tele voltak fájdalommal... és könny ömlött belőlük.
A szarba.
„Anya...” – próbálkoztam, és megpróbáltam valamit mondani, ami ezt a fájdalmat eltörölné. Közelebb léptem hozzá, de ő felemelte kezét, megálljt parancsolva.
„Edward. Iszonyúan dühös vagyok rád ebben a szent minutumban. Jobban teszed, ha nem jössz közelebb...”
Azzal fenyeget, hogy megpofoz? Bassza meg, ha tudná...
„Honnan tudtad? Hogy hazudok?” – kérdeztem.
„Az ég szerelmére, Edward – az anyád vagyok!” – förmedt rám ingerülten, ahogy letörölte könnyeit.
Azt hiszem, elpirultam, egyidejűleg hülyén és kissé megbántottan érezve magam. Egyedül anyám volt képes arra, hogy így érezzek – anyám, és mostanában Bella. A szarba, azt hittem jól tudok hazudni.
Elvégre sokkal jobb vagyok ebben, mint Bella. Ő aztán tényleg nem tud hazudni.

„Igen, nézhetsz is szégyenkezve. Meddig? Mennyi ideig hazudtál nekünk, Edward?”
Aha, a szégyent hangsúlyozná... Vállat vontam. Nem akartam, hogy tudja.
„Mondd meg!” – csattant fel.
„Néhány évig...”
„Évekig... Évekig!” – kiabált. Megalázottan éreztem magam tőle. Elég ritkán kiabált velem.
„Nem tudom elhinni... Az a kibaszott nő!”
Levegő után kaptam. Soha nem hallottam még anyámat káromkodni. Soha. Ez a lelkem mélyéig megrázott.
Megfordult és az ablakhoz sétált. Én csak álltam. Bénultan. Megdöbbenten. Anyám káromkodott.
„És ha arra gondolok, hogy akárhányszor, amikor itt volt nálunk...” – mordult fel anyám hangosan és kezei közé fogta fejét.
Nem bírtam tovább. Oda mentem hozzá és megöleltem.
Ez nagyon új dolog volt számomra. Hogy megölelem az anyámat. Mellemre vontam, ő csendesen pityeregni kezdett.
„Ezen a héten egyszer már megijesztettél azzal, hogy azt gondoltam, meghaltál, és most ez...”
„Anya... Ez nem az volt, mint amire gondolsz.”
„Ne is próbálkozz, Edward. Hallottalak, mindent hallottam. Hogy ő tanított meg baszni...”
Megint mondta. Megrándultam – ez nem ő volt... ő nem káromkodik. Nyomasztó volt arra gondolni, hogy ennek én vagyok az oka. Soha nem akartam Esmét megbántani. Ő mentett meg engem. És ebben a pillanatban lelkifurdalás és bűnbánat öntött el.
„Tudtam, hogy valami történt veled, amikor tizenöt éves voltál. Ő volt az oka, ugye? Az hogy hirtelen lecsillapodtál, hogy úgy tűnt összeszedted magad. Oh, Edward... mit tett veled?” – szipogott.
Atya ég! Miért reagálja túl? Mondjam meg neki, hogy Irina fékezett meg? Hogy ő hozott az életembe szabályozott irányítást? Nem kellene ezt most elmondanom neki.
„Igen...” – mormoltam.
Felnyögött.
„Oh, Edward. Együtt ittam azzal a nővel, és kitártam a lelkemet előtte nagyon sok mindennel kapcsolatban.. és ha  most arra gondolok, hogy...”
„Kettőtöknek semmi köze nincs a mi kettőnk kapcsolatához.”
„Nem kell a süketelés, Edward! Lerombolta a hitemet. Meggyalázta a fiamat!”
Hangja elakadt és arcát megint a kezeibe temette.
„Anya – én nem így éreztem...”
Hátra lépett és megmarkolta a fejemet, arra kényszerítve, hogy lehajoljak.
„Nem tudok mit mondani, Edward. Nincsenek szavaim. Mit rontottam el?”
„Anya, neked ehhez semmi közöd!”
„Hogyan? Hogyan kezdődött ez?” – emelte fel kezét és hadarva folytatta – „Nem, mégsem akarom tudni... Mit fog apád szólni?”
A szarba... Carlisle a plafonon lesz. Hirtelen megint tizenöt évesnek éreztem magam, rettegve újabb vége-sincs szónoklatától a személyes felelősségről, az elfogadható viselkedésről és az összes elfogadott életfelfogásról. Krisztusom, ez az utolsó, amit hallani akarok.
„Igen, azt hiszem pokolian dühös lesz” – csettintett, híven kifejezve az érzéseimet.
„Tudtuk, hogy valami történt. Szinte egyik napról a másikra megváltoztál – és ha arra gondolok,  hogy azért, mert lefeküdtél a legjobb barátnőmmel...”
Ebben a pillanatban igazán szerettem volna elsüllyedni.
„Anya – hidd el, vége, befejeztük, elmúlt. És nem bántott engem. Sőt, azt hiszem jó irányba terelt...”
„Edward, hallottam, amit mondtál. Azt mondtad neki, hogy ő sosem szeretett téged. Hogy soha nem ölelt magához. Hallottam rémítő válaszát... és ha arra gondolok...” – megint keze közé fogta fejét.
Hirtelen rémülettől tágra nyílt szemmel nézett a szemembe.
Bassza meg... mi van már megint?
„Ne!” – lehelte.
„Mi van?”
„Oh, ne. Mondd, hogy nem igaz, mert megkeresem apád régi pisztolyát és én lövöm le azt a boszorkányt.”
Basszus... Anya!
„Mi?”
„Tudom, hogy Irina kedveli az egzotikus dolgokat, Edward...”
És most második alkalommal ezen az estén megszédültem. A szarba... Erről nem kellene tudnia.
„Csak egyszerű szex volt, anya” – motyogtam gyorsan – hátha sikerül befejezni, mielőtt elkezdené. Nincs az a pénz, amiért életemnek ezen részét ecsetelném anyámnak.
Szúrós szemmel nézett rám.
„Nem óhajtom a mocskos részleteket hallani, Edward. Mert az... undorító, mocskos, ocsmány. Miféle nő az, aki olyanokat tesz egy tizenöt éves gyerekkel? Undorító. Valami figyelmeztető jelzést kellene ráakasztani. Jézusom! Ha arra gondolok, mi mindent mondtam el annak a boszorkánynak. Nos – abban biztos lehetsz, hogy ide be nem teszi a lábát soha többé” – szorította össze a száját határozottan.
„És jobban teszed, ha megszakítasz minden kapcsolatot vele...”
„Anya, ööö... Irina és én, nagyon sikeresen üzemeltetünk egy..”
„Nem, Edward. Minden kapcsolatot megszakítasz vele.”
Szóhoz sem jutottam, csak bámultam anyámra. Hogy utasíthat, mit tegyek? Huszonnyolc éves vagyok, bassza meg!
„Anya....”
„Nem, Edward. Komolyan mondom. Ha nem teszed meg, a rendőrséghez fordulok.”
Elsápadtam.
„Nem fogod megtenni...”
„De megteszem. Akkor nem tudtam közbeavatkozni, de most megteszem.”
„Egyszerűen csak nagyon dühös vagy, anya, és nem hibáztatlak érte – de túlreagálod...”
„Ne mondd nekem azt, hogy túlreagálom” – kiabált velem. A szarba.
„Nem lesz semmiféle kapcsolatod egy olyan valakivel, aki képes megerőszakolni egy összezavart, éretlen gyereket!” nézett rám fenyegetően. Krisztusom!
„Oké...” – emeltem fel megadóan kezeimet. Úgy tűnt, ez megnyugtatta.
„Bella tud róla?”
„Igen, tud.”
„Jó. Nem kellene titkokkal kezdened a házas életet” – kissé összehúzta a szemét... mintha tapasztalatból beszélne. Tétován felmerült bennem, vajon mit jelentett ez?
Anyám összeszedte magát.
„Kíváncsi vagyok, mi a véleménye Irináról.”
„Azt hiszem, a tieddel azonos.”
„Értelmes lány. Végre lerángatott a földre. Egy szeretetreméltó fiatal lány, aki megfelelő korú számodra. Valaki, akivel megtalálhatod a boldogságot.”
Ellágyultam. Igen. Isabella boldogabbá tesz, mint amit valaha is gondoltam magamról, hogy érezni tudok.
„Befejezed Irinával. Minden kapcsolatot. Érted?”
„Igen, anya. Ezt szántam esküvői ajándékul Isabellának...”
„Mi? Nos, jobban teszed, ha más valamit keresel. Ez egyáltalán nem lenne romantikus, Edward” – szidott meg.
Oh!
„Azt gondoltam, tetszene neki.”
„Igazán férfi vagy! Vannak elképesztő ötleteid néha...”
„Mit gondolsz, mit kellene adnom neki?”
„Oh, Edward” – sóhajtott... majd rám mosolygott, egy apró, halvány mosollyal.
„Te tényleg nem fogtál fel semmit? Akarod tudni, miért vagyok bosszús?”
„Igen, persze ” – a szarba. Most megfogott.
„Akkor mondd meg.”
Rábámultam és felsóhajtottam.
„Nem tudom, anya. Mert nem tudtál róla? Mert a barátnőd?”
Gyengéden megcibálta a hajam, úgy, mint amikor kicsi voltam.
„Mindezekért.., és mert egyértelmű, hogy nem szeretett téged. Megbecstelenített, életem. És te megérdemled azt, hogy szeressenek.”
Basszus. Szúrást éreztem a szemem sarkában.
„Anya...” – suttogtam.
Magához ölelt már nyugodtabban, és én visszaöleltem.
„Jobb, ha mész és megkeresed a menyasszonyodat. Majd elmondom apádnak, ha vége lesz a partinak. Nem kétlem, beszélni akar majd veled ő is...”
„Tuti, anya” – oh  a fenébe, ezt elkerülném, bármibe kerül is. Kiválóan el tudom képzelni, mit mondana.
„Még mindig dühös vagyok rád. De őrá még inkább” – minden jókedv eltűnt az arcáról. Soha nem figyeltem meg, mennyire rémisztően tud nézni Esme, ha akar.
„Tudom” – mormoltam.
„Menj... menj már. Keresd meg a kedvesedet” – engedett el hátralépve és kezével a szeme alól letörölte a szétmázolódott sminket. Nagyon szép volt. Ez a csodálatos nő, aki igazán szeret engem... mint ahogy én is őt.
Nagyot sóhajtottam.
„Nem akartalak megbántani, anya.”
„Tudom. Menj.”
Bólintottam, lehajoltam és gyengéd puszit nyomtam a homlokára, ezzel meglepve őt. Majd elindultam, hogy megkeressem Bellát.




2 megjegyzés:

luruzsi írta...

szia!
most akkor a második köny végéhez értettek(-ünk)?
Fruzsi

twmmy írta...

Nem tudom, hogy a könyvkiadás hogy tagolódik, de valószínűleg igen. :)