A szemem sarkából néztem,
ahogy Bella kiment a szobából és becsukta maga után az ajtót. Anyám haragosan
nézett rám és egy szót sem szólt. Sőt, úgy nézett rám, mint aki most lát
először. A szörnyeteget, akit nem ő szült de ő nevelte fel. Bassza meg… nagy
bajban voltam. Minden hajam szála az égnek meredt és arcomból kifutott a vér.
„Meddig tartott, Edward?”
– kérdezte halkan minden bevezető nélkül. Tudtam, hogy ez a hang – ez a vihar
előtti csendet jelenti. A szarba. Mennyit hallhatott?
„Néhány évig” –
motyogtam. Nem akartam, hogy tudja. Nem akartam elmondani neki. Nem akartam.
Nem akartam megbántani – és tudtam, hogy meg fogom. Tudtam tizenöt éves korom
óta.
„Hány éves voltál?”
Nagyot nyeltem és szívem
olyan gyorsan vert, mint egy Forma-1-es motor teljes fordulaton. Óvatosnak kellett
lennem ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem akartam bajt okozni Irinának.
Anyámra néztem, megpróbáltam kitalálni, hogy fog reagálni.
Hazudjak inkább neki?
Tudnék egyáltalán hazudni neki? És pontosan tudtam, hogy hazudtam már neki,
minden alkalommal, amikor Irinával voltam, és azt mondtam, hogy egy barátommal
tanulok.
Anyám szeme tágra nyílt
és elsápadt.
„Mondd meg! Hány éves
voltál, amikor ez az egész kezdődött!?”
- sziszegte a fogai között.
Ezt a hangot nagyon
ritkán hallottam tőle, és tudtam, hogy legyőzött. Nem fogja abbahagyni, amíg
nem kap választ.
„Tizenhat” – suttogtam.
Összehúzta szemét és
oldalra döntötte a fejét.
„Próbáld meg újra” –
suttogta jeges hangon.
Basszus... honnan tudja?
„Edward...” –
figyelmeztetett választ várva.
„Tizenöt...”
Becsukta szemét, mintha
kést döftem volna a hátába. Kezét szája elé emelte, el akarta fojtani
zokogását.
Amikor kinyitotta
szemeit, tele voltak fájdalommal... és könny ömlött belőlük.
A szarba.
„Anya...” – próbálkoztam,
és megpróbáltam valamit mondani, ami ezt a fájdalmat eltörölné. Közelebb léptem
hozzá, de ő felemelte kezét, megálljt parancsolva.
„Edward. Iszonyúan dühös
vagyok rád ebben a szent minutumban. Jobban teszed, ha nem jössz közelebb...”
Azzal fenyeget, hogy
megpofoz? Bassza meg, ha tudná...
„Honnan tudtad? Hogy
hazudok?” – kérdeztem.
„Az ég szerelmére, Edward
– az anyád vagyok!” – förmedt rám ingerülten, ahogy letörölte könnyeit.
Azt hiszem, elpirultam,
egyidejűleg hülyén és kissé megbántottan érezve magam. Egyedül anyám volt képes
arra, hogy így érezzek – anyám, és mostanában Bella. A szarba, azt hittem jól
tudok hazudni.
Elvégre sokkal jobb
vagyok ebben, mint Bella. Ő aztán tényleg nem tud hazudni.
„Igen, nézhetsz is
szégyenkezve. Meddig? Mennyi ideig hazudtál nekünk, Edward?”
Aha, a szégyent
hangsúlyozná... Vállat vontam. Nem akartam, hogy tudja.
„Mondd meg!” – csattant
fel.
„Néhány évig...”
„Évekig... Évekig!” –
kiabált. Megalázottan éreztem magam tőle. Elég ritkán kiabált velem.
„Nem tudom elhinni... Az
a kibaszott nő!”
Levegő után kaptam. Soha
nem hallottam még anyámat káromkodni. Soha. Ez a lelkem mélyéig megrázott.
Megfordult és az ablakhoz
sétált. Én csak álltam. Bénultan. Megdöbbenten. Anyám káromkodott.
„És ha arra gondolok,
hogy akárhányszor, amikor itt volt nálunk...” – mordult fel anyám hangosan és
kezei közé fogta fejét.
Nem bírtam tovább. Oda
mentem hozzá és megöleltem.
Ez nagyon új dolog volt
számomra. Hogy megölelem az anyámat. Mellemre vontam, ő csendesen pityeregni
kezdett.
„Ezen a héten egyszer már
megijesztettél azzal, hogy azt gondoltam, meghaltál, és most ez...”
„Anya... Ez nem az volt,
mint amire gondolsz.”
„Ne is próbálkozz,
Edward. Hallottalak, mindent hallottam. Hogy ő tanított meg baszni...”
Megint mondta.
Megrándultam – ez nem ő volt... ő nem káromkodik. Nyomasztó volt arra gondolni,
hogy ennek én vagyok az oka. Soha nem akartam Esmét megbántani. Ő mentett meg
engem. És ebben a pillanatban lelkifurdalás és bűnbánat öntött el.
„Tudtam, hogy valami
történt veled, amikor tizenöt éves voltál. Ő volt az oka, ugye? Az hogy
hirtelen lecsillapodtál, hogy úgy tűnt összeszedted magad. Oh, Edward... mit
tett veled?” – szipogott.
Atya ég! Miért reagálja
túl? Mondjam meg neki, hogy Irina fékezett meg? Hogy ő hozott az életembe
szabályozott irányítást? Nem kellene ezt most elmondanom neki.
„Igen...” – mormoltam.
Felnyögött.
„Oh, Edward. Együtt ittam
azzal a nővel, és kitártam a lelkemet előtte nagyon sok mindennel
kapcsolatban.. és ha most arra
gondolok, hogy...”
„Kettőtöknek semmi köze
nincs a mi kettőnk kapcsolatához.”
„Nem kell a süketelés,
Edward! Lerombolta a hitemet. Meggyalázta a fiamat!”
Hangja elakadt és arcát
megint a kezeibe temette.
„Anya – én nem így
éreztem...”
Hátra lépett és
megmarkolta a fejemet, arra kényszerítve, hogy lehajoljak.
„Nem tudok mit mondani,
Edward. Nincsenek szavaim. Mit rontottam el?”
„Anya, neked ehhez semmi
közöd!”
„Hogyan? Hogyan kezdődött
ez?” – emelte fel kezét és hadarva folytatta – „Nem, mégsem akarom tudni... Mit
fog apád szólni?”
A szarba... Carlisle a
plafonon lesz. Hirtelen megint tizenöt évesnek éreztem magam, rettegve újabb
vége-sincs szónoklatától a személyes felelősségről, az elfogadható
viselkedésről és az összes elfogadott életfelfogásról. Krisztusom, ez az
utolsó, amit hallani akarok.
„Igen, azt hiszem
pokolian dühös lesz” – csettintett, híven kifejezve az érzéseimet.
„Tudtuk, hogy valami
történt. Szinte egyik napról a másikra megváltoztál – és ha arra gondolok, hogy azért, mert lefeküdtél a legjobb
barátnőmmel...”
Ebben a pillanatban
igazán szerettem volna elsüllyedni.
„Anya – hidd el, vége,
befejeztük, elmúlt. És nem bántott engem. Sőt, azt hiszem jó irányba terelt...”
„Edward, hallottam, amit
mondtál. Azt mondtad neki, hogy ő sosem szeretett téged. Hogy soha nem ölelt
magához. Hallottam rémítő válaszát... és ha arra gondolok...” – megint keze
közé fogta fejét.
Hirtelen rémülettől tágra
nyílt szemmel nézett a szemembe.
Bassza meg... mi van már
megint?
„Ne!” – lehelte.
„Mi van?”
„Oh, ne. Mondd, hogy nem
igaz, mert megkeresem apád régi pisztolyát és én lövöm le azt a boszorkányt.”
Basszus... Anya!
„Mi?”
„Tudom, hogy Irina
kedveli az egzotikus dolgokat, Edward...”
És most második
alkalommal ezen az estén megszédültem. A szarba... Erről nem kellene tudnia.
„Csak egyszerű szex volt,
anya” – motyogtam gyorsan – hátha sikerül befejezni, mielőtt elkezdené. Nincs
az a pénz, amiért életemnek ezen részét ecsetelném anyámnak.
Szúrós szemmel nézett
rám.
„Nem óhajtom a mocskos
részleteket hallani, Edward. Mert az... undorító, mocskos, ocsmány. Miféle nő
az, aki olyanokat tesz egy tizenöt éves gyerekkel? Undorító. Valami
figyelmeztető jelzést kellene ráakasztani. Jézusom! Ha arra gondolok, mi
mindent mondtam el annak a boszorkánynak. Nos – abban biztos lehetsz, hogy ide
be nem teszi a lábát soha többé” – szorította össze a száját határozottan.
„És jobban teszed, ha
megszakítasz minden kapcsolatot vele...”
„Anya, ööö... Irina és
én, nagyon sikeresen üzemeltetünk egy..”
„Nem, Edward. Minden
kapcsolatot megszakítasz vele.”
Szóhoz sem jutottam, csak
bámultam anyámra. Hogy utasíthat, mit tegyek? Huszonnyolc éves vagyok, bassza
meg!
„Anya....”
„Nem, Edward. Komolyan
mondom. Ha nem teszed meg, a rendőrséghez fordulok.”
Elsápadtam.
„Nem fogod megtenni...”
„De megteszem. Akkor nem tudtam közbeavatkozni, de most megteszem.”
„De megteszem. Akkor nem tudtam közbeavatkozni, de most megteszem.”
„Egyszerűen csak nagyon
dühös vagy, anya, és nem hibáztatlak érte – de túlreagálod...”
„Ne mondd nekem azt, hogy
túlreagálom” – kiabált velem. A szarba.
„Nem lesz semmiféle
kapcsolatod egy olyan valakivel, aki képes megerőszakolni egy összezavart,
éretlen gyereket!” nézett rám fenyegetően. Krisztusom!
„Oké...” – emeltem fel
megadóan kezeimet. Úgy tűnt, ez megnyugtatta.
„Bella tud róla?”
„Igen, tud.”
„Jó. Nem kellene
titkokkal kezdened a házas életet” – kissé összehúzta a szemét... mintha
tapasztalatból beszélne. Tétován felmerült bennem, vajon mit jelentett ez?
Anyám összeszedte magát.
„Kíváncsi vagyok, mi a
véleménye Irináról.”
„Azt hiszem, a tieddel
azonos.”
„Értelmes lány. Végre
lerángatott a földre. Egy szeretetreméltó fiatal lány, aki megfelelő korú számodra.
Valaki, akivel megtalálhatod a boldogságot.”
Ellágyultam. Igen.
Isabella boldogabbá tesz, mint amit valaha is gondoltam magamról, hogy érezni
tudok.
„Befejezed Irinával.
Minden kapcsolatot. Érted?”
„Igen, anya. Ezt szántam
esküvői ajándékul Isabellának...”
„Mi? Nos, jobban teszed,
ha más valamit keresel. Ez egyáltalán nem lenne romantikus, Edward” – szidott
meg.
Oh!
„Azt gondoltam, tetszene
neki.”
„Igazán férfi vagy!
Vannak elképesztő ötleteid néha...”
„Mit gondolsz, mit
kellene adnom neki?”
„Oh, Edward” –
sóhajtott... majd rám mosolygott, egy apró, halvány mosollyal.
„Te tényleg nem fogtál
fel semmit? Akarod tudni, miért vagyok bosszús?”
„Igen, persze ” – a
szarba. Most megfogott.
„Akkor mondd meg.”
Rábámultam és
felsóhajtottam.
„Nem tudom, anya. Mert
nem tudtál róla? Mert a barátnőd?”
Gyengéden megcibálta a
hajam, úgy, mint amikor kicsi voltam.
„Mindezekért.., és mert
egyértelmű, hogy nem szeretett téged. Megbecstelenített, életem. És te
megérdemled azt, hogy szeressenek.”
Basszus. Szúrást éreztem
a szemem sarkában.
„Anya...” – suttogtam.
Magához ölelt már
nyugodtabban, és én visszaöleltem.
„Jobb, ha mész és
megkeresed a menyasszonyodat. Majd elmondom apádnak, ha vége lesz a partinak.
Nem kétlem, beszélni akar majd veled ő is...”
„Tuti, anya” – oh a fenébe, ezt elkerülném, bármibe kerül is.
Kiválóan el tudom képzelni, mit mondana.
„Még mindig dühös vagyok
rád. De őrá még inkább” – minden jókedv eltűnt az arcáról. Soha nem figyeltem
meg, mennyire rémisztően tud nézni Esme, ha akar.
„Tudom” – mormoltam.
„Menj... menj már. Keresd
meg a kedvesedet” – engedett el hátralépve és kezével a szeme alól letörölte a
szétmázolódott sminket. Nagyon szép volt. Ez a csodálatos nő, aki igazán szeret
engem... mint ahogy én is őt.
Nagyot sóhajtottam.
„Nem akartalak megbántani,
anya.”
„Tudom. Menj.”
Bólintottam, lehajoltam
és gyengéd puszit nyomtam a homlokára, ezzel meglepve őt. Majd elindultam, hogy
megkeressem Bellát.
2 megjegyzés:
szia!
most akkor a második köny végéhez értettek(-ünk)?
Fruzsi
Nem tudom, hogy a könyvkiadás hogy tagolódik, de valószínűleg igen. :)
Megjegyzés küldése