Kilencvenkettedik fejezet (Második történet ötödik rész)

„Ez sokkal kisebb, mint gondoltam” – mormoltam fojtott hangon Edwardnak. Rám fintorgott.

„Engem rád emlékeztet.”

Megint ránéztem Mona Lisára és hiába volt a védőüveg mögött, világosan láttam híres mosolyát.

„A szájhúzásom?” – néztem fel Edwardra, belevigyorogva azokba a csintalanul villogó zöld szemeibe.

„Talán” – húzott.

„Engem meg az összes Madonna-festményedre emlékeztet.”

Hunyorított, képtelenül hosszú szempillái tétován megremegtek.

„Igen, végül is hasonlít” – mondta elkomorodva. Egyik kezével végigszántott haján, ahogy zavartan vizsgálta Leonardo remekművét. Elég nagy volt a tömeg a Louvre-ban, kíváncsi turisták és művészetkedvelők lökdösődtek, hogy közelebb kerülhessenek a híres arcképhez.

„Mehetünk tovább?” – kérdezte, eredményesen témát váltva. Megfogta a kezem, ezzel igen kevés lehetőséget adva másra, mint hogy kövessem a Grande Gallerie felé, kilépve a Denon szárnyból.

„Mi az, ami a férfiakat érdekli a meztelen nőkben?” – méláztam, majd rájöttem, hogy gondolatom hangosan bukott ki a számon. Edward és én a Milói Vénuszt csodáltuk, aki csak állt és közömbös tekintettel bámult ki a kiállítóterem ablakán a Szajnára, arra, amerre Taylor feszélyezetten várakozott. Edward mögöttem állt, könnyedén simogatta vállamat.

„A meztelen női test? Minden férfi szereti nézni, Mrs Cullen” – lehelte halkan – „mindannyian értékeljük a női testet, legyen az márványból, vagy olajfestményen, vagy filmen vagy feküdjön selymen” – mormolta mézesmázosan.

Filmen... oh, ne. Annak a fotónak hívatlan emlékképe töltötte meg elmémet.

„Szeretem nézni és becsülöm a te igen szép alakodat” – suttogta lágyan a fülembe, elszakítva ezzel sötét gondolataimtól. Körém fonta karját, közel húzott a mellkasához.

„Alig várom, hogy később nézhesselek és felbecsüljelek” – finoman a fülcimpámba harapott. Erre felcincogtam, amíg Afrodité szobra passzívan nézett, közömbösen... és karok nélkül.

-------

„Képeket? Rólad? – suttogta, száját eltátva, tudomást sem véve az ölében fekvő dobozról

Óvatosan bólintottam, kétségbeesetten próbáltam kitalálni reakcióját. Végül visszapillantott a dobozra, ujjai végigsimítottak a gép fényképén megigézett tisztelettel.

Mire gondol? Oh, ez nem az a reakció, amire számítottam... kisördögöm úgy bámult rám, mintha valami bamba szelidített háziállat lennék, megfeddve, hogy Edward soha nem úgy reagál, ahogy azt én gondolom.

Edward rám nézett, szemét... fájdalom töltötte meg. Mi?

A szarba... most mi van?

„Miből gondolod, hogy ezt akarom?” – kérdezte zavartan.

Ne, ne, ne! Azt mondtad, tetszeni fog...

„Nem akarod?” – kérdeztem, elutasítva kisördögöm alig hallható mormogását, hogy ugyan miért akarna bárki erotikus fotót készíteni rólam? Edward nagyot nyelt és végighúzta kezét a hajában, elveszettnek, tanácstalannak tűnt. Majd nagy levegőt vett.

„Számomra az olyan fotók mindig egyfajta biztosítékot jelentettek, Bella. Tudod, hosszú ideig csak tárgyként tekintettem a nőkre” – mondta, majd félszegen szüntet tartott.

Mi? Szent ég... hova a faszba lyukadunk ki?

„És úgy gondolod, ha rólam készítesz képeket... az tárgyiasít engem? Oh” – motyogtam. Mintha minden levegő elhagyta volna tüdőmet és a vér kifutott az arcomból.

Összeszorított szemmel emelte arcát felém.

„Össze vagyok zavarodva” – suttogta. Amikor újból kinyitotta szemeit, pupillái tágak voltak és tekintete óvatos, tele nyers érzelemmel.

A pokolba. Mi hozta ezt elő – én? Az én kérdésem a szülőanyjáról? A tűz az irodájában?

„Miért mondod ezt?” – kérdeztem, pánik szorította el torkomat. Azt hittem, boldog... azt hittem, boldogok vagyunk... azt hittem, boldoggá teszem. Nem akartam összezavarni. Vagy igen? Gondolataim száguldottak. Mi idézte elő ezt a hirtelen változást? Közel három hete nem volt Bannernél... erről lehet szó? Ez az oka annak, hogy széthullik? A fenébe, hívjam fel Bannert? És egy valószínűleg ritka pillanatában a különlegesen mély tisztánlátásnak, azt hiszem, rájöttem: a tűz, Echo Charlie, a jet-ski... Fél, engem félt, és a vonalak, amiket a bőrömön látott, ezt okozták. Egész nap ezen járt az esze, önmagát zavarva össze, mert nincs ahhoz szokva, hogy kényelmetlenül érezze magát amiatt, hogy fájdalmat okozott... és ez a gondolat megnyugtatott engem.

Vállat vont, tekintete újból levándorolt a csuklómra, ahol a nap folyamán vásárolt karkötőnek kellett volna lennie. Bingo!

„Edward, ezek nem számítanak” – emeltem fel a csuklómat, megmutatva a halványuló csíkot. „Megegyeztünk a védőszóban. A szarba – a tegnapi dolog jó mulatság volt. Élveztem. Ne rágódj rajta – szeretem a vad szexet, már mondtam neked” – vörösödtem el, és megpróbáltam elnyomni növekvő pánikomat.

Meredten nézett rám és fogalmam nem volt, mire gondolhatott. Lehet, emésztette szavaimat... tovább dadogtam.

„Vagy a tűz miatt van? Azt hiszed, kapcsolódik valahogy ahhoz, ami Echo Charlie-val történt? Emiatt aggódsz? Beszélj hozzám, Edward – kérlek.”

Csak bámult rám, egy szót sem szólt... és a csend újból körülvett bennünket, mint délután.

Nem fog hozzám szólni. Tudtam.

„Ne komplikáld túl, Edward” – szidtam meg csendesen, és a szó visszhangot vert, felkevert egy emléket a nem régi múltból – a szavait a hülye szerződésről. Kinyújtottam a kezem, elvettem a dobozt az öléből és kibontottam. Olyan passzívan nézett rám, mintha valami elbűvölő, idegen teremtmény lennék. Tudtam, hogy a gép működésre kész állapotban van, előhúztam a dobozból, és levettem a lencsevédőt róla. Ráirányítottam a kamerát, gyönyörű, nyugtalan arca betöltötte a keresőt. Megnyomtam és nyomva tartottam a gombot, tíz képet készítettem az utókor számára Edward aggódó arcáról.

„Most én tárgyiasítottalak téged” – mormoltam, újból megnyomva a kioldógombot. Az utolsó képnél ajka alig észrevehetően megremegett. Újból megnyomtam a gombot, és most mosolygott... halványan, de mosolygott. Megint lenyomtam a gombot és láttam, ahogy ellazul előttem, és elbiggyeszti a száját – egy teljes életnagyságú, nevetséges, férfi-modell csücsörített szájjal, és ettől vigyorognom kellett. Oh, hála az égnek. Mr Szeszélyes visszatért - és még soha nem örültem ennyire, hogy láthatom.

„Azt hittem, az én ajándékom” – morogta durcásan, de azt hiszem, csak ugratott.

„Nos, mókának szántam, de valahogy a női elnyomás szimbólumává alakult” – kaptam el a gépet és még több képet készítettem róla, és szuper-közelségből nézhettem, ahogy az élvezet elönti arcát. Majd szeme elsötétült, arca megváltozott... ragadozó lett belőle.

„Szeretnél elnyomott lenni?” – morogta negédesen.

„Nem elnyomott. Nem” – mormogtam vissza, újból elkapva a kamerát.

„Pedig el tudnálak nyomni alaposan, Mrs Cullen” – fenyegetett rekedten.

„Tudom, hogy meg tudod tenni, Mr Cullen. És meg is teszed, gyakran” – csúfolódtam vele.

Csak pislogott rám.

A szarba. Leengedtem a fényképezőgépet és Edwardra meredtem.

„Mi a baj, Edward?” – hangomból aggodalom sugárzott. Mondd meg nekem!

Nem szólt egy szót sem.

Ah! Annyira bosszantó tud lenni. Újból a szememhez emeltem a gépet.

„Mondd meg” – követelőztem.

„Semmi“ – felelte és hirtelen eltűnt a keresőből.

És egy hirtelen mozdulattal felém nyúlt, lehajította a fényképezőgép dobozát a földre, megragadott és lenyomott az ágyra. Lovaglóülésben rám telepedett.

„Hé!“ – kiabáltam és még több képet készítettem róla ahogy sötét tekintettel fürkészett. Megfogta a gépet és fényképészből fényképezett lettem. A Nikont felém fordította és lenyomta az exponáló gombot.

„Szóval azt szeretnéd, ha lefényképeznélek, Mrs Cullen?“ – suttogta. Minden, amit láttam belőle, az az arca, kócos haja és gonosz mosolya volt.

„Nos, kezdetként úgy gondolom, nevetned kellene“ – mondta és szabad kezével könyörtelenül csiklandozni kezdett a bordáim alatt, amitől sikítottam és vihogtam és vonaglottam alatta, egészen addig, amíg hiú reményemben, hogy megállíthatom, meg nem ragadtam csuklóját. Még szélesebben vigyorgott és újra kezdte tevékenységét, amíg be nem sokalltam.

„Ne! Fejezd be!“ – kiabáltam.

„Viccelsz?” – mordult és mögénk tette a gépet, hogy két kézzel folytassa gyötrésemet.

“Edward!” – visítottam, és tiltakozó nevetés közepette levegőért kapkodtam. Még soha, soha nem csiklandozott meg ezelőtt… basszus – hagyd abba! Fejemet egyik oldalról a másikra dobáltam, megpróbáltam kikerülni alóla, vihogtam, nevettem, eltoltam mindkét kezét, de elszánt volt – levigyorgott rám és élvezte szenvedésemet.

„Edward, hagyd abba!” – könyörögtem, és váratlanul abbahagyta. Mindkét kezemet megragadta, és a fejem mellett leszorította, ahogy fölém hajolt. Lihegtem, alig kaptam levegőt a nevetéstől. Lélegzetvétele az enyémhez hasonlított, és úgy nézett rám… na hogy is? Belém szorult a lélegzet. Kíváncsian? Szeretettel? Hódolattal? Szent ég… Az a tekintet!

„Te. Nagyon. Gyönyörű. Vagy” – lehelte.

Felnéztem rá, kedves, kedves angyali arcára – fürödtem tekintetének intenzitásában, úgy nézett rám, mintha először látott volna. Lassan lehajolt és szemét becsukva elragadtatottan megcsókolt. Ettől vágyam felébredt… ahogy így láttam, ilyen elgyöngülten, és ezt én tettem vele. Oh, Istenem. Elengedte a kezem, ujjait fejem köré kulcsolta, finoman leszorított, az ujjaim hajába siklottak, testem mintha megnőtt és kitelt volna csókjára válaszolva. És hirtelen csókja természete megváltozott, már nem volt édes és áhítatos és elragadtatott, hanem vad, és mély és mohó – nyelve birtokba vette számat, nem adott, hanem elvett, csókja kétségbeesett vágyat fejezett ki. Ahogy a vágy felforralta véremet, minden izmomat megfeszített, borzongató aggodalom öntött el.

Oh, Fifty, mi a baj?

Élesen beszívta a levegőt és felnyögött.

„Oh, hogy mit teszel velem” – mormolta nyers hangon, elveszetten. Hirtelen mozdulattal rám feküdt, benyomott a matracba – egyik kezével az államat fogta, a másik testemen siklott végig, a melleimen, a derekamon, a csípőmön, és a fenekemen. Újból megcsókolt és lábát a lábaim közé nyomta, felemelte térdemet, hozzám dörgölőzött, erekciója hozzáfeszült a rajtunk levő ruhákhoz és a nemi szervemhez. Lihegtem és belenyögtem szájába, elveszve heves szenvedélyében. Figyelmen kívül hagytam a fejem mélyén szóló riasztócsengőt, tudva, hogy ő akar engem, szüksége van rám és amikor arra kerül sor, hogy tárgyalnia kell velem, ez a legkedveltebb formája az önkifejezésének. Megújult átadással csókoltam, simogattam haját, szorítottam ujjaim közé, Nagyon finom íze volt szájának, és Edward illata. Az én Edwardom volt.

Hirtelen abbahagyta amit csinált, felhúzott az ágyról, elképedten álltam előtte. Kigombolta a rövidnadrágom gombját, gyorsan letérdelt és lehúzta rólam a bugyimmal együtt és mielőtt lélegzethez jutottam volna újból az ágyon voltam alatta, a sliccét gombolta éppen. Atyavilág, le sem vette a ruháját, sem a topomat. Megfogta a fejemet és minden bevezető vagy valami nélkül belém nyomult, amitől felkiáltottam – leginkább a meglepetéstől – de még így is hallottam, ahogy összeszorított fogai között fújja ki a levegőt.

„Igen” – sóhajtott a fülem mellett. Megnyugodott, majd megforgatta csípőjét, még mélyebbre nyomva magát. Felnyögtem.

„Kellesz” – morgott, hangja mély és rekedt volt. Fogait végighúzta az állcsontomon, csipkedte és szívogatta bőrömet, majd újból megcsókolt, keményen. Lábaimat és karjaimat köré fontam, ringattam és szorosan magamhoz öleltem, elszántan arra, hogy elfeledtetem vele, bármi is az, ami aggasztja, és elkezdett mozogni… úgy mozogni, mintha belém akart volna bújni. Újra és újra, eszeveszetten, elemi erővel, kétségbeesetten. Mielőtt átadtam volna magam ennek az őrült ritmusnak és sebességnek, amit felvett, újból eltűnődtem azon, mi az, ami erre készteti… bántja. A testem átvette az uralmat az eszem felett, elmosta a gondolatot, és egyre magasabbra hágott élvezetem, az érzés eluralkodott rajtam, ahogy lökései fokozódtak. Hallgattam rekedt, heves, nehéz légzését, tudva, hogy teljesen elveszett bennem... hangosan nyögtem, lihegtem, annyira erotikus volt... a szüksége, az hogy rám volt szüksége. És elértem... már majdnem elértem... de egyre magasabbra emelt, elárasztott, magával ragadott... és akartam ezt, nagyon akartam... magamért és őérte.

„Gyere velem“ – zihálta és felemelkedett rólam. El kellett engednem ölelésemből

„Nyisd ki a szemed“ – parancsolt rám – „kell, hogy lássalak“ – hangja kérlelhetetlenül unszolt. Szemem egy pillanatra megrezdült, hogy kinyíljon, és Edward látványa, ahogy fölöttem volt, arcát elöntötte az imádat, tekintete vad és csillogó volt a vágytól, szenvedélye és szerelme, mindez a vesztem lett, és elélveztem fejem hátrafeszítve ahogy testem pulzált körülötte.

„Oh Bella“ – kiáltott és csatlakozott hozzám a élvezetben, belém nyomult, majd elcsitult és rám omlott. Megfordult, így fölé kerültem, de még mindig bennem volt. Ahogy felbukkantam orgazmusom mélyéből, kijózanodtam és testem megnyugodott, majdnem beszóltam neki a tárgyiasítással és elnyomással kapcsolatban... de végül, azt hiszem, bölcsen úgy döntöttem, tartom a szám. Edward mellkasáról az arcára emeltem vizsgálódó tekintetemet. Szemei csukva voltak, karjait körém fonta, kapaszkodott belém... és megcsókoltam mellkasát a vékony pamutingen keresztül.

„Mondd meg, Edward, mi a baj?” – kérdeztem halkan és aggódva vártam, hogy most, amikor kielégült a szexben, vajon megmondja-e. Érzetem,a hogy karja erősebben szorít magához, de ez volt az összes válasza. Nem beszélt hozzám. Hirtelen eszembe jutott valami.

„Ünnepélyesen fogadom neked, hogy igaz társad leszek betegségben és egészségben, melletted állok jó és rossz sorsodban, megosztom veled mind az örömödet, mind bánatodat“ – mormoltam.

Megmerevedett. Egyetlen rezdülése az volt, hogy feneketlen mély zöld szemeit tágra nyitotta és úgy bámult rám, míg én folytattam házasságkötési esküm szövegét.

„Ígérem, hogy feltétel nélkül szeretni foglak, támogatlak céljaid és álmaid elérésében, hogy becsüllek és tisztellek, hogy együtt fogok veled sírni és nevetni, hogy megosztom veled reményeimet és álmaidat, és megvigasztallak, ha az élet úgy hozza.“ 

 

Szünetet tartottam, remélve, hogy beszélni fog hozzám. Nézett rám, elnyílt szájjal, de nem szólalt meg.

„És szeretettel gondoskodom rólad, amíg élünk“ – sóhajtottam.

„Oh, Bella“ – suttogott, és újból megmozdult, megtörve ezzel különleges kapcsolatunkat, most egymás mellett feküdtünk. Kézfejével megsimogatta arcomat.

“Ünnepélyesen fogadom, hogy megőrizlek és megtartom mélyen a szívemben a kapcsolatunkat és téged” – suttogta rekedt hangon.

“Ígérem, hogy hűségesen szeretni foglak, mindenki másról lemondva, jó és rossz sorsunkban, betegségben és egészségben, tekintet nélkül arra, hogy mit hoz az élet számunkra. Megvédelek, bízom benned és tiszteletben tartalak. Megosztom veled örömödet és bánatodat, megvigasztallak, amikor szükség lesz rá. Ígérem, hogy gondoskodom rólad és teljesítem reményeidet és álmaidat, és biztonságban leszel mellettem. Minden ami az enyém, a tiéd is. Neked adom kezem, szívem és szerelmem ettől a pillanattól mindaddig, amíg élünk.”

Könny öntötte el szememet. Arca ellágyult, ahogy rám nézett.

„Ne sírj“ – mormolta és hüvelykujjával letörölte csorgó könnyemet.

„Miért nem beszélsz hozzám? Kérlek, Edward.“

Behunyta szemét, mintha fájna neki a kérdésem.

„Megesküdtem, hogy vigaszt nyújtok, ha szükséged lesz rá. Kérlek, ne szegesd meg velem az ígéretemet.“

Felsóhajtott és megint kinyitotta szemét, arca kifejezéstelen volt.

„Gyújtogatás volt“ – mondta egyszerűen és hirtelen nagyon fiatalnak és sebezhetőnek nézett ki.

Oh, basszus.

„És ami a legjobban aggaszt“ – folytatta – „hogy ellenem irányul-e. És ha ellenem irányul...“

Megállt, képtelen volt folytatni.

„Bárki is az – engem is elkaphat“ – suttogtam.

Elsápadt, ebből tudtam, hogy végül is rájöttem aggodalmának igazi okára. Megsimogattam arcát.

“Köszönöm” – mormoltam.

Összeráncolta homlokát.

“Mit?”

“Hogy elmondtad.”

Megrázta a fejét és halvány mosoly tűnt fel ajkán.

“Igen meggyőző tudsz lenni, Mrs Cullen” – fintorgott.

“És te képes vagy rágódni valamin és magadba zárni minden érzésedet és aggodalmadat, hogy infarktust kapj. Valószínűleg meghalsz, mielőtt negyven éves leszel, és én szeretnék ennél tovább melletted lenni.”

“Mrs Cullen, te leszel a halálom okozója. Amit a jet-ski-n műveltél – majdnem szívrohamot kaptam” - vágta magát hanyatt az ágyon és szeme elé emelte karját. Éreztem, hogy összerázkódik.

“Edward, az egy jet-ski volt. Még a gyerekek is jet-ski-znek. El tudod képzelni, mit fogsz művelni, amikor elmegyünk hozzátok Aspenbe és először állok majd sílécre?”

Levegő után kapott és szembe fordult velem, és majdnem elnevettem az arcán tükröződő rémületet látva.

„Hozzánk” – mondta határozottan. Nem foglalkoztam vele.

„Felnőtt vagyok, Edward – és megfontoltabb, mint amilyennek látszom. Mikor fogod ezt megtanulni?“

Vállat vont, száját kissé összeszorította. Úgy döntöttem, témát váltok.

„A tűzről szólva. Tud a rendőrség arról, hogy gyújtogatás volt?”

„Igen” – mondta komoly arccal.

„Jó” – motyogtam.

„Az őrzésünk komolyabb lesz” – tette hozzá tényközlően.

„Megértem.”

Végignéztem testén. Még mindig rajta volt a rövidnadrágja és az inge, és rajtam még mindig rajtam volt a topom. A látványtól vihogni kezdtem.

„Most mi van?” – kérdezte Edward elcsodálkozva.

„Te.”

„Én?”

„Igen. Te. Még mindig ruhában vagy.“

„Oh“ – nézett magán végig, majd rám és hatalmas vigyor terült szét arcán.

„Nos, tudod, hogy milyen nehezen tartom távol magam tőled, Mrs Cullen – főleg, amikor úgy vihogsz, mint egy iskoláslány.“

Oh, persze – a csiklandozás. Ah! A Csiklandozás. Gyorsan lovaglóülésbe ültem rajta, de egyből rájött ördögi tervemre, és mindkét csuklómat megfogta.

„Ne” – mondta, és komolyan is gondolta.

Elbiggyesztettem a számat, de éreztem, még nincs felkészülve erre.

„Kérlek, ne” – suttogta. „Nem tudnám leviselni. Soha nem csiklandoztak meg gyerekként sem” – szünetet tartott, én ellazítottam a kezeimet, nem kellett visszatartania.

“Sokszor láttam, ahogy Carlisle Emmettet és Alice-t… csiklandozza – és jó mulatságnak is látszott, de én… én…”

Ujjamat a szájára tettem.

„Shhh… tudom” – mormoltam és előre hajolva az ujjam helyére lágy csókot nyomtam, majd a mellére kuporodtam. A bensőmben fellobbant az ismerős fájdalom és a mély szomorúság, amit a szívemben őriztem a kis gyermek Edward iránt, és tudtam, hogy mindent megtennék ezért a férfiért, mert nagyon szeretem.

Magához ölelt, orrát a hajamba fúrta, mély lélegzetet vett, és egyik kezével gyengéden simogatta hátamat. Nem tudom, mennyi ideig feküdtünk így… végül én törtem meg a kellemes csendet, ami körülölet bennünket.

„Mennyi volt a legtöbb idő, ami két dr Bannernál tett látogatásod között eltelt eddig?”

„Két hét. Miért? Ellenállhatalan vágyat érzel arra, hogy megcsiklandozz?”

„Nem” – kuncogtam - „azt gondolom, segít neked.”

Edward felhorkant.

„Segítsen is, eleget fizetek neki.”

Finoman meghúzta a hajam, ezzel maga felé fordítva arcomat, hogy ránézzek. Felemeltem a fejem és ő rám bámult.

„Aggódik a jóllétem miatt, Mrs Cullen?” – kérdezte lágyan.

„Minden jó feleség aggódik szeretett férje jólléte miatt, Mr Cullen” – dorgáltam meg játékosan.

„Szeretett?” – suttogta, és ez az az elevenbe vágó kérdés, ami ott függött kettőnk között.

„Nagyon-nagyon szeretett” - és felemeltem a fejem, hogy megpusziljam. Arra a bizonyos szégyenlős mosolyra húzta a száját és megkérdezte.

„Szeretnél a partra kimenni enni, Mrs Cullen?”

„Mindenhol szeretek enni, ahol te a boldog vagy.”

„Jó” – vigyorgott. „Akkor a fedélzeten, ahol biztonságban tudlak.Köszönöm az ajándékot” – nyújtotta ki a kezét és megmarkolta a kamerát, majd karnyújtásnyiról készített képet rólunk, csiklandozás, kielégülés és gyóntató ölelés utáni állapotunkról.

„Enyém az öröm” – mosolyogtam, és szemei felcsillantak.

-----

Végigvándoroltunk a dúsgazdagon aranyozott pompás tizennyolcadik századi versailles-i kastélyon. Egy régi vadászkastélyból alakult át napkirályi palotává, a pompás, bőkezű hatalom központjává, de még mielőtt a tizennyolcadik század végére ért volna, megtapasztalta az egyik utolsó abszolút monarchia végét. A legelbűvölőbb szoba a Tükrök Csarnoka volt.. a kora délutáni nap besütött a nyugatra néző ablakokon, felgyújtva a keleti falon levő tükröket, visszatükröződve az arany levéldíszítéseken és a hatalmas kristálycsillárokon. Lélegzetelállító volt.

„Érdekes, hogy mi lett abból a despota autokratából, aki egy ilyen pompás környezetbe szigetelte el magát” – mormoltam Edwardnak aki mellettem állt. Lenézett rám fejét féloldalra billentve és vidáman vizsgálgatott.

„Ez a véleményed, Mrs Cullen?”

„Oh, csupán csak észrevétel, Mr Cullen” – és körbeintettem a termen. Vigyorogva követett a terem közepébe, ahol megálltam és eltátottam a látványtól a számat – a látványos kertek visszatükröződtek a tükörben és a lenyűgöző Edward Cullen - az én férjem -, merész, zöld tekintetét is visszasugározta rám.

„Én is megépíteném ezt neked” – suttogta. 

„Csak, hogy láthassam, ahogy a fény barnán csillog a hajadon, mint ahogyan itt és most.” - és egy hajfürtöt a fülem mögé simított.

„Olyan vagy, mint egy angyal” – csókolt meg a fülem tövénél, majd hajamat a kezébe fogva mormolta:

„Mi, despoták ilyeneket teszünk az asszonyért, akit szeretünk.”

Elpirultam bókjára, szégyenlősen mosolyogtam, és követtem az óriási szobán keresztül.

----

„Mire gondolsz?” – kérdezte Edward halkan, vacsora utáni kávéjából kortyolva.

„Versailles-ra.”

„Hivalkodó volt, nem?” – vigyorgott.

Körülnéztem a Fair Lady alig kevésbé fényűző étkezőjén és elbiggyesztettem a számat.

„Ez nem igazán hivalkodó“ – mondta Edward, védekezően.

„Tudom. Ez bájos. A legjobb nászút, amit egy lány akarhat.”

„Igazán” – mondta, igazán meglepődve. És tartózkodóan elmosolyodott.

„Persze, hogy igazán.”

„Már csak két napunk van – van valami, amit még látni szeretnél? Valami, amit csinálni szeretnél?”

„Csak veled lenni” – mormoltam.

Felállt az asztaltól, megkerülte és homlokon csókolt.

„Nos, el tudsz lenni egy órányit nélkülem? Meg akarom nézni az e-maileimet, hogy tudjam, mi van otthon.“

„Persze“ – mondtam vidáman, próbálva elrejteni csalódottságomat. Olyan fura, hogy vele akarok tölteni minden percet? Kisördögöm összeszorította száját éles, kellemetlen vonalba és erőteljesen bólogatott.

„Köszönöm a fényképezőgépet“ – mormolta Edward és az irodájába indult.

A kabinunkba visszatérve elhatároztam, hogy én is előszedem a levelezésemet. Kinyitottam a laptopomat. Anyámtól és Rose-től érkezett e-mailem az otthoni legújabb pletykákkal és azzal a kérdéssel, hogy telik a nászutunk. Nos, nagyszerűen, addig, amíg valaki el nem határozta hogy felégeti a CEH épületét…. Jézusom. Ahogy befejeztem az anyámnak írt választ, Rose-től érkezett levél.

Feladó: Rosalie L. Hale

Tárgy: OMG!!!

Dátum: 2009. augusztus 19 11:45

Címzett: Isabella Swan

Bella, éppen most hallottam a tűzről, ami Edward irodájában volt.

Gondolod, szándékos volt?

R xox

Rosalie a gép mellett van! Elindítottam újonnan felfedezett játékomat – a Skype-ot – és íme, elérhető volt. Gyorsan megírtam üzenetemet.

Bella : Hali, ott vagy?

Rosie: IGEN, BELLA! Hogy vagy? Milyen a nászút? Láttad a levelemet? Tud Edward a tűzről?

Bella: Jól vagyok. A nászút szuper. Igen, láttam a leveledet. Igen, Edward tud a tűzről.

Rosie: Gondoltam, hogy tudja. A hírekben csak nagy vonalakban ecsetelték, mi történt. És Emmett nem mond semmit.

Bella: Szeretnéd a sztorit?

Rosie: Túl jól ismersz.

Bella: Edward nem sokat mondott.

Rosie: Emmett Esmétől hallotta.

Oh ne – biztos voltam benne, Edward nem akarja, hogy egész Seattle ezzel foglalkozzon. Megpróbálkoztam a szabadalmazott tereljük-el-az-állhatatos-Hale-figyelmét technikámmal.

Bella: Hogy van Emmett és Jasper?

Rosie: Jasper jelentkezését elfogadták a Seattle-i egyetem pszichológusi mesterképzésére. Emmet meg imádni való.

Bella: Hajrá, Jasper!

Rosie: Hogy van a mi kedvenc ex-dom-unk?

Bella: ROSE!

Rosie: Mi van?

Bella: TUDOD, HOGY MI VAN!

Rosie: Bocs.

Bella: Amúgy jól van. Sőt, jobban :)

Rosie: Nos, amíg te boldog vagy, addig én is.

Bella: Igazán boldog vagyok.

Rosie: Jesszusom, rohannom kell. Beszélgetünk később?

Bella: Nem tudom. Meglátjuk, hátha gépközelben leszek. Az időzóna bekavar!

Rosie: Ja! Szeretlek, Bella.

Bella: Én is, akkor később.x

Rosie: Később <3

Tuti, hogy Rosie rajta lesz. Megforgattam a szemem és lelőttem a Skype-ot, mielőtt Edward meglátná a beszélgetést. Nem tetszene neki az ex-dom megjegyzés – és nem voltam benne biztos, hogy tényleg ex-e…

Hangosan felsóhajtottam. Rose mindent tud a három héttel ezelőtti esküvőt megelőző pityókás hétvége óta, amikor végül megadtam magam a Hale-féle inkvizíciónak… és megkönnyebbültem, hogy végre beszélhetek erről valakivel. Az órámra pillantottam. Körülbelül egy óra telt el a vacsora óta, és hiányoltam a férjemet. Visszamentem a fedélzetre, megnézni, végzett-e a munkájával.

----

A Tükrök Csarnokában álltam, Edward mellettem állt, szerelmesen és vonzóan mosolygott rám. Olyan vagy, mint egy angyal. Visszaragyogtam rá, de amikor a tükörbe néztem, egyedül voltam és a szoba szürke és barátságtalan volt. Nem! Tekintetem visszaemeltem arcára, mosolya szomorú és sóvárgó volt. Felém nyúlt és hajamat a fülem mögé igazította. Majd szó nélkül megfordult és lassan távozott, léptei visszhangot vertek a tükrökön, ahogy végigsétált a hatalmas szoba végében levő díszes dupla ajtóhoz... egy férfi egyedül, egy férfi kifejezéstelen arccal.. . és felébredtem, levegő után kapkodva, ahogy a pánik elhatalmasodott rajtam.

„Hé“ – suttogta mellettem a sötétben, hangja tele aggodalommal.

Oh, itt van. Biztonságban van. Elöntött a megkönnyebbülés.

„Oh, Edward” - motyogtam, megpróbáltam megnyugtatni ugráló szívemet. Karjaiba vont, és csak ekkor vettem észre, hogy könnyek folynak az arcomon.

„Bella, mi van?” – simogatta arcomat, letörölte a könnyeimet. Hangjából kicsendült a gyötrelem.

„Semmi”- dadogtam. „Egy bolond rémálom.”

Megcsókolta a homlokom és könnyáztatta arcomat vigasztalásképpen.

„Csak egy rossz álom, baby” – mormolta. „Itt vagyok veled. Vigyázok rád.”

Magamba ittam illatát, ahogy teste köré fontam testem, megpróbálva elfeledni az álmomban érzett pusztító veszteséget… és ebben a pillanatban rájöttem, hogy a legmélyebb, legsötétebb félelmem az, hogy elveszítem őt.