Kilencvenegyedik fejezet (Második történet negyedik fejezet)

Mondj valamit Fifty – kérlek, könyörögtem szemeimmel, de eltökélten hallgatott és megfejthetetlen zöld tekintettel bámult rám. A csend elborított bennünket.

Mire gondolsz, ó férjem? Nagyon elveszettnek tűnt.

Lenézett a kezén levő kezemre és összehúzta szemöldökét.

„Mondj valamit” – suttogtam, képtelen voltam tovább elviselni a csendet.

Pillogott, megrázta a fejét és nagyot sóhajtott.

„Menjünk” – mondta, elengedte a kezemet és felállt. Arca továbbra is merev maradt. Átléptem volna valamilyen általam nem ismert határt? Fogalmam nem volt róla. Szívem összeszorult és nem tudtam, hogy mondanom kellene-e valamit, vagy hagynom az egészet. Végül az utóbbi mellett döntöttem és szófogadóan követtem. Kimentünk az étteremből és egy szép, szűk utcácskában végül megfogta a kezem.

„Hová szeretnél menni?” – kérdezte.

Beszél! És nem dühös – hála az égnek. Nagyot fújtam megkönnyebbülésemben. Vállat vontam.

„Egyszerűen csak örülök, hogy beszélsz velem.”

„Tudod, hogy nem szeretek beszélni azokról a dolgokról. Elmúlt. Vége” – mondta csendesen.

Ne, Edward, ez nem... a gondolat elszomorított, és most először tűnődtem el azon, hogy valaha is lesz-e „vége”. Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nem. Mindig is ötvenszeresen elátkozott marad – az én ötvenszeresem. És meg akarom változtatni őt egyáltalán? Nem – nem akarom , legfeljebb annyira, hogy érezze, hogy szeretik. Lopva felnéztem rá. Annyira gyönyörű – sőt, rabul ejtő – és az enyém. És nem csak szép arcának és testének egyéni bája, ami lenyűgöz – hanem ami ezen tökéletességek mögött rejtőzik, az vonz engem, az hív minden vonalon – gyönyörű, törékeny, sérült lelke.

És ahogy rám nézett, félig elbűvölten, félig félve, igazán szexi volt. Majd a hóna alá vett és átverekedtük magunkat a turisták tömegén oda, ahová az egyik iker parkolta az Audit. Edward hátsó zsebébe csúsztattam a kezem, hálával eltelve azért, hogy nem volt dühös a feltevésem miatt.... de melyik négy éves gyerek nem szereti az anyját, még akkor is, ha az rossz hozzá? Nagyot sóhajtottam és közelebb öleltem magamhoz. Tudtam, hogy a biztonságiak mögöttünk ólálkodnak valahol. Eltűnődtem azon, vajon ettek-e?

Edward egy ékszereket árusító kis bolt előtt megállt, megvizsgálta a kirakatot, majd rám pillantott. Majd felém nyúlt, megfogta szabad kezem és hüvelykujjával simogatta a bilincs halványuló vonalát, ahogy megvizsgálta azt.

„Nem sajog” – motyogtam gyorsan.

Megfordult, másik kezem kiszabadult a zsebéből. Azt a kezemet is megfogta és óvatosan megfordította, azt is megszemlélte. A vörös vonalat eltakarta a platina Omega óra, amit első londoni reggelink alkalmával adott nekem. A felirat még mindig elérzékenyített.

Isabella,

Te vagy az én Többem,

A Szerelmem, az Életem 

Edward

Minden fifty-sége ellenére az én férjem nagyon romantikus tud néha lenni. Lepillantottam a halvány vonalra a csuklómon... és néha igen veszélyes is tud lenni. Bal kezemet elengedve ujjával állam alá nyúlt és felemelte a fejem, kutatóan nézett rám. Tágra nyílt szemmel, nyugtalanul nézett rám.

„Nem fájnak” – ismételtem.

Kezemet szájához emelte és puha, bocsánatkérő csókot nyomott csuklómra.

„Gyere”- mondta és bevezetett a boltocskába.

-------

„Tessék” – nyitotta ki a finom platina karkötőt amit megvett. Különleges, nagyon finoman megmunkált darab volt, apró, absztrakt virágokból állt, amiknek gyémánt volt a közepükben. A csuklómra kapcsolta. Olyan széles volt, mint a bilincs, eltakarta a vörös vonalat. És ez is 45.000 euróba került, gondoltam magamban, bár nem figyeltem az eladóval folytatott franciául zajló beszélgetésre. Soha nem voltak ilyen drága dolgaim.

„Nos, így már jobb” – mormolta Edward.

„Jobb?” – suttogtam és égő zöld szemébe bámultam, tudva azt, hogy az eladó irigykedve és egyben rosszallóan néz ránk.

„Tudod, hogy miért” – mondta Edward bizonytalanul.

„Nincs rá szükségem” – ráztam meg csuklómat és a karkötő megmozdult. A délutáni nap besütött a boltocska ablakán és a fény apró szivárványok árasztották el a boltot ahogy a fény a platinán és a gyémántokon megcsillant.

„De nekem igen” – felelte Edward határozottan.

Miért? Miért van szüksége rá? Bűnösnek érzi magát, Miért? A vonalak miatt? A szülőanyja miatt? Hogy nem bízik meg bennem? Oh, Fifty…

„Nem Edward, nincs rá szükséged” – ráztam a fejem.

„Már így is túl sok mindent adtál nekem: egy csodás nászutat, egy gyönyörű középkori városkát… és magadat. Nagyon szerencsés nő vagyok” – suttogtam. Tekintete ellágyult.

„Nem Isabella. Én vagyok szerencsés.”

„Köszönöm” – álltam lábujjhegyre karomat nyaka köré fontam és megcsókoltam… nem azért, mert karkötőt vett nekem, hanem azért, mert hozzám tartozik.

Az autóúton visszafelé csendes volt, a ragyogó napraforgó mezőket bámulta. Az ikrek egyike – azt hiszem Gaston – vezetett, Taylor mellette ült. Edward valamin gondolkodott. A kezéért nyúltam, és biztatóan megszorítottam. Elengedte a kezem, megsimogatta a térdemet, majd felém fordult. Rövid kék-fehér rövid szoknya volt rajtam egy hozzáillő, ujjatlan kék blúzzal. Edward hezitált, és nem tudtam, azért-e, hogy felfelé vagy lefelé induljon el a simogatással. Megfeszültem a várakozástól, ahogy ujjai finoman megérintettek és levegő után kaptam. Mit akarhat? Keze végül lefelé indult, megfogta a bokámat és az ölébe emelte lábamat. Testem felé fordult.

„A másikat is akarom” – mormolta el parancsát.

Oh! Miért? Idegesen pillantottam Taylorra és Gasonra, akik szemüket eltökélten az előttük kanyargó útra szegezték, és óvatosan másik lábamat is Edward ölébe emeltem. Hidegen nézett, amíg az ajtaján levő gombok közül megnyomta az egyiket. Egy halványan sötétített üveg emelkedett fel előttünk, tíz másodperc alatt effektíve egy ’privát szobában’ ültünk. Wow… nem csoda, hogy ekkora lábtér van ebben az autóban.

„Meg akarom nézni a bokáidat is” – magyarázta csendesen Edward. Zöld szemei telve aggodalommal. Most mi van? A bilincsnyomok? Jézusom… Azt hittem, kicsit eljátszogatunk. Ha vannak is nyomok, azokat elrejtik a szandálpántok. És reggel nem láttam egyet sem. Nagyon gyengéden megcirógatta a belső lábfejemet, amitől fészkelődnöm kellett. Halvány mosoly játszott ajkán. Ügyesen kicsatolta az egyik pántot és mosolya eltűnt, ahogy meglátta a sötétvörös csíkot.

„Nem fáj” – mormoltam. Rám pillantott, arca szomorú volt, száját összeszorította. Biccentett, mint aki tudomásul veszi szavaimat, de tudtam, hogy megint eltávolodott a jelentől. Szórakozott és tűnődő volt megint, mechanikusan simogatta a lábam, míg tekintetét az autón kívül szaladó tájra szegezte megint.

„Hé, mégis, mit vártál?” – leheltem halkan. Rám pillantott, és zavartan vállat vont.

„Nem vártam, hogy így fogok érezni, ahogy érzek, amikor ezekre a vonalakra nézek” – mondta halkan.

Mi? Egyszer zárkózott, egyszer megnyílik? Mennyire… Fifty! Hogy tudjam felvenni vele az ütemet?

„Miért? Hogy érzel?” – kérdeztem csendben.

Rám bámult, szemem smaragdszínűen ragyogott. Mint az autóreflektorba bámuló szarvas.

„Kényelmetlenül” – mormolta.

Oh, ne. Kicsatoltam a biztonsági övemet és közelebb csúsztam hozzá, lábamat az ölében hagyva. Az ölébe szeretem volna kucorodni és magamhoz ölelni, és meg is tettem volna, ha csak Taylor ül elöl. De Gaston is ott volt, így uralkodtam magamon, az üveg ellenére. Bár sötétített üveg lett volna. Megszorítottam Edward kezét.

„A szívásnyom az, amit nem szeretek” - suttogtam.

„Minden más... amit tettél” - és még halkabban beszéltem - „a bilincsek... Élveztem őket... ha úgy vesszük, több mint élvezet volt. Észbontó volt. Azt megteheted velem újra.”

Rám pislogott és fészkelődött. Talán visszaemlékezett a tegnapi dolgokra. Benső istennőm ijedten nézett fel Jackie Collins könyvéből. Lábujjamat szemmel látható dudorodásának feszítettem és inkább láttam, mint hallottam éles levegővételét, ahogy ajkai szétnyíltak. Felemelte szemöldökét és a szája szélbe harapott. Ez utóbbit tuti tőlem tanulta.

„Igazán be kellene kötnöd magadat, Mrs Cullen” - mondta halkan. Válaszul lábujjaimmal tovább piszkáltam. Levegő után kapott, tekintete elsötétült és figyelmeztetően megmarkolta a bokámat. Azt akarja, hogy befejezzem? Hogy folytassam? Megállt és összehúzta szemöldökét.

Most mi van?

Előhúzta mindig vele levő telefonját a zsebéből és fogadta a hívást. Az órájára pillantott és még jobba elkomorodott.

„Barney” - förmedt a telefonra.

A szarba. A munka megint félbeszakított bennünket. Megpróbáltam visszahúzni a lábaimat, de szorosabbra fonta kezét a bokám körül

„A háztartási szobában?” - kérdezte hitetlenül.

„És működésbe léptette az automatikus oltóberendezést?”

Tűz. Elhúztam az öléből a lábam és ezúttal engedte megtenni. Visszaültem a helyemre, bekapcsoltam az övemet és idegesen babráltam újonnan kapott méregdrága karkötőmet. Edward újból megnyomta az ajtaján a gombot, az üveg leereszkedett. Rájöttem, hogy ezt Taylor miatt tette.

„Megsérült valaki? … a kár?... értem... Mikor?” - Edward az órájára pillantott újból, majd a hajába túrt.

„Nem. Se a tűzoltókat, se a rendőrséget. Legalábbis még most nem.”

Szent szar! Edward irodájában? Tátott szájjal bámultam Edwardra, gondolataim száguldottak. Taylor hátra fordult, hogy jobban tudjon figyelni arra, amit Edward mondott.

„Ő? Jó... Rendben.Részletes kárjelentést kérek.És teljes jelentést arról, hogy ki járt ott az utóbbi öt napban, a személyzetet is beleértve. Érje el Angelát, és mondja meg neki, hogy hívjon fel... Igen, úgy tűnik, az argon legalább olyan hatásos, megérte az árát.”

Kárjelentés? Argon? Mi a pokol? Távoli kémia órák rémlettek fel – egy elem, azt hiszem.

„Tudom, hogy korán van... Két órán belül kérem az e-mailt. Nem, tudnom kell. Köszönöm, hogy hívott” - fejezte be ezt a beszélgetést, mert azonnal egy új számot hívott.

„Jenks... Jó... Mikor?” - megint az órájára nézett - „akkor egy óra múlva... igen... 20:47 a külső tároló egységnél... jó” - tette le.

„Philippe, egy órán belül a fedélzeten kell lennem.”

„Uram.”

A szarba, Philippe volt velünk, nem Gaston. Az autó nekilódult.

Edward rám nézett, arca nem árult el semmit.

„Lett baja valakinek?” - kérdeztem halkan.

Edward a fejét rázta.

„Kicsi a kár” - nyúlt a kezem felé és biztatóan megszorította, utánozva ezzel az én előbbi cselekedetemet.

„Ne aggódj emiatt. Az embereim teszik a dolgukat” - és itt is volt, a vezérigazgató, a helyzet magaslatán, kontrollálva mindent, és egy kicsit sem idegesen.

„Hol volt a tűz?”

„A háztartási szobában.”

„A Cullen házban?”

„Igen.”

Válaszai rövidek voltak, éreztem, nem akar beszélni arról, ami történt. Miért nem?

„Miért volt kicsi a kár?”

„A háztartási szobát is felszerelték a legkorszerűbb tűzoltó rendszerrel.”

Persze, hogy azzal.

„Bella, kérlek – ne aggódj.”

„Nem aggódok” - hazudtam.

„Nem tudjuk biztosan, hogy szándékos gyújtogatás volt” - mondta, beletrafálva aggodalmam közepébe.

Echo Charlie után most ez? Szent szar.

„Kérlek, ne” - suttogta, és felém hajolt, mindkét csuklómra csókot nyomva.

Nyugtalan voltam... Edward már egy órája a fedélzeti irodájába zárkózott. Megpróbáltam olvasni, tévét nézni, napozni – felöltözve! De nem tudtam megnyugodni.... ideges voltam. Átöltöztem rövid nadrágba és pólóba, levettem a méregdrága karkötőt és elindultam Taylor keresésére.

„Mrs Cullen” - pillantott fel Anthon Burgess regényéből meglepetten. Az Edward irodája melletti kis szalonban ült és olvasott.

„Szeretnék elmenni vásárolni.”

„Igen asszonyom” - állt fel.

„A jet-skivel szeretnék menni.”

Eltátotta a száját.

„Ehem” - nem jutott szóhoz.

„Nem akarom Edwardot zavarni ezzel.”

Taylor elpirult.

„Mrs Cullen... Hümm” - dadogott. „Nem hiszem, hogy Mr Cullen beleegyezne ebbe – és én szeretném megtartani az állásomat.”

Oh, az ég szerelmére! Szerettem volna a szemem forgatni, de inkább szúrósan néztem rá, erősen sóhajozva, szándékaim szerint ezzel kifejezve azt, hogy bosszant, hogy nem irányíthatom a saját sorsomat.

Bár nem akartam, hogy Edward dühös legyen Taylor-ra – vagy rám. Határozottan ellépdeltem Taylor melett, kopogtam az iroda ajtaján és beléptem. Edward a mahagóni asztalnak támaszkodva telefonált. Rám nézett.

„Angela, tartsa kérem” - morogta a telefonba komoly arccal, majd rám pillantott udvarias várakozással. A szarba... vajon miért érzem magam úgy, mint aki az igazgatói irodába lépett? Hiszen ez a férfi bilincselt meg tegnap. Megköszörültem a torkom. Elutasítottam magamtól az érzést, hogy zavarban legyek miatta, és ebben a pillanatban rájöttem, hogy nem miatta vagyok zavarban.

„Elmegyek vásárolni. Viszek testőrt magammal.”

„Jó, vidd az egyik ikert és Taylort is” - felelte. És tudtam, hogy bármi is történt, az elég komoly dolog, mert nem kérdezett tovább. Csak álltam és bámultam rá, azon tűnődve, tudok-e segíteni.

„Még valami?” - kérdezte. Azt akarta, hogy menjek már. A picsába.

„Hozzak neked valamit?”- kérdeztem.

Elmosolyodott, azzal az édes, szégyenlős mosolyával.

„Nem, baby, rendben vagyok” - mondta - „a személyzet majd gondoskodik rólam.”

„Oké” - szerettem volna megcsókolni. De a pokolba is, megtehetem - hiszen a férjem. Céltudatosan előreléptem és szájon csókoltam. Meglepődött.

„Angela, visszahívom” - motyogta. Letette maga mögé a telefont az asztalra, magához ölelt és szenvedélyesen megcsókolt. Kifogytam a levegőből, mire elengedett. Szemei sötétek és vágyakozóak voltak.

„Eltereled a figyelmemet. Rendbe kell tennem ezt az egészet, és visszatérhetek a nászutunkhoz” - futtatta végig mutatóujját arcomon, megsimogatva államat, felemelve fejemet.

„Rendben. Sajnálom.”

„Kérem, ne kérjen bocsánatot, Mrs Cullen. Szeretem, amikor megzavar” - puszilta meg szám sarkát.

„Menj, költs egy kis pénzt” - lehelte és elengedett.

„Azt fogom tenni” - vigyorogtam rá és kimentem az irodából. Kisördögöm a fejét csóválta és csücsörített a szájával. Nem mondtad neki, hogy a jet-ski-vel akarsz menni, rótt meg éneklő hangján. Nem vettem róla tudomást... Hárpia.

Taylor türelmesen várt.

„Minden tisztázva az irányító központtal... mehetünk?” - mosolyogtam, megpróbáltam a gúnyt kiszűrni hangomból. Taylor nem tudta elrejteni elragadtatott mosolyát.

„Mrs Cullen, csak ön után.”

Taylor türelmesen ecsetelte, hogy kell irányítani a jet-ski-t és hogy kell vele közlekedni. Nyugodt, tekintélyt parancsoló, jó tanár volt. A motoros hajón voltunk, a Fair Lady mellett libegtünk a nyugodt vízen. Gaston figyelt, tekintetét elrejtette a napszemüveg, és a Fair Lady személyzetének egyik tagja a motoros hajó kormányánál volt. Jézusom – három ember, csak azért, mert vásárolni szeretnék. Nehezen tudtam elfogadni.

Felhúztam mentőmellényem cipzárját és sugárzó vigyort vetettem Taylorra. Kezét nyújtva felsegített a jet-ski-re.

„Rögzítse az indítókulcsot a csuklójához, Mrs Cullen. Ha leesik, a motor automatikusan kikapcsol” - ecsetelte.

„Oké.”

„Felkészült?”

Lelkesen bólogattam.

„Nyomja meg az indítógombot, ha legalább másfél méterre eltávolodik a csónaktól. Követni fogjuk.”

„Oké.”

Ellökött a csónaktól, a jet-ski finoman ringott az öböl vizén. Amikor Taylor jelezte, hogy 'oké', megnyomtam az indítógombot, a motor felbőgött.

„Oké, Mrs Cullen, ez könnyen ment” - kiáltotta Taylor. Megcsavartam a sebességváltót. A jet-ski előrelendült, majd lefulladt.

A szarba! Amikor Edward csinálja, miért tűnik olyan könnyűnek? Újból megpróbáltam, és újból lefulladt. Duplán a szarba!

„Csak hagyja rajta a gázt, Mrs Cullen!” - kiáltotta Taylor.

Persze, persze, persze, dünnyögtem az orrom alatt. Megint megpróbáltam, nagyon óvatosan csavartam a fogantyút, és a jet-ski megindult – és ez alkalommal tovább haladtam... Igen! Még tovább mentem. Ha ha! Még mindig ment! Kiabálni és sikítani akartam izgalmamban, de megálltam. Finoman navigáltam el a yacht mellől az öböl felé. Hallottam, hogy mögöttem elindult a csónak. Ahogy tovább tekertem a gázkart, a jet-ski száguldani kezdett, csak úgy siklott a vízen. A meleg szellő a hajamban, a tenger finom permete körülöttem a szabadság érzésével töltött el. Ez szuper! Nem csoda, hogy Edward nem engedett eddig vezetni.

Ahelyett, hogy a part felé fordultam volna, lerövidítve ezzel az élvezetet, irányt váltottam, hogy egy kört csináljak a Fair Lady körül. Wow – ez igazán mókás. Taylor és a személyzet mögöttem, és már másodszor kerültük meg a yachtot. Ahogy befejeztem a kört, megláttam Edwardot a fedélzeten. Azt hiszem, tátott szájjal nézett utánam, de ez nehéz volt megállapítani. Bátran felemeltem egyik kezemet a kormányról és lelkesen integettem neki. Úgy nézett ki, mint aki szoborrá dermedt, de végül felemelte a kezét egy látszat-integetésre. Nem láttam az arcát, de valami azt súgta, jobb ha nem is akarom látni – úgyhogy a kikötő felé vettem az irányt, száguldottam a világ legkékebb vizén, ami a késői nap fényében ragyogott.

A kikötőállásnál vártam, hagytam, hogy Taylor megelőzzön. Arca barátságtalan volt, ami miatt szívem összeszorult, de Gaston titokban jól szórakozott. Azon tűnődtem, hogy történt-e valami ami fagyossá tette a gall-amerikai kapcsolatot, de mélyen magamban sejtetem, hogy a probléma én voltam. Gaston kiugrott a csónakból és kikötötte a bakhoz, míg Taylor a csónak mellé irányított. Nagyon finoman vezettem a jet-ski-t a csónak mellé. Taylor kifejezése kissé megenyhült.

„Csak kapcsolja ki a motort, Mrs Cullen” - mondta nyugodtan, a kormány felé nyúlva és kezét nyútva segített be a motorcsónakba.Kicsit bénán másztam a csónakba, elbűvölten attól, hogy nem estem el.

„Mrs Cullen” - pislogott idegesen Taylor piros arccal - „Mr Cullen nem teljesen boldog attól, hogy ön jet-skizett.”

Láthatóan feszengett az idegességtől, ebből kitaláltam, hogy dühöngő telefont kapott Edwardtól. Oh, én szegény túlságosan oltalmazó férjem, mit tegyek veled?

Higgadtan mosolyogtam Taylorra.

„Értem. Nos Taylor, Mr Cullen nincs itt, és ha nem teljesen boldog, akkor majd udvariasan közli velem ő maga, ha visszatértünk a fedélzetre.”

Taylor kissé megrándult.

„Rendben, Mrs Cullen” - mondta csendesen és átadta a táskámat. Ahogy megfordultam, hogy kilépjek a csónakból, elkaptam kelletlen, de tiszteletteljes mosolyát, és ez engem is megmosolyogtatott. Nem tudtam elhinni, mennyire megkedveltem Taylort, de igazán nem értékelném, ha megszidna – se nem az apám, se nem a férjem.

Basszus, Edward mérges – és igazából van elég aggódni valója éppen most. Mégis mi jutott eszembe? Ahogy a kikötőben álltam, arra várva, hogy Taylor is kiszálljon a csónakból éreztem, ahogy a telefonom rezeg a táskámban. Kihalásztam. Sade „Szerelemed a Király” volt a csengőhangja Edwardnak... és csak Edwardnak.

„Helló” - mormoltam.

„Helló” - felelte.

„A csónakon jövök vissza. Ne légy dühös.”

A meglepetés apró lélegzetvételét hallottam.

„Hümm...”

„Bár jó mulatság volt” - suttogtam.

Edward sóhajtott.

„Nos, nem akarom megfosztani a mulatságától, Mrs Cullen. Csak legyen óvatos. Kérem.”

Oh,egek! Engedélyt kaptam a szórakozásra!

„Az leszek. Szeretnél valamit a városból?”

„Csak egy darabban gyere vissza.”

„Minden erőmmel azon leszek, Mr Cullen.”

„Örömmel hallom, Mrs Cullen.”

„Azért vagyunk, hogy örömet szerezzünk” - vihogtam.

Hangjából kihallatszott a mosoly.

„Hívnak – később, baby.”

„Később, Edward.”

Letette a telefont. A jet-ski krízist megoldottuk, úgy gondoltam. Az autó rám várt, Taylor nyitva tartotta az ajtót számomra. Rákacsintottam és beszálltam. Ő sem tudta visszafogni magát, bólintott és rám vigyorgott.

A kocsiban e-mailt írtam a telefonomon.

Feladó: Isabella Cullen

Tárgy: Köszönöm,

Dátum: 2009.08.19 16:55

Címzett: Edward Cullen

...hogy nem voltál túl mogorva.

Szerető feleséged

xxx

Feladó: Edward Cullen

Tárgy: Próbálok nyugodt maradni

Dátum : 2099.08.19 16:59

Címzett: Isabella Cullen

Szívesen. Gyere vissza egy darabban. Ez nem kérés.

x

Edward

Túlságosan védelmező férj & CEO, Cullen Enterprises Holding Inc

Válasza megmosolyogtatott. Az én ellenőrzési mániásom...

Miért akartam vásárolni jönni? Utálok vásárolni. De valahol mélyen magamban tudtam, hogy miért, és határozottan elvonultam a Chanel, a Gucci és a Dior és miden más híres üzlet előtt, és vgül megtaláltam az ellenszerét annak, ami bántott egy apró, turistákkal tömött kis boltban. Egy kis, ezüst bokaláncban, amin apró szívek és kis harangok voltak. Finoman csilingelt, és csak öt euró volt. Amint kifizettem, rögtön fel is vettem. Ez vagyok én – ez az, amit szeretek. Egyből sokkal jobban éreztem magam. Nem akartam elveszíteni a kapcsolatot azzal a lánnyal, aki az ilyen dolgokat is szereti, soha. Tudtam, hogy nem Edwardból volt elegem, de a gazdagságából igen. Hozzá fogok szokni valaha is?

Taylor és Gaston engedelmesen követett a késő délutáni forgatagban, és én hamar elfeledkeztem róluk. Venni akartam Edwardnak is valamit, valamit, ami elvonja figyelmét arról, ami Seattle-ben történt. De mit tudsz venni annak, akinek mindene megvan?

Megálltam egy apró, modern téren körben üzletekkel. Körbefordulva mindegyiket megszemléltem. Amikor délelőtt a galériákat látogattuk meg,egy elektronikai üzletet fedeztem fel, és a Louvre-ban tett látogatásunk jutott eszembe. Ez ötletet adott... egy vakmerő ötlet. Benső istennőm áthajította Jackie Collins könyvét a válla fölött és felült, hogy jobban figyelhessen. De segítségre volt szükségem – és csak egy ember volt,a ki segíthetett. Előküzdöttem telefonomat a táskámból és felhívtam Jake-t.

„Ki...” - dünnyögött álmosan.

„Jake, Bella vagyok.”

„Bella? Tudod te, hogy hány óra van?” - kérdezte zsémbesen.

Szent szar – az időeltolódás...

„Bocs.”

„Hol vagy? Nincs semmi bajod?” - most már éber volt és nyugtalan

„Dél-Franciaországban, Cannesban vagyok, és semmi bajom.”

„Dél-Franciaország, húha. Valami flancos hotelben, mi?”

„Ehem... nem. Egy hajón vagyunk.”

„Hajón?”

„Egy nagy hajón” - pontosítottam sóhajtva.

„Biztosan” - mondta gúnyosan. A fenébe... nem erre volt most szükségem.

„Jake, a tanácsodra van szükségem.”

„A tanácsomra?” - döbbent meg. „Naná” - mondta ezúttal sokkal barátságosabban.

Elmondtam neki, mire gondolok.

Két órával később Taylor kisegített a motorcsónakból a fedélzetre. Gaston Louisnak segített a jet-ski-nél. Edward nem volt a fedélzeten, lerohantam a kabinunkba, hogy becsomagoljam az ajándékot. Gyerekes megelégedettséget éreztem.

„Jó hosszú ideig elmaradtál” - ijesztett meg Edward, amikor éppen az utolsó darab ragasztót illesztettem a helyére. Megfordultam. A kabin ajtajában állt és mereven nézett rám. Szent szar – még mindig bajban vagyok a jet-ski miatt? Vagy a tűz az irodájában?

„Minden rendben van az irodádban?” - kérdeztem óvatosan.

„Többé-kevésbé” - lehelte és harag suhant át arcán.

„Kicsit vásárolgattam” - mormoltam, remélve, hogy felderítem a hangulatát és imádkoztam magamban, hogy ne én legyek az, akire haragszik. Melegen elmosolyodott, és tudtam, hogy rendben vagyunk.

„Mit vettél?”

„Ezt” - tettem fel a lábam az ágyra, hogy megmutassam neki a bokaláncomat.

„Nagyon csinos” - mondta. Hozzám lépett és megsimogatta a kicsi csengőket, hogy azok édesen megcsendültek. Majd komoran nézett a bilincs által keletkezett vonalra, könnyedén végigfuttatta egy ujját rajta, végigbizsergetve a lábamat ezzel.

„És ezt” - tartottam elé a dobozt, reméltem, hogy elterelem a figyelmét.

„Nekem?” - kérdezte meglepetten. Szégyenlősen bólintottam. Elvette a dobozt és finoman megrázta, megpróbálta kitalálni, mi van benne. Fiús, észvesztő mosolya felcsillant és mellém ült az ágyra. Felém hajolt, megfogta az államat és megcsókolt.

„Köszönöm” - suttogta.

„Még ki sem nyitottad.”

„Tetszeni fog, bármi is van benne” - nézett rám, zöld szemei ragyogtak - „Nem sok ajándékot kapok.”

„Nehéz neked venni valamit. Mindened megvan.”

„Te vagy nekem.”

„Igen” - vigyorogtam, és kissé elpirultam. De még mennyire, Edward.

Rövid idő alatt megszabadította a dobozt a csomagolópapírtól.

„Egy Nikon!” - nézett rám enyhe meglepetéssel.

„Tudom, hogy van digitális fényképezőgéped, de ez... ehem... porté fényképezésre és hasonlókra való. Két lencséje van.”

Rám hunyorgott, még mindig nem értve.

„Ma a galériában tetszettek neked a Florence D'Elle-fotók. És eszembe jutott, amit a Louvre-ban mondtál. És persze, ott voltak azok a fotók...” - nagyot nyeltem, megpróbáltam nem felidézni a gardróbban talált képeket.

Visszafojtotta a lélegzetét, szemei kitágultak, ahogy rájött, mire gondolok, és gyorsan folytattam, mielőtt elhagy a bátorságom.

„Arra gondoltam, hogy talán tudnál... hmmm... szeretnél képeket készíteni... rólam.”