Száztizenötödik fejezet ( Második történet huszonnyolcadik fejezet)

„Bármennyire is szeretnélek egész nap csak csókolni, a reggelid ki fog hűlni” - motyogta Edward az ajkaimnak. Megigézetten nézett le rám, sötét szemei még sötétebbek lettek... szinte érzékiek. Szent tehén, újra váltott. Én Mr Változékony Kedvűm-om.
„Egyél” – parancsolt rám gyengéden. Engedelmesen nyeltem, válaszul parázsló tekintetére, majd visszamásztam az ágyba. Elém tolta a tálcát. A kása hideg volt, de a fedő alatt maradt palacsinták még jók voltak – sőt, kifejezetten kívánatosak.
„Tudod” - motyogtam két falat között - „Junior lány is lehet.”
Edward szemei tágra nyíltak, kezével hajába túrt.
„Két nő, uhh?” - riadalom jelent meg az arcán, sötét nézése eltűnt.
„Mit szeretnél?”
„Fiút vagy lányt.”
Edward összeráncolta a szemöldökeit.
„Az egészséges megteszi” - mondta, de a kérdés megzavarta.
„Egyél” - csattant fel, és tudtam, hogy csak a témát akarta kerülni.
„Eszek, eszek... csak nyugalom, Cullen.” Figyelmesen néztem. Szeme sarkában aggodalom bujkált. Azt mondta, próbálkozni fog, de tudtam, hogy még mindig megijeszti a baba. Oh Edward, én is félek. Sajnálom. Leült mellém a székbe, és felvette a Seattle Times-t.
„Újra az újságokban van, Mrs Cullen” - morogta keserűen.
„Megint? Ne!”
„Az újságírók előszedték a tegnap történteket, de tárgyilag egész pontosak voltak. El akarod olvasni?”
Megráztam a fejem.
„Olvasd fel nekem. Eszem.”
Elvigyorodott és elkezdte olvasni a cikket. Egy olyan riport volt, melyben James és Victoria mint egy újkori Bonnie és Clyde szerepeltek. Röviden összefoglalta Alice elrablását, az én közreműködésemet Alice megmentésében, és azt, hogy James és én is a kórházban voltunk. Honnan szerezte meg a sajtó mindezt az információt? Meg kell kérdeznem Rose-t. Edward végzett. Ahogy mondta, a cikkben semmi új nem volt.
„Kérlek, olvass valami mást is. Szeretem hallgatni, ahogy olvasol.”
Engedelmeskedett, és felolvasott egy riportot a Microsoft vezetőjéről, aki éppen egy, a cég által finanszírozott kiránduláson vett részt, miközben a cég bevétele nagyot esett. Edward egyértelműen undorodott a dologtól. De ahogy hallgattam nyugtató hangját, biztosított arról, hogy jól voltam, hogy Alice is jól volt, és kis pöttyünk – azaz Junior – is jól volt, mindez egy percnyi békét adott... mindazok ellenére, ami az elmúlt napokban történt.
Megértettem, hogy Edward félt a babától, de nem tudtam, milyen mélységű lehet a félelme. Elhatároztam, hogy megpróbálok többet beszélni erről vele. Hogy meglássam, meg tudom-e nyugtatni. Ami leginkább zavart, az az, hogy nem volt hiánya a megfelelő szülői példában. Mind Esme és Carlisle is mintaszülők voltak, vagy legalábbis annak látszottak. Lehet, hogy ez is a kurva troll műve volt. Szerettem volna így gondolni. De igazából úgy véltem, hogy szülőanyjáig volt visszavezethető a dolog, bár biztos, hogy Mrs Robinson nem segített. Megállítottam a gondolataimat, ahogy egy suttogott párbeszéd jutott eszembe. Basszus! Emlékeim szélén maradt, még az önkívületből... Edward Esme-vel beszélt. Beleveszett elmém bugyraiba. Ó, mennyire idegesítő volt. Basszus.
Kíváncsi voltam, vajon Edward elmondja-e önként, hogy miért ment hozzá, vagy nekem kell majd erőltetnem. Épp meg akartam kérdezni, amikor kopogtak az ajtón.
Clark nyomozó lépett be sűrű bocsánatkérések közepette. Helyesen tette, hogy bocsánatot kért – a szívem megremegett amikor bejött.
„Mr Cullen, Mrs Cullen. Zavarok?”
„Igen” - csattant fel Edward.
Clark nem foglalkozott vele.
„Örülök, hogy ébren van, Mrs Cullen. Pár kérdést kell feltennem a csütörtök délutánnal kapcsolatban. Csak a rutinkérdéseket. Most alkalmas?”
„Hogyne” - motyogtam. Pedig nem akartam újra átélni a csütörtöki eseményeket.
„A feleségemnek pihenésre van szüksége” - dühöngött Edward.
„Rövid leszek, Mr Cullen, nem fog sokáig tartani. És így hamarabb megszabadulnak tőlem.”
Edward felállt, átadta székét a nyomozónak, és leült mellém az ágyra, majd biztatóan megfogta és megszorította a kezem.
Fél órával később Clark végzett. Semmi újat nem tudott meg tőlem, de halk hangon elmondtam a történteket, közben Edward-ot néztem, ahogy ő hol elsápadt, hol pedig grimaszokat vágott, ahogy meséltem.
„Bárcsak Bella fentebbre célzott volna.”
„Jó szolgálat lett volna a nőknek, ha Mrs Cullen így tett volna” - értett egyet Clark.
Mi?
„Köszönöm Mrs Cullen, mostanra ennyi volt.”
„Nem engedik újra ki, ugye?”
„Nem hiszem, hogy ez alkalommal ki lehet majd hozni óvadékkal, asszonyom.”
„Tudja, ki tette le az óvadékot legutóbb?” - kérdezte Edward.
„Nem uram. Névtelen volt.”
Edward ráncolta a homlokát, de szerintem volt ötlete.
Clark épp felállt, hogy távozzon, mikor Dr Singh és két gyakornok lépett be.

Egy alapos vizsgálat után Dr Singh úgy döntött, hazamehetek. Edward megkönnyebbült.
„Mrs Cullen, figyelni kell ha erősödik a fejfájás, vagy elmosódik a látása. Ha bármi ilyesmi történik, azonnal vissza kell jönnie a kórházba.”
Bólintottam, próbáltam nem túl feltűnően örülni annak, hogy hazamehetek.
Ahogy Dr Singh kifele ment, Edward pár szóra megállította a folyosón. Félig nyitva hagyta az ajtót, ahogy kérdezett. A doktornő mosolyogva felelt.
„Igen Mr Cullen, rendben van.”
Edward vigyorgott, és boldogabb emberként jött vissza a szobába.
„Miről volt szó?” - kérdeztem meghökkenve.
„Szex” - mondta, és gonoszkásan rám vigyorgott.
Oh. Elpirultam.
„És?”
„Lehet róla szó” - vigyorgott.
Oh Edward!
„Fáj a fejem” - vigyorogtam vissza rá.
„Tudom. Egy darabig biztonságban vagy. Csak ellenőriztem.”
Biztonság? Egy pillanatig csalódottságot éreztem. Nem biztos, hogy biztonságban akartam lenni.
„Hazavihetlek?”
„Előbb szeretnék Charlie-hoz menni.”
„Hogyne.”
„Tud a babáról?”
„Úgy gondoltam, te szeretnéd neki elmondani. A mamádnak se mondtam el.”
„Köszönöm” – mosolyogtam rá, hálásan, hogy nem lopta el a meglepetésemet.
„Apum tudja” - tette hozzá Edward - „látta a kórlapod. Anyunak is elmondtam, de senki másnak. Anyu azt mondta, hogy a párok általában 12 hetet várnak... hogy biztos legyen.” Megvonta a vállát.
„Nem tudom, el akarom-e mondani Charlie-nak.”
„Nem árt ha figyelmeztetlek, hogy Charlie állatian mérges. Azt mondta, hogy fel kéne pofozzalak.”
Mi? Edward nevetett elborzadt arcomon.
„Mondtam neki, hogy több mint boldogan engedelmeskednék.”
„Na ne!” - csattantam fel.
Rám kacsintott.
„Taylor hozott neked tiszta ruhát. Segítek felöltözni.”

Ahogy Edward megjósolta, Charlie tombolt mérgében. Nem emlékeztem, hogy volt valaha is ilyen mérges. Edward bölcsen úgy döntött, magunkra hagy bennünket. Annak ellenére, hogy milyen szófukar ember Charlie, most egy szót sem szólhattam saját védelmem érdekében, ehelyett folyamatosan szidott felelőtlen viselkedésem miatt.
Oh apu, kérlek nyugodj le – a vérnyomásod még nincs kész erre.
„És anyáddal is foglalkoznom kellett” - morogta dühödten, elkeseredetten hadonászott a kezeivel. Újra 12 évesnek éreztem magam.
„Apu, sajnálom.”
„És szegény Edward! Még soha nem láttam ilyennek. Megöregedett. Az elmúlt pár nap alatt mindketten megöregedtünk.”
„Charlie, sajnálom.”
„Fel kellene hívnod anyádat.”
Megpusziltam az arcát, mire végre abbahagyta a tirádát.
„Tényleg sajnálom. De köszönöm, hogy megtanítottál lőni” - suttogtam. Egy pillanatig rosszul palástolt szülői büszkeséggel tekintett rám.
„Örülök, hogy tudsz egyenesen lőni” - mondta zsörtölődve - „Most menj haza és pihenj.”
„Jól nézel ki, apu.” Próbáltam megváltoztatni a témát.
„Te pedig sápadtnak.” Félelme hirtelen a felszínre tört. Arca Edward tegnap esti félelmét tükrözte, mire megfogtam a kezét.
„Jól vagyok. Ígérem, nem csinálok ilyet még egyszer.”
Megszorította a kezem, és szorosan megölelt.
„Ha bármi történt volna veled...” - suttogta, hangja rekedt és mély volt. Könnyek szöktek a szemembe. Nem voltam ahhoz szokva, hogy az apám kinyilvánítsa érzelmeit.
„Apu, jól vagyok. Semmi olyan, amit egy forró fürdő rendbe ne tenne.”

A kórház hátsó ajtaján mentünk ki, hogy elkerüljük a fotósokat. Taylor mutatta az utat oda, ahol Stuart parkolt a terepjáróval. Edward csendben volt mialatt Stuart hazavitt minket. Nem mertem Stuart-ra pillantani a visszapillantóban, zavartan amiatt, ahogy utoljára találkoztunk a bankban – amikor kicseleztem őt. Felhívtam anyámat, aki zokogott a telefonban.
„Anyu! Jól vagyok.”
„Edward azt mondta, eszméletlen voltál” - suttogta.
„Csak rövid ideig. Anyu, tényleg – minden rendben van.”
„Mégis mit gondoltál? Meglőttél valakit! Edward azt is mondta, hogy megmentetted a testvérét.”
„Nem biztos, hogy pont így fogalmaznék, de Alice biztonságban van.” Szinte az egész úton csak őt nyugtatgattam, de végül sikerült, és megígértem, hogy hamarosan meglátogatjuk. A beszélgetés alatt Edward végig fogta a kezemet, nagyujjával a csuklómat simogatta. Ideges volt... valami történt.
„Mi baj?” - kérdeztem, mikor végre megszabadultam az anyámtól.
„Jenks látni akar.”
„Jenks? A biztonsági fickó?”
„Igen.”
„Miért?”
„Talált valamit arról a balfasz Smith-ről,” - Edward vicsorgott, amitől elfogott a félelem - „nem telefontéma.”
„Oh.”
„Ma délután ezért idejön, Detroitból.”
„Szerinted talált valamilyen kapcsolatot?”
Edward bólintott.
„Szerinted mi az?”
„Fogalmam sincs” - Edward zavartan húzta össze a szemöldökét.
Miután Taylor megállt az Escala bejáratánál, Edward kisegített az autóból. Karját a liftig vezető úton végig a derekamon tartotta.
„Örülsz, hogy itthon lehetsz?”
„Igen” - suttogtam. De ahogy az ismerős környezetben álltam, a szörnyűsége mindannak, ami történt, magával ragadott, és remegni kezdtem.
„Hé -” Edward átölelt és magához húzott.
„Itthon vagy. Biztonságban vagy” – suttogta és megpuszilta hajamat.
„Oh Edward” - szipogtam. És egy gát, amiről nem is tudtam, átszakadt és én zokogni kezdtem.
„Csillapodj” - suttogta Edward, fejemet a mellkasához húzva. De túl késő volt – csak sírtam megrendülten a pólójába, felidézve James rosszindulatú támadását – 'Ezt neked, nem a SIP-et, te rohadt kurva!' Azt, amit Edward-nak mondtam, hogy elhagyom – 'Elhagysz?' És a félelmet, az idegőrlő félelmet amit Alice miatt, magam, és kicsi pötty miatt éreztem.
Mikor a lift ajtaja kinyílt, Edward felkapott mint egy gyereket és átvitt az előszobán. Belecsimpaszkodtam a nyakába és szipogva ráakaszkodtam.
Elvitt a fürdőszobáig, ahol letett egy székre.
„Fürdő?” - kérdezte. Megráztam a fejem. Ne... ne... ne mint Lauren-t.
„Zuhany?” Hangjában aggodalom hallatszott. Könnyeimen át bólintottam. Le akartam mosni az elmúlt pár nap mocskát, lemosni James támadásának az emlékét. 'Te pénzhajhász kurva-'
A tenyerembe szipogtam, ahogy a víz hangja visszhangzott a fürdő falairól.
„Hé” - zümmögött Edward. Elém térdelt és elhúzta kezeimet könnyáztatta arcomról, és megfogta őket. Rábámultam, kipislogtam a könnyeket a szemeimből.
„Biztonságban vagy. Mindketten biztonságban vagytok” - suttogta.
Pötty és én. A szemeimet újra ellepték a könnyek.
„Elég most már. Nem állhatom, ha sírsz.” Hangja rekedt volt. Nagyujjaival megtörölte az arcomat, de a könnyek tovább folytak.
„Sajnálom, Edward. Sajnálok mindent. Hogy aggódnod kellett, hogy mindent kockáztattam – és azt, hogy miket mondtam.”
„Pszt, baby, kérlek.” Megcsókolta a homlokom.
„Kettő kell a tánchoz, Bella.” Megtörten rám mosolygott.
„Nos, legalábbis anyum mindig ezt mondja. Mondtam és tettem olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke.” Zöld szemei bűnbánóan ragyogtak.
„Levetkőztetlek.” Hangja gyengéd volt. Megtöröltem az orromat a kézfejemmel, ő pedig még egyszer megcsókolta a homlokom. Gyorsan levetkőztetett, különösen vigyázott, amikor a pólót lehúzta a fejemről. De a fejem nem fájt nagyon. Miközben a zuhany felé vezetett, rekordidő alatt ő is levetkőzött, így együtt léptünk a forró víz alá. Átölelt, és magánál tartott, hosszabb ideig mint valaha, hagyva, hogy a víz áradjon ránk, és megnyugtasson minket. Hagyta, hogy sírjak a mellkasához bújva. Néha megcsókolta a hajamat, de nem engedett el, csak finoman ringatott a zuhany alatt. Ahogy éreztem a bőrét, ahogy arcom a mellkasszőréhez ért... ezt az embert, akit szerettem, ezt a törékeny, gyönyörű embert, az embert, akit a saját vakmerőségem miatt elveszthettem volna. Üresnek és fájdalmasnak éreztem ezt a gondolatot. De itt volt – mindannak ellenére, ami történt. Volt még magyarázni valója, de most csak élvezni akartam azt az érzést, amit nyugtató, védő karjai nyújtottak. És abban a pillanatban felmerült bennem... bármilyen magyarázata is volt, magától kellett, hogy mondja. Nem erőltethettem – akarnia kellett, hogy elmondja. Nem akartam a nyaggató feleség lenni, aki hízelgéssel akarta kiszedni az információt a férjéből. Az idegesítő lett volna. Tudtam, hogy szeret. Tudtam, hogy jobban szeretett, mint bárkit valaha, és mostanra ez elég volt. A gondolat felszabadító volt. Abbahagytam a sírást és hátraléptem.
„Jobb?” - kérdezte.
Bólintottam.
„Jó. Hadd nézzelek meg” - suttogta, és egy pillanatig nem tudtam, mire gondolt.
De ő fogta a kezemet, és megvizsgálta a karomat ott, ahol ráestem, amikor James megütött. Horzsolások voltak a vállamon, a könyökömön és a csuklómon. Mindegyiket megpuszilta. Megfogott egy mosakodószivacsot és tusfürdőt, és az ismerős jázminillat megtöltötte az orromat.
„Fordulj meg” - suttogta. Finoman megmosta a sérült karomat. Majd a nyakamat, a vállamat, a hátamat és a másik karomat. Megállt, oldalra fordított, és hosszú ujjait lesimította az oldalamon. Grimaszoltam, ahogy a csípőmön lévő nagy sebhez ért. Edward szemei megszigorodtak, ajka vékony vonallá szorult. Haragja kézzel fogható volt. Fogai között sziszegett.
„Nem fáj” - suttogtam, hogy megnyugtassam.
Ragyogó zöld szemek találkoztak az enyéimmel.
„Meg akarom ölni. Majdnem meg is tettem” - tette hozzá jelképesen. Összeráncoltam a szemöldökeimet. Nézése megijesztett. Még egyszer a tusfürdő után nyúlt, és finom, fájdalmasan óvatos mozdulatokkal megmosta az oldalam, a fenekem, majd letérdelt a lábaim elé. Megállt, hogy megvizsgálja a sérült térdeimet. Ajkaival finoman megérintette a sebet mielőtt megmosta volna a lábaimat. Lenyúltam és megsimogattam a fejét, vizes haját. Mikor újra felállt, ujjaival megkereste bordáimon azt a helyet, ahol James megrúgott.
„Oh baby” - nyögte, hangjából aggodalom, szemeiből harag tükröződött.
„Jól vagyok” - suttogtam. Ajkait a magaméhoz húztam és megcsókoltam. Hezitált, hogy folytathatja-e, de ahogy nyelvem az övéhez ért, testét hozzám szorította.
„Ne” - suttogta az ajkaimnak, és visszahúzódott.
„Előbb megtisztítalak.” Arca komoly volt. Fenébe... komolyan gondolta. Duzzogtam, a légkör kettőnk között egyből könnyedebbé vált. Vigyorgott és röviden megcsókolt.
„Tiszta” – hangsúlyozta - „nem piszkos.”
„Szeretem a piszkosat.”
„Én is, Mrs Cullen. De nem itt és most.” Megragadta a sampont, és mielőtt meggyőzhettem volna az ellenkezőjéről, már mosta is a hajamat.

Ami azt illeti, a tisztát is szeretem. Frissnek és erősebbnek éreztem magam, és nem tudtam, hogy ez a zuhanyzás, a sírás, vagy amiatt volt, hogy nem akartam mindenen összeveszni Edward-dal. Egy nagy törölközőbe csavart, egyet pedig a dereka köré csavart, amíg óvatosan megszárítottam a hajam.
Fájt a fejem. Csak egy enyhe, bár állandó fájdalom volt, amit könnyen el lehetett viselni – sőt, alig érzékeltem. Volt néhány fájdalomcsillapítóm Dr Singh-tól, de a doktornő arra kért, ne használjam, ha nem muszáj.
Ahogy a hajamat szárítottam, Victoria jutott az eszembe.
„Még most sem értem, hogy Victoria hogyan volt kapcsolatban James-sel.”
„Én igen” - morogta Edward sötéten.
Oh! Ez újdonság volt. Felnéztem rá, de a figyelmem el is terelődött. Ő is haját szárította egy törölközővel, mellkasa és vállai még mindig vízcseppekkel voltak borítva, csillogott a lámpa fényében. Megállt és rám vigyorgott.
„Élvezed a látványt?”
„Honnan tudod?” - kérdeztem és elpirultam. Rajtakaptak, ahogy a saját férjemet bámultam.
„Hogy tetszik a látvány?” - ugratott.
„Nem.” Arcom forrósodott. „Victoriát.”
„Clark nyomozó egy-két megjegyzéséből.”
Egy mondj-többet nézéssel tekintettem rá, és egy újabb nyaggató emlék került elő az eszméletlenségből. Igen... Clark a szobámban volt. Bárcsak emlékeztem volna, hogy mit is mondott.
„Smith-nek vannak kazettái. Kazettái mindegyikükről” - mondta Edward.
Mi? A tiszta bőr összeráncolódott a homlokomon.
„Videokazetták arrról, ahogy megdugta az alkalmazottait. Az összeset.”
Oh! Meglepetten pislogtam.
„Pontosan. Zsarolási anyag. Keményen szereti.” Edward összeráncolta a homlokát, és én néztem, ahogy arcán a zavartság után az undor jelent meg. Elpirultam. Hát hogyne – Edward is keményen szerette. Elsápadt, ahogy undora önutálatba fordult.
„Ne” - mondtam, mielőtt megállíthattam volna magam. Rosszallása tovább mélyült.
„Ne mit?” Megállt, és rám nézett... félve?
„Ne gondold, hogy bármiben is olyan vagy mint ő.”
Edward szemei tágra nyíltak, de nem mondott semmit – elismerve, hogy pontosan erre gondolt.
„Nem vagy olyan.” A hangom hajthatatlan volt.
„Ugyanabból a fából faragtak minket” - motyogta.
„Nem, nem vagy olyan mint ő” - csattantam fel, bár megértettem, hogy mire gondolhatott. Emlékszem, amit Edward az Aspen-be vezető repülőúton mondott: 'Az apja egy kocsmai verekedésben halt meg. Az anyja az öntudatlanságba itta magát. Gyerekként egyik nevelőszülőtől a másikig jutott, egyik bajból a másikba – leginkább autólopás miatt. Fiatalkorúak intézetében is volt.'
„Mindkettőtöknek nehéz múltja van, és mindketten Detroitban születtetek. Ennyi, Edward.” Csípőre tettem a kezeimet.
„Bella, az, hogy hiszel bennem, jól esik, az elmúlt napok ellenére is. Többet fogunk tudni, ha Jenks itt lesz.” – fejezte be a témát.
„Edward -” megállított egy csókkal, én pedig felidéztem az ígéretemet, hogy nem zaklatom információért.
„Elég” – nyögte - „és ne duzzogj,” tette hozzá.
„Gyere. Megszárítom a hajad.” Tudtam, hogy ezzel lezárult a beszélgetés.

Melegítőben és pólóban ültem Edward lábai között, amíg megszárította a hajamat.
„És mondott még valamit Clark amíg eszméletlen voltam?”
„Semmi, ami eszembe jutna.”
„Valamennyit hallottam a párbeszédekből.”
A fésű megállt a hajamban.
„Tényleg?” - kérdezte, hangja nemtörődöm volt.
„Igen. Apumat, apudat, Clark nyomozót... anyudat.”
„És Rose-t?”
„Rose ott volt?”
„Rövid ideig, igen. Ő is haragszik rád.”
Megfordultam az ölében.
„Hagyd abba ezt a 'mindenki mérges Bellára' szarságot, oké?”
„Csak az igazat mondom” - Edward meglepetten pislogott a kitörésem miatt.
„Igen, meggondolatlan volt, de amint tudod – a testvéred bajban volt.”
Az arca elszomorodott.
„Igen. Bajban volt.” Kikapcsolta a hajszárítót és letette maga mellé az ágyra. Állon ragadott.
„Köszönöm” - mondta, amivel igencsak meglepett.
„De ne legyen több meggondolatlanság. Mert legközelebb, még a szart is kiverem belőled.”
Ijedten kaptam levegő után.
„Nem tennéd!”
„De igen.” Komoly volt. Szent tehén. Halálosan komoly.
„Megvan apád engedélye” - vigyorgott. Viccelt velem! Mikor rávetettem magam elfordult, így az ágyra vetődtem, a kezeibe. Fintorogtam, ahogy fájdalom szúrt a bordáimba. Edward elsápadt.
„Viselkedj!” - intett, és egy pillanatig mérgesnek tűnt.
„Sajnálom” - motyogtam, és felnyúltam, hogy megsimogassam az arcát. Megszaglászta a kezem és megpuszilta finoman.
„Őszintén Bella, nem vagy figyelemmel a saját épségedre.” Keze feltolta a pólómat, és ráfektette a hasamra. Megakadt a lélegzetem.
„Már nem csak te vagy” - suttogta. Ujjai a derekamon mászkáltak. Megkívántam, váratlanul, hogy felforrósodott bele a vérem. Edward-ra néztem, aki viszonozta pillantásom, de megállította az ujjait. Felemelte a kezét, hogy egy tincset a fülem mögé dugjon.
„Ne” - suttogta.
Mi?
„Ne nézz így rám. Láttam, milyen állapotban vagy. És a válasz nem.” Hangja határozott volt, és megcsókolta a homlokomat. Feszengtem.
„Edward” - nyafogtam.
„Nem. Irány az ágy.” Felült.
„Ágy?”
„Pihenésre van szükséged.”
„Rád van szükségem.”
Becsukta a szemét és megrázta a fejét, mintha ez nagy erőfeszítésbe került volna. Mikor újra kinyitotta, határozottan nézett rám.
„Csak tedd, amit mondtam, Bella.”
Elfogott a kísértés, hogy levegyem az összes ruhám, de eszembe jutottak a sérülések, és tudtam, hogy úgy nem nyerhetek. Megadóan bólintottam.
„Oké.” Szándékosan vittem túlzásba a duzzogást.
Szórakozottan vigyorgott.
„Hozok egy kis ebédet.”
„Főzni fogsz?” Teljesen megdöbbentem. És ő még nevetett rajtam.
„Felmelegítek valamit. Mrs Cope túlórázott.”
„Edward, én majd megcsinálom. Jól vagyok. Jézusom, csak szexet akarok – akkor pedig főzni is tudok.” Esetlenül felültem, próbáltam elrejteni a bordáimba nyilalló fájdalmat.
„ÁGY!” - Edward szemei a párna felé villámlottak.
„Csatlakozz” - motyogtam, azt kívánva, bárcsak valami csábítóbb lenne rajtam, mint a melegítő és a póló.
„Bella, tessék lefeküdni. Most.”
Savanyúan néztem rá, felálltam és levettem a nadrágom. Elhúzta a takarót, én pedig a takaró alá siklottam, a nadrágot a földön hagytam.
„Hallottad Dr Singh-ot. Azt mondta, pihenned kell.” Hangja szelíd volt. Frusztrálva karba tettem a kezem, ő pedig csak vigyorgott. „Maradj,” figyelmeztetett.

Mrs Cope főtt csirkéje, kétség kívül, egyik kedvenc ételem volt. Edward velem evett, összefont lábakkal ült az ágyon.
„Ezt jól felmelegítetted.” Vigyorogtam rá, ő vissza. Jóllaktam és elálmosodtam. Ez volt a terve?
„Fáradtnak tűnsz.”
„Az is vagyok.”
„Helyes. Aludj.” Lehajolt és megcsókolt.
„Van némi munkám. Ha nem bánod, itt csinálnám meg.”
Bólintottam... szempilláim megnyerték a csatát. Nem gondoltam volna, hogy a főtt csirke ennyire fárasztó tud lenni.

Már esteledett, amikor felébredtem. Halvány rózsaszín fény lepte el a szobát. Edward a fotelben ült, engem nézett, zöld szemei világítottak. Valamilyen papírt szorongatott. Arca hamuszürke volt.
Szent tehén!
„Mi baj?” - kérdeztem egyből és felültem.
„Jenks most ment el” - mondta.
Oh a szarba.
„És?”
„Együtt éltem a fasszal” - suttogta.
„Éltél? James-szel?”
Tágra nyílt szemekkel bólintott. Kitakaróztam, az ágyba hívtam magam mellé – és meglepetésemre, nem ellenkezett. Lerúgta a cipőit, és befeküdt mellém. Egy karral átölelt, fejét az ölembe fektette. Ledöbbentem. Mi folyik itt?
„Nem értem” - motyogtam, a haját simogattam és lenéztem rá. Edward becsukta a szemét, szemöldökeit összeráncolta, mint aki emlékezni próbál.
„Miután megtaláltak a kurvánál, mielőtt még Carlisle és Esme-hez kerültem volna, a Michigan Állam vigyázott rám. Nevelőszülőknél voltam. De nem emlékszem semmire ebből az időből.”
Az elmém zakatolt. Nevelőszülők? Ez új volt mindkettőnknek.
„Milyen sokáig?” - suttogtam.
„Olyan két hónapig. Nem emlékszem.”
„Beszéltél erről anyuddal és apuddal?”
„Nem.”
„Talán kellene. Talán ők meg tudják mondani mi történt.”
Szorosan megölelt.
„Itt van.” Átadta a papírt, ami mint kiderült, két kép volt. Felkapcsoltam a kislámpát, hogy alaposan meg tudjam nézni. Az első képen egy rozoga ház volt sárga bejárati ajtóval, ablakkal a tetőn. Volt tornáca, de leginkább a jelentéktelen szó illett rá. A második képen egy család volt – első pillantásra egy átlagos család – egy férfi és a felesége, gondoltam, és a gyerekeik. A házaspár rossz, agyonmosott kék pólóban volt. A negyvenes éveikben lehettek. A nőnek összefogott szőke haja volt, a férfinak rövidre volt vágva a haja, és mindketten kedvesen mosolyogtak a kamera irányába. A férfi egyik karja egy morcos tinédzser lány vállán nyugodott. Megnéztem a két gyereket is: két fiú – ikrek, olyan 12 évesnek saccoltam őket – mindkettőnek homokszőke haja volt, szélesen vigyorogtak a kamera irányába; és egy másik fiú, kisebb, szőkébb, ő mogorván nézett; és mögötte bujdosott egy vöröshajú, zöldszemű kicsi fiú. Tágra nyílt szemű és ijedt volt, szedett-vetett ruhában, és egy koszos gyerektakaróba csimpaszkodott. Basszus. Edward volt az.
„Ez te vagy” - suttogtam, a szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy Edward négy éves volt, amikor az anyja meghalt. De ez a fiú sokkal fiatalabbnak nézett ki. Nagyon alultápláltnak tűnt. Elfojtottam a szipogást, ahogy könnyek szöktek a szemembe. Oh, én édes Fifty-m.
Edward bólintott.
„Az én vagyok.”
„Jenks hozta ezeket a képeket?”
„Igen. Semmire sem emlékszem ebből.” Hangja erőtlen, élettelen volt.
„Emlékezni arra, hogy nevelőszülőkkel voltál? Miért emlékeznél? Edward, nagyon régen történt mindez. Ez aggaszt ennyire?”
„Más dolgokra emlékszem, ez előttről, és utánról. Amikor találkoztam anyuval és apuval. De ez... mintha egy óriási szakadék lenne.”
A szívem megrándult, és megvilágosodott előttem a dolog. Az én drága kontrollmániásom szeret mindent a maga helyén tudni – és most megtudta, hogy vannak hiányos részek élete kirakójában.
„James is a képen van?”
„Igen, ő az idősebb gyerek.” Edward szemei még mindig szorosan be voltak zárva, úgy kapaszkodott belém, mintha mentőöv lettem volna. Megsimogattam a haját, közben bámultam az idősebb fiú vakító, kihívó és arrogáns arcát, ahogy a kamerába nézett. Látható volt, hogy James volt az. De itt csak egy gyerek volt, egy szomorú nyolc vagy kilenc éves, aki a félelmét rejtette a rosszindulat mögé. Egy gondolat merült fel bennem.
„Amikor James felhívott, hogy közölje, nála van Alice – azt mondta, hogy a dolgok máshogy is alakulhattak volna, ha ő lett volna az.”
Edward becsukta a szemeit és megborzongott.
„A fasz!” - morogta.
„Szerinted azért csinálta mindezt, mert a Cullenék téged fogadtak örökbe helyette?”
„Ki tudja?” - Edward hangja keserű volt - „Le se szarom.”
„Talán tudta, hogy együtt vagyunk, amikor elmentem az állásinterjúra. Talán végig azt tervezte, hogy elcsábít.” Kezdtem mérges lenni.
„Nem hinném” - motyogta Edward, szemei immáron nyitva voltak.
„A családom utáni kutakodása nem kezdődött csak olyan egy héttel azután, hogy ott kezdtél dolgozni. Barney a pontos dátumot is tudja. És Bella, megdugta az összes asszisztensét, és videóra vette.” Edward becsukta a szemét, és újra szorosabban ölelt. Elfojtva a remegést ami kezdett erőt venni rajtam, megpróbáltam felidézni néhány párbeszédet ami James és köztem zajlott le, amikor oda kerültem. Legbelül tudtam, hogy semmi jót nem jelent, mégis figyelmen kívül hagytam az ösztöneimet. Edward-nak igaza volt – nem foglalkoztatott a saját biztonságom. Emlékszem a vitánkra, ami amiatt volt, hogy James és én együtt mentünk New York-ba. Egek – végezhettem volna valamilyen aljas szexvideón. A gondolat émelyítő volt. És akkor felmerült bennem a gondolat, hogy Edward fotókat tartott a szolgálóiról. Oh a szarba. 'Ugyanabból a fából faragtak minket.' Nem Edward, te nem, egyáltalán nem olyan vagy mint ő. Még mindig hozzám volt kucorodva, mint egy kisfiú.
„Edward, szerintem beszélned kellene anyuddal és apuddal.” Nem akartam megmozdítani őt, szóval addig fészkelődtem, amíg mellé nem tudtam csúszni, hogy szemtől szembe lehessünk.
Egy csodálkozó zöld szempár nézett rám, emlékeztetett a kisgyerekre a képről.
„Hadd hívjam fel őket” - suttogtam. Megrázta a fejét.
„Kérlek” - könyörögtem. Edward rám bámult, fájdalom és kétség tükröződött a szemeiből, ahogy megfontolta a kérésemet. Oh Edward, kérlek!
„Majd én felhívom őket” - suttogta.
„Jó. Meglátogathatjuk őket együtt, vagy csak te. Amelyik tetszik.”
„Nem. Majd ők idejönnek.”
„Miért?”
„Nem akarom, hogy bárhová is menj.”
„Edward, egy autóutat kibírok.”
„Nem.” Hangja határozott volt, de azért kaptam egy ironikus mosolyt is.
„Egyébként is szombat este van, valószínűleg valamilyen estélyen vannak.”
„Hívd fel őket. Ez a hír nyilvánvalóan elszomorított. Ők talán tudnak némi fényt hozni a sötétségbe.”
Az ébresztőre pillantottam. Majdnem este hét óra volt. Egy pillanatig egykedvűen nézett rám.
„Oké” - mondta, mintha kihívtam volna. Felült és a telefonért nyúlt. Átöleltem és fejemet a mellkasára tettem, ahogy telefonált.
„Apu?” Észrevettem, hogy meglepődött azon, hogy Carlisle vette fel a telefont.
„Bella jól van. Itthon vagyunk. Jenks most ment el. Rájött a kapcsolatra... a nevelőszülők Detroitban... nem emlékszem belőle semmire.” Edward hangja alig volt hallható, mikor az utolsó mondatot mondta. A szívem újra összeszorult. Megöleltem, ő pedig megszorította a vállamat.
„Igen... tényleg? … Nagyszerű.” Letette a telefont.
„Úton vannak.” Meglepődött volt, és rájöttem, hogy valószínűleg soha nem kért még segítséget tőlük.
„Helyes. Talán fel kellene öltöznöm.”
Edward szorosabban ölelt.
„Ne menj” - motyogta.
„Oké” - suttogtam. Elhelyezkedtem az oldalánál, teljesen ledöbbenve azon, mennyi mindent mondott el magáról – teljesen önként.

Ahogy az ajtóban álltunk, Esme szorosan magához ölelt.
„Bella, Bella, drága Bella” - suttogta.
„Két gyermekemet is megmentetted – hogyan is köszönhetném meg?”
Elpirultam, megérintettek és ugyanakkor zavarba is ejtettek a szavai. Carlisle is megölelt, megpuszilta a homlokomat. Majd Alice ragadott meg, összetörve a bordáimat. Fintorogtam és levegő után kapkodtam, de nem vette észre.
„Köszönöm, hogy megmentettél azoktól a balfaszoktól.”
Edward rászólt.
„Alice! Engedd el – fájdalmai vannak.”
„Oh! Sajnálom” - motyogta.
„Jól vagyok” - feleltem, de örültem, amikor elengedett. Jól nézett ki. Tökéletesen volt felöltözve mint mindig, szoros fekete farmerban és fodros, halványrózsaszín blúzban. Örültem, hogy a kényelmes köntös és papucs volt rajtam – legalább nagyjából elfogadható voltam.
Alice Edward-hoz is odatáncolt, majd megölelte. Edward szó nélkül nyújtotta át a képet Esme-nek. Esme levegő után kapott, kezét a szája elé tette, hogy visszafojtsa az érzelmeit, ahogy egyből felismerte Edward-ot. Carlisle átölelte a vállát ahogy ő is megnézte a képet.
„Oh drágám” - mondta Esme, és megsimogatta Edward arcát.
Taylor jelent meg.
„Mr Cullen? Miss Hale, a bátyja és az ön bátyja jönnek, uram.” Edward kérdően nézett rá.
„Köszönöm Taylor” - motyogta meglepetten.
„Felhívtam Jasper-t és mondtam neki, hogy átjövünk.” Alice vigyorgott. „Party van.” Együttérzően néztem szegény férjemre, ahogy mind Esme és Carlisle bosszankodva néztek lányukra.
„Nem ártana némi ételt szereznünk” - jelentettem ki.
„Alice, segítenél?” A konyha felé vettem az irányt, ahogy Edward bekísérte a szüleit a dolgozóba.

Rose gutaütésszerűen és jogos felháborodással támadt rám, Edward-ra, de leginkább James-re és Victoriára.
„Mégis mit képzeltél Bella?” - kiáltotta ahogy megérkezett a konyhába, mire minden szem rá szegeződött.
„Rose, kérlek – ugyanezt a leckét kaptam mindenkitől!” - csattantam fel én is. Egy pillanatig csak nézett rám, ezalatt azt hittem, most kapni fogok a Rosalie Hale -féle hogyan-ne-adjuk-meg-magunkat-az-emberrablóknak előadást, de ehelyett csak megölelt.
„Életem – néha nem használod az agyadat, amivel megszülettél, Swan,” - suttogta.
Ahogy megpuszilta az arcomat, könnyek csillogtak a szemében. Rose!
„Annyira aggódtam érted.”
„Ne sírj. A végén még én is rákezdek.”
Hátralépett, megtörölte a szemét, zavarban volt. Majd mély lélegzetet vett és összeszedte magát.
„Hogy valami jót is mondjak” - mondta hangulatot váltva - „kitűztük az esküvő dátumát. Következő májusra gondoltam. És persze szeretném, ha te lennél a koszorúslány.”
„Oh... Rose... Wow. Gratulálok!”
Basszus – kicsi Pötty... Junior!
„Mi az?” - kérdezte Rose, félreértette a riadalmamat.
„Um... csak nagyon örülök. A változatosság kedvéért végre valami jó hír.” Átöleltem és szorosan magamhoz húztam. Szarba, szarba, szarba. Mikorra várom Juniort? Gyorsan kiszámoltam fejben az időpontot. Dr Greene azt mondta, négy-öt hetes voltam. Tehát – valamikor májusban?
Szarba.
Emmett átnyújtott egy pohár pezsgőt.
Oh. A szarba.
Edward jött ki a dolgozószobából, hamuszürkén, és követte a szüleit a nagyszobába. Szemei tágra nyíltak mikor meglátta a poharat a kezemben.
„Rose” - üdvözölte őt Edward hidegen.
„Edward” - Rose szintén hűvös maradt.
Sóhajtottam.
„A gyógyszerei, Mrs Cullen” - figyelmeztetett, a kezemben lévő pohárra nézve. Összehúztam a szemem. Francba. Akartam egy pohárral. Carlisle kedvesen mosolygott ahogy a konyhába jött, elvett egy poharat a tálcáról.
„Pár korty nem fog ártani” - suttogta, és összeesküvő módjára rám kacsintott, majd koccintott velem. Rávigyorogtam – szövetségesre leltem. Edward mindkettőnkre haragosan nézett, amíg Emmett el nem vonta a figyelmét az Mariners 3-2 győzelmével a Yankees felett.
„Hogy van?” - kérdeztem Carlisle-t, ahogy ő és én a konyhából figyeltük, ahogy a Cullen-ek elhelyezkedtek a kanapén – Alice és Jasper, Rose és Emmett egymás mellett, Edward Emmett mellé ült le, míg Esme Alice mellé, megfogva a kezét.
„Megrendült” - motyogta Carlisle, szemöldökeit összehúzta, arca komoly volt.
„Olyan sok mindenre emlékszik még az édesanyjával eltöltött időből – sok olyanra, amire azt kívánom, bárcsak ne emlékezne. De ez...” Megállt.
„Remélem segítettünk. Örülök, hogy felhívott minket. Azt mondta, te mondtad neki.” Carlisle pillantása megenyhült. Megvontam a vállam, és gyorsan ittam egy kortyot a pezsgőből.
„Nagyon jó vagy számára. Senki másra nem hallgat.”
Fellestem Carlisle-ra. Szerintem ez nem volt igaz. A kurva nemkívánatos szelleme jelent meg előttem. Tudtam, hogy Edward Esme-vel is beszél – hallottam. Egy újabb pillanatig megint csak frusztráltságot éreztem, ahogy próbáltam megragadni a párbeszédet, de újra sikertelenül.
„Gyere, üljünk le Bella. Fáradtnak tűnsz. Biztos, hogy nem számítottál mindannyiunkra ma este.”
„Jó mindenkit látni” - mosolyogtam. Mert így is volt – nagyszerű volt. Egyke gyerek voltam, aki egy nagy, társas családba házasodott be, és nagyon szerettem. Edward mellé fészkelődtem.
„Egy pohár” - sziszegte.
„Igenis, uram.” Rárebegtettem a szempilláimat, teljesen lefegyverezve ezzel őt. Átkarolta a vállamat, és visszatért a baseball megtárgyalására Emmett-tel és Jasper-rel.

„A szüleim azt hiszik, jársz a vízen” - motyogta Edward ahogy levette a pólóját.
Az ágyban kucorogva néztem a műsort.
„Jó, hogy te másként látod” - horkantam fel.
„Oh, nem is tudom” - motyogta, és kibújta a farmerjából is.
„Tudtak valami újat mondani?”
„Egy keveset. Sangsters-ékkel éltem három hónapig, amíg anya és apa várták az örökbefogadási procedúra végét. Már hivatalos örökbefogadók voltak Emmett miatt, de a törvény miatt várni kellett. Hogy kiderüljön, van-e még élő rokonom, akinek kellek.”
Oh.
„Hogy érzed magad emiatt?” - suttogtam.
Összeráncolta a homlokát.
„Amiatt, hogy nincsenek élő rokonaim? Fenébe azzal. Ha olyanok voltak mint a drogos kurva...” Undorodva rázta meg a fejét.
Oh Edward! Gyerek voltál... szeretted az anyádat.
Felvette a pizsamáját, bemászott az ágyba és gyengéden átölelt.
„Kezd visszajönni az emlék. Emlékszem az ételre. Azt hiszem, Mrs Sangster tudott főzni. És legalább tudjuk, hogy a balfasz miért akaszkodott rá a családomra.” Szabad kezével a haját fésülte.
„Elmondod a rendőrségnek?”
„Már el is mondtam. Fene tudja, mit fog Clark kezdeni az információval. Akárhogy is, köszönöm ezt az estét.”
„Köszönöm? Miért?”
„Hogy elláttad a családomat hirtelenjében.”
„Ne nekem köszönd, hanem Mrs Cope-nak. Ő tartja a kamrát tömve.”
Morcosan rázta meg a fejét. Rám haragudott? Miért?
„Hogy érzi magát, Mrs Cullen?”
Oh!
„Jól.” Ujjaimmal a hasát simogattam, le egészen a jaj-de boldogság vonaláig.
Nevetett és megragadta a kezemet.
„Oh ne. Ne ötletelj.”
Duzzogtam, ő meg sóhajtott.
„Bella, Bella, Bella, mit csináljak veled?” Megpuszilta a hajamat.
„Nekem van pár ötletem.” Hozzá bújtam, de el is múlt a jókedvem, ahogy a bordáimba fájdalom hasított.
„Baby, elegen vagy most túl. Emellett, van egy estimesém a számodra.”
Oh?
„Tudni akartad...” Itt elhallgatott, becsukta a szemeit és nyelt egyet. Minden szőrszálam égnek állt. Szarba.
„Ezt képzeld el” - kezdte, a hangja halk volt - „egy fiatal fiú, aki egy kis plusz pénzt akart keresni, hogy folytatni tudja titkos ivászatát.” Ő is az oldalára fordult, így a szemembe tudott nézni.
„Tehát ott voltam a Lincoln hátsó udvarán, épp némi törmeléket takarítottam el, miután Mr Lincoln egy új részt építtetett a házukhoz...”
Szent baszás... beszélt.