Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2013. április 13., szombat

Száztizenhatodik fejezet (Második történet huszonkilencedik rész)


Alig bírtam lélegezni. Akartam én ezt hallani? Edward becsukta a szemét és nyelt egyet. Amikor újra kinyitotta, szemei ragyogtak, de félénkek voltak, tele nyugtalanító emlékekkel.

„Meleg nyári nap volt. Keményen dolgoztam.” Felhorkantott és szórakozottan megrázta a fejét. „Deréktörő munka volt mozgatni a törmeléket. Egyedül voltam, és Iri – Mrs Lincoln a semmiből bukkant elő, hozott egy kis limonádét nekem. Udvariasan elbeszélgettünk, majd tettem pár nagyokos megjegyzést... erre megütött. Erősen.” Anélkül, hogy észrevette volna, kezét az arcához emelte és megsimogatta, szemei még ennyi idő után is elszomorodtak.

„Azelőtt soha nem csókolt meg senki, sem ütött meg senki úgy.”

Ó. Lecsapott. Egy gyerekre.

„Akarod hallani?” - kérdezte Edward.

Igen... Nem...

„Csak ha el akarod mondani.” A hangom halk volt. Szembe feküdtem vele, elmerülve látványában.

„Próbálok némi magyarázatot adni neked.”

Bólintottam, remélhetőleg biztatóan. De gyanítottam, inkább úgy néztem ki mint egy szobor, megrendülten és a sokktól tágra nyílt szemekkel. A fejem mozdulatlan maradt.

Edward összehúzta a szemöldökét, tekintete az enyémet kereste, próbálta felmérni a reakciómat. Majd a hátára fordult és a mennyezetet bámulta.

„Nos, természetesen össze voltam zavarodva és mérges voltam és kívántam őt. Mármint, egy dögös, idősebb nő így rád ugrik -” Megrázta a fejét, mint aki még most sem hitte el. Dögös? Émelyegtem.

„Visszament a házba, egyedül hagyva engem az udvaron. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Teljesen elvesztem. Visszamentem dolgozni, tovább hordtam a törmeléket a kukába. Mikor este elmentem, kérte, hogy menjek vissza a másnap. Egy szóval sem említette a korábban történteket. Szóval a következő nap visszamentem. Nem tudtam várni” - suttogta, mintha ez egy sötét vallomás lett volna... és igazság szerint, az is volt.

„Nem ért hozzám amikor megcsókolt” - motyogta. Felém fordította a fejét. „Meg kell értened – az életem maga volt a pokol. Folyamatosan felajzva járkáltam, 15 éves voltam, koromhoz képest túl magas, a hormonjaim az egekben. A lányok az iskolában -” Megállta, de vettem a lapot: egy ijedt, magányos, de vonzó fiatal srác. A szívem összeszorult.

„Mérges voltam, annyira kurvára mérges mindenkire; magamra és a szüleimre. Nem voltak barátaim. A terapeutám akkoriban egy totál balfasz volt, a szüleim pedig – rövid pórázon tartottak, nem értettek meg.” Visszafordult a mennyezet felé, beletúrt hajába. Én is meg akartam ezt tenni. De nem mozdultam.

„Nem bírtam elviselni, hogy bárki is hozzám érjen. Nem bírtam. Nem bírtam elviselni senkit, még a közelemben sem. Verekedtem... de még mennyire. Belekeveredtem pár istentelen verekedésbe. Több iskolából is kizártak. De ez csak egy módja volt a gőz kieresztésének. Hogy legalább valamilyen fizikai érintkezési formát el tudjak viselni.” Újra szünetet tartott. „Nos, gondolom már érted. Amikor megcsókolt, csak az arcomat ragadta meg. Nem ért hozzám.” Hangját alig lehetett hallani.

Mrs Robinson tudott óla mindent. Talán Esme mondta el neki. Szegény Fifty-m.           Kezeimet összefontam a párna alatt, amin a fejemet pihentettem, hogy visszatartsam magam attól, hogy átöleljem. Szüksége volt erre az esti mesére, erre a vallomásra... nekem is szükségem volt rá. Értékes bepillantás volt ez abba az emberbe, akit szerettem.

„Nos, a következő nap visszamentem a házba, anélkül, hogy tudtam volna mire számítsak. És megkíméllek a véres részletektől, de több is történt az előzőnél. És így kezdődött a kapcsolatunk.”

Ezt fájdalmas volt hallgatni.

Újra mocorgott és felém fordult.

„És tudod mit, Bella? A világom élessé vált. Élessé és tisztává. Minden. Pontosan erre volt szükségem. Frissességet jelentett. Döntéseket hozott, elvette tőlem a sok szart, amit felhalmoztam magamban, hagyott lélegezni.”

Szent szar.

„És még akkor is, amikor mindennek vége lett, a világom egyértelmű maradt előttem, miatta. És egész addig úgy maradt, amíg nem találkoztam veled.”

Jaj, ne. Mi a fenét mondhattam volna? Óvatosan felém nyúlt, és egy tincsemet a fülem mögé tolta.

„Feje tetejére fordítottad a világomat” - csukta be szemét, mikor újra kinyitotta, könnyes volt - „A világom rendszeres, nyugodt és szabályozott volt, aztán jöttél te, az okos száddal, az ártatlanságoddal, a szépségeddel és a – csendes vakmerőségeddel... és ami előtted volt, az hirtelen unalmassá, üressé és középszerűvé vált... semmivé vált.”

Ó, istenem.

„Szerelmes lettem” - suttogta.

A lélegzetem is elállt.

„Én is” - motyogtam, azzal kevés levegővel ami még maradt.

Szemei megenyhültek.

„Tudom” - mondta.

„Tényleg?”

„Igen.”

Halleluja! Szégyenlősen mosolyogtam. Tudta!

„Végre” - suttogtam.

Bólintott.

„És ez mindent távlatokba helyezett.”

Pislogtam.

„Amikor fiatalabb voltam, Irina volt az életem középpontja. Nem volt semmi, amit ne tettem volna meg a számára. És ő is sokat tett értem. Leállított az ivásról. Elérte, hogy keményen dolgozzak az iskolában... tudod. Egy eltűrő mechanizmusra állított be, és olyan dolgokat érezhettem vele, amikről nem is tudtam.”

Oh!

„Érintés” - suttogtam.

Tágra nyílt szemekkel bólintott.

„Egy kis igazítás után.”

Összehúzta a szemöldökeimet, azon filóztam, mit érthetett ezzel.

Csak pislogott a reakciómon, hezitált.

Mondd el! Kívántam.

„Ha úgy nősz fel, hogy az önképed teljesen negatív, azt gondolod magadról, hogy egyfajta selejt vagy, egy szerethetetlen vadember – úgy gondolod, megérdemled, hogy üssenek.” Megállt.

A szarba... te egyike se vagy ezeknek.

„Irina egy irányba terelte a dühömet”  - szája vékony vonallá zárult - „Leginkább befelé, magamra irányítottam, most már látom ezt. Dr Banner egy ideje már ezen lovagol. Csak nemrég kezdtem el a kapcsolatunkat annak látni, ami. Tudod – a születésnapomon.”

Megremegtem a nem üdvözölt emlékre, melyben Irina és Edward szavakkal kibelezték egymást Edward szülinapi partiján.

„Számára a szexről és az irányításról szólt, és arról, hogy egy magányos nő valamiféle kényelmet talált a játék-fiújában.”

„De te szereted az irányítást” - suttogtam.

„Igen. Szeretem. Mindig is szeretni fogom, Bella. Ez vagyok én. Egy rövid időre felhagytam vele. Hagytam, hogy másvalaki döntsön mindenben helyettem. Magamnak nem tudtam megtenni – nem voltam olyan állapotban.”

„Mint kimaradni a Harvardról?”

„Az az én döntésem volt. Már nem voltunk együtt. A legjobb döntésem volt, amíg veled nem találkoztam.”

„Velem?”

„Igen.”

Ajkai finom mosolyra húzódtak.

„A legjobb döntés, amit valaha hoztam, az volt, hogy elvettelek.”

Rápislogtam.

„Nem a céged volt az?”

Megrázta a fejét.

„Nem az, hogy megtanultál repülni?”

Megrázta a fejét.

„Te” - mondta. Egy elkallódott tincset a fülem mögé dugott.

„Irina tudta” - suttogta.

Nem értettem.

„Mit tudott?”

„Hogy fülig beléd szerettem.”

Igen.

„Biztatott, hogy menjek le Floridába és látogassalak meg, és örülök, hogy így tett. Úgy vélekedett, hogy kiborulnál, és elhagynál. És így is tettél.”

Elpirultam. Inkább nem gondoltam volna erre.

„Úgy gondolta, szükségem volt az általam élvezett életmód összes csapdájára.”

„A Dom?” - suttogtam.

Bólintott.

„Lehetővé tette, hogy mindenki egy karnyújtásnyira legyen tőlem. Tudod, miért” - tette hozzá gyengéden.

„Az édesanyád?”

„Nem akartam, hogy megint megbántsanak. És akkor elhagytál.” Hangja alig volt hallható.

„És egy csőd lettem.”

Oh ne.

„Olyan sokáig kerültem az intimitást – nem tudom, hogy kell ezt csinálni.”

„Jól csinálod,” motyogtam. Mutatóujjammal megsimogattam a szája vonalát. Edward megpuszilta az ujjamat.

Beszélsz hozzám.

„Hiányzik?” - suttogtam.

„Mi?”

„Az az életstílus.”

„Igen. De csak annyiban, hogy irányítást hozott. És őszintén szólva, a hülye attrakciód -” tartott szünetet -  „Ami megmentette a testvéremet. Innen tudom.”

„Tudod?”

„Hogy szeretsz.”

Összehúztam a szemöldökeimet.

„Mi?”

„Mert annyit kockáztattál... értem, a családomért. És még mindig itt vagy.”

Rosszallásom elmélyedt. Ujját a szemöldökeim közé tette.

„Van itt egy v amikor így nézel” – suttogta - „nagyon puha megcsókolni.”

„Miért lep meg, hogy még mindig itt vagyok? Mondtam, hogy nem akartalak elhagyni.”

„Azért, ahogy viselkedtem, amikor megmondtad, hogy terhes vagy.”

Rápislogtam, ujja az arcomra siklott.

„Igazad volt” – motyogta - „Egy tinédzser vagyok még.”

A szarba... valóban ezt mondtam. A kisördögöm ragyogott rám – az orvosa mondta ezt!

„Edward, mondtam pár szörnyű dolgot.” Mutatóujját az ajkamra tette.

„Csönd. Ez az én esti mesém” - suttogta.

Újra a hátára fordult, hogy a mennyezetet bámulja.

„Amikor elmondtad, hogy terhes vagy -” megállt.

„Azt hittem, egy ideig csak te és én leszünk. Gondoltam gyerekekre is, de csak elvontan. Volt egy halvány elképzelésem arról, hogy gyerekünk lesz, valamikor a jövőben.”

Csak egy? Ne... ne egy egykét. Ne mint én. Talán nem ez volt a legjobb alkalom ezt felhozni.

„Még mindig nagyon fiatal vagy, és tudom, hogy csendesen ambiciózus vagy.”

Ambiciózus? Én? Az vagyok?

„Nos, kihúztad alólam a szőnyeget. Krisztusom, váratlan dolog volt. Távolról sem gondoltam volna, hogy arra kérdésemre, hogy mi baj, azt fogod válaszolni, hogy terhes vagy.”

Sóhajtott.

„Teljesen megőrültem. Mérges voltam rád. Mérges magamra. Mérges mindenkire. És visszavitt ahhoz az érzéshez, hogy semmi nem volt az ellenőrzésem alatt. Ki kellett ebből kerülnöm. Elmentem, hogy találkozzak Banner-rel, de ő valami iskolai szülői esten volt.” Edward megállt, és felhúzta a szemöldökét.

„Ironikus” - suttogtam. Edward egyetértően vigyorgott.

„Szóval csak mentem és mentem és mentem, és... a szalon előtt találtam magam. Irina épp elmenőben volt. Meglepődött, hogy ott látott. És, ha már az igazat mondom, engem is meglepett, hogy ott voltam. Tudta, hogy mérges vagyok. Megkérdezte, hogy innék-e egyet.”

Oh a szarba. A lényegre tért. A szívem kétszer olyan gyorsan vert. Tényleg tudni akartam ezt? Kisördögöm ragyogott, szemöldökei figyelmeztetőleg emelkedtek fel.

„Egy csendes bárba mentünk, és elfogyasztottunk egy üveg bort. Bocsánatot kért azért, ahogy a legutóbb viselkedett, amikor találkoztunk. Sajnálja, hogy többé már semmi köze az anyámhoz – leszűkítette a társasági körét – de megértette. Beszéltünk az üzletről, ami jól áll, a recesszió ellenére... Megemlítettem, hogy gyerekeket akarsz.”

Kérdőn néztem rá. Mi?

„Azt hittem azt mondtad neki, hogy terhes vagyok.”

Rám pislogott.

„Nem, nem mondtam.”

„Ezt miért nem mondtad el nekem?”

Megvonta a vállát.

„Nem volt rá esélyem.”

„De igen, volt.”

„A következő reggelen nem találtalak, Bella. És amikor megtaláltalak, olyan mérges voltál rám...”

Elpirultam.

„Az voltam.”

„Akárhogy is, azon az estén – valahol a második üveg felénél – átnyúlt és hozzám ért. És én ledermedtem” - suttogta, karjával eltakarta a szemét.

Az agyam megrándult. Mi ez?

„Látta, hogy hátrahőköltem. Mindkettőnket meglepett.”

A hangja mély volt, túl mély. Miért nem nézett rám? Karja alá nyúltam, ő leeresztette azt, és felém fordult, hogy a szemembe nézzen.

Szarba. Arca sápadt volt, szemei tágra nyíltak.

„Mi az?” - suttogtam.

Nagyot nyelt.

Ah... mit nem mondott el? Tényleg akartam tudni?

„Kikezdett velem” – Edward sokkban volt, látszott rajta.

Az összes levegő kiszállt belőlem. Kifulladtnak éreztem magam, és mintha a szívem is megállt volna.

Az a rohadt kurva troll!

„Csak egy pillanat volt, megdermedt az időben. Nem mondott semmit, de látta az arcomat, és rájött, mennyire átlépte a határt. Nemet mondtam. Évek óta nem gondoltam rá úgy” - nyelt egyet - „Szeretlek. Azt mondtam neki, hogy szeretem a feleségemet.”

Rábámultam. Nem tudtam, mit mondjak.

„Egyből visszahúzódott. Újra bocsánatot kért, de mintha csak viccből tette volna. Azt mondta, boldog Seth-tel, és az üzlettel, és nem tűrné, hogy egyikünket is valami rossz érné. Azt mondta, hiányzott neki a barátságom, de látta, hogy az életem már a tiéd. És nagyon kényelmetlen volt az egész, főleg figyelembe véve azt ami történt, amikor mindannyian ugyanabban a szobában voltunk. Teljesen egyetértettem vele. Elbúcsúztunk – a végső búcsúnk, és elment.”

Nyeltem egyet, szívem összeszorult.

„Megcsókoltad?”

„Nem. Kezet fogtunk. Nagyon jól nevelt dolog volt.”

Oh. Jó.

„Szörnyen éreztem magam. Haza akartam jönni hozzád. De... Tudtam, hogy rosszul viselkedtem. Maradtam, és kiittam az üveg tartalmát, majd átálltam a bourbon-re. Amíg ittam, eszembe jutott amit mondtál, 'Ha az én fiam lett volna...' Majd Junior-on kezdtem gondolkodni, és azon, ahogy Irina és én találkoztunk. És ettől – kényelmetlenül éreztem magam.”

Egy emlék merült fel bennem – egy suttogott párbeszéd. Edward hangja volt:

„De az, hogy láttam őt, végre mindent a maga helyére tett. Tudod... a gyerekkel kapcsolatban. Életemben először... kudarcot vallottam.”

Esme-vel beszélt. Kudarc, eh?

„Ennyi?”

„Nagyjából.”

„Ó.”

Ó?”

„Sajnálom” - motyogtam.

Összehúzta a szemöldökeit.

„Miért?”

„Hogy annyira mérges voltam aznap.”

Felhorkantott.

„Baby, megértem a dühöt.” Megállt, majd felsóhajtott.

„Tudod Bella, magamnak akarlak. Nem akarok osztozni rajtad. Ami nekünk van, olyanom még nem volt. A világod közepe akarok lenni – ahogy tudod is. A napod, akivel együtt kelsz és nyugszol.”

Edward.

„Ez így is van. És nem fog megváltozni.”

Elnézően, szomorúan és beletörődően mosolygott rám.

„Bella” – suttogta - „Ez nem igaz.”

Könnyek szöktek a szemembe.

„Hogy is lehetne?” - motyogta.

Oh ne.

„Szarba – ne sírj, Bella. Szarba. Kérlek, ne sírj.” Megsimogatta az arcomat.

„Sajnálom.” Az alsó ajkam megrándult, ő pedig megsimogatta, hogy megnyugtasson.

„Ne, Bella, ne. Ne sajnáld. Lesz valaki más is, akit szerethetsz. És igazad van. Így is kell lennie.”

„Kicsi Pötty is szeretni fog téged. Te leszel az ő – Junior világának a közepe” - suttogtam.

„A gyerekek feltétel nélkül szeretik a szüleiket, Edward. Így jönnek a világra. Szeretetre vannak programozva. Csak gondolj bele.”

Szemei tágra nyíltak, ahogy rájött, hogy kire utaltam. Visszahúzta a kezét, az álla alá húzta és ökölbe szorította.

„Nem” - suttogta, és nem mozdult.

„Igen. Te is.” Könnyeim már szabadon folytak.

„Természetesen te is. Nem volt más választási lehetőséged. Ezért tudtak ennyire megbántani...”

Rám bámult, sápadt, zöld szemei könnyesek voltak. Olyan sebezhetőnek tűnt.

„Ezért tudsz szeretni engem” – mondtam - „Bocsáss meg neki. Neki is megvolt a saját fájdalmas világa, amivel meg kellett küzdenie. Szar volt anyának, pedig te szeretted őt.”

Csak nézett rám, nem mondott semmit, zöld szemei tágra nyíltak és zavarosak voltak – emlékek miatt, amiknek meg se próbáltam a mélyükre ásni.

Oh Edward, kérlek beszélj még.

„Régebben mindig megsimogattam a haját” - suttogta.

Oh életem...

„Csinos volt.”

„Elég egy pillantás rád, és ebben senki nem kételkedik” - motyogtam.

„Szar volt anyának.”

Bólintottam, Edward becsukta a szemeit.

„Annyira félek, hogy szar leszek apának.”

Felnyúltam és megsimogattam az arcát. Ó, te Fifty, Fifty, Fifty.

„Edward, el tudod képzelni akár egy percre is, hogy hagynálak azzá válni?”

Pislogott, majd elmosolyodott, ahogy a megkönnyebbülés felvidította.

„Nem, nem hiszem, hogy hagynád” - mondta. Csuklója hátsó felével megsimogatta az arcomat, miközben csodálkozva nézett rám.

„Istenem, de erős vagy, Mrs Cullen. Annyira szeretlek.”

Előrehajolt és megpuszilta a homlokomat.

Most lett vége az esti mesének. Hogy van a fejed?”

„A fejem?”

Igazság szerint épp most készül felrobbanni mindattól, amit mondtál!

„Fáj?”

„Nem.”

„Helyes. Nem ártana aludnod egyet.”

Rápislogtam.

„Van egy kérdésem.”

„És? Mi az?” - óvatosan nézett rám.

„Miért lettél most hirtelenjében ennyire... kitárulkozó, jobb szóval nem tudok előállni?”

Morcosan nézett rám.

„Most elmondtad mindezt, holott általában igen szívszaggatóan nehéz belőled kiszedni bármilyen információt.”

„Tényleg?”

„Tudod, hogy így van.”

„Miért lettem ilyen kitárulkozó? Nem tudom megmondani. Talán azért, mert láttalak szinte halottan feküdni a betonon. Vagy mert apa leszek. Nem tudom. Mert azt mondtad, hogy tudni akarod, és nem akarom, hogy Irina közénk álljon. Nem tud. Ő a múlt – mint már annyiszor mondtam.”

„Ha nem kezdett volna ki veled... még mindig a barátja lennél?”

„Ez már több mint egy kérdés.” Felhúzta a szemöldökeit.

„Sajnálom. Nem kell elmondanod.” Elpirultam.

„Már így is többet mondtál magadtól, mint valaha is mertem remélni.”

A pillantása megenyhült.

„Talán. De az, hogy kikezdett velem, egy túl nagy lépés volt számomra. Kérlek, hidd el. Nem fogok újra találkozni vele. Azt mondtad, hogy ő kemény határ neked. Ez egy olyan fogalom, amit megértek” - mondta halk őszinteséggel.

Oké. Most már hagytam, hadd felejtődjön el ez a dolog. A kisördögöm belerogyott a foteljába – Végre!

„Jó éjt, Edward. Köszönet a felvilágosító esti meséért” - hozzá hajoltam, hogy megcsókoljam, de az ajkaink csak egy pillanatra értek össze, mert amint mélyíteni próbáltam a csókot, elhúzódott.

„Ne” – suttogta - „Kétségbeesetten szeretkezni akarok veled.”

„Akkor tedd.”

„Nem, pihenésre van szükséged, és későn is van. Aludj.” Átnyúlt felettem és lekapcsolta a kislámpát, sötétbe burkolva minket.

„Szeretlek, Edward” - motyogtam ahogy mellé fészkelődtem.

„Tudom” - suttogta, és éreztem, hogy szégyenlősen elmosolyodott.



Ijedten ébredtem fel. Világosság lepte el a szobát, Edward már nem volt az ágyban. Az órára sandítottam, 7:53. Mély lélegzetet vettem, de el is fintorodtam a bordáim miatt – bár annyira már nem fájtak mint tegnap. Úgy gondoltam, elmehetek dolgozni. Dolgozni – igen. Menni akartam dolgozni. Hétfő volt, és tegnap egész nap ágyban voltam. Edward csak annyit engedett, hogy meglátogathassam Charlie-t. Őszintén szólva, még mindig kontrollmániás volt. Szeretettel elmosolyodtam. Az én kontrollmániásom. Figyelmes, szerető és beszédes volt... kezeit is távol tartotta, mióta hazaértem. Mogorván néztem. Tennem kellett valamit ezzel kapcsolatban. A fejem nem fájt, a bordáim körüli fájdalom alábbhagyott – bár nevetni csak ésszel lehetett – de igazság szerint, frusztrált voltam. Azt hiszem, ez volt a leghosszabb idő, hogy szex nélkül voltam amióta... nos, az első alkalom óta.

Azt hittem, már mindketten visszanyertük az egyensúlyunkat. Edward sokkal nyugodtabb volt; hosszú esti meséje úgy tűnt sok szellemet elűzött, számára és számomra is. Majd meglátjuk. Gyorsan lezuhanyoztam, és amint megtörülköztem, figyelmesen átnéztem a szekrényemet. Valami... szexit akartam. Valami olyat, ami felvillanyozta volna Edward-ot. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kielégíthetetlen embernek ennyi önuralma legyen? Nem igazán akartam azon filózni, hogyan tanult Edward ilyen fegyelmet a teste felett... Vallomása óta nem beszéltünk a kurva trollról. Reméltem, hogy többé nem is fogunk. Számomra ő halott volt, és el volt temetve.

Egy fekete, majdnem túl rövid szoknyát választottam, és egy fehér selyemblúzt fodrokkal. Csipkés végű combharisnyát húztam és a fekete Louboutin papucscipőmet. Egy kis sminket is tettem fel, némi szájfénnyel a természetesség érdekében, és ádáz fésülködés után szabadon hagytam a hajamat... Igen. Ennek működnie kellett.

Edward a reggelizőpultnál evett. Villája megállt a levegőben, amikor meglátott. Összehúzta a szemöldökeit.

„Jó reggelt, Mrs Cullen. Megy valahová?”

„Dolgozni” - mosolyogtam édesen.

„Nem hinném” - horkantott fel Edward, szórakozottan - „Dr Singh egy hét szünetet mondott.”

„Edward, nem fogom az egész napot ágyban heverészéssel tölteni. Egyedül. Így akár dolgozni is mehetek. Jó reggelt, Gail.”

„Mrs Cullen” - Mrs Cope megpróbálta elrejteni a mosolyát - „Kér egy kis reggelit?”

„Igen, kérek.”

„Granola müzlit?”

„Inkább tojásrántottát kenyérrel.”

Mrs Cope felragyogott és Edward is meglepődött.

„Nagyon jó, Mrs Cullen” - mondta Mrs Cope.

„Bella, nem mész dolgozni.”

„De -”

„Nem. Egyszerű. Ne veszekedj.” Edward hajthatatlan volt. Rábámultam, és csak akkor vettem észre, hogy Edward ugyanabban a pizsamanadrágban és pólóban volt, mint előző este.

„Te mész dolgozni?” - kérdeztem.

„Nem.”

Megőrültem?

„Hétfő van, ugye?”

Mosolygott.

„Amikor legutóbb körülnéztem, még az volt.”

Összehúztam a szemeimet.

„Csak nem lógsz?”

„Nem hagylak egyedül, hogy megint bajba kerülj. És Dr Singh azt mondta, még legalább egy hét kell, mielőtt visszamehetsz dolgozni. Emlékszel?”


Felkúsztam mellette egy bárszékre, Mrs Cope egy csésze teát tett elém.

„Jól nézel ki” - mondta Edward.

Keresztbe tettem a lábaimat.

„Nagyon jól. Főleg itt” - ujjaival a harisnya feletti szabadon maradt részt simogatta. A pulzusom felgyorsult, ahogy ujjai a bőrömet érintették.

„Ez a szoknya nagyon rövid” - motyogta, tétova ellenkezés volt a hangjában, ahogy a szemei követték az ujját.

„Valóban? Nem tűnt fel.”

Edward rám bámult, ingerülten, ugyanakkor szórakozottan rám vigyorgott.

„Tényleg nem, Mrs Cullen?”

Elpirultam.

„Nem vagyok biztos abban, hogy ez a ruha megfelelő a munkahelyre” - motyogta.

„Nos, mivel nem megyek dolgozni, ez egy vitás pont.”

„Vitás?”

„Vitás” - mondtam.

Edward újra elvigyorodott, és visszatért az omlettjéhez.

„Jobb ötletem van” - motyogta.

„Igen?”

Hosszú szempillái mögött zöld szemei elsötétültek. Élesen szívtam be a levegőt. Oh. Már ideje volt.

„Elmehetnénk megnézni, hogy halad Emmett a házzal.”

Mi? Ó! Beugratott! Valami rémlett, hogy elvileg Charlie balesete előtt kellett volna megnéznünk.

„Az jó lesz.”

„Helyes” - vigyorgott.

„Nem kell dolgoznod?”

„Nem. Kate most ért vissza Taiwan-ból. Minden jól alakult. Ma minden rendben van.”

„Azt hittem, te mész Taiwan-ba.”

Megint felhorkantott.

„Bella, kórházban voltál.”

„Oh.”

„Igen – oh. Tehát ma némi minőségi időtöltést terveztem a feleségemmel.” Ivott egy kortyot a kávéjából.

„Minőségi időt?” Nem tudtam elrejteni a reményt a hangomban.

Mrs Cope elém tette a rántottát, most sem sikerült elrejtenie a mosolyát.

Edward vigyorgott.

„Minőségi időt.” Bólintott.

Túl éhes voltam ahhoz, hogy tovább flörtöljek a férjemmel.

„Jó látni, hogy eszel” - motyogta. Felállt és megpuszilta a hajamat - „Megyek, lezuhanyzok.”

Khm... jöhetek, hogy megmossam a hátad?” - motyogtam teli szájjal.

„Nem. Egyél.”

Elhagyván a reggelizőt, levette a pólóját, kényeztetve vállának és hátának látványával, ahogy kiballagott a szobából. Megállt számban a falat. Szándékosan csinálta ezt. Miért?



Charlie jó hangulatban volt. Billy is meglátogatta, és mindketten az új, nagy, lapos képernyőjű tv előtt ültek. Gyanítottam, Edward-nak volt valami köze ahhoz a tv-hez. Úgy hagytuk ott őket, hogy a múlt heti Mariners meccs visszajátszására vártak.



Edward nyugodt volt az Észak felé vezető úton. A 'beszélgetés' óta ilyen volt. Mintha egy súly emelkedett volna fel; Mrs Robinson árnya már nem nehezedett ránk, talán mert én hagytam elengedni a dolgot – vagy mert ő hagyta, nem tudtam. De most közelebb éreztem maga hozzá, mint eddig bármikor. Talán mert a bizalmába fogadott. Reméltem, hogy ez így is lesz. És jobban elfogadta babát is. Még nem ment bölcsőt venni, de reménykedtem.

Néztem ahogy vezetett, ittam a látványt. Lazának tűnt... szexinek. Zilált haj, napszemüveg, hajszálcsíkos kabát, fehér vászonpóló és farmer.

Rám pillantott, átnyúlt és megszorította a térdem felett a lábamat, majd megsimogatta.

„Örülök, hogy nem öltöztél át.”

Felvettem egy  vászonkabátot és lapos talpú cipőre váltottam, de a szoknyát nem vettem át. Keze a combom felé kalandozott. Kezemet az övére tettem.

„Meddig folytatod az ingerkedést?”

„Talán” - mosolygott Edward.

„Miért?”

„Mert megtehetem” – vigyorodott el kisfiúsan.

„Ketten játszhatják ezt a játékot” - suttogtam.

Keze egyre feljebb kúszott a combomon.

„Csak játsszon, Mrs Cullen” - hívott ki, vigyora szélesedett.

Felkaptam a kezét és visszatettem a térdére.

„Nos, csak tartsd meg a kezed magadnak.”

Elvigyorodott.

„Ahogy kívánja, Mrs Cullen.”

Francba. Ez a játék vissza fog lőni rám.



Edward bekanyarodott az új házunk bejáratánál. Megállt, beütötte a kódot, mire a díszes, fehér-fém kapu kinyílt. Felhajtottunk a fákkal övezett úton, a levelek színe egyszerre volt zöld, sárga és vörösesbarna. A téren a magas fű zöldről aranyszínűre váltott, de még volt néhány sárga vadvirág itt-ott a fűben. Gyönyörű, meleg nap volt. A nap sütött, de az ősz illata már benne volt a levegőben; az ősz, és a Sound sós illata. Ez egy annyira békés hely volt, békés és gyönyörű... és ha arra gondoltam, hogy itt fogunk lakni.

Az út elkanyarodott, és a ház láthatóvá vált. Több nagy teherautó parkolt a ház előtt, oldalukon a 'Cullen Építkezés' felirat volt olvasható. A házat még állványok vették körül, több munkás is dolgozott a tetőn.

Edward a tornác mellett állt meg. Éreztem izgatottságát.

„Menjünk, keressük meg Emmett-et.”

„Itt van?”

„Remélem. Eleget fizetek neki.”

Felhorkantam, Edward vigyorgott, ahogy kiszállt a kocsiból.

„Hej, tesó!” - Emmett kiáltott valahonnan. Mindketten körülnéztünk - „Itt fent!”

Fent volt a tetőn, integetett, fültől-fülig vigyorgott.

„Végre itt vagytok. Maradjatok, ahol vagytok. Mindjárt lent leszek.”

Edward-ra pillantottam, aki megvonta a vállát. Pár perccel később Emmett megjelent az ajtóban.

„Helló, tesó.” – fogott kezet Edward-dal.

„Hát te hogy vagy, kisasszony?” Felkapott és megforgatott.

„Jobban, köszönöm” - nevettem levegő nélkül, bordáim ellenkeztek. Edward rosszallóan nézett rám, de Emmett nem foglalkozott vele.

„Menjünk az irodába. Szükségetek lesz egy ilyenre.” Megkocogtatta a sapkáját.



A ház egy burok volt. A falakat kemény szálas anyag borította, ami zsákvászonnak tűnt; az eredeti falak egy része eltűnt, viszont újak tűntek fel. Emmett vezetett minket, közben magyarázott, hogy mi történik, amíg a férfiak – és néhány nő – dolgoztak körülöttünk mindenhol. Örültem, hogy a kőlépcső, a tekervényes vaskorláttal még megvolt, csak most ellepte a fehér por. A nappaliban a hátsó falat már kivették, hogy bekerülhessen Tanya üvegfala, és a teraszon is megkezdődött a munka. A rendetlenség ellenére a látvány még mindig lenyűgöző volt. Az új munka tetszett, és összhangban volt a ház régi világának bájával... Tanya jó munkát végzett. Emmett türelmesen magyarázta a folyamatokat, és az időkorlátokat is nagyjából behatárolta. Azt remélte, karácsonyra már beköltözhetünk, bár Edward szerint ez túl optimista hozzáállás volt.

Szent tehén – a Sound-ra néző karácsony... Várni se bírtam. Az izgalom csak nőtt bennem... Elképzeltem egy óriási fát, ahogy díszítjük, mialatt egy rövid hajú fiú figyel minket csodálattal...

Emmett a konyhában fejezte be a bemutatót.

„Hagylak titeket bolyongani. Vigyázzatok. Ez építési terület.”

„Hogyne. Kösz Em,” - motyogta Edward és megfogta a kezemet.

„Boldog vagy?” - kérdezte, amint Emmett magunkra hagyott. Néztem az üres vázát a szobának, és azon merengtem, hova teszem majd a paprikás képeket, amiket Franciaországból hoztunk.

„Nagyon. Imádom. Te?”

„Detto” - vigyorgott.

„Jó. Úgy gondoltam, a paprikás képeket itt rakhatnánk ki.”

Edward egyetértően bólintott.

„Jake rólad készített képeit ki akarom rakni ebben a házban. Te döntsd el, hol legyenek.”

Elpirultam.

„Valahova oda, ahol nem fogom sokat látni.”

„Ne csináld ezt” - dorgált meg, felnyúlt, ujjával az ajkamat simította meg.

„Azok a kedvenc képeim. Imádom azt, amelyik az irodámban van.”

„Nem is tudom, miért” - motyogtam és megpusziltam az ujját.

„Vannak rosszabb dolgok is, mint a mosolygó arcodat bámulni egész nap. Éhes vagy?”

„Éhes mire?” - suttogtam.

Elvigyorodott, szemei elsötétültek. Remény és vágy terjedt szét az ereimben.

„Ételre, Mrs Cullen” - motyogta és finoman megcsókolta a számat. Dacos képet vágtam és sóhajtottam.

„Igen. Az utóbbi napokban mindig éhes vagyok.”

„Hoztam kaját mindhármunk számára.”

„Hármunk? Valaki csatlakozik?”

Edward oldalra döntötte a fejét.

„Olyan hét-nyolc hónapon belül.”

Oh... Pötty. Bolondosan vigyorogtam rá.

„Úgy gondoltam, ehetnénk a szabadban.”

„A mezőn?” - kérdeztem.

Bólintott.

„Hogyne” - vigyorgott.

„Ez egy nagyszerű hely lesz a családneveléshez” - motyogta és lenézett rám.

Család! Több mint egy? Megemlíthetem ezt most?

Lenyúlt és széttárta az ujjait a hasamon. Szent szar. Visszatartottam a lélegzetem, és kezemet a kezére tettem.

„Nehéz elhinni” - suttogta, és először hallottam csodálatot a hangjában.

„Tudom. Oh – itt, van bizonyítékom. Egy kép.”

„Igen? A baba első mosolya?”

A tárcámból előhúztam a Juniorról készült ultrahangképet.

„Látod?”

Edward közelről megvizsgálta, több másodpercen át figyelte.

„Oh... Kicsi Pötty. Igen, látom.” Hangja lenyűgözött volt.

„A te gyermeked” - suttogtam.

„A mi gyermekünk” - ellenkezett.

„Az első a sok közül.”

„Sok?”  - Edward szemei ijedten nyíltak tágra.

„Legalább kettő.”

„Kettő?” - ízlelte a szót -  „Haladhatunk csak lassan? Tudod, egyszerre csak egyet?”

Vigyorogtam.

„Hogyne.”

Kimentünk a meleg őszi délutánba.

„Mikor mondod majd el a szüleidnek?” - kérdezte Edward.

„Hamarosan” – motyogtam - „reggel el akartam mondani apumnak, de Billy is ott volt.” Megvontam a vállamat.

Edward értően bólintott, és kinyitotta az R8-as tetejét. Belül egy fonott kosár volt, és egy skót kockás pléd, amit Londonban vettünk.

„Gyere” - mondta, egyik kezében a kosarat és a plédet fogta, a másik kezét felém nyújtotta. Együtt sétáltunk a ki a mezőre.



„Hogyne Kate, úgy jó lesz.” Edward letette a telefont. Ez a harmadik hívása volt a piknik alatt. Levette a cipőit és zokniját, kezei a felhúzott térdein pihent, és engem nézett. Kabátja az enyémre volt dobva, mert nagyon meleg volt. Mellette feküdtem, kinyújtózva a pléden, mindkettőnket körülvett az arany és zöld fű, elrejtőztünk az idilli menedékben. Megetetett egy újabb eperrel, amit hálásan ettem meg, zöld szemeit bámultam.

„Finom?” - suttogta.

„Nagyon.”

„Elég volt?”

„Eperből igen.”

Szemei veszélyesen villogtak, vigyorgott rám.

„Mrs Cope nagyszerű pikniket készített” - mondta.

„Az biztos” - suttogtam.

Hirtelen addig forgolódott, amíg úgy feküdt, hogy feje a hasamra került. Becsukta a szemeit, és egy pillanatnyilag elégedettnek tűnt. Lenyúltam és megsimogattam a haját.

Nagyot sóhajtott, majd felmordult, és megnézte a számot a csendesen rezgő telefonján. Megforgatta a szemeit, majd felvette a telefont.

„Jenks” - csattant fel. Merevvé vált, egy-két percig csak hallgatott, majd hirtelen teljesen felült.

„Napi huszonnégy órában... Kösz” - mondta zárt fogain keresztül, és letette. A hangulata azonnal megváltozott. Flörtölő férjem eltűnt, helyét egy hűvös, számító és mérges úr vette át az univerzumot. Egy pillanatra összehúzta a szemét, majd hidegen mosolygott. Megborzongtam. Felvette a telefont és megnyomta a gyorshívó gombot.

„Kate, mekkora részesedésünk van Lincoln Timber-ben?” Feltérdelt. Az agyam begörcsölt. Oh ne, mi volt ez?

Edward folytatta, „Úgy gondoltam... A részvényeket vond össze, majd rúgd ki a tanácsot... az igazgató kivételével. ...Leszarom... Értem, csak tedd meg... köszönöm.” Letette, egy pillanatig közömbösen nézett rám.

Szent szar! Edward őrülten mérges volt.

Motu – 29_2





„Mi történt?”

„Linc” – morgott.

„Linc? Irina volt férje?”

„Pontosan. Ő volt az, aki kezességet vállalt Smith-ért.”

Mi? Miért? Tátott szájjal, ijedten bámultam Edwardra. Ő összeszorította a száját.

„Nos – akkor úgy néz ki, ő egy hülye” – dünnyögtem kiábrándultan.

„Úgy értem, hogy Smith még egy bűntényt követett el, amíg óvadék fejében szabadon volt.”

Edward összehúzta a szemét és fintorgott.

„Nos, fején találta a szöget, Mrs Cullen.”

„És te mit tettél?” – térdeltem fel, szembenézve vele.

„Csak kibasztam vele.”

Ó!

„Khm... ez egy kicsit megfontolatlannak tűnik” – mormoltam.

„A pillanatok embere vagyok” – kontrázott.

„Ebben biztos vagyok.”

Megint szúrósan nézett és ajkát összepréselte.

„Ezt a tervet már jó ideje dédelgettem” – mondta szárazan.

Elkomorodtam.

„Ó?”

Csendben volt, mintha mérlegelte volna, mit mondjon, majd nagy levegőt vett.

„Néhány évvel ezelőtt – talán huszonegy éves voltam – Linc pépesre verte a feleségét. Eltörte az állát, bal karját és négy bordáját, mert velem dugott.” – tekintete kemény lett.

„És most meg kell tudnom, hogy ő fizette ki az óvadékát annak a férfinak, aki megpróbált megölni, elrabolta a testvéremet és betörte a feleségem fejét. Azt hiszem itt az ideje, hogy megfizessek neki.”

Elsápadtam. Szent szar.

„Igaza van, Mr Cullen” – suttogtam.

„Bella, ezt meg kell tennem. Általában nem hajt a bosszú, de nem hagyhatom, hogy ezt megússza. Amit annak idején Irinával tett – nos, vádat emeltethetett volna ellene, de nem tette, de az az ő dolga. De azzal, hogy Smith-el szövetkezett, átlépett egy olyan vonalon, amin nem kellett volna. Tönkre fogom tenni. Az orra előtt szedem szét a cégét és darabonként adom el a legtöbbet ígérőnek.

Ó...

„Ezen kívül” – vigyorgott Edward – „jó kis összeg üti a mi markunkat is.”

Belebámultam ragyogó zöld szemeibe... amik hirtelen gyengéddé váltak.

„Nem akartalak megrémíteni” – suttogta.

„Nem ijedtem meg” – hazudtam.

Vidáman felhúzta egyik szemöldökét.

„Csak megleptél” – leheltem, majd nyeltem egyet. Edward néha tényleg nagyon rémítő tud lenni.

Lehajolt és ajkát ajkamhoz érintette.

„Mindent megteszek, hogy biztonságban tudjalak. Hogy a családom is biztonságban legyen. Hogy erre a csepp teremtményre vigyázzak” – dörmögte és tenyerével gyengéden megsimogatta hasamat.

Ó... elfelejtettem levegőt venni. Hozzá fogok ehhez szokni valaha is? Hogy megérint ott? Hogy megérinti a kicsit? Edward nagy, elsötétülő szemekkel nézett rám. Szája elnyílt, ahogy beszívta a levegőt és ujja hegyével megsimogatta puncimat. Szent szar. A vágy úgy robbant bennem, mint egy bomba, és felforralta véremet. Belekapaszkodtam fejébe, ujjaim hajába fúrtak és markoltak, ajkam az ajkára tapadt. Levegőért kapott, meglepődve támadásomtól, és nyelvem szabadon hatolt szájába. Felnyögött, visszacsókolt, nyelve és szája szomjazta az enyémet. És egy pillanat alatt elemésztett bennünket a vágy, elvesztünk egymás nyelvében, ajkában, lélegzetében és az édes, édes érzésben és újra felfedeztük egymást.

Ó, de kívántam ezt a férfit. Már túl régen voltunk együtt. Akarom őt itt és most, itt a szabadban, a mi rétünkön.

„Bella” – lehelte elragadtatottan, és keze végigsiklott a hátamon, le a szoknyám derékvonaláig. Ujjaimat összekeverve gomboltam ki ingét.

„Whoa, Bella – állj meg” – húzódott el tőlem. Álla megfeszült és lefogta kezeimet.

„Nem” – fogaim közé csippentettem alsó ajkát és meghúztam.

„Nem” – mormoltam megint rábámulva. Elengedtem.

„Akarlak.”

Meglepetten szusszant. Őrlődött, határozatlansága sugárzott ragyogóan zöld szeméből.

„Kérlek” – suttogtam – „akarlak”. Minden porcikám könyörgött érte. Hiszen ez az amit csinálni szoktunk.

Megint felnyögött, szája elkapta a számat és a lágy füvön levő plédre nyomott.

„Hiányzol”  - suttogta és fogaival államat simogatta. Szívem zakatolt.

„Te is nekem. Ó, Edward” – markoltam bele egyik kezemmel hajába, a másikkal vállába.

Ajka apró csókokkal érkezett nyakam tövéig, míg ujjai ügyesen gombolták blúzomat. Majd széthúzta a blúzt rajtam és tovább csókolt mellem lágy domborulatáig. Elismerően dünnyögött, mélyen a torkából, és a hang végig visszhangzott testemen, le a mély, sötét régiókig.

„Változik a tested” – suttogta. Hüvelykujja birizgálta mellbimbómat, amíg az meg nem keményedett és ki nem tűnt a melltartóm anyagán át.

„Tetszik” – tette hozzá. Néztem, ahogy nyelvével kóstolta és követte a vonalat a melltartóm és mellem között. Kínzott és izgatott egyszerre. Majd finoman megfogta fogával az anyagot és lehúzta azt, kiszabadítva cicimet. Közben orrával szimatolta mellbimbómat. Az kiemelkedett a finoman lengedező szellő hűvösétől és Edward érintésétől. Majd ajka összezárult, és megszívta mellemet hosszan és erősen.

„Au!” – mordultam, és megrándultam, ahogy a fájdalom kisugárzott zúzódott bordái felől.

„Bella!” – kapkodott levegő után Edward, tanácstalanság tükröződött arcán.

„Ez az, amiről beszéltem” – dorgált meg – „az, hogy nem vigyázol magadra. Nem akarlak bántani.”

„Ne... ne állj le” – nyöszörögtem. Rám meredt, küzdve önmagával.

„Kérlek” – suttogtam.

„Akkor így” – mozdult hirtelen, és máris lovaglóülésben voltam rajta, rövid szoknyám felgyűrődött a csípőmre. Keze combom tövére siklott.

„Így. Sokkal jobb, és élvezhetem a látványt” – és hosszú mutatóujjával kiszabadította másik mellemet is, húzva melltartóm kosarát. Majd mindkét mellemet megmarkolta. Hátradobtam fejemet, még jobban belenyomva őket az ismerős, gyakorlott kezekbe. Simogatott, mellbimbóimat húzgálta. Felkiáltottam. Majd felült, hogy orrunk egymáshoz ért, sóvár zöld szemmel vizsgált. Megcsókolt, ujjai tovább birizgáltak. Megint az ingével vacakoltam, két felső gombját kigomboltam, és mintha ez túlfeszítette volna érzékeimet – egyszerre akartam mindenhol csókolni, levetkőztetni és szeretkezni vele.

„Hé” – fogta meg a fejem és újból felült, zöld szemei sötétek és telve voltak érzéki ígérettel – „nem kell rohanni. Csak nyugodtan. Ki akarlak élvezni.”

„Edward, olyan régen voltunk...” – pihegtem.

„Lassan” – suttogta parancsolóan, és szám sarkára nyomott egy csókot.

„Lassan, baby” – kapaszkodott fogával ajkamba.

„Lassan. Csináljuk lassan” – húzta ki ujjait hajamból, de megtartotta fejemet, és nyelve birtokba vette számat, kutakodott, ízlelt, csitított...  felgyújtott. Ó, az én férjem tud csókolni.

Ó, Edward. Megsimogattam arcát, ujjaim óvatosan vándoroltak lefelé arcán, nyakán. Újból elkezdtem kigombolni az ingét, ezúttal lassan, míg ő tovább csókolt. Lassan széthúztam ingét, ujjam végigsimította kulcscsontját, élvezve meleg, selymes bőrének tapintását. Gyengéden lenyomtam a földre. Ültem rajta és néztem le rá, tudatában annak, hogy egyre keményedő erekcióján fészkelődök. Hmmm... Végighúztam ujjamat ajkán, állcsontján, majd le a nyakán, végig ádámcsutkáján, le a nyaka tövében levő mélyedésig. Én gyönyörű férjem. Lehajoltam, és csókokkal követtem ujjam útját. Fogaim súrolták állát. Edward lehunyta szemét.

„Ah” – lehelte és hátra feszítette fejét, hogy könnyebben hozzáférjek nyaka tövéhez. Szája elnyílt csendes áhítatában. Edward felizgulva ás átadva magát, izgató látvány... legalábbis nekem.

Nyelvem végighaladt szegycsontján, megbirizgálva mellszőrét. Hmmm... Nagyon jó íze volt. Nagyon jó illata volt. Bódító. Először egyik, majd másik két sebhelyét is megpusziltam. Megmarkolta csípőmet. Ujjaimat továbbra is mellkasán tartva rápillantottam. Érdesen szívta be a levegőt.

„Akarod? Itt?” – lihegte, szemei tompák voltak a szerelem és vágy keverékétől.

„Hmmm” – motyogtam beleegyezően, ajkam, nyelvem végigsimított mellkasán, mellbimbójáig. Gyengéden meghúztam és megsodorgattam fogammal.

„Oh, Bella „ – lihegte, és derekamat átfogva felemelt. Lehúzta sliccét, szabaddá tette magát. Megint leültetett. Meleg volt és kemény. Hozzányomtam magam. Élvezve az érzést, ahogy alattam volt. Felsimított a combom tövéig, megállt, ahol combjaim találkoztak és ahol hüvelyem nyílása volt, hüvelykje kis izgató köröket írt le, és ujja hegye ott ért hozzám... ott ért hozzám, ahol akartam, hogy hozzám érjen. Levegőért kaptam.

„Remélem, nem ragaszkodsz az alsóneműdhöz” – mormolta vad, ragyogó tekintettel. Ujjai végigsimították az elasztikus anyagot a hasamon, majd alányúlt, ingerelt, majd bemarkolt és belenyomta ujját a finom anyagba. Bugyim szétfoszlott. Tenyerét rásimította a combomra és ujja ismét csiklómat simogatta. Megemelte csípőjét, erekciója hozzám dörgölőzött.

„Érzem, hogy milyen nedves vagy... ne használd a kezed” – suttogta. Hangját érzéki várakozás fűtötte át. Hirtelen felült, orrát orromhoz dörgölte.

„Lassan fogjuk csinálni, Mrs Cullen” – lehelte – „minden porcikádat érezni akarom.”

Felemelt és tökéletes, izgató lassúsággal magára engedett. Minden áldott centijét éreztem, ahogy kitöltött...

„Ah” – nyögtem fel összefüggéstelenül és belekapaszkodtam karjába. Megpróbáltam felemelni magam, hogy valami, alig várt mozgást érezzek, de lefogott.

„Érezz teljes valómban” – suttogta és megfeszítette csípőjét, belém nyomva magát teljesen. Hátrafeszítettem fejem és visszafojtott kiáltást hallattam az élvezettől.

„Hadd halljalak” – mormolta – „Ne – ne mozogj, csak érezz.”

Kinyitottam szemem, szám csendes Ah!  Dermedt számra és ő meredt rám... buján tompa szemmel beleégett szemebe. Megmozdult, megtekerte csípőjét, de engem lefogott.

Felmordultam. Ajka a nyakamra tapadt, csókolt.

„Ez az én kedvenc helyem. Beléd temetkezve” – morogta a bőrömbe.

„Kérlek, mozogj” – könyörögtem.

„Lassan, Ms Cullen” – feszítette meg megint csípőjét, és az élvezet végigsugárzott testemen. Két kezem közé fogtam arcát, magamba fogadtam őt.

„Szeress” – leheltem – „Kérlek, Edward.”

Végigharapta államat a fülemig.

„Gyerünk” – suttogta és fel-le mozgatott. Benső istennőm kirobbant, Edwardot a földre nyomtam és mozogni kezdtem, élveztem azt, hogy bennem volt... meglovagoltam... keményen meglovagoltam. Kezeit a derekamon tartotta és felvette ő is ritmusomat. Úgy hiányzott ez... a szédítő érzés, hogy alattam van, bennem...  a nap a hátamat sütötte, a levegő édes illata, a gyengéd őszi szellő... és szeretett férjem látványa alattam.

„Ó, Bella” – nyöszörgött. Szemei csukva, feje hátra vetve, szája elnyílva... ah... szeretem ezt. És egyre feljebb... feljebb és meg fentebb kapaszkodtam az élvezet régióiban. Edward keze a combomra tévedt, és hüvelykujja gyengéden a csiklómra nyomtak, és én felrobbantam... újra , újból s megint elélveztem... és ráomlottam, elterültem mellkasán. És ő felkiáltott viszonzásképpen, elengedte magát, a nevemet kiabálta szeretettel és élvezettel.



Melléhez vont, fejemet ringatta. Hmmm. Behunytam a szemem és élveztem karjait magam körül. Keze a mellén, érezni szívverésének lassulását, megnyugvását. Megpusziltam és megszaglásztam őt, és elméláztam azon, hogy nem olyan régen nem engedte volna ezt meg nekem.

„Jobb?” – suttogta. Felemeltem a fejem. Szélesen vigyorgott rám.

„Sokkal. És neked?” – vigyorom tükrözte az övét.

„Hiányoztál, Mrs Cullen” – suttogta, egy pillanatra elkomolyodva.

„Te is nekem.”

„Nincs több hősködés, ugye?”

„Nincs” – ígértem.

„Mindig el kell mondanod nekem mindent” – suttogta.

„És neked is nekem, Cullen.”

Elfintorodott.

„Talált, süllyedt. Megpróbálom” – puszilt a hajamat.

„Azt hiszem, boldogok leszünk itt” – suttogtam, újra behunyva szemem.

„Ja. Te és én és... Pötty. Mellékesen, hogy vagy?”

„Jól. Pihenten. Boldogan.”

„Az jó.”

„És te?”

„Ahm, mindezek rám is igazak” – dünnyögte.

Felnéztem rá, próbáltam megfejteni arcát.

„Mi van?” – kérdezte.

„Tudod, annyira parancsolós vagy, amikor szexelünk.”

„És most reklamálsz?”

„Nem. Csak eltűnődtem... hogy hiányzik-e neked”

Megdermedt, rám meredt.

„Néha” – suttogta.

Ó.

„Nos, meglátjuk, tudunk-e valamit tenni”  mormoltam és futólag szájon csókoltam, köré fontam magam, mint a folyondár. Emlékképek rólunk, a játékszobában, a Heathman-ben, a liftben, az R8-ban... szeretem azt a perverz játékot. Meg tudom tenni. Meg tudom tenni érte, vele, És meg tudom tenni magamért. Bőröm bizsergett, ahogy eszembe jutott a lovaglópálca.

„Én is szeretek játszani” – mondtam halkan, és felpislogtam rá és rám villantotta szégyenlős mosolyát.

„Nos, talán amikor hazaérünk” – suttogta, és közöttünk lebegett az ígéret.

Megint megszaglásztam. Annyira szerettem.

 



Két nap telt el a piknikünk óta. Két napja hangzott el az ígéret ’nos talán amikor hazaérünk’, elhangzott. Edward még mindig úgy kezelt, mintha üvegből lettem volna. Letettem egy halom érdeklődő levelet, amiket eddig tanulmányoztam, az asztalra magam mellé, és sóhajtottam. Edward és én nem voltunk a játékszobában, mióta kimondtam a biztonsági szót. És azt mondta, hogy hiányzik neki néha. Őszintén? Én is. Gondolataimat lágy, lírai zene szakította meg, ami megtöltötte a lakást. Edward zongorázott; és nem az egyik szokásos siralmas darabját... egy édes dallamot, egy reménykedő dallamot- egy olyant, amit felismertem, de ő még sosem játszotta. Whoa!

Lábujjhegyen tipegtem a nappali felé, hogy meglessem Edwardot a zongoránál. Sötétedett. Az ég rózsaszínben játszott és a fény játszott barnás-vöröses haján. Észbontóan jól nézett ki ahogy csak a zenére koncentrált, észre sem véve engem. Nagyon készséges volt az utóbbi napokban, nagyon figyelmes – betekintést engedett a napjaiba, gondolataiba, terveibe. Mintha áttört volna egy gátat, beszélni kezdett. Tudtam, hogy néhány percen belül jön és ellenőriz... és ez ötletet adott. Izgatottan elosontam, remélve, hogy még mindig nem vett észre. Berohantam a szobánkba, gyorsan lehánytam magamról a göncöket, addig, amíg nem volt rajtam más, mint az a kék bugyi, amit Taylor vett az idők elején. Megtaláltam világoskék fűzőmet és gyorsan belebújtam. Ez elrejti a sérülésemet. Beletúrtam a gardrób aljába és előhúztam Edward kopott farmerját – játékszobai nadrágját, az én kedvencemet. Akkurátusan összehajtogattam, letérdeltem a hálószoba ajtajába és vártam.

Az ajtó félig nyitva, hallottam, hogy belekezd egy újabb darabba, olyanba, amit nem ismerek. De újra reménykedő hangzása volt... nagyon kedves dallam volt.

A zene hitelen elhallgatott. Számolni kezdtem... és harminchét másodperccel később az ajtó kinyílt. Lenéztem meztelen lábára, ahogy megtorpant a küszöbön. Hmmm. Nem szólalt meg... sokáig nem mondott semmit. Ó, a szarba. Ellenálltam a késztetésnek, hogy felnézzek rá, a földre szegeztem tekintetemet.

Végül lenyúlt a farmerjáért. Nem szólt egy szót sem, de bement a gardróbba. Továbbra is mozdulatlan maradtam. Ó, egek.... ez az. Szívem zakatolni kezdett és élveztem az adrenalin száguldását ereimben. Mit fog tenni velem? Pár pillanat múlva visszatért, a farmert viselte.

„Nos, játszani akarsz?” – mormolta.

„Igen.”

Nem szólalt meg, megreszkíroztam egy pillantást rá... fel a farmerján, pamut védőburkolatán, a finom dudoron a sliccénél, a derekánál nyitott gombnál, boldogság vonalán, köldökén, izmos hasán, mellszőrén... zöld szemei izzottak, és fejét oldalra hajtotta. Egyik szemöldökét felemelte. Oh, a szarba.

„Igen, mi?” – suttogta.

Oh.

„Igen, Uram.”
Szeme elsötétült és lélegzetem elakadt.

„Jó lány” – mormolta és megsimogatta a fejem.

„Azt hiszem, jobb, ha most felmegyünk” – tette hozzá. Bensőm cseppfolyóssá vált, gyomrom összeszorult azon a bizonyos kellemes módon.

Ó, hogy szeretem ezt a férfit; a férjemet; a szeretőmet; gyermekem apját; néha dominánsomat... az én ötvenszeresen elátkozottamat.

VÉGE


Még van egy Eilógus és egy fejezet Edward szemszögéből :)
Tehát úgy van vége, hogy még nincs vége....

4 megjegyzés:

Golden írta...

itt nem nagyon szoktam írni, de így a vége felé hadd mondjam el twmmy, hogy mennyire hálás vagyok neked (nektek) azért a rengeteg belefektetett munkáért, amivel elérhetővé tetted ezt a regényt és persze az Office-ért ugyanúgy. Még egyszer köszönöm! szia! jutka, aki Golden

twmmy írta...

@Golden,aki Jutka. tudom, hogy nem :)
De azért légyszi, állíts össze egy kis saját összefoglalót arról, hogy miért is olvastad el, hogy hatott rád, mi a könyvről úgy egyáltalán általában, szerinted van-e értelme filmet csinálni belőle... stb, stb. Szeretném ha kis közösségünk kifejtené véleményét, mert olvastam róla hideget, meleget . tudod.

Névtelen írta...

Nekem nagyon tetszik a forditásod.

Névtelen írta...

Nekem nagyon tetszik a forditásod. Nem tudom már hogy hogyan bukkantam az oldalra, de a forditásod miatt vettem meg és olvastam el a szürkét! Azonban minden hétvégén vártam hogy egy ujabb rész felkerüljün mert nekem ez jobban tetszik mint amit kiadtak könyvben! Várom a további forditásaidat is türelmetlenül!:D