„Fúj, Bella!” Jake undorodva ugrott hátra.
Cullen megragadta a hajamat, hátrahúzta a tűzvonalból és gyengéden a parkoló szélén emelkedő virágágyáshoz vezetett. Mélységes megelégedettséggel töltött el, hogy az majdnem teljesen a sötétben volt.
„Ha újra hányni akarsz. Itt csináld. Majd tartalak.”
Egyik keze a vállam körül, a másikkal a hajamat fogta, lófarokba fonva a hátamon, szóval, a hajam legalább nem lógott az arcomba. Egyszer megpróbáltam ügyetlenül félretolni őt, de megint hánytam, és hánytam…oh, a szarba…meddig fog ez tartani…és megint csak hánytam. Egyfolytában hánytam és bár már a gyomrom üres volt és semmi nem jött ki belőlem, a borzasztó száraz öklendezés tovább gyötört. Soha többé nem iszom, fogadtam meg csendesen…ez az egész szó szerint visszataszító. A kezeim a virágágyás szélén nyugodtak, alig megtartva súlyomat – a hányás rettenetesen fárasztó dolog. Cullen levette a kezeit rólam és egy zsebkendőt nyújtott felém. Csak neki lehet frissen mosott, monogramos vászon zsebkendője…Nem is tudtam, hogy még lehet ilyeneket venni valahol is. Megtöröltem a számat. Nem tudtam rávenni magam, hogy ránézzek. Undorodtam magamtól és majd elsüllyedtem szégyenemben. Legszívesebben eltűntem volna a virágágyásban az azáleák közé. Mindenhol jobb lett volna, mint itt.
Tudtam, hogy Jake valahol a háttérben ólálkodik. Felmordultam és a fejemet a kezeim közé fogtam. Valószínűleg ez életem legpocsékabb eseménye. A fejem csak még jobban szédült, ahogy megpróbáltam felidézni egy ennél is rosszabbat…és csak Edward elutasítását tudtam felidézni…és az a megalázottság sokkal sötétebb fejezete volt. Megkockáztattam Edward felé egy pillantást. Lenézett rám, az arcán semmi nem tükröződött.
Megfordultam , hogy Jake-ra nézzek, akin látszott, hogy egy kissé szégyelli magát, és akárcsak engem, őt is megfélemlítette Cullen. Mereven néztem Jake-t. Volt egy néhány válogatott szavam az úgynevezett régi barátom számára…de egyik sem olyan, amit Edward Cullen őméltósága előtt kimondhatnék…Bella, kit nézel madárnak, csak éppen most hánytad előtte körül a parkolót és a helyi növényzetet…nincs értelme, hogy hiányolja az úrinőt belőled….
„Ööö, majd…találkozunk odabenn,” dadogta Jake és visszament az épületbe.
Egyedül vagyok Cullennel…szent szar. Mit mondhatnék neki? Kérjek bocsánatot a telefonhívásért?
„Sajnálom,” mormoltam a zsebkendőt fixírozva, és mérgesen simogattam az ujjaimmal azt.
Olyan lágy…
„Mit sajnálsz, Isabella?”
Oh, a francba, miért szívja a véremet?
„A telefonhívásért, azért, hogy rosszul vagyok…ó, a lista végtelen” – morogtam és éreztem, ahogy elpirulok. Kérlek, kérlek , Istenem, meghalhatnék? Most!
„Mindannyian voltunk így…lehet, nem olyan drámaian, mint te” – válaszolt szárazon.
„Csak annyi, hogy ismerned kell a határaidat. Úgy értem, én örökösen feszegetem a határokat…de ez, amit csináltál, ez túlmegy mindenen. Ez a szokásos viselkedésed?”
Zúgott a fejem az alkoholtól és az ingerültségtől. Mi a fene köze van hozzá? Nem én hívtam ide. Úgy beszélt, mint egy középkorú ember. Szidott, mint egy megtévedt gyereket. Egyik részem meg akarta mondani neki, ha minden este be akarok rúgni úgy, mint most, az az én döntésem lesz, és semmi köze hozzá – de nem volt elég bátorságom. Nem most, amikor előtte hánytam…Miért nem rohan el tőlem, amilyen messzire csak tud?
„Nem…” mondtam bűnbánóan. „Soha nem voltam még részeg…és mondhatom, most úgy érzem, soha nem is kívánok többet az lenni.”
Végképp nem értettem, miért volt még itt… Az ájulás kerülgetett. Észrevette szédülésemet, megfogott, mielőtt összeeshettem volna, karjai közé vont, szorosan a melléhez szorított, mint egy gyereket.
„Gyere, hazaviszlek „ –morogta.
„Szólnom kell Rose-nak.” Szent szar, megint a karjaiban vagyok.
„A bátyám megmondja neki.”
„Mi?”
„A bátyám, Emmett beszél Miss Hale-el.”
„Oh?” – és még mindig nem értettem.
„Velem volt, amikor hívtál.”
„Seattle-ban?” – értetlenkedtem.
„Nem, még a Heathman-ban vagyok.”
Még? Minek?
„Hogy találtál meg?”
„Lenyomoztattam a telefonodat, Isabella.”
Oh…persze, hogy azt csinálta. Hogy lehetséges ez? Legális? Leskelődő, suttogott a kisördög a fejemben lévő Tequila felhőn keresztül, de valahogy, mert Edwardról volt szó, nem bántam.
„Van kabátod, vagy táskád?”
„Ööö…igen, mindkettő.Edward, kérlek, beszélnem kell Rose-al, aggódni fog.” Keményen összepréselte a száját, és nehezet sóhajtott.
„Ha kell.”
Letett, megfogta a kezemet és visszavezetett a bárba. Gyengének éreztem magam, még mindig részeg voltam, szégyelltem magam, fáradt voltam, megalázott…és egy különös szintjén voltam az izgatottságnak…és megszorította a kezemet. – micsoda zavarba ejtő érzelmi káosz. Minden bizonnyal kell egy hét, hogy feldolgozzam mindezt.
A bár zajos volt, zsúfolt, a zene éppen elkezdődött, szóval jó nagy tömeg volt a táncparketten. Rose nem volt az asztalunknál…és Jake is eltűnt, úgy néz ki. Eric elveszetten és homlokát ráncolva, egyedül ült.
„Hol van Rose?” – kiabáltam Eric felé a zajon keresztül. A fejem lüktetett a zene dübörgő basszusának ütemére.
„Táncol” – kiabált vissza Eric, és mondhatom nagyon mérges volt. Gyanakodva nézett Edwardra. Beküzdöttem magamat a fekete kabátomba, átvetetem kis fekete táskámat a fejem felett, így az a csípőmre lógott. Kész voltam az indulásra, de előbb látnom kellett Rose-t.
„Rose a táncparketten van” érintettem meg Edward karját, felágaskodtam, hogy a fülébe kiabáljak…megborzoltam orrommal a haját, megéreztem tiszta, friss illatát…oh, én istenem...és az összes tiltott, szokatlan érzés, amivel próbáltam nem szembenézni , átrohant egy pillanat alatt kimerült testemen…Éreztem elpirulok, és valahol mélyen, nagyon mélyen az izmaim finoman összehúzódtak.
Szemeit forgatva rám nézett és kézen fogva a bárpult felé vezetett. Egyből kiszolgálták, Mr. Kontroll Mániás Cullen-nek nem kellett várakoznia. Ennek az alaknak vajon minden ilyen könnyen megy? Egy marha nagy pohár jeges vizet nyomott a kezembe.
„Igyál!” – kiáltotta parancsát felém.
A mozgó fények a zene ütemére forogtak és villogtak, különös fényekkel és árnyékokkal borítva a bárpultot és a pultnál állókat. Edward váltakozva volt zöld, kék, fehér és démoni vörös. Sötéten bámult rám. Óvatosan kortyoltam a vízből.
„Mindet!” – kiabált. Olyan erőszakos. Beletúrt már amúgy is rendetlen hajába. Frusztráltnak és mérgesnek nézett ki. Mi a baja? Nos, tekintsünk el attól a bolond lánytól, aki az éjszaka közepén felhívta, és ebből ő arra következtetett, hogy meg kell a nőt menteni, és tényleg úgy alakult hogy egy szerelmes régi baráttól meg kellett, és a nő végtelenül beteg volt a lábai előtt…Oh, Bella…valaha is tudsz ezzel az egésszel együtt élni? Kisördögöm jelképesen csettintett és bámult rám félhold alakú szemüvege felett. Kissé megbillentem és Edward vállamra tette karját, hogy egyenesben tartson. Ahogy parancsolta, megittam az egész pohár vizet. Ó, ez…undorító. Elvette tőlem a poharat és letette a pultra. Homályos tekintetemmel megvizsgáltam mi van rajta: fehér vászon ing, szűk farmer, fekete Converse csuka és hajszálcsíkos sötét kabát. Az inge felül gombolatlan és láttam kikandikáló mellszőrét a résen. Az elmém pityókás hangulatában…hmm…olyan ínycsiklandónak nézett ki.
Megfogta a kezemet…Szent tehén, a táncparkett felé vezet! A szarba…Én nem táncolok. Érezte a vonakodásomat, és a színes fények alatt láttam szórakozott, kissé kaján mosolyát. Erősen meghúzta a kezemet, megint a karjaiban találtam magam, magával ragadott és elkezdett mozogni. Szent isten. Tud táncolni…és nem tudtam ugyan elhinni, de követtem őt lépésről, lépésre. Lehet, mert részeg voltam, de tudtam követni…Szorosan ölelt magához…Éreztem a testét az enyémhez simulva…ha nem szorított volna ennyire magához, biztos vagyok, hogy elaléltam volna a lábaihoz.
Mélyen, hátul a gondolataimban előbukkant anyám sokszor ismételt figyelmeztetése: Soha ne bízz abban a férfiban, aki tud táncolni.
Alkoholos állapotomban pár pillanatig eltartott, hogy tudatosuljon, mit csinál. Átvitt bennünket a táncoló tömegen a parkett másik oldalára, és máris Rose és Emmett mellett voltunk. Emmett a bátyja Edwardnak. A zene tovább dübörgött…hangosan és kábítóan, a fejemen kívül és belül...Oh, ne…Rose a szokásos mozdulatait csinálja…kirázza a lelkét is. Így csak akkor táncol, ha tetszik neki valaki…tényleg tetszik…ami annyit jelent, hogy valószínűleg hárman leszünk a reggelinél holnap reggel. Rose!
Edward áthajolt és Emmett fülébe kiabált. Nem hallottam mit mond. Emmett magas, széles vállú, a haja sötét, göndör, szeme világos és ravaszul csillog. A színét nem tudtam megállapítani a pulzáló fényben. Vigyorgott és karjaiba ölelte Rose-t, ahol az boldogan elhelyezkedett…Rose! Illuminált állapotom ellenére is meglepődtem…Csak most találkozott vele…biztosan. Rose bólintott, akármit is mondott neki Emmett, rám vigyorgott és integetett. Edward újból áttáncoltatott kettőnket a tömegen, kétszer olyan gyorsan, mint az előbb…De hát nem is tudtam beszélni Rose-al…Minden rendben van vele? Már látom, hova fog vezetni kettejük között ez a dolog. Beszélnem kell vele a biztonságos szexről. Csak remélni tudtam, ő is olvasta a posztereket hátul a wc ajtón. A gondolataim száguldoztak fejemben, harcolva a részegséggel és a szédüléssel. Olyan meleg van itt…olyan hangos…olyan színes – túl ragyogó. Szédültem, oh, ne…és éreztem, hogy a padló közelít az arcom felé…vagy legalábbis azt hiszem…és az utolsó, amit hallottam, mielőtt eltűnt minden a sötétben, az Edward Cullen nyers káromkodása volt:
„Baszd meg!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése