Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2010. október 21., csütörtök

Tizenkettedik fejezet


Edward kinyitotta a kocsi ajtaját előttem, beszálltam. Ez az autó az autók vadállata. Egy fekete Mercedes terepjáró. Nem tett említést a liftben kitört szenvedélyről. Megtehetem én? Beszélünk róla, vagy úgy teszünk, mintha meg sem történt volna? Nem is tűnik igaznak, az én első hamisítatlan vissza nem fogott csókom… Ahogy az idő előre haladt, úgy soroltam át a mitikus történetek közé, olyanok közé, mint az Artúr legendák, mint Atlantisz Elveszett Városának legendája… soha nem történt meg, soha nem is létezett. Előfordulhat, hogy csak képzeltem az egészet. Nem… megérintettem az ajkamat… duzzadt volt csókjától. Valóban megtörtént. Egy átváltozott nő vagyok. Kívánom ezt a férfit… mindenre elszántan kívánom, és ő is engem… Ránéztem. Edward olyan volt, mint általában, udvarias, finoman visszahúzódó.
Milyen zavarba ejtő.
Indított, kitolatott a parkolóból. Bekapcsolta az mp3 lejátszóját. A kocsi megtelt az édes, varázslatos zenével. Két nő énekelt… wow… összes érzékem megzavarva, dupla hatás. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Edward kihajtott a Dél-nyugati Park Sugárútra. Könnyedén, laza eleganciával vezetett… de ez nem hatott meglepően, ezt vártam el tőle.
„Mit hallgatunk?”
„Ez a Virág duett, Delibes Lakmé című operájából. Tetszik?”
„Edward, ez nagyszerű.”
„Ugye?” – vigyorgott rám. És egy pillanatra átalakult a saját korának megfelelő valakivé, fiatal, gondtalan, és szívfájdítóan gyönyörű férfi volt előttem. Ez a kulcs a lelkéhez? A zene? Ültem és hallgattam az angyali hangokat, gyötörtek, csábítottak… lassú, édes és igazán… wow. A dal véget ért.
„Meghallgathatom újra?”
„Természetesen.”
Megnyomott néhány gombot és a zene újból átölelt. Gyengéden, elhúzódóan ostromolta hallóidegeimet.
„Szóval szereted a klasszikus zenét?” –kérdeztem, remélve, hogy egy kis betekintést nyerek személyes dolgaiba.
„Oh, azt gondolom, az ízlésem egészen eklektikus, Isabella… mindent kedvelek Thomas Tallistól a Kings of Leon-ig… a hangulatomtól függ. És te?
„Oh…én szintén…bár fogalmam sincs, ki az a Thomas Tallis…”
Felém fordult és röviden tanulmányozott, mielőtt újra az útra fordította tekintetét.
„Majd egyszer lejátszom neked… XVI. századi zeneszerző. Tudor korabeli, templomi kórus muzsika.” – vigyorgott rám… ”Nagyon ezoterikus, tudom, de szintén nagyszerű.” Megnyomott egy gombot és felhangzott a Kings of Leon. Hmm… ezt ismerem. Sex on Fire… milyen ideillő. A zenét félbeszakította a mobil csöngése. Edward megnyomott egy gombot a kormányon.
„Cullen,” csattant fel.
Olyan goromba tud lenni.
„Mr Cullen, Jenks vagyok. Megvan az információ, amit kért.” – kissé rekedt, testetlen orrhang szólt a hangszórókból.
„Jó. Email-ben küldje át. Van még valami?”
„Nem uram.”
Edward megnyomta a gombot, a hívás megszakadt… és a zene visszatért. Semmi viszont hallásra, semmi köszönöm… nagyon örülök, hogy nem dolgozom neki. Soha nem gondoltam komolyan, hogy munkára jelentkezek a cégénél. Megborzongtam… Olyan… nagyon főnök, és hűvös a neki dolgozó emberekhez. A zenét újból félbeszakította a telefon.
„Cullen.”
„A szerződést megküldték emailban önnek Mr Cullen.” – mondta egy női hang.
„Jó. Ez minden, Angela.”
„Szép napot, uram.”
Edward megszakította a hívást a kormányon levő gomb megnyomásával. A zene nagyon rövid ideig szólt, amikor a telefon újra csöngött. Szent Tehén, ez az élete… folyamatos, ideg-gyötrő telefoncsöngés.
„Cullen,”
„Hi, Edward, elaludtál?”
„Hello Emmett – kihangosítón beszélek és nem vagyok egyedül a kocsiban”- sóhajtott hangosan.
„Ki van veled?”
Edward a szemeit forgatta.
„Isabella Swan.”
„Hi Bella!” 
Bella?!
„Hello, Emmett.”
„Sokat hallottam rólad…” – mondta Emmett fojtott hangon. Edward fintorgott.
„O… ne hidd el egy szavát sem Rose-nak.”
Emmett nevetett.
„Mindjárt kirakom Isabellát.” hangsúlyozta Edward a nevemet. „Felvegyelek?”
„Aha.”
„Mindjárt ott leszünk.” – és a zene újból megszólalt.
„Miért ragaszkodsz az Isabellához?”
„Mert az a neved.”
„Jobban szeretem a Bellát.”
„Te tudod…” – morogta.
Majdnem a lakásnál voltunk már. Nem tartott sokáig.
„Isabella,” – mondta tűnődő hangon.
Savanyúan ránéztem, de nem érdekelte az arckifejezésem.
„Ami a liftben történt – nem fog megtörténni megint… nos, nem, hacsak nem szándékosan.”
Lefékezett a házunk előtt. Későn vettem észre, hogy nem kérdezte meg, hol lakom – csak tudja. De hát küldte a könyveket, persze, hogy tudja… melyik valamit is magára adó, telefon-lenyomozó, helikopter tulajdonos vadász ne tudná. Miért nem fog újra megcsókolni? Elfintorodtam a gondolattól. Nem értem… a vezetéknevének inkább Rejtelmesnek kellene lennie, mint Cullennek. Kiszállt a kocsiból, és hosszúlábú elegáns léptekkel megkerülte az autót és kinyitotta nekem az ajtót – mindig úriember – kivéve persze, az olyan ritka alkalmakat, mint ami a liftben történt. Elpirultam az emlékképtől… szája az én számon… és a gondolat, hogy nem érinthettem meg, behatolt elmémbe. Át akarom futtatni ujjaimat dekadens, rendetlen haján… de nem bírtam mozdítani a kezeimet. Visszaemlékezve is zavarba jöttem.
„Tetszett, ami a liftben történt” – mondtam csendesen, ahogy kiszálltam az autóból. Nem voltam biztos abban, hogy tényleg hallottam-e ahogy levegőért kapott, de inkább figyelmen kívül hagytam és a bejárati ajtó lépcsője felé tartottam.
Rose és Emmmett az étkezőasztalnál ültek. A tizennégyezer dolláros könyvek eltűntek. Hála az égnek. Terveim voltak velük. Rose arcán a legképtelenebb, egyáltalán nem Rose-os vigyor ült, és a haja borzas volt, kimondottan szexisen nézett ki… Edward követett a nappaliba és Rose - dacára a jaj-de-jó-éjszakám-volt vigyornak – gyanakodva nézett rá.
„Helló, Bella.” Felállt és megölelt, jó szorosan. Aztán kartávolságra eltolt, így alaposan meg tudott vizsgálni, nagyon-nagyon alaposan. Homlokát ráncolva nézett Edwardra.
„Jó reggelt, Edward” – mondta óvatosan, kissé vádlóan.
„Miss Hale…” válaszolta Edward erőltetetten udvarias modorban.
„Edward, az ő neve Rose,” elégedetlenkedett vele Emmett.
„Rose.” – bólintott Edward udvariasan és Emmettre bámult, aki vigyorgott, felállt és szintén megölelt engem.
„Szia Bella” – mosolygott széles babamosollyal rám, kék szemeivel kacsintott, és azonnal megszerettem. Egyáltalán nem olyan, mint Edward… de hát örökbefogadottak mindketten.
„Helló, Emmett,” mosolyogtam én is rá, és attól tartok, beharaptam a szám szélét.
„Emmett, ideje mennünk” mondta Edward szelíden.
„Persze.” Emmett odafordult Rose-hoz, karjaiba vette és hosszan megcsókolta. Jesszusom… menjetek szobára! Szégyenlősen bámultam a lábaimat. Aztán felnéztem Edwardra, ő áthatóan vizsgált engem. Szúrós pillantást vetetem rá. Miért nem tudsz így megcsókolni? Szabadon, nézőközönség előtt… kíváncsi voltam.
Emmett tovább csókolta Rose-t, lesöpörte lábairól és hátrahajtotta olyan mélyen, hogy Rose haja a földet érte és csókolta, csókolta… jó erősen.
„Később, Babám,” – vigyorgott Emmett.
Rose csak úgy olvadozott – még sosem láttam így elolvadni ezelőtt. Bájos, szolgálatkész, ezek a szavak ötlöttek fel elmémben. Szolgálatkész Rose… apám, Emmett tud valamit. Edward szemeit forgatva nézett le rám, arca kifejezéstelen, bár lehet kissé csodálkozó. Fülem mögé igazította egy hajfürtömet, ami kiszabadult a lófarkamból.  A lélegzetem elakadt az érintésétől… és finoman ujjaira hajtottam a fejemet. Szemei ellágyultak és hüvelykujját végigsimította ajkamon… ó, istenem, vérem forrt ereimben. És érintése túl gyorsan véget ért.
„Később, Babám…” mormolta nekem… és elfogott a nevetés, mert annyira nem Edward-os volt és bár tudtam, hogy tiszteletlen volt, a kedveskedésére valami mélyen bennem megrándult.
„Érted jövök nyolckor” és kifordult a nyitott ajtón és megállt a teraszon. Emmett követte az autóhoz, de visszafordult és csókot lehelt Rose-nak… szertelen, nem?
„Szóval…ti?” – kérdezte Rose, ahogy néztük a fiúkat hogy beszállnak az autóba és elindulnak. Izzó kíváncsiságot hallottam a hangjában.
„Nem,” vágtam vissza ingerülten, remélve, hogy így megállítom a kérdezősködést. Visszamentünk a házba. „Ti viszont nyilvánvalóan megtettétek.” – és nem tudtam elrejteni az irigységet a hangomból. Rose mindig könnyen elcsábította a férfiakat… ellenállhatatlanul gyönyörű, szexi, vidám, merész… mindene megvan, ami nekem nincs. És a vigyor, amit válaszul küldött felém, mindent elárult.
„És ma este is találkozom vele” – tapsolt és ugrált, mint egy kisgyerek. Nehezen tudta visszafogni izgatottságát és boldogságát, nem tudtam mást tenni, vele együtt örültem. Egy boldog Rose… kezd érdekes lenni a dolog.
„Edward Seattle-ba visz ma este.”
„Seattle-ba?”
„Igen.”
„Talán majd ott fogtok…?”
„O, Rose, remélem…”
„Akkor tetszik neked?”
„Igen.”
„Eléggé tetszik ahhoz, hogy…”
„Igen.”
Felhúzta a szemöldökét.
„Wow, Bella Swan, végre beleesett valakibe, és az a valaki Edward Cullen – a jóképű, szexi milliomos.”
„Ó, igen - csak a pénz az oka.” - fintorogtam rá, és röhögésben törtünk ki.
„Új blúzod van?” – kérdezte, és végül a nem túl érdekes részeket is elmondtam neki a tegnap estémről.
„Megcsókolt már?” – kérdezte, miközben kávét készített nekem.
Elvörösödtem.
„Egyszer.”
„Egyszer?!” – csúfolódott.
Bólintottam… szégyenlős arccal. „Nagyon zárkózott.”
„Ez furcsa,” - Rose rosszallóan nézett rám.
„Azt hiszem a furcsa nem a helyes kifejezés valójában…” – mormoltam.
„Nos, azt hiszem egyszerűen ellenállhatatlanná kell tegyünk ma estére téged.” Ó, nem…úgy tűnik kimerítő és valószínűleg megalázó idő jön számomra.
„Dolgoznom kell menni egy óra múlva.”
„Ez elég lesz nekem. Gyere.” – fogott kézen Rose, és bevonszolt a szobájába.

 *
A nap dögunalomban telt Newtonéknál, pedig nagy volt a forgalom, mivel a nyári szezon kezdetét vette. Miután a bolt bezárt két órát töltöttem a polcok újrapakolásával. Nem egy ész-munka, volt időm gondolkodni. Nem igazán volt erre lehetőségem nap közben.  Rose fáradhatatlan és őszintén tolakodó irányításával lábaimat és hónom alját tökéletesre borotválta, szemöldökeimet kiszedte és mindenhol kiglancolt… elég kellemetlen volt. De biztosított róla, hogy mindezt elvárják a férfiak manapság… És mi lehet az, amit még elvár tőlem? Meg kellett nyugtatnom Rose-t, hogy ez az, amit tenni akarok… valamilyen ok miatt mintha nem bízna Edwardban. Talán azért, mert olyan feszélyezett és hivatalos… azt mondta, nem tenné tűzbe érte a kezét, így meg kellett ígérnem, hogy sms-ezek neki, amikor megérkezünk Seattle-ba. Nem beszéltem a helikopterről… a frász jönne rá.
És itt volt még a Jacob nevű kérdés is. Három üzenetet hagyott és van hét nem fogadott hívásom is tőle a mobilomon. Kétszer itthon is keresett. Rose elég bizonytalan volt azt illetően, hogy hol vagyok. Azt fogja hinni Jacob, hogy engem fedez. Rose nem szokott határozatlan lenni. Úgy döntöttem, hogy bizonytalanságban hagyom Jacobot. Még nem tudtam, mit mondjak neki.
Edward valamilyen aláírni való papírokat emlegetett, és nem tudom, csak tréfált, vagy tényleg alá kell írnom valamit… elég idegesítő volt találgatni. És mindennek a tetejébe… alig tudtam kordában tartani az izgatottságomat vagy idegességemet… a mai éjjel az az éjjel… És vajon én… én felkészültem erre az éjszakára? Kisördögöm apró lábain toporogva bámult rám… ő már évek óta készen áll… és arra a gondolatra jutottam, hogy én készen vagyok bármire Edward Cullennel, bár még mindig nem értem, ő mit lát bennem… kisegér Bella Swan – nem sok értelmét láttam.
Pontos volt, természetesen, és várt amikor kijöttem Newtonéktól. Kiszállt a Mercedesből hogy kinyissa az ajtót nekem és melegen mosolygott rám.
„Jó estét, Miss Swan” – mondta.
„Mr Cullen” – bólintottam udvariasan, ahogy beszálltam a hátsó ülésre.
Taylor ült a vezető ülésben.
„Hello Taylor” – mondtam lágyan.
„Jó estét, Miss Swan” – hangja udvarias és hivatalos volt.
Edward beszállt a másik oldalról, megfogta a kezemet és gyengéden megszorította. Olyan szorítással, ami egész testemen keresztül száguldott.
„Milyen volt a munka?” – kérdezte gyengéden.
„Hosszú” – válaszoltam, hangom rekedt, nagyon erőtlen és tele vágyakozással.
„Igen, nekem is hosszú volt” – mondta komolyan.
„Mit csináltál?”  - kezdtem.
„Kirándulni voltam Emmettel.” – hüvelykujja az ujjaimat cirógatta, oda-vissza, szívem feldobogott és a lélegzetem elakadt. Hogy csinálhatja ezt velem? Csak egy kis részét érinti meg a testemnek… és a hormonjaim száguldanak.
Az út a helikopter leszállójáig olyan rövid volt, hogy előbb odaértünk, mint ahogy felfogtam volna. Egy rövid pillanatig eltűnődtem, hol lehet az a mesebeli helikopter, mert beépített területen voltunk, ahol -amennyire az ismereteim terjedtek - nem volt semmiféle hely egy helikopter leszállásához. Taylor leparkolt, kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Edward egy pillanat alatt mellettem termett és megfogta a kezemet.
„Kész vagy?” – kérdezte.
Bólintottam… és majdnem azt mondtam, hogy bármire… de nem tudtam megszólalni, mert   túl ideges és túl izgatott voltam.
„Taylor.” – Edward kurtán bólintott a sofőrje felé, és elindultunk az épület felé. Edward egyenesen a liftek felé indult. Lift! Reggeli csókunk emléke kísértett… tulajdonképpen egész nap arra gondoltam. Ébren álmodtam Newtonék kasszájában. Mr Newtonnak kétszer is kiabálnia kellett a nevemet, hogy visszatérjek a Földre. Ha azt mondanánk, hogy hogy zaklatott voltam, az az év legnagyobb bagatellizálása lenne. Edward lenézett rám, és gyenge mosoly tűnt fel ajkán… Aha! – ő is arra gondol!
„Csak három emelet…” – mondta szárazon. „És gyors a lift.” – zöld szemeiben vidámság csillant.
Talán gondolatolvasó. Kísérteties. Nehéz volt komolynak maradnom, ahogy beléptünk a liftbe. Az ajtók záródtak… és ott volt… az a furcsa elektromos izzás közöttünk, ami úgy vonzott hozzá. Becsuktam a szemeimet, hiábavaló kísérletet téve arra, hogy ne vegyem figyelembe a vonzását. Szorosabbra vette fogását a kezemen – és igaza volt, öt másodperccel később az ajtók kinyíltak az épület tetején és ott volt – egy fehér helikopter, oldalán kék betűkkel a Cullen Enterprise Holding Inc. név és a cég jelvénye. Biztos, hogy ez visszaélés a cég vagyonával.
Edward egy kis irodába vezetett, ahol egy idősebb úr ült az íróasztala mögött.
„Itt a repülési terve, Mr Cullen. Minden külső ellenőrzés megtörtént. Rendben van, csak önre vár, Uram. Indulhat.”
„Köszönöm, Joe.” - Edward melegen mosolygott rá. Van valaki aki kiérdemli az udvariasságot Edwadtól, lehet, mert nem az alkalmazottja… Áhítattal néztem az öreg fickóra.
„Gyerünk” – mondta Edward nekem és elindultunk a helikopter felé. Amikor közelebb értünk, kiderült, jóval nagyobb, mint amekkorának gondoltam. Azt hittem, csak egy két személyes roadster változat, de sokkal több ülése volt… szám szerint hét. Edward kinyitotta az ajtót és az egyik első üléshez terelt.
„Ülj le és ne nyúlj semmihez,” – parancsolt rám, ahogy mögém kapaszkodott. Jó nagy lendülettel bezárta az ajtót. Örültem, hogy a terület kivilágított volt, különben nehéz lett volna bármit is látnom a kis pilótafülkén kívül. Beültem kijelölt helyemre, lehajolt mellettem, hogy bekapcsolja a biztonsági övet rajtam. Négypontos heveder volt, minden pántja egy központi csatba csatlakozott. Jól megszorította a felső szíjakat, alig tudtam mozogni. Nagyon közel volt és teljesen lefoglalta amit csinált. Ha csak egy kicsit is előre hajolhattam volna, az orrom pont a hajánál lenne… tiszta, friss illata mennyei volt, de gyorsan az ülésem védelmébe vonultam teljesen mozdulatlanul. Felnézett rám és mosolygott, mintha valami  tréfás dolog jutott volna eszébe és azt élvezné, zöld szemei felizzottak… kínzóan közel volt. Visszatartottam a lélegzetemet. Meghúzta az egyik felső szíjat.
„Biztonságban vagy… nem tudsz megszökni” – suttogta és szemei perzseltek.
„Lélegezz, Isabella” – tette hozzá lágyan, felemelte kezét finoman megcirógatta arcomat, lefuttatta hosszú ujjait az államig, majd azt közrefogta hüvelyk és mutató ujjával. Előre hajolt és egy gyors tartózkodó puszit nyomott a számra. Megszédültem… bensőm összehúzódott az izgalomtól, ajkai váratlan érintésétől.
„Kedvelem ezeket a szíjakat,” – suttogta.
Mi?! Beült a mellettem levő ülésbe és elkezdte magát beszíjazni.
Aztán nekilátott a késleltetett ellenőrző műveleteknek, kapcsolókat és gombokat nyomogatott, kapcsolgatott fel-le az észbontó jelek és fények tengerében előttem. Kis fények kacsingattak és villogtak különféle jeleket és az irányító panel kivilágosodott.
„Vedd fel ezeket” mutatott a fejhallgatóra előttem. Felvettem és a rotor elindult. Fülsiketítő volt. Ő is felvette a fejhallgatóját és folytatta a különféle kapcsolók birizgálását.
„Csak végigmegyek a repülés előtti ellenőrző teszten.”
Edward testetlen hangja  a fejhallgatón keresztül behatolt a fülembe. Odafordultam és rávigyorogtam.
„Tudod, hogy mit csinálsz?”- kérdeztem.
Felém fordult és mosolygott.
„Ó, négy éve képesített pilóta vagyok, Isabella… biztonságban vagy velem”. Farkasvigyorral nézett rám. „Legalábbis, amíg repülünk.” – tette hozzá és rám kacsintott. Kacsintó…Edward!
„Felkészültél?”
Tágra nyílt szemekkel bólintottam.
„Oké… torony… PDX itt Echo Charlie – Charlie, Hotel Echo, kérek engedélyt felszállásra, az Escalához a Sea Tac-on keresztül. Kérem, igazolja. Vége.”
„Echo Charlie – szabad az útja. PDX igazolja, szálljon 10.000 lábon, irány Észak-Nyugat, 35 fok. Repülési sebesség 155, vége.”
„Értettem torony, Echo Charlie indul, vége… indulás” – tette hozzá nekem és a helikopter lassan és szabályosan felszállt.



Nincsenek megjegyzések: