Oh, istenem…Portland eltűnt előlem, ahogy a levegőbe emelkedtünk, bár a gyomrom határozottan Oregonban maradt…minden fény összezsugorodott és kedvesen hunyorgott alattunk. Mintha egy halas üveggömbből néznénk ki. Egyszer csak olyan magasan voltunk, ahonnan tényleg semmit nem lehetett látni. Koromfekete volt minden, még a hold sem világított utunk során. Honnan tudja merre kell mennünk?
„Kísérteties, nem?” – hallatszott Edward hangja a fülemben.
„Honnan tudod, hogy a helyes irányba megyünk?”
„Innen.” Hosszú mutatóujjával az egyik mérőre mutatott… egy elektronikus iránytűre.
„Helikopter leszálló van az épület tetején, ahol lakom. Odamegyünk.”
Persze, hogy van egy helikopter leszálló ott, ahol lakik. Valóban nem az én társadalmi osztályomban vagyok. Az arcát megvilágították az irányítópult fényei. Erősen figyelte és folyamatosan ellenőrizte az előtte levő különböző eszközöket. Gyönyörű profilja van. Sasorr, szögletes áll… szerettem volna végigfuttatni a nyelvemet azon az állon… nem borotválkozott, a borostája dupla kísértést jelentett… hmm… szeretném érezni, milyen érdes a nyelvem alatt, az ujjaim alatt, az arcomhoz érve.
„Amikor éjszaka repülsz, vakon repülsz. Bízni kell a technikában.” – szakította félbe erotikus ábrándjaimat.
„Mennyi ideig repülünk… ?” – kérdeztem elfulladva… nem, nem gondoltam a szexre, ááá, kicsit sem.
„Kevesebb, mint egy óra az út, szélirányban repülünk.”
Hmm, kevesebb, mint egy óra Seattle-ig… nem rossz idő, nem csoda, hogy inkább repülünk. Kevesebb, mint egy órám van a nagy megnyilvánulásig. Minden izmom összehúzódott a gyomrom környékén… oh, istenem… komolyan úgy éreztem, mintha lepkék verdesnének a gyomromban… szent szar, vajon mit tartogat számomra?
„Jól vagy, Isabella?”
„Igen.” – hangzott válaszom, röviden, tömören, idegességtől összeszorított számon keresztül.
Azt hiszem mosolygott… de nehéz volt megállapítani a sötétben. Edward megérintett egy újabb kapcsolót.
„PDX, itt Echo Charlie, az előírt 10 000 láb magasságot elértem, vége.”
Beszélgetésbe elegyedett az irányító toronnyal… az egész nagyon professzionálisnak tűnt számomra. Azt hiszem Portland légteréből átkerültünk Seattle légterébe.
„Rendben Sea Tac, végeztem, kilépek.”
„Nézz csak oda!”. Egy kis fénylő pontra mutatott messze előttünk. „Az Seattle.”
„A nőket mindig ilyen módon kápráztatod el? Jöjjön repüljön velem a helikopteremen?” – kérdeztem őszintén érdeklődve.
„Soha nem hoztam még fel magammal lányt, Isabella. Ez egy újabb első alkalom számomra.” – hangja csendes és komoly volt. Óh… ez váratlan válasz. Egy másik első alkalom? Ja, talán az együtt alvás?
„Tetszik?”
„Lenyűgözött vagyok, Edward.”
Mosolygott.
„Lenyűgözött?” – és egy rövid pillanatra megint nagyon fiatal volt… és majdnem… boldog.
Bólintottam.
„Olyan… hozzáértő vagy.”
„Hát, köszönöm, Miss Swan” – mondta udvariasan… azt hiszem örült, bár nem voltam biztos benne. Egy darabig csendben utaztunk a sötétben. A világos pont, ami Seattle volt, lassan nagyobb lett.
„Sea Tac torony Echo Charlie-nak. Repülési terv az Escalához, rendben. Folytassa útját. És maradjon kapcsolatban. Vége.”
„Itt Echo Charlie, megértettem. Kapcsolatban maradok. Vége.”
„Élvezed, mi?” – mormoltam.
„Mit?” – nézett rám. Furcsán festett a műszerek halvány fényében.
„A repülést.” – válaszoltam.
„Irányítást és koncentrációt igényel, hogyne kedvelném…bár a kedvencem a lebegés…”
„Lebegés?”
„Igen. Vitorlázni magányosan. Vitorlázó gépek és helikopterek – mindkettővel tudok repülni.”
„Oh… ” Drága kedvtelések. Emlékszem, említette az interjú során. Hmm, én olvasni szeretek és esetenként moziba járni, ebben is kilógok a sorból.
„Echo Charlie, jelentkezz, vége.”
„Sea Tac, itt Echo Charlie, vége.”
„Echo Charlie, ereszkedjen le 5 000 lábra és maradjon kapcsolatban. Vége.”
Seattle még közelebb került. Már a külvárosok felett jártunk. Teljesen elbűvölően nézett ki…
Seattle éjszaka, fentről… wow!
„Jól néz ki, nem?” – mormolta Edward.
Lelkesen bólogattam. Olyan más világból valónak nézett ki – nem reálisnak – mintha egy film díszletét látnám. Mondjuk a ’Szárnyas fejvadászt’, Jake kedvenc filmjét. Jake majdnem- csókjának emléke ötlött fel bennem. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam azért, mert nem hívtam vissza. Tud várni holnapig… fenyegetett meg ujjával kisördögöm.
„Néhány percen belül ott leszünk.” – motyogta Edward és a vérem hirtelen a fülemben zúgott, ahogy a szívverésem felgyorsult és azt adrenalin elöntötte a testemet. Megint a repülésirányítással kezdett beszélni, de nem tudtam odafigyelni rá. Oh, istenem… Azt hiszem, el fogok ájulni. A sorsom a kezében van.
Épületek között repültünk és felbukkant előttünk egy felhőkarcoló, a tetején a helikopter leszálló hellyel. A szó, ’Escala’ fehér festékkel volt felpingálva az épület tetejére. Egyre közelebb és közelebb jött, egyre nagyobb és nagyobb lett… mint az idegességem. Istenem, remélem nem okozok neki csalódást…csak erre tudtam gondolni. Egy bizonyos módon biztos hiányzik belőlem valami…bárcsak hallgattam volna Rose-ra és elkértem volna egyik ruháját…de szeretem a farmeromat… és a kék blúz van rajtam. Tetszett neki ez a szín. Egyre jobban szorítottam az ülésem szélét. Meg tudom tenni, meg tudom tenni… mint egy mantrát, ismételtem magamban, amíg a felhőkarcoló alánk került.
A helikopter lelassult, lebegett és Edward letette a gépet az épület tetejére.
A szívem a számban volt és nem tudtam megkülönböztetni, hogy attól voltam-e ideges, hogy élve megérkeztünk, vagy attól, hogy csődöt mondok valamiképpen. Edward leállította a motort, a rotorok nagyon lassan elcsendesültek, egészen addig, hogy hallhattam saját szaggatott légzésemet. Edward letette a fejhallgatóját, majd az enyém felé nyúlt és levette azt is.
„Itt vagyunk.” – mondta lágyan. Nagyon fürkészően nézett rám… félig sötétben félig a leszálló fények fehér fényével megvilágítva. Sötét lovag és fehér lovag, illő metafora Edwardhoz. Feszültnek tűnt. Állát megfeszítette, szemét összehúzta. Kikapcsolta a hevederjét, majd az enyémet is. Arca pár centire volt az enyémtől.
„Nem kell semmit megtenned, amit nem akarsz megtenni… tudod, ugye?” – hangja komoly… akár kétségbeesettnek mondhatnám, tekintete szenvedélyes volt, ez az egész teljesen meglepett.
„Soha nem teszek olyant, amit nem akarok, Edward.” – és ahogy kimondtam a szavakat, rájöttem, nem érzek meggyőződést bennük… mert ebben a pillanatban – valószínűleg bármit megtennék a mellettem ülő férfinek, és ez engem lepett meg a legjobban. De a trükk megtette hatását… Edward ellágyult. Óvatosan nézett rám egy pillanatig és, bár elég magas, mégis nagyon elegánsan ment az ajtóhoz és nyitotta ki azt. Kiugrott az ajtón és várt engem.
Megfogta a kezem, ahogy lemásztam a leszállópályára. Nagyon fújt a szél, és idegesített az a tény, hogy hatvan emelet magasságában állok, nyílt tetőn.
Edward szorosan magához ölelt.
„Gyere” – kiabálta túl a szél zaját.
Magával cipelt a liftépület felé és beütött egy számot a vezérlőpanelen. Az ajtó kinyílt. Behúzott. Odabent meleg volt és mindent tükör borított. Végtelen számú Edwardot láttam és a csodás az egészben az volt, hogy mind a végtelen számú magához ölelt. Edward még egy számot ütött be a vezérlőpanelba. Az ajtó becsukódott és egy pillanattal később egy teljesen fehér előtérben álltunk. Középen kerek sötét faasztal volt, rajta hihetetlenül nagy csokor fehér virággal. A falakon… festmények… mindenhol. Két dupla ajtót nyitott ki, egy széles folyosón találtuk magunkat és annak a végén egy hatalmas szoba volt. Ez volt a nappali… dupla belmagassággal… a hatalmas túl kicsi szó a leírására. A távolabbi fal csupa üveg és egy balkonra vezetett, kilátással Seattle-ra. Jobbra egy hatalmas U alakú szófa volt, amin legalább 10 ember is elfér. Az ülőalkalmatosság egy művészi formatervezett acél – vagy lehet, hogy platina, nem tudom – modern kandallóra nézett. A kandallóban égett a tűz és halványan bevilágította a teret maga előtt. Balra, a bejárat felé a konyhai rész volt. Minden csupa fehér volt, sötét fa munkalappal, nagy reggeliző pulttal, hat székkel. Az mögött, az üvegfal előtt volt az étkezőasztal, tizenhat székkel. És a sarokba dugva egy teljes méretű csillogó fekete zongora… ja, persze… zongorán is játszik, minden bizonnyal. Művészi képek a falakon, minden méretben. Az egész lakás inkább tűnt galériának, mint egy olyan helynek, ahol élni lehet.
„Kérhetem a kabátodat?”
Megráztam a fejemet. Még mindig fáztam a leszállópálya hidege miatt.
„Megkínálhatlak egy itallal?”
Tréfálkozni próbál? A múlt éjszaka után… és egy pillanatig arra gondoltam, hogy kérek egy margaritát- aztán mégsem volt bátorságom hozzá.
„Én egy pohár fehérbort iszom… csatlakozol hozzám?”
„Igen, kérek.” – mormoltam. És csak álltam a hatalmas szobában, és nagyon nem ide illőnek éreztem magam. Odasétáltam az üvegfalhoz és észrevettem, hogy az alsó része a falnak harmonika-szerűen nyílik a balkonra. Seattle kivilágítva, gyönyörű háttér. Visszasétáltam a konyha-térbe – néhány másodpercig tartott az út az üvegfaltól – Edward éppen kinyitotta a boros üveget. A kabátját már levette.
„Pouilly Fumé megfelel?”
„Nem tudok semmit a borokról, Edward. Biztos vagyok benne, hogy jó lesz.” – mondtam csendesen. A szívem erősen vert. El akartam rohanni. Ez az egész borzasztóan gazdag. Komolyan felülmúlja Bill Gates átkozott vagyonát. Mit keresek én itt? Nagyon jól tudod, mit keresel itt - mosolygott rám gúnyosan kisördögöm… igen… Edward Cullen ágyában akarok lenni.
„Tessék.” – nyújtotta felém a borospoharat. Még a pohár is csinos, nehéz, modern, kristály. Ittam egy kortyot. A bor könnyű, mégis erőteljes és nagyon ízletes volt.
„Nagyon csendben vagy és még csak el sem pirulsz… igazából most látlak a legsápadtabbnak mióta ismerlek, Isabella” – motyogta Edward. „Éhes vagy?”
Megráztam a fejem. Nem ételre.
„Jó nagy hely van itt.”
„Nagy?”
„Nagy.”
„Tényleg nagy,” – értett velem egyet, és vidámságot láttam a szemében.
Még egy kortyot ittam.
„Játszol? „– böktem az állammal a zongora felé.
„Igen.”
„Jól?”
„Igen.”
„Persze, hogy jól játszol. Van valami, amiben nem vagy jó?”
„Igen… néhány dologban.” Ivott egy kortyot a borából… és nem vette le a szemét rólam. Éreztem magamon a tekintetét, ahogy megfordultam és körbenéztem a hatalmas szobán… a szoba nem a megfelelő szó rá… nem szoba, ez egy életforma kinyilatkoztatása.
„Le akarsz ülni?”
Bólintottam, ő kézen fogott és odavezetett a nagy, fehér szófához. Ahogy leültem, megütött az érzés, én vagyok Tess Durbeyfield, és éppen megtekintem a hírhedt Alex D’Urberville új házát… a gondolat mosolygásra késztetett.
„Mi olyan érdekes?” – Ült mellém, felém fordulva. Fejét jobb kezére hajtotta, könyökét a szófa háttámlájára támasztotta.
Megcsóváltam a fejemet.
„Miért pont a Tess D’Urbervilles-t adtad nekem?” – kérdeztem.
Edward elmélázott egy pillanatra. Azt gondolom, meglepte a kérdésem.
„Nos, azt mondtad, kedveled Thomas Hardy-t…”
„Ez az egyetlen ok?” – és kihallottam a csalódottságot a hangomból.
Összeszorította a száját.
„Helyénvalónak tűnt. Tarthatlak olyan különlegesen nagy ideálnak, mint Angel Clare, vagy megalázhatlak úgy, mint Alec D’Urberville teszi…” – suttogta és zöld szemei smaragdként lobbantak rám.
„Ha csak két választás van… A megaláztatást választom.” Suttogtam és mereven néztem rá. Kisördögöm szemét meresztve bámult rám – wow.
Levegőért kapott.
„Isabella, kérlek ne harapdáld a szád szélét… Teljesen megőrjítesz. Nem tudod, mit beszélsz.”
„Ezért vagyok itt.”
Összehúzta szemöldökét.
„Igen… megbocsátasz egy pillanatra?” – és eltűnt egy széles ajtó mögött a szoba túlsó végében. Néhány percig volt távol, majd visszatért néhány A4-es papírral.
„Ez egy titoktartási megállapodás…” – vont vállat és bájosan zavartnak tűnt. „Az ügyvédem ragaszkodik hozzá.” – nyújtotta felém. Teljesen elkábultam.
„Ha a második lehetőséget választod, a megaláztatást… akkor ezt alá kell írnod.”
„És ha nem írok alá semmit?”
„Akkor olyan Angel Clare féle dolog lesz… nagy eszménykép, nos valahogyan mint a könyvben…”
„Mit jelent ez a megállapodás? „
„Nem mondhatsz semmit rólunk… semmit, senkinek.”
Hitetlenül néztem rá. Szent Isten… ez rossz… ez tényleg rossz… és most még kíváncsibb voltam rá…
„Oké… Aláírom.”
Egy tollat nyújtott felém.
„Nem akarod elolvasni?”
„Nem.”
Szigorúan nézett rám.
„Isabella, mindig el kell olvasnod, amit aláírsz.” – hangja fenyegetően hangzott.
„Edward, valamit nem értesz meg. Soha, senkinek nem beszélek rólunk… még Rose-nak sem … szóval teljesen mindegy számomra, hogy aláírom ezt a megállapodást, vagy sem. Ha ez neked sokat jelent… vagy az ügyvédednek… akivel Te nyilvánvalóan beszélsz…akkor legyen. Aláírom.”
Lenézett rám és ünnepélyesen bólintott. „Öné a pont, Miss Swan.”
Lendületesen aláírtam mindkét példány kipontozott részét és egyiket visszaadtam neki. Összehajtottam a másikat, beletettem a táskámba és nagyot kortyoltam a borból. Sokkal bátrabbnak látszottam, mint amilyennek valójában éreztem magam…
„Ez azt jelenti, hogy szeretkezni fogsz velem ma éjjel, Edward?”
Egy pillanatra leesett az álla… de hamar összeszedte magát.
„Nem, Isabella nem. Először is… nem szeretkezek. Baszok… keményen. Másodszor, van még egy kis papírmunkánk… harmadszor, még mindig nem tudod, mire vállalkoztál és ezért még mindig elrohanhatsz, sikoltozva. Gyere… meg akarom mutatni a játékszobámat.
Tátva maradt a szám… baszik… keményen… Szent szar! Ez olyan izgatóan hangzik…de mi a fenének megyünk a játékszobájába? Zavarban voltam.
„Az X-Box-oddal akarsz játszani? – kérdeztem.
Hangosan röhögött.
„Nem Isabella, nincs X-box, nincs Playsation… gyere.” Felállt és kinyújtotta a kezét. Hagytam, hadd vezessen ki a folyosóra. Jobbra a dupla bejárati ajtó mellett egy másik ajtó vezetett a lépcsőhöz. Felmentünk a második emeletre és jobbra fordultunk. Kulcsot varázsolt elő a zsebéből, kinyitott egy újabb ajtót és mély levegőt vett.
„Bármikor elmehetsz… A helikopter készenlétben áll, bármikor elmehetsz vele, vagy maradhatsz éjszakára és reggel mész el. Elfogadom, rendben lesz, akárhogy is döntesz.”
„Csak nyisd ki azt az átkozott ajtót, Edward.”
Kinyitotta, visszalépett, hogy beengedjen. Még egyszer ránéztem…nagyon akartam tudni, mi van odabenn…nagy levegőt vettem. És beléptem.
És úgy éreztem, visszautaztam az időben, a XVII. századba, a Spanyol inkvizíció idejébe.
Szent szar.
BORÁRLISTA
1982 (Avg: 17617HUF) | 1999 (Avg: 21429HUF) | 2005 (Avg: 10861HUF) | ||||||
1994 (Avg: 11796HUF) | 2000 (Avg: 17147HUF) | 2006 (Avg: 9560HUF) | ||||||
1986 (Avg: 2473HUF) | 1995 (Avg: 24571HUF) | 2001 (Avg: 12857HUF) | 2007 (Avg: 9871HUF) | |||||
1978 (Avg: 12363HUF) | 1996 (Avg: 40025HUF) | 2002 (Avg: 13117HUF) | 2008 (Avg: 7349HUF) | |||||
1979 (Avg: 12363HUF) | 1997 (Avg: 24602HUF) | 2003 (Avg: 13964HUF) | 2009 (Avg: 3983HUF) | |||||
1981 (Avg: 13599HUF) | 1998 (Avg: 15866HUF) | 2004 (Avg: 12640HUF) |
Kötelező olvasmány: Thomas Hardy Tess D'Urberville
Kötelező film: Tess (Nastasja Kinksy fszereplésével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése