„Akkor holnap” – mondtam hidegen, ahogy Laurent kiment az irodámból.
„Golf? Feltétlenül, Cullen.”
Trénerem búcsúszavai sót hintettek a sebeimre. Hősies kísérletem ellenére ma reggel körberugdosta a seggemet az edzőteremben – ő az egyetlen aki le tud győzni és most erre rá akar verni golfban is. Utálom a golfot. De sok üzlet köttetik golf közben és bár rühelltem beismerni, tényleg javított a technikámon.
Kibámulva Seattle egére a nagyon-is-ismerős unalom öntötte el a tudatomat. Valami időtöltésre van szükségem, vagy mindent megöl az unalom, az egyetlen dolog, ami a héten érdekelt, az volt, hogy elhatároztam, küldök Darfúrba két teherhajónyi élelmet. Ez Katet juttatta az eszembe, vissza kellene már érnie a szállítási tervekkel – mi a fene tartja vissza? És most mindjárt túl kell élnem egy interjút az akaratos Miss Hale-al a WSU diákmagazinja számára. Mi a faszért egyeztem bele? Gyűlölöm az interjúkat, ostoba kérdések ostoba tájékozatlan bárgyú idiótáktól. Megcsördült a telefon.
„Igen” – förmedtem rá ingerülten.
„Miss Isabella Swan van itt, hogy találkozzon önnel, Mr Cullen.”
„Swan? Rosalie Hale-t várom.”
„Miss Isabella Swan az, aki jött, Uram.”
„Engedje be.”
Nos, nos. Miss Hale elérhetetlen. Ismerem az apját, Alec-et, a Hale Media tulajdonosa – volt már üzleti kapcsolatunk alkalmanként. Agyafúrt üzletember és racionális emberi lény. Ezzel az interjúval kedvezek neki. Nem nagyon érdekel, hogy a lánya mennyire hasonlít rá. Az ajtónál levő mozgolódás zökkentett ki a gondolatmenetemből, ahogy egy hosszú gesztenyebarna hajból, sápadt combokból és barna csizmákból álló forgatag esett be fejjel előre az irodámba. Vissza kellett fojtanom az ösztönösen felbuggyanó röhögésemet, ahogy odasiettem a szegény lányhoz és segítettem neki lábra állni. Meleg, barna , összezavarodott tekintet találkozott az enyémmel – és megállított útközben. A legkülönlegesebb mély titkot rejtő színű szemek voltak és a kíváncsiságom azonnal felhorgadt: milyen titkot rejtegethetnek? A lány elpirult arca ártatlan halványrózsaszínű volt, és hirtelen az foglalkoztatott, vajon az egész bőre ilyen hibátlan-e, és milyen rózsaszín lenne, ha egy pálca ütése melegítené fel? Basszus. Megállítottam gondolataim öntörvényűségét, megriadva azok irányától - ez a lány nagyon fiatal.
Rám tátotta a száját, és alig álltam meg, hogy ne forgassam a szemeimet. Igen, igen a szépség csak látszólagos, baby. Nem hiszem, hogy jó lenne neked, ha mélyebben megismernél.
Showtime, Edward – na gyerünk, mulassunk egy kicsit.
„Miss Hale? Edward Cullen vagyok. Jól érzi magát? Kérem, foglaljon helyet.
Na, újra elpirult. Igazán mutatós a maga esetlen módján – apró, sápadt, hatalmas hajtömeggel, amit alig tart meg a hajgumija. Vajon hogy mutatna, ha leeresztené vékony meztelen vállaira? Cullen! Mégis mit gondolsz, hova vezetnek a gondolataid? Kinyújtottam a kezem. Elsuttogott egy bocsánatkérést és apró kezét a kezembe rakta. Bőre tapintása hűvös és lágy volt, de kézfogása meglepően erős.
„Miss. Hale…..öööö… rosszul érzi magát, így engem küldött. Remélem, nem bánja Mr. Cullen.” – hangja halk, egy bizonytalan dallamossággal, és szaporán pislogott, hosszú szempillái röpdöstek azok fölött a sötét, sötét szemek fölött. Képtelenül arra, hogy elfojtsam a vidámságot a hangomban, ahogy felidéztem kevéssé illedelmes belépőjét szobámba, megkérdeztem, ki is akkor ő.
„Isabella Swan. Angol szakos vagyok Rose-al, ööö Rosalie-val… akarom mondani Miss Hale-lel a Washington Állami Egyetemen.”
Ideges, szégyenlős, könyvmoly típus, eh? Olyan is. Öltözéke ijesztő volt. Teljesen elrejtette az alakját az alá az egyenes vonalú pulóver alá. Hogy lehet ez a fiatal lány újságíró? Egy csepp magabiztosság sem szorult belé. Bájosan izgatott, szelíd, enyhén alázatos. Milyen érdekes gondolat. Cullen! Kissé megráztam a fejemet, bizonytalanul szórakozva helytelen gondolataimon, amelyek elcsépelt, de egyáltalán nem kívánatos úton haladtak. Zavart, hogy menyire hatással volt rám. Néhány közhelyet motyogva hellyel kínáltam és észrevettem, hogy sötét tekintete az irodában levő festményeket vizsgálja. Mielőtt meggondoltam volna, mit teszek, magyarázkodni kezdtem.
„Helyi művész. Trouton.” – mormoltam.
„Gyönyörűek. A szokásosat szokatlanul ábrázolva”- mondta álmodozóan, elveszve a kitűnő képzőművészetben. A profilja nagyon bájos – fitos orr, lágy, telt ajkak – és a szavai… Szavai a gondolataimat tükrözték – szokásosat szokatlanul. Első látásra kitűnő megállapítás – okos lány. Elmotyogtam egyetértésemet ahogy leültem vele szemben. Elővett egy gyűrött papírt és egy diktafont hatalmas táskájából, és amilyen kétbalkezes, kétszer is leejtette azt az átkozott dolgot a hülye Bauhaus kávézó asztalomra. Láthatóan soha nem csinált még ilyent. Valamilyen oknál fogva, amit nem igazán értettem, ezt az egészet elbűvölőnek találtam. Normális körülmények között az ilyen ügyetlenség felbaszott volna az egekbe, de mos muszáj volt beleharapnom a számba, hogy ne nevessek fel, és alig tudtam visszafogni magam, hogy ne segítsek neki. Egyre inkább ideges lett, és felötlött bennem, hogy javítani tudnék a motorikus mozgásán egy lovaglópálca segítségével. Megfelelően alkalmazva a legnagyobb mértékű idegességet is lehűti. A gondolat hatására jobban besüppedtem a székembe. Nyugalom fiú, állj le!
Felpillantott rám és beleharapott az alsó ajkába. Bassza meg! Az a száj! Hogy nem vettem eddig észre? Az alsó ajka duzzadt és telt , igen, szeretnék én is beleharapni.
„Bocsánat” – hebegte – „Nincs gyakorlatom ennek az izének a használatában.”
Látom, baby – gondoltam ironikusan – de most éppen nem tudom levenni a szemem a szádról.
„Csak nyugodtan, Miss Swan” – nekem is szükségem volt némi időre, hogy rendbe szedjem mocskos, eltévelyedett, teljesen magánjellegű gondolataimat. Mi a fene olyan érdekes ebben a lányban?
„Nem bánja, ha felveszem a válaszait?” –kérdezte nagyon-nagyon ártatlanul.
Majdnem elnevettem magam. Ó, kösz, baszd meg.
„Nos, miután ennyit bajolt a magnó beállításával… Most kérdezi meg?” – nem tudtam megállni, hogy ne piszkáljam. Rám pislogott azokkal a sötét őzike szemeivel, elveszett egy pillanatra. Ne legyél már állat, Cullen!
„Nem, nem bánom.” – mondtam, tekintetétől megbabonázva.
„Mondta Rose, akarom mondani, mondta Miss Hale, hogy miről is fog szólni ez a beszélgetés?”
„Igen, az önök iskolai újságjában fog megjelenni, a WSU Szemtanúban. A végzősök számában, ami arról fog szólni, hogy az idei diplomaosztó ünnepségen én adom át a diplomákat...” És, hogy mi a szarért egyeztem ez utóbbiba bele, fogalmam sincs. Sam a Személyzeti Osztályról azt mondaná, mert ez egy kitüntetés, és mert a környezettudományi osztály kutatási programjának Vancouverben publicitásra van szüksége, hogy több támogatót szerezzen a tőlem összekalapozott pénz mellé.
Miss Pirulós Swan még egyszer rám pislogott, mintha valami meglepőt mondtam volna, és kissé helytelenítően nézett rám.
Tényleg nem nézett utána semminek, mielőtt idejött erre a interjúra? Tudnia kellene, de úgy néz ki, hogy nem tudta. A gondolat lehűtött – kellemetlen, nem mintha tőle, vagy bárkitől mást várnék, akire az időmet pazarolom. Cullen, nem ismered a csajt! És hagytam a francba az izgató gondolatot, hogy jó lenne megismerni őt, jól megismerni, intimen megismerni.
„Jó… nos, van néhány kérdésem, Mr Cullen.” – és félrekotort egy megszökött hajtincset a füle mögé, kizökkentve a bosszúságomból.
„Gondoltam, hogy vannak…” - válaszoltam szárazon. Hadd szenvedjen.
Visszafogottan fészkelődött, azután úgy nézett ki, összeszedte magát. Előrehajolt, megnyomta a start gombot a diktafonon és lenézett gyűrött jegyzeteire.
„Ön nagyon fiatal, és már egy igazi birodalmat sikerült kiépítenie. Minek köszönheti a sikerét?” – visszafojtottam egy sóhajtást és a vágyamat, hogy alaposan megszidjam - jobbat is tudna ennél, nem? Micsoda hülye kérdés – nagyon kiábrándító, nem az eredetiség alfája. Előhúztam szokásos válaszomat, amit, ha megcsinálta volna házi feladatát, tudna is.
Nagyon egyszerűen fogalmazva, van néhány kivételes ember, aki nekem dolgozik. Emberek, akikben bízok – amennyire csak tudok bízni bárkiben is – és akiket jól megfizetek, de az igazság az, hogy baszottul zseniális vagyok abban, amit csinálok – olyan egyszerű, mint a gravitáció. Rosszul prosperáló cégeket vásárolok fel – rendbe teszem őket – vagy ha tényleg teljesen tönkre mentek, feldarabolom őket mint egy fadarabot és eladom a vagyonukat. Egyszerű dolog, ha tudjuk a kettő közötti különbséget – és ez mindig azokon az embereken múlik, akik üzemeltetik ezeket a cégeket. Jó szakemberekre van szükséged, és én jól meg tudom ítélni az embereket, jobban, mint bárki más.
„Lehet, csak szerencsés volt.” – mondta csendesen.
Szerencsés? Semmi szerencse nem játszott itt közre, Miss Swan. A bosszúság borzongása futott át rajtam, és a kíváncsiságom újra felébredt. Szerénynek és csendesnek látszik, de a kérdései… Senki nem kérdezte még, hogy szerencsés voltam-e. Kemény munka, emberek megszerzése – közelről figyelése, hátsó gondolatok kitalálása, ha szükséges – és ha nem felelnek meg a feladatnak, hamar megszabadulni tőlük –ez az, amit csinálok, és ebben nagyon jó vagyok. Fitogtatva műveltségemet kedvenc amerikai iparosomtól idéztem:
„Azt hiszem, Harvey Firestone mondta: Az emberi fejlődés és gyarapodás előrevitele egy vezető legnagyobb kihívása.”
„Úgy tűnik, ön az irányítás megszállottja.”
Már megint kibillentett a nyugalmamból, és majdnem felhorkantam a röhögéstől. Fogalma sincs róla – Irányítás , ez a középső nevem. Rábámultam. Mit meg nem tennék, hogy irányíthassalak, baby.
„Ó, én mindenek felett gyakorlom az irányítást, Miss Swan.” - válaszoltam szárazon.
Szemeit tágra nyitotta, arca elpirult, és már megint harapdálta a kibaszott szája szélét. Ez... felizgat. Miért? Mi a fene olyan érdekes ebben a lányban? Megpróbáltam a gondolataimat egyenesben tartani – folytatni gondolataim irányítását.
„Azonkívül mérhetetlen erőt biztosít a titkos ábrándjaid megvalósításában, ha úgy születtél, hogy ellenőrizzél minden dolgot…” – mint ahogy irányítani szeretnélek téged. A kibaszott égre, Cullen! Csak két perce ismered!
„Úgy érzi, hogy mérhetetlen ereje van ?”
Bosszúságom növekedett. Mélyen valahol úgy éreztem, hogy folyamatos kérdései ellenére, már tudja a választ. De valójában a saját, kelletlen válaszom, amit adtam neki, az bosszantott fel igazán.
„Több mint ötvenezer embert foglalkoztatok, Miss Swan. Ez, hogy úgy mondjam, ad nekem némi felelősséget. Erőt, ha úgy tetszik. Ha elhatározom, hogy többé nem érdekel a telekommunikációs üzlet és eladom - nos, akkor huszonötezer ember fog küszködni a jelzálogaik visszafizetésével körülbelül egy vagy két hónap elteltével….”
Szája tátva maradt a válaszomra. Nyelje le, Miss Swan. Éreztem, ahogy lelki egyensúlyom visszatért.
„Nincs egy bizottság, akinek köteles beszámolni?”
Gyorsan válaszoltam. Megint egy olyan dolog, amit tudnia kellene, és felhúztam a szemöldökömet.
„És érdekli valami a munkán kívül? – folytatta sietősen, felmérve a reakciómat, és megint elpirult. Megint majdnem elröhögtem magam.
„Rengeteg minden érdekel, Miss Swan.” – és nem tudtam nem vigyorogni. Óh, szeretném megmutatni, mi érdekel, baby, de valahogy úgy gondolom, nem lennél elbűvölve. Gondolataimba hívatlanul betolakodott a képe, különféle pozíciókban a játszószobámban, a kereszthez bilincselve, békaszerűen elterpeszkedve a baldachinos ágyban, áthajolva a korbács-padon. Baszd meg, Cullen! Uralkodj magadon! Basszus, már megint ez az elpirulás – olyan, mint egy védekező mechanizmus.
„Amikor nagyon keményen dolgozik, mi az, ami kikapcsolja?”
„Kikapcsol?” – vigyorogtam rá. Micsoda kifejezés! Van fogalma arról, hány cégben vagyok érdekelt? És ekkor felötlött bennem: mit csinálok, hogy kikapcsolódjak? Vitorlázok, repülök, baszok, és kiverem a szart az olyan barna hajú lányokból, mint amilyen te vagy. Szép, szabályos választ adtam neki, kihagyva a két kedvenc hobbimat.
„Sokat fektet be a termelő iparba, pontosan miért ebbe?”- kérdése visszahozott a jelenbe.
„Szeretek építeni, szeretem tudni, hogyan működnek a dolgok, mi működteti a dolgokat... hogyan kell építeni, bontani… szeretem a hajókat… mit is mondhatnék? Élelmet szállítanak a föld bármely pontjára. Miért ne szeretném?”
„Ez úgy hangzik, mintha a szíve győzne a logika és a tények felett.”
Szívem? Nekem? Az én szívem kegyetlen lett a túlvilág megismeréstől valamikor régen.
„Lehet… bár sokan vannak, akik azt mondják, nincs szívem.”
„Miért mondanák ezt?”
„Mert nagyon is jól ismernek” – mosolyodtam el szárazon. Senki nem ismer, kivéve Irinát, természetesen. Kíváncsi voltam, mit szólna, hogy a kis Miss Swan itt van. Ez a lány egyvelege az ellentmondásoknak – szerény, esetlen, kétségtelenül okos, és állatira kívánatos. Igen, elismerem – szeretném kikötözni, megostorozni és megbaszni. De ez nem fog megtörténni.
„Szóval a barátai szerint könnyű önt kiismerni?”
„Nagyon magamnak való ember vagyok, Miss Swan, és messzire elmennék, hogy megvédjem a magánéletemet. Nem gyakran adok interjút…” – teszem, amit teszek, nincs választásom.
„Miért egyezett bele ebbe a beszélgetésbe?”
„Mert az egyetem egyik támogatója vagyok… ráadásul minden célom és szándékom ellenére nem tudtam lerázni Miss Hale-t. Állandóan zaklatta a PR-osokat, és én becsülöm az ilyen kitartást.” És most kimondottan örülök, hogy te jöttél és nem Alec Hale lánya.
„A mezőgazdasági technológia is érdekli… miért fektet be abba a területbe is?”
„A pénzt nem tudjuk megenni, Miss Swan, és túl sok ember van ezen a planétán, aki nem ehet eleget.” - néztem rá közömbösen. Nincs olyan, hogy sötét múltam előkerüljön.
„Ez nagyon emberbarátian hangzik. Ez valamilyen szenvedély az ön részéről? Etetni a világ szegényeit?”
Vállat vontam. Jobb, ha blöffölsz, hogy kimássz ebből Cullen.
„Ez tisztán kemény üzlet.”
Szemöldökét összehúzta szkeptikusan és egy kis ’v’ formálódott a homlokán. Szerettem volna megcsókolni ott, aztán megdugni a száját, igen. Azt a szájat gyakorlatoztatni kell.
„Van valamilyen életfilozófiája? És ha igen, mi az?”
„Nincs semmilyen filozófiám. Inkább valamilyen vezérelvet követek, mondjuk Carneige-ét: Az az ember, akinek meg van a lehetősége az elméje teljes uralására, minden mást is birtokolhat, amire jogosultságot szerzett. Én nagyon különc ember vagyok. Szeretem a felügyeletet… önmagamon és mindenki máson körülöttem.
„Szóval, birtokolni akar dolgokat…”
Igen, baby. Téged, például. A gondolat nagyon vonzó volt. Elképzeltem a térdén állva, előttem. Cullen! Nem. Fog. Megtörténni.
„Szeretném megérdemelni, hogy birtokolhassak dolgokat, de… végül is… igen.”
Tényleg gondodat tudnám viselni.
„Úgy hangzik, mint egy igazi fogyasztó.”
Tudom, mi szeretnék fogyasztani. A szarba, új szex-szolgára van szükségem, ez lenne a bajom? Három hete, hogy Anette elment: nézzek magamra – tisztára megbolondulok, ezért a barna hajú lányért. Megpróbáltam mosolyogni és egyetérteni vele.
„Önt örökbe fogadták… milyen mélyen határozza meg, hogy ilyen ember lett?”
Mi az fasz köze van ennek az olaj árához? Éreztem, hogy megmerevedek. Micsoda hülye kérdés, ha azzal a repedt sarkú kurvával maradtam volna, valószínűleg halott lennék. Egy nem-válasz válasszal próbáltam megtéveszteni, nyugodt hangon válaszoltam. De csak tovább kérdezett, tudni akarta, hány éves vagyok. Lődd le, Cullen.
„Ehhez az adathoz bárhol hozzáférhet, Miss Swan” – mondtam komolyan, ő bűnbánóan nézett rám. Jó.
„Fel kellett áldoznia a családi életét a munkája miatt.”
„Ez nem kérdés” – vágtam vissza és haragosan néztem rá. A baszott fenébe vele!
Megint elpirult és megint rágta a szája szélét. Most tényleg meg akartam baszni a száját – akkor talán befogná végre. Volt bátorsága bocsánatot kérni.
„Fel kell áldoznia a családi életét a munkája miatt?”
Mi a fenének akarnék én egy kibaszott családot?
„Van családom. Van egy bátyám, egy nővérem és két szerető szülőm….Nem kívánom bővíteni a családomat.”
„A saját nemét kedveli, Mr. Cullen?”
Felszisszentem – nem hiszem el, hogy ezt kérdezte tőlem… a kimondatlan kérdést, ami felettem lebeg, ami a családomat is érdekli – a legnagyobb mulatságomra. Hogy merészeli? Szerettem volna kirántani a székéből, átfektetni a térdemen és kiverni belőle az életet, aztán a kezét szorosan hátrakötve megbaszni az asztalomon – ez lenne a válaszom a kérdésére. Micsoda idegesítő nőszemély! Vettem egy mély, nyugtató lélegzetet és láttam, ő is zavarba jött a saját kérdésétől. Bosszúszomjas elégtételt éreztem.
„Nem, Isabella, nem vagyok.” - felhúztam a szemöldökömet, de közömbösen néztem rá. Isabella, milyen szeretni való név. Tetszett, ahogy a nyelvemen átgördült.
„Elnézést kérek….ööö….ide volt írva” – gyorsan, idegesen igazította a haját a füle mögé.
Nem ismeri a saját kérdéseit? Talán nem is az övéi. Megkérdeztem, ittam a válaszát, tényleg nagyon mutatós. Sőt, gyönyörű.
„Ööö… nem... Rose… Miss Hale, ő írta össze a kérdéseit.”
„Együtt dolgoznak az iskolai újságnál?”
„Nem… ő a szobatársam.”
Vissza kellett fojtanom a nevetést. Nem csoda, hogy odavan a helytől. Megdörzsöltem az arcomat, ahogy megvitattam magammal, mennyire nehezítsem meg a dolgát.
„Önként vállalkozott erre az interjúra?”
És megajándékozott azzal az alázatos nézésével, sötét szemei, félősek és idegesek a reakcióm miatt. Jó tudni, hogy elbátortalanítom.
„Kényszer volt… Rose nincs jól” – mondta lágyan.
„Ez sok mindent megmagyaráz.”
Kopogtak az ajtón. Angela szakított félbe bennünket.
„Mr. Cullen, bocsásson meg a zavarásért, de két perc múlva várják.”
„Még nem fejeztük be, Angela. Kérem, mondja le a találkozót.”
Angela habozva nézett rám… megdöbbent volt. Rábámultam – Kifelé! Most! Angela sötétvörös lett. A szarba. Nem akarok még egy valakit visszafojtott könnyekkel, vagy sírva látni. De úgy tűnt, magához tért.
„Igenis, Mr. Cullen” - motyogta, ahogy kiment.
Figyelmemet visszafordítottam a szemben ülő érdekes kreatúrára.
„Hol tartottunk, Miss Swan?”
„Ööö… kérem, ne halasszon el miattam semmit.”
De most rajtam volt a sor, lássuk fel tudok-e fedni valamit azok mögött a sötét szemek mögött rejtőző titkokból.
„Többet akarok tudni magáról, Miss Swan, gondolom, ez kielégítő” - ahogy előrehajoltam felé, szemei tágra nyíltak. Ó, igen – a szokásos hatás. Jó tudni, hogy nem hagyja hidegen a sármom.
„Nincs sok tudnivaló.” – mondta, újra elpirulva. Istenem, megfélemlítettem.
„Mik a tervei a diploma után?”
Halványan megvonta a vállát.
„Még nem készítettem terveket, Mr. Cullen, csak túl akarok lenni a záróvizsgáimon.”
„Van egy nagyon jó gyakornoki programunk…”
Baszd meg. Mit akarsz ezzel, Cullen? Felrúgni az aranyszabályt – soha, de soha ne dugj az alkalmazottal? Meglepetten nézett, és megint beleharapott a szája szélébe. Iszonyúan izgató. Miért? Kényelmetlenül megmozdultam.
„Oh, észben fogom tartani” – mormolta csendesen, és egy utógondolatként hozzátette:
”Bár nem hiszem, hogy illenék ide…”
Mi a francért nem? Mi a baja a cégemmel? Rákérdeztem.
„Nos, elég nyilvánvaló, nem?”
„Nekem nem…” – mormoltam, elveszve sötét tekintetében. Megint teljesen megzavarodott és a diktafonért nyúlt. A szarba. Elmegy.
„Szeretné, ha körbevezetném?”
Gondolatban végigfutottam a délutáni programomon, semmi érdekes nem volt.
„Biztos vagyok benne, hogy ön nagyon elfoglalt, Mr. Cullen, és előttem még hosszú út áll.”
Mi? Egészen Portlandból jött? Maradnia kellene éjszakára. Biztos találnék neki helyet, ahol alhatna.
Visszamegy Portlandbe?” – gyorsan kinéztem az ablakon Pokoli dolog most vezetni, és esik az eső is.
„Nos, jobb, ha óvatosan hajt” - mi a fenéért törődök vele? Ki akar menni – és jól is teszi. Mi a francot tudnék neki felajánlani?
„Mindenre választ kapott?” - tettem hozzá, megpróbálva, hogy tovább maradjon.
„Igen uram.” – mondta halkan. A válasza letaglózott – ahogy ezt a szót kimondta, ahogy kijött azon a csinos szájon… Egy kép száguldott át a képzeletemen, hogy mit szeretnék tenni azzal a szájjal, zavarba hozott és felbosszantott. Nem történhet meg, Cullen!
„Köszönöm az interjút, Mr. Cullen.”
„A köszönet önt illeti” – válaszoltam őszintén. Régen voltam elbűvölve ennyire bárki által – vagy ennyire felizgatva bármikor is. A gondolat felkavaró volt, és a csábító elképzelés róla, megkötözve és vágyakozva, megint megtámadta a tudatomat.
Felállt. Tükrözve mozdulatait, kinyújtottam a kezemet, vágyva, hogy megérintsem a bőrét.
„Amíg újra találkozunk, Miss Swan.” – mormoltam, halkan, és apró kezét a kezembe tette. Ekkor furcsa érzés csapott meg. Igen – akarom ezt a lányt – leginkább a játékszobámban.
Nagyot nyeltem, megpróbáltam visszaszorítani az érintése által kiváltott fizikai reakciómat.
„Mr. Cullen” – bólintott, kivette a kezét a kezemből és az ajtó felé ment.
A szarba. Nem engedhetem el csak így. Nyilvánvaló, hogy ki akar jutni, amilyen gyorsan csak lehet. Irritáció és inspiráció együttes érzése csapott meg.
„Csak biztosítom, hogy gond nélkül átjusson az ajtón, Miss Swan.”
Erre a célzásra megint elöntötte az a csodás rózsaszín pirulás – és én megint kíváncsi lettem, milyen lenne, ha egy pálca csapásai pirosítanák meg a bőrét.
„Nos, nagyon figyelmes” – csattant fel.
Miss Swan tud harapni! Ahogy kifelé ment, vigyorogtam mögötte, és követtem. Angela és Jessica meglepetten néztek fel. Igen, igen – csak kikísérem a lányt.
„Van kabátja?” – kérdeztem.
„Igen.”
Ránéztem Jessicára, aki azonnal ugrott és visszatért a tengerkék kabáttal. Istenem, ennek a nőnek jobban kellene öltözködnie. Elvettem a kabátot Jessicától, újból meglepve ezzel a cselekedettel, és az ’én csinálom’ tekintetemmel. Miss Swan-ra segítettem a kabátot – bár, ha rajtam múlott volna, inkább levetkőztetem, mint felöltöztetem. Ahogy felsegítettem vékony vállára a kabátot, finoman megérintettem bőrét és ő mozdulatlanná vált az érintésemtől. Igen, hatással vagyok rá – és én nevetséges módon megörültem ennek a gondolatnak. Kikísértem a lifthez , megnyomtam a hívógombot, ő izegve-mozogva állt mellettem. Óh, hogy meg tudnálak állítani, baby. Az ajtó kinyílt, ő besiklott, arccal felém fordult.
„Isabella” – mormoltam búcsúzóul.
„Edward” – válaszolt, ahogy a liftajtó bezáródott. A nevemet hallani a szájából furcsa és ismeretlen érzés volt – de pokolian szexi. Nos, bassza meg. Mi volt ez? Többet akarok tudni erről a lányról.
„Angela” – morrantam, ahogy visszafelé mentem az irodámba. „Hívja most rögtön Jenkset.”
Ahogy az asztalomhoz ültem várva a telefonra, rábámultam a festményekre. És Miss Swan szavai hangzottak fel bennem: ’A szokásosat szokatlanul ábrázolva’. Könnyen beszélhetett volna magáról is.
Felcsörrent a telefon.
„Jenks, háttérinformációra van szükségem.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése