„Kész vagy?” –kérdezte Edward a folyosóra nyíló ajtónál állva.
Határozatlanul bólintottam.. Elővette távolságtartó, udvarias, merev személyiségét, álarca visszakerült és látványos volt. Egy bőr utazótáska volt nála. Miért van rá szüksége? Talán Portlandban marad… aztán eszembe jutott a diplomaosztás. Oh, igen… Ott lesz csütörtökön.
Fekete bőr zakó volt rajta… egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy multi-multi-milliomos-billiomos- milyenillomos ezekben a ruhákban. Úgy nézett ki, mint aki nem jó helyen van… inkább nézett ki egy rossz természetű rock sztárnak vagy egy macskajárású modellnek… Elfojtottam egy sóhajt, azt kívánva, legalább tizedannyira lennék nyugodt, mint ő. Legalábbis nyugodtnak látszott.
Taylor a háttérben várakozott.
„Akkor holnap” – mondta Edward Taylornak, aki erre biccentett.
„Igen, uram. Melyik autót viszi, uram?”
Edward röviden rám pillantott.
„Az R8-at.”
„Jó utazást, uram. Önnek is Miss Swan” – nézett rám kedvesen Taylor, és úgy éreztem van némi rejtett sajnálat a tekintete mélyén.
Nem kétséges, azt gondolta, hogy megadtam magam Mr Cullen gyanús szexuális szokásainak. Nos, még nem… még csak a kivételes szexuális szokásainak… vagy talán csak azoknak, amik mások számára természetesek. Elmélyedtem a gondolatban, nincs is összehasonlítási alapom… és nem kérdezhetem meg Rose-t, és ez olyan dolog, amiért Edwardot okolhatom. Teljesen természetes dolog, hogy beszélnék ezekről a dolgokról valakivel – de nem beszélhetek Edwarddal, ha egyik percben nagyon nyitott, a másikban meg magába zárkózik.
Taylor nyitva tartotta az ajtót, és átengedett bennünket. Edward hívta a liftet.
„Mi a baj, Isabella?” – kérdezte.
Honnan tudja, hogy rágom magam valamin? Felém nyújtotta a kezét és felemelte az államat.
„Hagyd abba a szád szélének rágását, vagy itt duglak meg a liftben… és nem fog érdekelni, hogy ki száll még be hozzánk.”
Elvörösödtem… de a szája szegletében mosoly bujkált, úgy nézett ki, hogy jobb kedve lett.
„Edward, van egy problémám.”
„Oh” – és teljes figyelmét élvezhettem.
A lift megérkezett. Beszálltunk, és Edward megnyomta a Garázs gombot.
„Nos” – megint elöntött a pír… hogy fogalmazzak?
„Beszélnem kell Rose-val. Sok kérdésem van… a szexről… és te igen érintett vagy. Ha te azt akarod, hogy mindezekben a dolgokban részt vegyek… honnan tudhatnám…?” – tartottam egy kis szünetet, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat.
„Csak nincs semmilyen tapasztalatom.”
Megforgatta a szemeit.
„Beszélj vele, ha szükséged van rá” – és dühösnek látszott..
„Csak győződj meg róla, hogy nem mond el semmit Emmetnek.”
Dühbe gurultam gyanúsító célzása miatt… Rose nem olyan.
„Nem fogja elmondani… és én sem fogok neked semmit elmondani abból, amit Emmetről mesél nekem – már ha mond valamit is” – tettem hozzá gyorsan.
„Nos, a különbség csak annyi, hogy én nem is akarok tudni az ő szexuális életéről” – morogta Edward szárazan.
„Emmett… nos ő egy indiszkrét, kíváncsi vadállat. De csak arról beszélhetsz Rosa-val, amit eddig csináltunk…” – figyelmeztetett.
„Valószínűleg leszedné a tökeimet, ha tudná, mit akarok még veled” – tette hozzá, nagyon csendesen, mintha nem akarta volna, hogy halljam.
„Oké” – értettem lelkesen egyet, és elégedetten mosolyogtam rá. A lehetőség, hogy Rose leszedi Edward tökeit, na ez nem olyan valami, ahol ott szeretnék lenni…
Elhúzta a száját és megrázta a fejét.
„Minél hamarabb megkapom a beleegyezésedet, annál jobb.. és akkor befejezhetjük” – motyogta.
„Befejezni? Mit?”
„Hogy dacolsz velem…” – hajolt le, megfogta az államat és egy gyors, lágy puszit nyomott a számra. A liftajtó kinyílt, megragadta a kezemet és kivonszolt a garázsba.
Én… dacolok vele?… hogyan?
A lift melletti részhez vezetett. Egy Mercedes terepjárót néztem, de a csilli-villi fekete sportos darab volt az, ami csipogott és villogott, ahogy a kulcsát elővette. Egy olyan autó volt, amihez hosszú, vékony lábú szőkék tartoznak, és nem viselnek egyebet, mint egy selyemsálat, a kocsitetőn terpeszkedve.
„Csinos autó…” – morogtam szárazon.
Rám villantotta a szemét… és vigyorgott.
„Tudom.” – mondta és egy tűnő pillanatra visszatért az édes, fiatal, gondtalan Edward. Látványa megmelengette a szívemet. Izgatottnak látszott… Fiúk és az ő játékaik. Megforgattam a szemeimet, de nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Kinyitotta nekem az ajtót, én meg bemásztam… de alacsony. Könnyedén megkerülte az autót és elegánsan behajtogatta magát mellém… hogy csinálta?
„Szóval, milyen autó ez?”
„Ez egy Audi R8 Spider. Szép nap van… leereszthetjük a tetőt. Van egy baseball sapka valahol… vagyis kettőnek kéne lennie.” – mutatott a kesztyűtartó felé.
„És napszemüveg, ha gondolod.”
Beindította az autót és a motor felmordult alattunk. Székeink mögötti helyre tette a táskáját, megnyomott egy gombot, és a tető lassan lehúzódott. Egy gomb megpöccintése után Bruce Springsteen hangzott fel körülöttünk…
„Szeretem Bruce-t” – vigyorgott rám és kihajtott a kocsival a parkolóból, ki a ragyogó seattle-i májusba. Benyúltam a kesztyűtartóba és előhalásztam a baseball sapkákat… Mariners… talán szereti a baseballt? Az egyik sapkát neki adtam, feltette. A másikat én tettem a fejemre, a hátulján lévő résen áthúztam a lófarkamat és lehajtottam a sildjét.
Az emberek megbámultak bennünket… Egy pillanatig azt gondoltam, Edwardot nézik… azután egy paranoiás gondolat szerint engem bámultak, mert mindenki tudja, hogy mit műveltem az elmúlt tizenkét órában… végül rájöttem, csak az autót bámulják. Edward mintha megfeledkezett volna mindenről… Nem volt nagy forgalom és hamarosan az I5-ös úton haladtunk, dél felé. A szél a hajunkba kapott. Bruce énekelt… Mondd meg nekem, baby, jó-e hozzád ő… meg tudja-e adni neked, amit én… én többet tudok adni neked. Elpirultam, ahogy a szöveget hallgattam. Edward átnézett… a Ray Ban-jén keresztül… nem láthattam a szemein, hogy mit gondol. Szája gyengén megremegett, kezét rátette és gyengéden megszorította a térdemet. Elakadt a lélegzetem.
„Éhes vagy?” – kérdezte.
Nem ételre…
„Nem igazán.”
Száját megint penge vékonyra szorította.
„Enned kell Isabella” – szidott.
„Tudok egy jó helyet Olympia közelében. Ott megállunk” – szorította meg újra a térdemet, aztán visszatette a kezét a kormányra. Lábát meg a gázpedálra nyomta. Apám, ez az autó tud menni!
A vendéglő meghitt hangulatú volt… egy fából épített kastély az erdő közepén. A berendezése egyszerű, találomra összeválogatott székek és asztalok tarkán szőtt pamutterítőkkel, a vázákban vadvirággal. Barbár konyha, hirdette a felirat az ajtó felett.
„Nem voltam itt egy ideje. Nem lehet választani – abból főznek, amihez hozzájutnak, vagy amit összegyűjtenek…” – húzta fel a szemöldökét tettetett borzadállyal. Elnevettem magam.
A pincérlány felvette az italrendelést.
„Két pohár Pinot Grigio” – mondta Edward határozottan. Dühösen néztem rá.
„Mi van?” – csattant fel.
„Diétás kólát kértem volna...” – suttogtam.
Szúrósan nézett rám zöld szemével.
„Higgy nekem… a Pinot Grigiójuk kiváló… jól illek az ételhez, bármit is adnak.”
És rám mosolygott, igézően, fejét félrebiccentve, féloldalas mosollyal… a gyomrom összeszorult… és nem tudtam mást tenni, mint visszatükrözni ragyogó mosolyát.
„Az anyámnak tetszettél” – mondta tárgyilagosan.
„Tényleg?”
„Oh, igen… mindig azt hitte rólam, hogy buzi vagyok.”
Leesett az állam. Ez a kérdés felmerült…az interjú során… oh, ne… bármire, csak erre a kérdésre ne kelljen emlékeznem. Elvörösödtem.
„Miből gondolta, hogy buzi vagy?” – suttogtam.
„Mert még sosem látott lány társaságában.”
„Oh… eggyel sem találkozott a tizenötből?”
Rám vigyorgott.
„Emlékszel a számra. Nem… eggyel sem a tizenötből.”
„Oh…”
„Tudod Isabella, ez a hétvége az első alkalmak hétvégéje volt számomra is” – mondta csendesen.
„Oh…”
„Soha nem aludtam együtt senkivel, soha nem szexeltem az ágyamban senkivel, nem vittem Echo Charlie-val egy lányt sem, nem mutattam be egy nőt sem az anyámnak. Mit teszel velem?”- égetett a tekintete… elbűvölő smaragd tekintete. Pillantása megakasztotta a lélegzetemet.
A pincérlány megérkezett a két pohár borral. Belekortyoltam… Megnyílik előttem, vagy csak beszélget velem, közömbösen megállapítva a dolgokat?
„Nagyon élveztem a hétvégét” – mormoltam.
Élesen pillantott rám megint.
„Ne rágd a szád szélét” – mordult.
„Én is” – tette hozzá.
„Mi a vanília szex?” – kérdeztem az első dolgot, ami eszembe jutott… próbáltam magam elszakítani égő, szexi nézésétől. Rám nevetett.
„Csak a normál szex, Isabella. Semmi játék, semmi extra… tudod… nos, most még nem igazán tudod, de ezt jelenti.”
„Oh…” – azt gondoltam, ez a csokoládéval bevont kemény szex, amit mi művelünk, megfejelve tejszínhabos meggyel. De honnan is tudhatnám!
A pincérlány kihozta a levesünket. Mindketten kételkedve bámultuk a tányérban levő valamit.
„Csalánleves” – közölte a pincérlány, mielőtt hátat fordítva elviharzott a konyha felé. Óvatosan belekóstoltam. Ízletes volt. Edwarddal egyszerre néztünk egymásra megkönnyebbülten.
Vihogtam. Edward félrebiccentette a fejét.
„Ez nagyon kedves hang…” – mormolta és belekanalazott a levesébe.
„Miért nem szexeltél még soha hagyományos módon?…Mindig úgy csináltad…ahogy most?” – kérdeztem kissé fondorlatosan.
Lassan bólintott.
„Leginkább…” – válaszolta óvatosan. Elgondolkodott egy pillanatra, úgy nézett ki, mintha valamin vívódna… felnézett rám, a döntés megszületett.
„Anyám egyik barátnője csábított el, amikor tizenöt éves voltam.”
„Oh…” – szent szar, olyan fiatalon…
„Nagyon különleges ízlése van. A szex-szolgája voltam hat éven át” – vonta meg Edward a vállát.
„Oh…” – álltak meg gondolataim, döbbenten beismerésétől.
„Szóval, tudom, hogy mivel jár ez az egész, Isabella.” – izzottak fel szemei.
Rábámultam… képtelenül arra, hogy megszólaljak… még kisördögöm is csendben maradt.
„Nem a szokványos módon ismerkedtem meg a szexszel.”
A kíváncsiságom legyőzött…
„Szóval, soha nem randiztál az egyetemen?”
Megrázta a fejét.
„Nem…”
A pincérnő megzavart egy pillanatra bennünket, összeszedte a tányérjainkat.
„Miért?”
„Tényleg tudni akarod?” – mosolygott rám keserűen.
„Igen.”
„Nem akartam. Ő mindent megadott, amire szükségem volt. És azon kívül… a szart is kiverte belőlem” – és az emlék hatására bájosan mosolygott.
Oh, ez elég sok információ… de nekem több kellett.
„Szóval, anyád barátnője volt… hány éves volt?”
Rám vigyorgott.
„Elég öreg volt ahhoz, hogy jobban tudjon mindent.”
„Még mindig találkozgatsz vele?”
„Néha.”
„Még mindig… ööö?” – pirultam el.
„Nem. Nagyon jó barátom.” – mosolygott elnézően rám.
„Oh. És anyád tud róla ?”
Rám nézett, egy olyan ne légy már bolond nézéssel.
„Természetesen nem.”
A pincérlány őzhússal tért vissza, de az én étvágyam teljesen elmúlt. Micsoda felfedezés… Edward mint szex-szolga… szent szar. Nagyot kortyoltam a Pinot Grigiómból – természetesen igaza volt, tényleg szenzációs a bor. Elég sok gondolkodni valót kaptam… majd ha egyedül leszek, nem zavartatva általa… az ő mindent uraló kisugárzása által. Tiszta Alfa Hím… Nos, ezt valahogy fel kell dolgoznom. Edward tudja, hogy mit jelent ez az egész.
„És egész idő alatt…?” – tanácstalan voltam.
„Nos, igen, bár nem mindig találkoztunk. Bonyolult… volt. Elvégre nekem ott volt a középiskola és az egyetem. Egyél, Isabella.”
„Tényleg nem vagyok éhes, Edward.” – csak jár az agyam a közléseidtől. Arca grimaszba rándult.
„Egyél” – mondta halkan, túl halkan.
Rábámultam... ez a férfi… szexuálisan elnyomott felnőttként… a hangja túl fenyegető.
„Adj egy percet” – feleltem én is halkan.
Pislogott egy kis ideig…
„Rendben…” – morogta és folytatta az étkezést.
Ilyen lesz, ha a kapcsolatunk úgy alakul, ahogy ő szeretné, mindig parancsolgat nekem. Összehúztam a szemöldökömet.
Akarom én ezt?
A késemért és villámért nyúltam és óvatosan szeltem az őzhúsból. Nagyon ízletes volt.
„Így fog működni … khm… a kapcsolatunk? Mindig parancsolgatsz majd?” – suttogtam. Nem tudtam rávenni magam, hogy ránézzek.
„Igen” – nyelt egyet.
„Értem.”
„Sőt, mi több, szeretnéd, hogy azt tegyem…” – tette hozzá lágyan.
Határozottan kétségbe vonom… vágtam még egy szeletet az őzből és a számhoz emeltem…
„Ez nagy elhatározás” – motyogtam, és bekaptam a falatot.
„Igen, az…” – csukta le a szemét félig.
„Isabella, a kedved szerint kell cselekedned. Nézz utána, olvasd el a szerződést – boldog leszek, ha tárgyalunk róla bármilyen formában. Portlandban leszek péntekig, ha beszélni akarsz róla addig. Hívj fel – lehet, együtt vacsorázhatunk – mondjuk szerdán. Tényleg szeretném, ha működne ez a dolog köztünk. Tulajdonképpen soha nem akartam semmit sem jobban, mint ezt” – ontotta rám a szavakat.
Belenéztem a szemébe – őszinteséget tükröztek, égtek az őszinte vágytól. És ez az, amit alapjában véve nem tudtam felfogni. Miért én? Miért nem a tizenöt közül valamelyik…? Én leszek a … tizenhatos számú… a tizenhatodik a sok közül?
„Mi történt a tizenöttel?” – buggyan ki belőlem a kérdés.
Úgy nézett ki, mint aki hirtelen lemond valamiről… kissé megrázta a fejét.
„Különböző okok miatt… röviden összefoglalva…” – szünetet tartott, mint aki keresi a szavakat.
„Nem illettünk össze” – vont vállat.
„És úgy gondolod, lehet… ööö, hogy én összeillek veled?”
„Igen.”
„Szóval, akkor… nem találkozol velük többé?”
„Nem Isabella, nem. Monogám kapcsolataim vannak.”
Oh… ez valami új.
„Értem…”
„Nézz utána, Isabella.”
Letettem a kést és a villát. Képtelen voltam többet enni.
„Ennyi? Ennyit akarsz enni?”
Bólintottam. Rám fintorgott, de inkább nem mondott semmit. A megkönnyebbüléstől sóhajtottam egy rövidet. A gyomrom háborgott ettől a sok új információtól, és egy kicsit mintha becsíptem volna a bortól. Néztem, ahogy letakarít mindent a tányérjáról. Annyit eszik mint egy ló. Biztos edz, vagy valami hasonló, hogy ilyen jó formában maradjon, amiben van. Az emlékkép, ahogy a pizsamanadrágja állt a csípőjén, hirtelen felbukkant előttem… teljesen felkavart. Kényelmetlenül fészkelődtem. Felnézett rám, én meg elvörösödtem.
„Bármit megadnék, csak tudnám mire gondolsz ebben a pillanatban” – morogta.
Még vörösebb lettem. Rám mosolygott, azzal a gonosz mosolyával.
„Kitalálom” – kötekedett velem gyengéden.
„Örülök, hogy nem tudsz olvasni a gondolataimban.”
„A gondolataidban nem Isabella, de a tested – az, amit egész jól megismertem tegnap óta.”
A hangja nagyon sokatmondó volt. Hogy tud ilyen gyorsan egyik hangulatból átkerülni a másikba? Nagyon szeszélyes… Nehéz vele összhangban maradni.
Intett a pincérlánynak és a számlát kérte. Amikor végre fizetett, újból rám nézett.
„Gyere…”
Kinyújtotta a kezét felém és én megfogtam. Visszavezetett a kocsihoz. Ez az érintés… kéz a kézben… ez nagyon váratlan dolog volt tőle, olyan normális, olyan emberi… Nem tudtam összeegyeztetni magamban ezt a hétköznapi, gondoskodó gesztust azzal, amit abban a szobában… tenni akar… a Fájdalom Vörös Szobájában. Mindketten hallgattunk, amíg Olympiából Vancouverbe értünk, elvesztünk saját gondolatainkban. Amikor megállt a lakásom előtt, délután öt óra volt. A villany égett – Rose otthon volt. Nem kétséges, pakol, kivéve, ha Emmett még itt van. Edward leállította a motort, én meg ráeszméltem, hogy itt kell hagynom…
„Be akarsz jönni?” – kérdeztem óvatosan. Nem akartam, hogy elmenjen. Meg akartam hosszabbítani az együtt töltött időt.
„Nem. Dolgoznom kell” – mondta egyszerűen, engem nézve. Arca kifejezéstelen volt. Lebámultam összefűzött ujjaimra. Teljesen elérzékenyültem. Elmegy…
Átnyúlt hozzám, egyik kezemet megfogta, lassan a szájához emelte. Gyengéden megcsókolta a kezem fejét… milyen ódivatú, kedves gesztus. A szívem a számba ugrott.
„Köszönöm ezt a hétvégét Isabella. Ez … tökéletes volt. Szerdán? Elmegyek érted ha végzel a munkával…vagy máshová?” – mondta lágyan.
„Szerda” - suttogtam.
Újra megcsókolta a kezem és óvatosan visszatette az ölembe. Kiszállt az autóból, átjött az én oldalamra, kinyitotta az ajtómat. Miért érezem magam hirtelen reményvesztettnek? Gombóc formálódott a torkomban… nem szabad így látnia… mosolyt erőltettem az arcomra.
Kikapaszkodtam, és felemelt fejjel mentem a járdán… tudva, hogy szembe kell néznem Rose-al, az aggódó Rose-al… Félúton visszafordultam és ránéztem Edwardra. Fel a fejjel Swan… biztattam magam.
„Oh… apropó – a te alsóneműd van rajtam.”
Leesett az álla… a megdöbbenéstől. Micsoda reakció! A kedvem felderült egyből és beszökelltem a házba… legszívesebben felugrottam és belebokszoltam volna a levegőbe… Igggen! Benső Istennőm izgatott lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése