Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2011. szeptember 30., péntek

Ötvenkettedik fejezet


Megfogtam a kilincset magam mögött, és rövid időre nekidőltem az ajtónak. Hova menjek? Elfussak…? Maradjak? Nagyon dühös voltam… mérges, keserű könnyek folytak végig az arcomon, ádázul töröltem le őket. Csak össze akartam kuporodni… Összekuporodni és összeszedni magam valahogy… meggyógyítani összeomlott önbecsülésemet. Hogy lehettem ilyen hülye? Persze, hogy fájt. Óvatosan megmasszíroztam a fenekem…. aaah! Érzékeny. Hova menjek? Nem a szobájába… Az én szobámba, vagy legalábbis amelyik az enyém lett volna… nem, az enyém… volt az enyém. Ezért akarta, hogy megtartsam. Tudta, hogy szükségem lesz arra, hogy távol legyek tőle.
Mereven elindultam a szoba irányába, tudva, Edward követhet.
Még mindig sötét volt a hálószobában, a hajnal még csak derengett a látóhatáron. Esetlenül bemásztam az ágyba, óvakodva attól, hogy ráüljek sajgó, érzékeny fenekemre. Magamon hagytam a köpenyt, beleburkolóztam összekuporodtam, aztán… igazán szabadjára engedtem fájdalmamat – keservesen zokogtam a párnámba.
Mégis mit gondoltam? Miért engedtem, hogy ezt tegye velem? Én akartam megismerni a sötét oldalát, mennyire rossz tud lenni – de ez túl sötét nekem, nem tudom folytatni…
És ő ezt akarja, ebből nyeri az energiát… Micsoda hajmeresztő felfedezés! Azért, hogy objektív legyek, ő figyelmeztetett, nem egyszer, hanem újból és újból… hogy nem szokványos férfi, vannak szükségletei, amit nem biztos, hogy ki tudok elégíteni… erre most rádöbbenhettem. Nem akarom, hogy valaha is megüssön így, mint most… soha. Arra a néhány alkalomra gondoltam, amikor már megütött, és hogy milyen enyhe volt akkor hozzám… elég lenne az neki? Még kétségbeesettebben zokogtam a párnába. El fogom őt veszíteni… nem akar majd velem lenni, ha ezt nem tudom neki megadni… Miért, miért, miért kellett nekem beleszeretni Fifty-be… miért? Miért nem tudom szeretni Jake-t, vagy Mike Newton-t, vagy bárki mást… aki olyan, mint én?
Oh… a tekintete, amikor eljöttem… nagyon kegyetlen voltam… sokkban voltam a vadságától… meg fog nekem bocsátani… meg fog nekem bocsátani? Gondolataim zavarosak, kuszák voltak… erősen visszhangoztak a fejemben. Kisördögöm szomorúan rázta a fejét, benső istennőm bujdokolt. Oh, ez lelkem sötét reggele… nagyon egyedül éreztem magam… anyámat akartam. Eszembe jutottak reptéri búcsúszavai.
Kövesd a szívedet, drágám, és kérlek, kérlek – próbáld meg nem túlbonyolítani a dolgokat. Relaxálj és élvezd… nagyon fiatal vagy szívem, sok időd van tapasztalatot szerezni, csak hagyd a dolgokat megtörténni. Mindenből a legjobbat érdemled.
Követtem a szívemet, és most van egy sajgó fenekem és összetört a lelkem, amit ezért kaptam. Mennem kell… ez az egész… el kell mennem… Edward nem jó nekem és én sem vagyok jó neki. Hogy is működhetne ez közöttünk? És a gondolat, hogy nem fogom látni őt, megint majdnem megfojtott… az én Ötvenszeresen Elátkozottamat.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Oh, ne – Edward itt van. Valamit letett az éjjeliszekrényre az ágy megmozdult a súlya alatt, ahogy mellém feküdt.
„Nyugodj meg” – lehelte. Az ágy másik végébe akartam húzódni tőle, de bénultan feküdtem. Nem tudtam mozdulni, mereven feküdtem, de nem törődtem bele.
„Ne küzdj ellenem, kérlek, Bella” – suttogta és magához húzott, orrát a hajamba fúrta, megcsókolta a nyakamat.
„Ne utálj” – suttogta a bőrömbe, hangja fájóan szomorú volt. A szívem összeszorult és a zokogás újból rám tört. Tovább csókolgatott lágyan, gyengéden, de tartózkodó és óvatos maradtam.
Így feküdtünk… hosszú ideig, egy szót sem szólva. Csak ölelt… nagyon lassan ellazultam… abbahagytam a sírást. A hajnal megérkezett és el is múlt, a lágy fények egyre világosabbak lettek, ahogy a nap haladt előre… és még mindig csendesen feküdtünk.
„Hoztam fájdalomcsillapítót és árnika kenőcsöt” – mondta hosszú idő elteltével.
Nagyon lassan megfordultam a karjai között, hogy szembe kerüljek vele. Fejemet a karján nyugtattam… Szeme ragyogó zöld volt és óvatos.
Gyönyörű arcát tanulmányoztam. Ami semmit nem árult el, de szemeit továbbra is rám szegezte, alig pislogott. Oh…eszméletlenül jól néz ki… mennyire rövid idő kellett ahhoz, hogy ilyen nagyon sokat jelentsen nekem… felemeltem a kezem, megsimogattam az arcát, végigfuttattam ujjaimat borostáján. Becsukta a szemét és kicsit sóhajtott.
„Sajnálom” – suttogtam.
Kinyitotta a szemét és nyugtalanul nézett rám.
„Mit?”
„Azt, amit mondtam.”
„Semmi olyant nem mondtál, amit ne tudnék” – szemei ellágyultak… a megkönnyebbüléstől.
„Sajnálom, hogy bántottalak.”
Vállat vontam.
„Én kértelek.” – és tudtam… tudtam… nagyot nyeltem… és kijött belőlem… el kellett mondanom, ami a szívemet nyomta.
„Nem hiszem, hogy tudnék az lenni, amit te szeretnél, hogy legyek” – suttogtam.
Szemeit tágabbra nyitotta… pislogott… és a félelem visszatért arcára.
„Te mindaz vagy, amit szeretnék, hogy legyél.”
Mi van?
„Nem értem. Nem vagyok engedelmes… és olyan biztos lehetsz benne, mint a halálban, hogy nem fogom megengedni, hogy még egyszer ezt tegyed velem. És neked erre van szükséged, azt mondtad.”
Újra becsukta a szemét, ezernyi érzelem száguldott át arcán.
Amikor újra kinyitotta, arca rideg volt… oh, ne…
„Igazad van. El kellett volna, hogy engedjelek. Nem vagyok jó hatással rád. ”
A minden szőrszálam égnek állt a félelemtől és a világ kicsúszott alólam… ásító mély sötétségbe zuhantam… oh, ne
„Nem akarok elmenni…” – suttogtam. Bassza meg – ez az. játssz vagy fizess… a könnyeim újra potyogtak.
„Én sem akarom, hogy elmenj” – suttogta ő is, hangja rekedt volt. Megsimogatta az arcomat, hüvelykujjával letörölte könnyeimet.
„Mióta veled találkoztam, azóta élek” – ujja ajkamat simította körbe.
„Én is” – suttogtam – „beléd szerettem, Edward.”
Szemei tágra nyíltak… telve hamisítatlan tömény félelemmel.
„Ne…” – lehelte, mintha kiszorítottam volna a lélegzetet belőle. 
Oh, ne…
„Nem szerethetsz belém, Bella… ne… ez rossz.” – borzadt el.
„Rossz? Miért rossz?”
„Csak nézz magadra… Nem tudlak boldoggá tenni” – hallottam a gyötrődést a hangjában.
„De, boldoggá teszel.” – komorodtam el.
„Nem akkor, amikor azt teszem, amit én szeretnék tenni.”
Bassza meg… tényleg ez van. Ez, röviden összefoglalva... nem illünk össze… és minden szerencsétlen eddigi alárendelt lány eszembe jutott.
„Ezen nem fogunk túllépni soha, ugye?”- suttogtam.
Komoran rázta a fejét.
Becsuktam a szemem. Képtelen voltam ránézni.
„Hát… akkor talán jobb, ha megyek” – mormoltam, és összerándultam, ahogy felültem.
„Ne, ne menj” – pánik hallatszott a hangjában.
„Nincs értelme, hogy maradjak.”
Hirtelen fáradtnak éreztem magam… igazán, hulla fáradtnak… és menni akartam. Most. Felkeltem, Edward követett.
„Fel akarok öltözni. Szeretnék egyedül maradni” – mondtam, és meglepett mennyire egykedvű, üres volt a hangom. Otthagytam a hálószobában Edwardot.
Lementem a nappaliba, körülnéztem, visszagondolva, hogy néhány órával ezelőtt a zongoránál ültünk és Edward vállán pihentettem a fejem. Sok minden történt azóta…
Ki kellet nyíljon a szemem, hogy megláthassam perverzitásának mélységét, és megtudjam, képtelen a szerelemre – se adni, se kapni nem tud… legmélyebb félelmeim váltak valóra. És különös… de felszabadító érzés volt. A fájdalmas az volt, hogy nem akartam beismerni… érzéktelen voltam… Mintha kiléptem volna a saját testemből, és mint egy külső közömbös szemlélő nézném a dráma lefolyását.
Gyorsan megzuhanyoztam és módszeresen csak az előttem levő pillanatra gondoltam… most szorítsd meg a tusfürdő dobozát… tedd vissza a polcra… dörzsöld meg a mosdókendővel az arcod, a vállad… és így tovább. Egyszerű, mechanikus mozdulatok, amelyek egyszerű, mechanikus gondolatokat kívánnak. Befejeztem a tusolást – és mivel nem mostam meg a hajam, gyorsan meg tudtam törölközni – és felöltöztem a fürdőszobában. A farmer dörzsölte a fenekemet, de igazán őszintén örültem a fájdalomnak, mert elszakította gondolataimat attól, hogy mi történt meghasadt, darabokra hullott szívemmel.
Előrehajoltam, hogy becsukjam a táskámat, és megláttam benne a szatyrot, Edward ajándékával. Egy Blanik L23 vitorlázó modelljét, egy olyan valamit, amit összeépíthet… könnyek gyűltek a szememben… oh, ne… boldog idők, amikor még remény volt a… többre.
Kivettem azért, mert éreztem, ezt még oda kell neki adnom. Gyorsan kitéptem egy cetlit a jegyzetfüzetemből, kapkodva vetettem papírra üzenetemet és a dobozra tettem.

Ez boldog időkre emlékeztetett engem.
Köszönöm
Bella

Megbámultam magam a tükörben…Sápadt és kísérteties voltam A hajamat lófarokba kötöttem, és nem vettem tudomást arról, hogy mennyire dagadtak a szemeim a sírástól. Kisördögöm egyetértően bólintott. Még ő is tudta, hogy most nem lehet undok. Nem tudtam elhinni, hogy a világom steril hamukupaccá lett… ne, nem gondolhatok most erre. Nem, most még nem. Nagy levegőt vettem, felvettem a táskám és miután a vitorlázógép modelljét és a jegyzetemet Edward párnájára tettem, kimentem a nappaliba.
Edward éppen telefonált. Felöltözött, fekete farmerba és pólóba, mezítláb…
„Mit mondott?!” – kiáltott, ijedtemben ugrottam egyet.
„Hát, meg kell mondania a kibaszott igazat! Mi a száma, beszélni akarok vele!… Jenks, ez kibaszás!” – felnézett és nem vette le rólam sötét, tűnődő tekintetét.
„Találd meg őt!” – dörrent rá, és kinyomta a telefont. A kanapéhoz sétáltam, összeszedtem a hátizsákomat, megpróbáltam tőlem telhetően nem figyelni Edwardra. A hátizsákból kiszedtem a Mac-et, kimentem a konyhába és letettem a reggeliző asztalra, a telefonnal és a kocsi kulcsával együtt.
Ahogy megfordultam, szemben állt velem. Csak nézett rám elképedt iszonyattal.
„Szükségem van arra a pénzre, amit Taylor kapott a kocsimért.” – hangom tiszta és nyugodt és érzelem mentes volt… kivételesen.
„Bella… nekem nem kellenek ezek, a tieid.” – mondta hitetlenkedve – „kérlek, vidd magaddal.”
„Nem , Edward – csak kényszerből fogadtam el őket – és nem kellenek már.”
„Bella, légy ésszerű…” – szidott meg… még most is.
„Nem kell semmi, ami rád emlékeztetne. Teljes szakításra van szükségem. És szükségem van a pénzre, amit Taylor kapott a kocsiért.” – mondtam egykedvűen.
Edward levegőért kapott.
„Tényleg meg akarsz sérteni?”
„Nem” – mérgesen néztem rá… persze, hogy nem…hiszen szeretlek… - „Én nem. Megpróbálom magamat megvédeni” – suttogtam. Mert te nem akarsz engem… ahogy én akarlak téged.
„Kérlek, Bella, vidd magaddal ezeket.”
„Edward, én nem akarok veszekedni – csak a pénzre van szükségem.”
Összehúzott szemmel nézett rám, de már nem zavartattam magam általa… nos, csak egy kicsit. Közömbösen néztem vissza rá, pislogás nélkül és fejlehajtás nélkül.
„Elfogadsz csekket?” – mondta fanyarul.
„Igen. Azt hiszem, elég megfelelő a neved.”
Nem mosolyodott el, csak sarkon fordult és bement a dolgozószobájába. Utoljára alaposan körbenéztem a lakásban – a festményeket a falakon… mind absztrakt… higgadt, hideg… sőt, rideg. Önkéntelenül is azt gondoltam, hozzá illik. Szemem a zongorára tévedt. Jesszus – ha be tudtam volna fogni a szám… dughattunk volna a zongorán… nos, én szeretkezhettem volna. A gondolat súlyosan és szomorúan telepedett az elmémre. Ő soha nem szeretkezett velem… vagy talán mégis? Az ő számára mindig csak baszás volt
Edward visszajött és egy borítékot adott a kezembe.
„Taylor jó árat kapott… az az autó egy régiség volt. Megkérdezheted őt is. Hazavisz.” – mutatott a bólintásával a vállamon keresztül. Ahogy megfordultam, Taylor az ajtónál állt, szokásos öltönyében, kifogástalanul, mint mindig.
„Remek, haza tudok menni egyedül is, köszönöm.”
Megfordultam és Edwardra néztem, akinek a szemében alig visszafogott düh tombolt.
„Minden tekintetben visszautasítasz?”
„Miért változtatnám meg egy életre szóló szokásomat?” – vontam meg majdnem bocsánatkérően a vállamat.
Csalódottan csukta be a szemét és beletúrt hajába.
„Kérlek Bella, engedd, hogy Taylor hazavigyen.”
„Megyek a kocsiért, Miss Swan” – közölte Taylor ellentmondást nem tűrően. Edward helyeslően bólintott. Mire körülnéztem, Taylor nem volt sehol.
Szembefordultam Edwarddal. Négy láb távolságra voltunk egymástól… előre lépett, én ösztönösen hátra. Megállt, a kín szinte tapintható volt, ami sugárzott belőle, zöld szemei lángoltak…
„Nem akarom, hogy elmenj” – mormolta, hangja telve sóvárgással.
„Nem tudok maradni. Tudom, mit szeretnék… és te nem tudod nekem megadni. Én meg nem tudom neked megadni azt, amire neked van szükséged.”
Tett egy lépést előre. Feltartottam a kezem.
„Ne, kérlek…” – hátráltam el tőle. Nem létezik, hogy kibírjam, ha hozzám ér… teljesen kikészítene…
„Nem bírom ki.”
Megragadtam a táskámat és a hátizsákomat, kimentem a folyosóra. Követett, óvatosan, távolságot tartva tőlem. Megnyomta a lift hívógombját, az ajtó kitárult. Beléptem…
„Isten áldjon, Edward” – mormoltam.
„Bella… isten áldjon” – mondta lágyan és nagyon, iszonyúan összetörtnek nézett ki. Egy férfi szívtépő fájdalomban… tükrözve, hogy én mit érzek legbelül. Elszakítottam a tekintetem róla, mielőtt megváltoztattam volna a szándékomat, és vigasztalni kezdem…
A liftajtó becsukódott, és lesurrant a pince mélyére, és a saját poklom mélyére.

Nincsenek megjegyzések: