Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2011. október 1., szombat

Ötvenharmadik fejezet


Taylor nyitva tartotta az ajtót, amíg beszálltam a hátsó ülésre. Kerültem a szemkontaktust. Zavarban voltam, szégyelltem magam – teljes csőd. Azt reméltem, kihúzhatom Edwardot a fényre… de a feladat bebizonyította, milyen gyenge képességeim vannak. Elszántan próbáltam érzelmeimet kordában tartani. Ahogy előre haladtunk a Negyedik sugárúton, vakon bámultam ki az ablakon, és tettem szörnyűsége lassan elhatolt tudatomig…
A szarba – elhagytam őt
Az egyetlen férfit, akit valaha is szerettem. Az egyetlen férfit, akivel együtt aludtam… és a védőgát áttört… a könnyek kéretlenül és alkalmatlanul folytak végig arcomon. Gyorsan letöröltem őket  az ujjaimmal, közben napszemüveg után kutattam a táskámban. Ahogy megálltunk egy piros lámpánál, Taylor egy vászon zsebkendőt nyújtott hátra… szó nélkül, felém sem nézve. Hálásan vettem el.
„Köszönöm” – dadogtam. Ez a kis, diszkrét kedvesség volt a vesztem… Hátradőltem a luxus bőrülésen és bőgtem.

A lakásunk fájóan üres volt és barátságtalan. Nem laktunk még itt elég ideje, hogy otthonomként tekintsek rá. Egyenesen a szobámba mentem, az ágyam végében egy leengedett helikopter-léggömb lebegett… Echo Charlie… pont úgy nézett ki, mint én. Mérgesen elszakítottam a tartófonalat, amivel az ágy rácsához kötöttem, és magamhoz öleltem… Oh – mit tettem…? Ledőltem az ágyra ruhástól, cipőstől és ordítottam… a fájdalom kibírhatatlan volt… a fizikai és a lelki is… metafizikai… mindenhol ott volt, csontomig hatolt…Nyomorúság… igen, ez a nyomorúság – és én okoztam ezt magamnak – és valahol mélyen egy kéretlen gondolat jött benső istennőmtől; szájából morgás tört fel… a nadrágszíj okozta fizikai fájdalom nem hasonlítható ehhez a … pusztításhoz. Összekuporodtam, kétségbeesetten markolva  a lapos fólia-ballont és Taylor zsebkendőjét,  és megadtam magam a fájdalomnak.

Túléltem az Edward Utáni Második Nap-ot és az első munkanapomat. Jóleső kizökkentés volt… az idő elrepült az új arcok ködében, a tennivalók között és Mr. James Smith révén. Lemosolygott rám, sötétkék szemével hunyorgott és áthajolt az asztalomon.
„Kitűnő munka Bella… azt hiszem, jó kis csapat leszünk.”
Szándékosan vidámkodott velem.
Valahogy én is vigyorgásra állítottam az ajkaimat és látszólag mosolyogtam.
„Nos, most elmegyek, ha egyetértesz” – mormoltam.
„Persze, 5:30 van. Holnap találkozunk.”
„Viszlát, James.”
„Viszlát, Bella.”
Felvettem a táskámat, vállamra vetettem a kabátomat, és kimentem az ajtón. Seattle friss esti levegőjén mély, nagy levegőt vettem. Nem töltötte ki a mellemben levő ürességet, ami vasárnap reggel óta ott volt. A buszmegállóhoz mentem… autó nélkül élni Amerikában… nem igazán jó dolog. Talán megengedhetek magamnak egy új autót… Gyanítom, ő túlságosan nagylelkű volt a csekk kiállításakor… a gondolat keserű ízt hagyott a számban, de elhessegettem, megpróbáltam elmémet olyan üresen tartani, amennyire csak bírtam… nem akartam újból sírni – főleg nem az utcán.
A lakás üres volt. Hiányzott Rose. Bekapcsoltam a tv-t, legalább kitöltötte valami zaj az ürességet – látszattársaságként, akire nem hallgattam, nem figyeltem. Leültem és bambán néztem… teljesen zsibbadt voltam. Amikor a bejárati ajtó telefonja csöngött, szívem ugrott egyet. Ki lehet? Megnyomtam a gombot.
„Küldemény Miss Swan-nak” – unott, testetlen hang válaszolt. Elöntött a csalódottság. Kedvetlenül mentem le, ahol egy fiatal férfi állt nagy kartondobozt támasztva a bejárati ajtóhoz, és rágózott. Aláírtam a csomagszállítót és felvittem a dobozt… hatalmas és meglepően könnyű volt. A dobozban két tucat hosszú szárú fehér rózsa volt, és egy kártya.

Gratulálok első munkanapodhoz.
Remélem jól telt.
Köszönöm a vitorlázógépet, nagyon kedves gondolat volt tőled.
Asztalom díszhelyén áll.
Edward

Csak bámultam a gépelt kártyára. Semmi kétség, a titkára küldte… Edwardnak nem sok köze van az egészhez. Ez fájó gondolat volt. Bámultam a rózsákat – gyönyörűek. Kötelességtudóan indultam a konyhába, váza után kutatni.
És a szokás kezdett formát ölteni. Felkelés, munka, sírás, alvás… valahogy… az álmaimból nem tudtam kiűzni Edwardot. Zöld égő szemek… elveszett tekintete, haja, simán, fénylően, és a zene… a sok zene – nem tudtam többé zenét hallgatni. Elővigyázatosan elkerültem, került, amibe került. Még a reklámok csilingelése is borzongatott. Nem beszéltem senkihez. Még anyámat sem hívtam fel… sőt, Charlie-t sem.
Egyáltalán nem volt kedvem a céltalan beszélgetéshez és a pletykálkodáshoz… nem, egyáltalán nem akartam egyiket sem. Bezárkóztam a magam világába… Egy feldúlt, háború dúlta világba, ahol semmi nem termett és a láthatár sivár… igen, ez voltam én. Személytelenül vettem részt a munkahelyem életében… ez volt minden. Ha anyámmal beszéltem volna, tudom, még jobban összetörtem volna – és nem volt már semmim, ami jobban összetörhetett volna.

Az evés kimondottan nehéz volt… Szerdán ebédre sikerült megennem egy pohár joghurtot és ez volt az első dolog, amit péntek óta ettem.  Eddig könnyű kávén és diétás kólán éltem. A koffein hajtott, de idegessé is tett. James elkezdett zavaróan érdeklődni irántam, személyes kérdésekkel zaklatott. Mit akart? Udvarias voltam, de tartani akartam tőle a kötelező távolságot.
Leültem és átkutattam a felhalmozódott levelezést, és hálás voltam a szolgai munkáért. Megszólalt az e-mail jelző hang a gépemen, gyorsan megnéztem, kitől érkezett levelem… szent baszás…e-mail Edwardtól. Oh… ne, ne itt… ne a munkahelyemen….

Feladó : Edward Cullen
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009, június 10 14:05
Címzett: Isabella Swan
Kedves Isabella
Bocsáss meg, hogy munka közben alkalmatlankodok. Remélem rendben zajlik minden. Megkaptad a virágokat?
Megjegyzem, holnap lesz a barátod kiállításának megnyitója, és biztos vagyok benne, még nem vettél autót. Mindennél boldogabb lennék, ha elvihetnélek – bár te is ezt akarnád.
Tudasd velem.
Edward Cullen
CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Könnyek tolultak a szemembe… sietősen felálltam az asztalomtól és kimentem a mosdóba, elrejtőztem az egyik fülkében… Jake kiállítása, a szarba, elfeledkeztem róla… pedig megígértem neki, hogy elmegyek… Edwardnak igaza van, hogy fogok eljutni oda? Megfogtam a fejemet. Miért nem telefonált Jake? És belém vágott a gondolat – miért nem telefonált senki? Annyira… távol voltam… észre sem vettem, hogy a telefonom csendben maradt. Oh, milyen hülye vagyok! Még mindig át van irányítva a másik készülékre… Francba… Edward biztos fogadta a hívásaimat – már, ha nem dobta ki egyből a készüléket. Honnan szerezte meg az e-mail címemet? Persze – tudja a cipőméretemet, egy e-mail cím megszerzése nem jelent neki túl nagy problémát.
Vajon láthatom őt újra? Ki fogom bírni? Akarom egyáltalán látni? Becsuktam a szemem, hátrahajtottam a fejem, ahogy a fájdalom keresztülszáguldott rajtam…. Persze, hogy ki fogom bírni… talán… talán meg tudom neki mondani, hogy megváltozott a véleményem…nem, nem, nem… nem tudok együtt lenni valakivel, aki fájdalmat okoz nekem, hogy kielégülést szerezzen magának… valakivel, aki nem tud szeretni engem. Képek száguldottak át elmémen: a vitorlázórepülés, kezünk egymásba fonódása, sötét, tűnődő szexi tekintete, ahogy megcsókolt, a fürdő, kedvessége… humora…hiányzott. Négy napja már… négy nap pokol. Szorosan magam köré fontam karjaimat. Nagyon hiányzott, persze, hogy hiányzott, hiszen szerettem… igazán egyszerű. Mennyi ideig fogom ezt érezni? Ez a purgatórium.
Össze kell szednem magam. Isabella Swan, munkahelyen vagy! De el akarok menni Jake kiállítására… és ha mélyen magamba tekintek – látni akarom Edwardot. Mélyet lélegeztem és visszamentem az asztalomhoz.

Feladó : Isabella Swan
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10 14:25
Címzett: Edward Cullen
Szia Edward
Köszönöm a virágokat, gyönyörűek.
Igen, elfogadom a segítséget.
Köszönöm
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Ellenőriztem a telefonomat, és tényleg át volt még irányítva. Mivel James megbeszélésen volt, gyorsan felhívtam Jake-t.
„Helló, Jake…Bella vagyok.”
„Helló, ismeretlen.” – hangja meleg és telve örömmel, majdnem elég volt ahhoz, hogy újból kibillenjek az egyensúlyomból.
„Nem beszélhetek hosszan – hány órára kell ott lennem a kiállításod megnyitóján?”
„Tényleg jössz?” – izgatottnak tűnt.
„Igen, természetesen” – mosolyogtam – első őszinte mosolyom négy nap alatt – ahogy elképzeltem széles vigyorát.
„7:30.”
„Akkor találkozunk. Isten áldjon, Jake…”
„Szia, Bells.”

Feladó : Edward Cullen
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10 14:27
Címzett: Isabella Swan
Kedves Isabella
Hány órakor mehetek érted?
Edward Cullen
CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó : Isabella Swan
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10 14:32
Címzett: Edward Cullen
Jake kiállítása 7:30-kor kezdődik.
Milyen időpontot javasolsz?
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó : Edward Cullen
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10 14:34
Címzett: Isabella Swan
Kedves Isabella
Portland eléggé messze van. 5:45-kor megyek érted. Várom a találkozást.
Edward Cullen
CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó : Isabella Swan
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10. 14:38
Címzett: Edward Cullen
Találkozunk akkor.
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Oh, istenem… találkozni fogok Edwarddal, és négy napja először éreztem, hogy a lelkem összeáll… megengedtem magamnak, hogy eltűnődjek azon, hogy érzi magát Edward. Hiányoztam neki? Valószínűleg nem annyira, mint ő nekem. Talált magának egy szolgálót… de honnan is szerzi be őket? A gondolat fájt, úgyhogy gyorsan elhessegettem. A halom levelezésre néztem, amit ki kellett válogatnom James részére – és nekiálltam. Azon az éjszakán csak hánykolódtam, forgolódtam az ágyban, megpróbáltam aludni. Ez volt az első alkalom, hogy nem sírtam magam álomba. Képzeletemben láttam Edward arcát, ahogy utoljára láttam…amikor eljöttem a lakásából. Elgyötört arca kísértett. Eszembe jutott, hogy nem akarta, hogy eljöjjek… ami furcsa volt… minek maradtam volna, amikor a dolgok holtpontra jutottak? Mindketten a saját álláspontunkat védtük… az én félelmem a büntetéstől…az ő félelme.. mitől is?… a szerelemtől…? Oldalamra fordultam, megöleltem a párnámat, elöntött a túláradó szomorúság… azt gondolja, nem érdemli meg a szeretetet…  hogy érezhet így? Gondolataim virradatig gyötörtek, amikor is kimerült, gyötrő álomba merültem.
A nap álmosan telt… csak telt… és James szokatlanul figyelmes volt. Gyanítottam, hogy Rose szilvakék ruhája és a fekete magas sarkú cipő tehetett róla, amit Rose szekrényéből kölcsönöztem. Tényleg, el kellene mennem néhány ruhát vásárolni az első fizetésemből. A ruha bővebb volt most rám, mint előzőleg… megpróbáltam nem tudomásul venni. Végül, 5:30-kor felvettem a kiskabátomat és a táskát… igen ideges voltam.
„Randid van ma este?” – kérdezte James, ahogy elhaladt az asztalom mellett kifelé menet.
„Igen…Nem. Nem igazán.”
Felhúzta a szemöldökét, kíváncsisága érezhetően felébredt.
„Udvarló?”
Elpirultam.
„Nem, barát… volt udvarló.”
„Nos, talán holnap eljöhetnél velem munka után egy italra. Ragyogó heted volt, Bella. Megünnepelhetnénk.” – mosolygott rám és valamilyen ismeretlen érzelem futott át vonásain. Kezét zsebre tette és a dupla ajtó felé ballagott. Elgondolkodva néztem utána… jó ötlet a főnökkel együtt inni? Megráztam a fejem… Előttem az este, amin Edwarddal együtt kell átvergődnöm… hogy fogom megtenni? Berohantam a mosdóba egy utolsó tatarozásra.
A mosdó nagy tükrében hosszú kemény pillantást vetettem magamra. Szokásosan sápadt voltam… sötét karikák övezték nagy szemeimet. Komoran… kísértetiesen néztem ki. Jesszusom, bár tudnám, hogy kell kisminkelni magam. Egy kis szempillafestéket és szemkihúzót tettem magamra megcsipkedtem az arcomat, azt remélve, hogy némi színt kapok ezáltal. Megigazítottam a hajam, így mesterkélten omlott a vállamra, mély levegőt vettem… ennyi elég lesz.
Átmentem a folyosón, mosolyogtam és intettem a recepciónál álló Claire-nek… azt hiszem, vele barátok leszünk. James Victoriával társalgott. Ahogy az ajtó felé mentem, szélesen mosolyogva odasietett és kinyitotta nekem.
„Csak utánad, Bella” – mormolta.
„Köszönöm” – mosolyogtam zavartan.
S odakint Taylor állt, rám várva… kinyitotta az autó ajtaját. Habozva néztem James-re, aki  utánam jött. Kiábrándultan nézett a Mercedesre. Megfordultam, beültem hátulra, és ott ült ő – Edward Cullen, szürke flanel öltönyében, nyakkendő nélkül… fehér ing, nyitott gallér, zöld, ragyogó szemek…kiszáradt a szám. Olyan… tündöklően nézett ki, kivéve, hogy… az ábrázata savanyú volt.. oh, ne.
„Mikor ettél utoljára?” – förmedt rám, amíg Taylor becsukta mögöttem az ajtó.
Oh, a szarba.
„Hello, Edward, örülök, hogy találkoztunk.”
„Nem vagyok kíváncsi a csípős szádra most. Válaszolj” – lángolt a szeme.
Szent szar.
„Ööö… ebédidőben ettem egy joghurtot. Oh – és egy banánt.”
„Mikor étkeztél utoljára rendesen?” – kérdezte fanyarul.
Taylor beült a vezetőülésbe, és becsatlakoztunk a forgalomba.
Felnéztem, James integettt nekem, bár az, hogy miképp láthatott az elsötétített üvegen keresztül engem, nem tudom. Visszaintettem.
„Ki az?”
„A főnököm.”
Felpislantottam Edwardra, száját összepréselte.
„Nos, mikor ettél utoljára?”
„Edward, ez nem a te gondod” – suttogtam, rendkívüli módon bátran.
„Bármit csinálsz, az érdekel engem… mondd meg.”
Nem, nem a te…Oh… felmordultam mérgemben és égnek emeltem a szemeimet. Összehúzott szemmel nézett rám. És hosszú idő óta először nevetni szerettem volna…erősen próbáltam elnyomni a kuncogást, ami bugyborékolva tört fel… Edward arca ellágyult. Küzdöttem, hogy komoly maradjak, és akkor megláttam egy apró mosolyt feltűnni gyönyörűen formált ajkain.
„Nos?” – kérdezte sokkal lágyabban.
„Pasta alla vongole… múlt pénteken” – mormoltam.
Becsukta a szemét, láttam a dühöt… vagy talán a megbánást…az arcán átszáguldani.
„Látom…” –mondta, hangja érzelemmentes volt.
„Legalább 10 kilót fogytál azóta, úgy látom. Kérlek, egyél, Isabella.” – és ez tényleg kérés volt.
Lenéztem az ölemben összefont ujjaimra. Miért érzem mindig úgy magam, mint egy megtévedt gyerek, miatta?
Megmozdult…felém fordult.
„Hogy vagy? – kérdezte, hangja még mindig lágyan szólt.
Nos…Igazán szarul… nagyot nyeltem.
„Ha azt mondanám, jól vagyok, hazudnék.”
Hallottam, hogy élesen szívja be a levegőt.
„Ezzel én is így vagyok” – mormolta és belekotort a hajába.
„Hiányoztál” – tette hozzá.
Majdnem felnyögtem… és ő átnyúlt és megveregette a kezemet… Oh ne…
„Edward.. én…”
„Bella, kérlek… beszélnünk kell.”
Oh, ne… megint sírni fogok... ne….
„Edward… én… kérlek… én nagyon sokat sírtam…”
„Oh… baby, ne” – magához húzta a kezemet és mielőtt észre vettem volna az ölében ültem, karjait körém fonta, orrát a hajamba fúrta…
„Nagyon hiányoztál, Isabella” – lehelte.
Küzdeni akartam… hogy fenntartsak némi távolságot közöttünk…de karjai átöleltek… a melléhez szorított. És én elaléltam… oh… ez az a hely, ahol lenni akarok. Fejemet rátámasztottam és ő többször megcsókolta a fejem tetejét. Itt vagyok jó helyen. És rövid időre megengedtem magamnak azt az elképzelést, hogy minden rendben lesz… és ez megnyugtatta  a lelkemet.
Taylor túl hamar állt meg, és még mindig a városban voltunk.
„Gyere” – emelt fel Edward az öléből –„Megérkeztünk.”
Mi? Csodálkozva néztem Edwardra.
„Helikopter leszállópálya – az épület tetején”
Oh… természetesen… Echo Charlie. Taylor kinyitotta az ajtót és én kiszálltam. Közben melegen rám mosolygott, mindjárt biztonságban éreztem magam öreguras kinézetétől. Visszamosolyogtam rá.
„Vissza kéne adnom a zsebkendőjét.”
„Tartsa meg, Miss Swan, a legjobb kívánságaimmal együtt.”
Elpirultam. Edward megkerülte az autót és megfogta a kezem. Kötekedően nézett Taylorra, aki közömbösen nézett vissza rá, semmit nem elárulva.
„Kilencre?” – mondta neki Edward.
„Rendben, uram.”
Edwad helybenhagyólag bólintott, megfordult és átvezetett az ajtókon egy hatalmas előcsarnokba. Élveztem, hogy hatalmas keze körülöleli az enyémet… Hosszú, gyakorlott ujjai az enyémekre hajlottak… éreztem az ismerős vonzást… vonzódtam, Ikarosz az ő napjához… már megégtem egyszer, és újra itt vagyok. A lifthez érve megnyomta a hívógombot… fellestem rá, arcán az a titokzatos félmosolya játszott. Ahogy kinyílt az ajtó, legnagyobb csalódásomra elengedte a kezem, és betuszkolt a liftbe. Az ajtó becsukódott, megkockáztattam egy második pillantást. Lebámult rám, zöld szemei égtek, és újra ott volt megint a levegőben közöttünk… az elektromos szikrázás… tapinthatóan…  akár meg is ízlelhettem volna, lüktetett közöttünk… vonzott bennünket egymáshoz. Oh, istenem…  gyengén ziháltam ahogy sütkéreztem zsigeri, ősi vonzásának intenzitásában.
„Én is érzem” – mondta lágyan, szemei a mély érzelemtől elfelhősödtek. Vigasztalan, halálos vágy tört fel ágyékomban.
Edward megpaskolta a kezemet, ujjperceimet dörzsölgette hüvelykujjával – minden izmom finoman megfeszült mélyen a hasamban… Szent tehén… Hogy tud még mindig így hatni rám?
„Kérlek, ne harapdáld az ajkadat, Isabella” – suttogta
Felnéztem rá, elengedve az ajkamat… kívánom őt… itt és most, a liftben. Hogy is ne tenném…?
„Tudod, hogy hat ez rám” – mormolta.
Oh, még mindig hatok rá… Benső istennőm felriadt öt napos duzzogásából.
A liftajtó hirtelen kinyílt megszakítva a bűbájt, és a tetőn találtuk magunkat… fújt a szél, és kabátom ellenére fáztam. Edward körém fonta karját, oldalához húzott, és sietősen mentünk oda, ahol Echo Charlie állt Rotorjai lassan forogtak a felszállópálya közepén.
Magas, szőke, szögletes állú, fekete ruhás férfi ugrott ki a helikopterből, fejét lehúzva szaladt felénk. Kezet rázott Edwarddal, átkiabált a rotor zaján.
„Útra kész, uram. Teljesen az öné!”
„Minden ellenőrzést elvégzett?”
„Igen, uram.”
„8:30-ra jön érte?”
„Igen, uram.”
„Taylor az épület előtt várja.”
„Köszönöm, uram. Biztonságos repülést Portlandba. Asszonyom.” – tisztelgett nekem is.
Edward bólintott és anélkül, hogy elengedett volna, lehajolt és a helikopter ajtajához vezetett.
Amikor bent voltunk szilárdan bekötözött a hevederekbe, a csatokat erősen megszorítva. Sokatmondóan pillantott rám azzal a  titokzatos mosolyával…
„Ez a helyeden fog tartani” – mormolta - „Meg kell mondanom, tetszik ez a heveder rajtad. Ne nyúlj semmihez”
Mélyen elpirultam ahogy mutatóujjával végigsimított az arcomon, mielőtt a fejhallgatót a kezembe adta. Meg szeretnélek érinteni, de nem fogod megengedni nekem, néztem rá sötéten. Azonkívül, annyira meghúzta a csatokat, hogy mozdulni sem tudtam. Beült az ülésébe, becsatolta magát, amíg végigment a repülés előtti ellenőrzésen.
Olyan… hozzáértő. Annyira csábító. Feltette a fejhallgatóját, megbillentett egy kapcsolót, a rotor süketítően felpörgött. Felém fordult, rám nézett.
„Kész vagy, baby?” – hallottam hangját a fejhallgatóban.
„Igen.”
Rám vigyorgott… azzal a kisfiús vigyorával – wow – nem láttam már jó régóta.
„SeaTac torony, itt Echo Charlie – Charlie, Hotel Echo, indulásra kész Portland felé, PDX-en. Kérem, nyugtázza, vége.”
„Echo Charlie, indulhat. Sea Tac a kapcsolata, repüljön 12 000 lábra, délnyugat 75 fok irányba. Szélsebesség 165, vége.”
„Értettem, torony, Echo Charlie indul, vége és kilép.” – megbillentett két gombot , megragadta a botkormányt  és a helikopter lassan és lágyan felszállt az esti égbe.
Seattle és a gyomrom elmaradt tőlünk… és olyan sok látnivaló volt.
„Leelőztük a hajnalt Isabella… és most a sötétedést” – jött a hangja a fejhallgatóból. Felé fordultam, lenyűgözötten tátottam el a számat. Hogy is van az, hogy ennyire romantikus dolgot is tud mondani? Rám mosolygott és nem tudtam megállni, szégyenlősen visszamosolyogtam…Mit akar ez jelenteni?
„Nos, ami azt illeti az esti nap… most többet fogunk látni” – mondta. Körülnéztem. Amikor utoljára Seattle-ba repültünk, sötét volt…oh istenem  - a látvány… szó szerint földön kívülien látványos… fel a legmagasabb épületek között… magasabbra, még magasabbra.
„Az ott az Escala” – mutatott az épület felé.
„A Boeing pedig ott van – és épp most láthatod a  Space Needle-t.”
Kinyújtottam a nyakam.
„Még soha nem voltam ott.”
„Elviszlek – ehetünk is ott.” 
Mi?
„Edward… mi szakítottunk.”
„Tudom. Attól még elvihetlek. És megetethetlek.” – bámult rám.
Megráztam a fejem felé, és elpirultam.
„Nagyon gyönyörű idefenn… köszönöm” – a minél kevesebb szembeszegülés mellett döntöttem.
„Lenyűgöző, ugye?”
„Lenyűgöző, hogy ezt megteheted.”
„Oh, hízeleg, Miss Swan… de én sok tehetséggel megáldott ember vagyok.”
„Erről teljesen meg vagyok győződve, Mr Cullen.”
Felém fordult és rám vigyorgott, és az utóbbi öt napban először ellazultam... egy kicsit. Talán nem is lesz olyan rossz.
„Milyen az új munkád?”
„Jó, köszönöm.  Érdekes.”
„Milyen a főnököd?”
„Oh… megfelelő.”
Hogy mondhatnám meg Edwardnak, hogy James egy kissé kényelmetlenné vált?
Edward hirtelen felém fordult és mereven rám bámult .
„Mi a baj?” – kérdezte.
„Nos… a nyilvánvalón kívül, semmi.”
„Nyilvánvaló?”
„Oh, Edward, néha olyan nagyon nehéz felfogású vagy.”
„Nehéz felfogású…én? Nem vagyok biztos benne, hogy méltányolom a hangnemét, Miss Swan.”
„Nos, ne tedd.”
Szája mosolyra húzódott.
„Hiányoltam azt a csípős szádat” – mormolta.
Levegőért kaptam… hiányoztál… te egészen – nem csak a szád… akartam mondani. De csendben maradtam. Kibámultam az üvegakváriumból, ami az Echo Charlie eleje volt, ahogy tovább haladtunk dél felé.  A sötétedés a jobb oldalunkon volt… a nap alacsonyan állt a horizonton, nagy, tüzes narancssárga, és én megint Ikarosz voltam… túl közel repültem.

Nincsenek megjegyzések: