Hatvannyolcadik fejezet

Nem tudtam visszatartani ujjongásomat. Tudatalattim tátott szájjal bámult rám – tökéletes, kielégítő, néma csenddel, amely felüdítő volt a részéről – az én arcomon pedig arcrándító mosoly ült, ahogy vágyódón néztem Edward elkínzott, tág, fényes-zöld szemeit. Lágy, édes vallomása olyan mély, elemi szinten szólt hozzám, mintha a megváltást találta volna meg... ez a három kis szó tőle mennyei manna volt számomra.  Újra könnyek bizsergették a szemem. Igen… szeretsz. Tudom, hogy szeretsz. Felszabadító felismerés volt, mintha egy sötét malomkő gurult volna le a szívemről. Ez a gyönyörű, problémákkal teli férfi, akire valaha úgy gondoltam, mint egy regénybeli hősre – erős, magányos, titokzatos… megvan mindezen tulajdonsága, de ugyanakkor nagyon sérülékeny, nagyon elidegenedett, telve van önutálattal. A szívem duzzadt az örömtől, de fájt is, hogy szenvedett… és tudtam, hogy az elegendő lett volna kettőnk számára is. Reméltem, hogy elegendő kettőnk számára. Megfogtam drága, kedves, szép metszésű arcát és gyengéden megcsókoltam, átadva minden szerelmet neki, amit csak éreztem, ebben az édes kapcsolódásban. Magamba akartam olvasztani őt. Edward felnyögött, és karjait körém fonta, szorosan magához vont, a forrón ömlő víz alatt álltunk, és úgy ölelt, mintha én lennék az életet jelentő levegő a számára.

„Oh, Bella” – suttogta rekedten – „akarlak… de nem itt.”

„Igen” – mormoltam hevesen a szájába.

Elzárta a vizet és megfogta a kezem. Szelíden kisegített a fülkéből és beburkolt a fürdőköpenyembe. A csípőjére tekert egy törölközőt, majd fogott egy kisebbet és finoman megtörölte a hajam. Amikor megelégedett a szárazságával, a fejem köré tekerte a törölközőt és ahogy a mosdó feletti nagy tükörbe pillantottam, úgy néztem ki, mint egy apáca a fejkötőjében. Mögöttem állt, pillantásunk találkozott a tükörben. A parázsló smaragd zöld és a tágra nyílt csokoládé barna… és eszembe ötlött valami.

„Viszonozhatom?” – kérdeztem kedvesen.

Bólintott, de kicsit összehúzta a szemöldökét. Elővettem az öltözőasztal melletti   törölközőhegyből egy másik pihe-puha darabot, lábujjhegyen megálltam előtte és megtöröltem a haját. Kissé felém hajolt, hogy könnyebben elérjem, és véletlenül észrevettem a törölköző alól kikandikáló kisfiús vigyorát.

„Hosszú ideje nem csinált velem ilyet senki. Nagyon hosszú ideje” – mormolta, majd elkomorodott.

„Igazából azt hiszem, soha senki nem törölte meg a hajamat.”

„Esme sem? Biztos? Nem szárította meg a hajad, amikor kicsi voltál?”

Megrázta a fejét, akadályozva ezzel a törölgetést.

„Nem. Az első naptól tiszteletben tartotta a határaimat, bármennyire is fájt neki. Nagyon önálló gyerek voltam” – mondta halkan, és újabb éles nyilallást éreztem a bordáim között, ahogy elképzeltem a csepp bronzhajú csöppséget, ahogy magáról gondoskodik, mert más nem teszi azt meg. A gondolat émelyítően szomorú volt. De nem akartam, hogy a melankólia elnyomja ezt a bimbózó intimitást.

„Nos, megtisztelve érzem magam” – csipkelődtem gyengéden.

„Érezd is úgy, Miss Swan. Vagy talán én vagyok megtisztelt.”

„Ez kimondatlanul is így van, Mr Cullen” – vágtam vissza csípősen.

Befejeztem a haja szárítását, fogtam egy másik kis törölközőt és a háta mögé lépem. Tekintetünk újból találkozott a tükörben, és az ő óvatos, kérdő tekintetére kibukott belőlem a kérés.

„Megpróbálhatok valamit?”

Egy tűnő pillanat után alig észrevehetően bólintott, én pedig nagyon gyengéden végigtöröltem bal karját, felitatva róla a gyöngyöző vizet. Felpillantottam, hogy ellenőrizem arckifejezését a tükörben. Pislogott, tekintetét a szemembe fúrta. Előrehajoltam és puha csókot nyomtam a bicepszére. Ajkai alig észrevehetően szétnyíltak. Másik karját ugyanilyen módon töröltem meg, bicepszét újból körbecsókolva… halvány mosoly játszott ajkain.  Óvatosan megtöröltem a hátát a még mindig látszó halvány rúzsvonal alatt… nem volt alkalmam megmosni a hátát.

„Az egész hátamat” – mondta halkan – „A törölközővel.”

Élesen szívta be a levegőt és összeszorította a szemeit, ahogy fürgén megtöröltem, óvatosan csak a törölközővel. Igazán szép háta van – széles, szépen formált vállakkal, minden apró izom világosan kidolgozott… látszik, hogy tényleg törődik magával… ugyanakkor ott voltak a sérülések is. Nehezen, de figyelmen kívül hagytam őket,  bár  nagy volt a kísértés, hogy minden egyes sebet megcsókoljak. Amikor befejeztem a procedúrát, kifújta a levegőt, én odahajoltam és egy csókot nyomta a vállára. Köré fontam a karomat és megtöröltem a hasát. Tekintetünk megint találkozott a tükörben… az ő tekintete egyszerre volt csodálkozó és aggódó.

„Fogd ezt” – adtam neki egy kis arctörlőt. Arca zavart tükrözött.

„Emlékezz Floridára, ott a te kezeddel irányítottál, hogy nyúljak magamhoz.”

Arca kissé elsötétedett, de nem vettem figyelembe reakcióját, hanem újból köré fontam a karomat , megfogtam a kezét, és fel-le mozgattam a mellkasát, hogy megtöröljük azt is. Rá bámultam a tükörben… szépségét, meztelenségét, magamat, ahogy beborít a hajam… majdnem úgy néztünk ki, mit egy Ótestamentumi bibliai jelenetet ábrázoló barokk festmény. A kezéért nyúltam, amit készségesen rám bízott, és én azt felvezettem a mellkasán, hogy lassan megtörölje, ügyetlenül végigsimítva a törölközővel a testét. Egyszer, majd még egyszer… teljesen mozdulatlan volt, egyből megmerevedett a feszültségtől. Ez alól kivételt képeztek szemei, amik követték keze által átfogott kezeim útvonalát. Kisördögöm jóváhagyóan nézett, általában elbiggyesztett szája ellazult. Én meg úgy éreztem magam, mint a legfőbb bábumester. Aggodalom sugárzott a hátából is, de fenntartotta a szemkontaktust, bár szemei elsötétültek, szinte halottnak látszottak. Mintha a titkai látszottak volna bennük… biztos, hogy ezt akarom? Akarok én szembesülni az őt gyötrő démonokkal?

„Azt hiszem, már száraz vagy” – suttogtam, leengedtem a kezeimet és belebámultam szemei mély zöldjébe. Lélegzete felgyorsult, ajkai elnyíltak.

„Akarlak, Isabella” – suttogott ő is.

„Én is téged.” És ahogy kimondtam, belém vágott, hogy mennyire igazak ezek a szavak. Nem tudtam elképzelni az életemet Edward nélkül… soha.

„Engedd, hogy szeresselek” – mondta fojtottan.

„Igen” – feleltem. Megfordult, a karjába húzott, ajka az ajkamat kereste, esdekelt értem… imádott… dédelgetett… szeretett.

Fel le húzgálta ujját a gerincemen, ahogy egymást bámultuk, fürdőztünk szerelmeskedés utáni gyönyörünkben… eltelve egymástól. Egymás mellett feküdtünk, magam elé öleltem párnámat. Ő az oldalán feküdt, és én kincsként őriztem lágy érintését. Éreztem, tudtam, hogy pontosan akkor szüksége volt rá, hogy megérinthessen… balzsam voltam számára, a nyugalom forrása, és hogy is tagadhattam volna ezt meg tőle? És egy részem tudta, hogy én is pontosan ugyanígy érzek…

„Nahát, gyengéd is tudsz lenni…” – mormoltam.

„Hmmm – úgy tűnik, Miss Swan.’

Vigyorogtam.

„Nem igazán voltál az, amikor ezt először… ööö… csináltuk.”

„Nem?” – biccentette félre a fejét és halványan fintorgott.

„Úgy érzem, pödörgetnem kellene a bajuszomat, mintha egy nevetséges komédia gazembere lennék, hogy elraboltam az ártatlanságodat.”

„Nem hiszem, hogy elraboltad” – dörmögtem fennhéjázóan – jesszus, nem vagyok már gyerek – „azt hiszem teljesen szabadon ajánlottam fel… és készségesen. És is akartalak téged, és ha jól emlékezem, igazán jól éreztem magam.” – mosolyogtam szemérmesen rá, beharapva az ajkamat.

„Én is, ha visszaidézem, Miss Swan. Az a célunk, hogy örömöt szerezzünk.” – mondta vontatottan. Majd arca ellágyult, de komoly maradt.

„És ez azt jelenti, hogy telesen az enyém vagy” – és ezzel minden jókedv eltűnt, ahogy rám meredt.

„Igen, a tied vagyok” – mormoltam vissza neki.

„Kérdeznék tőled valamit.”

„Ki vele.”

„A biológiai apád – tudod, hogy ki  volt ő?” – ez a gondolat már  régebb óta izgatott. Kissé összehúzta szemöldökét, majd megrázta a fejét.

„Fogalmam nincs ki ő. Nem az a vadállat volt, aki a stricije volt és ez csak jó.”

„Honnan tudod?”

„Valami, amit apám… valami, amit Carlisle mondott nekem.”

Várakozóan bámultam Fifty-mre. Visszavigyorgott.

„Éhes vagy az információkra, mi, Isabella”  - sóhajtott, fejét rázva.

„A strici találta meg a kokainos kurva holttestét, és telefonált a hatóságoknak. Négy napba telt neki, hogy felfedezze mi történt. Bevágta maga után az ajtót, és ott hagyott vele… a holttesttel” – csukta be a szemét az emlékek hatására. Élesen szívtam be a levegőt. Szegény apró fiúcska… a szörnyűség túl borzalmas volt, hogy belegondoljak.

„A rendőrök később kikérdezték. Egyértelműen tagadta, hogy bármi közöm lett volna hozzá, és Carlisle azt mondta, hogy egy kicsit sem hasonlítok rá.”

„Emlékszel, hogy milyen volt?”

„Isabella, ez nem az a része az életemnek, amire gyakran visszagondolnék. Igen, emlékszem, hogy hogy néz ki. Soha nem fogom elfelejteni.” Edward arca elsötétedett és keményebb lett,  szögletesebb. Szemei a haragtól fagyosak lettek.

„Beszélhetnénk valami másról?”

„Sajnálom. Nem akartalak felbosszantani.”

Megrázta a fejét.

„Régi dolgok ezek, Bella. Nem olyanok, amire emlékezni szeretnék.

„Szóval, milyen meglepetés?”

Muszáj volt a témán változtatnom, mielőtt teljesen el-Fiftisedik itt nekem. Arca rögtön ellágyult.

„Gondolod, szembe tudsz nézni némi  friss szellővel? Mutatni akarok valamit.”

„Persze.”

Eltűnődtem rajta, hogy milyen gyorsan fordul a hangulata – szeszélyes, mint mindig. Rám vigyorgott, azzal a kisfiús, ártatlan, csak huszonhét éves vagyok mosolyával, és a szívem a torkomba ugrott… valami olyan lehet, ami közel áll a szívéhez. Játékosan a  fenekemre csapott.

„Öltözz fel. Farmer jó lesz. Remélem, Taylor pakolt neked.”

Felkelt és felvette a boxerét. Oh… képes volnék egész nap itt ülni és nézni, ahogy járkál körbe  a szobában. Benső istennőm egyetértett, elalélt, ahogy a kanapéjáról szemlélődött.

„Fel” – vezényelt Edward.

Parancsol, mint mindig. Vigyorogva bámultam vissza rá.

„Csak csodálom a látványt.”

Szemét forgatta.

Ahogy öltöztünk, észrevettem, hogy úgy mozdulunk szinkronban, mint azok az emberek, akik jól ismerik egymást, mindketten fokozottan figyelnek a másikra, véletlenszerűen egymásra mosolyognak és gyengéden megérintik a másikat. És felderengett számomra, hogy ez számára is olyan új, mint számomra.

„Szárítsd meg a hajad” – rendelkezett Edward, ahogy öltöztünk.

„Uralkodó, mint mindig” – fintorogtam rá, ahogy lehajolt és megcsókolta a hajamat.

„Ez soha nem fog megváltozni, baby. Nem akarom, hogy beteg legyél.”

Megforgattam a szemem, szája megremegett az élvezettől.

„A tenyerem még mindig viszket, ugye tudja, Miss Swan?”

„Ezt örömmel hallom, Mr Cullen. Kezdtem azt hinni, hogy elveszítette a humorát” – vágtam vissza.

„Könnyedén bebizonyíthatom, hogy nem ez az oka, ha ez az óhajod.”

Ezzel előhúzott egy nagy krémszínű kötött pulcsit a táskájából és művészien a vállára terítette. Fehér pólójával és farmerével, kócos hajával és most ezzel, pontosan úgy nézett ki, mint aki most lépett elő az egyik legnépszerűbb képes folyóiratból… senkinek sem szabadna ilyen dögösen kinéznie. És nem tudtam, hogy tökéletes kinézete zavart meg, vagy az, hogy tudtam, hogy szeret, de fenyegetése nem ijesztett már meg. Ez az én Ötvenszeres Homályba Burkolózóm… ilyen, amilyen. Ahogy a hajszárítóért nyúltam, igazi reménysugár villant fel előttem, hogy megtaláljuk a középutat… csak azon múlik, hogy felismerjük egymás igényeit és elfogadjuk azokat. Megbámultam magam a fésülködőasztal tükrében.. Taylor becsomagolta a kék blúzomat – amit ő vett nekem, gondoltam szégyenkezve. A hajam kész tragédia volt, arcom kipirult, ajkaim duzzadtak… megérintettem, visszaidézve Edward égető csókjait, és nem tudtam nem mosolyogni, ahogy bámultam… Igen, szeretlek, mondta Edward. 

„Pontosan hova is megyünk?” – kérdeztem, ahogy az előcsarnokban várakoztunk az autókat kezelő fiúra. Edward az orrát ütögetve összeesküvő módon kacsintott rám, úgy tűnt, mintha reménytelenül próbálná eltitkolni jókedvét. Őszintén szólva egyáltalán nem volt ez jellemző rá. Ilyen volt, amikor vitorlázórepülőzni mentünk… lehet, most is oda megyünk? Nem tudtam mást tenni, mint viszonoztam jókedvét.  Fürkészően nézett rám, ahogy csak ő tud, azzal a féloldalas vigyorával. Lehajolt és lágyan megcsókolt.

„Van fogalmad róla, hogy milyen boldoggá teszel?” – mormolta.

„Igen… pontosan tusom. Mert te is ugyanolyan boldoggá teszel engem.”

Az ajtónálló bezúgott Edward kocsijával, egész arcát elöntő vigyorral. Jesszusom, mindenki milyen boldog ma…

„Kitűnő autó, uram” – mondta a kocsiból kiszállva és a kulcsot átnyújtotta Edwardnak.

Edward kacsintott és szemérmetlenül nagy borravalót nyomott a kezébe. Meglepetten néztem rá… de igazán?!

Ahogy hajtottunk a forgalomban, Edward mélyen elmerült a gondolataiban. Egy fiatal nő hangja szólt a hangszóróból – gyönyörű telt hangja volt, szavai pedig… lélegzetelállítóak… egybehangzóak voltak szerteágazó szerelmes gondolataimmal.

Miattad nem  fogok  sírni,

Miattad fog sütni a nap mindig,

Mert érzem, amikor veled vagyok,

Hogy minden rendben van, tudom, hogy rendben van.

És a madarak énekelnek,

Mintha ismernék a dalomat,

És én szereltek, szeretlek, szeretlek,

Úgy, mint még soha ezelőtt.

„Egy kis kerülőutat kell tennem. Nem fog sokáig tartani” – mondta szórakozottan, leterelve a figyelmemet a dalról… oh, miért? Túlságosan érdekelt a meglepetés. Benső istennőm úgy ugrabugrált, mint egy ötéves.

„Persze” – morogtam. Valami nincs rendben… hirtelen elkeseredetten eltökéltnek látszott.

Miattad, neked adnám a világot

Hozzád soha nem lennék közömbös

Mert érzem, amikor veled vagyok,

Hogy minden rendben van, tudom, hogy rendben van.

Egy nagy autókereskedés parkolójába kanyarodott be,  megállította a motort, óvatos arckifejezéssel fordult felém.

„Új autót kell vennünk neked” – mondta halkan.

Tátott szájjal néztem rá. Most? Vasárnap? Mi a pokol…?  És ez egy Saab kereskedés?!

„Nem Volvót?” – ez volt az egyetlen dolog, ami hülye módon kicsúszott a számon, és dicséretére legyen mondva, igazi halvány pír öntötte le arcát. Szent tehén – Edward zavarban van! Ez egy első alkalom volt.

„Úgy gondoltam, talán mást szeretnél” – motyogta, szinte feszélyezetten…. oh, igazán… ez igazán értékes lehetőség volt arra, hogy ugrassam. Elvigyorogtam magam.

„Egy Saab-ot?”

„Ja…Egy 9.3-ast talán. Gyere.”

„Mi ez az izé a svéd autók és közötted?”

„A svédek készítik a legbiztonságosabb autókat a világon, Isabella.” 

Tényleg?

„Azt gondoltam, már meg is rendelted a másik Volvó-t „

Sötét, de élvezettel teli pillantást vetett rám.

„Lemondhatom. Gyere.” – elegáns mozdulattal kiszállt az autóból, fenségesen átsétált az én oldalamra és kinyitotta az ajtómat.

„Tartozom neked egy diploma-ajándékkal” – mondta kedvesen és felém nyújtotta a kezét.

„Edward, tényleg nem kellene ezt…”

„De igen. Kérlek. Gyere” – hangsúlya azt jelezte, hogy nem érdemes tréfálni vele. Belenyugodtam a sorsomba. Egy Saab… akarok én egy Saab-ot? Igazán kedvelem az alárendeltek speciális járgányát, a Volvót – elegáns volt. Persze, most a tonnányi vörös festék alatt… megrázkódtam. És Lauren még mindig valahol szabadon van. Megfogtam Edward kezét és beballagtunk a bemutató terembe.

Nigel Raizie,az eladó, egészen elborította Fifty-t, mint egy olcsó öltöny. Megérezte a vásárlót. Furcsának tűnt az akcentusa, talán a keleti part közepéről... talán brit? Nehéz volt megmondani.

„Egy Saab? Használtat?” 

Mézes-mázas volt a cipője sarkáig.

„Újat” – szorította össze ajkait Edward. 

Újat!

„ Konkrét modellre gondolt, uram?”

„Egy 9.3-as, 2.0-ás T Sport Sedan-ra.”

„Kitűnő választás, uram.”

„Milyen színű legyen, Isabella?” – biccentette oldalra a fejét Edward.

Szent tehén.

„Ööö… fekete?” – vontam vállat.

„Igazán nem kellene ezt csinálnod, Edward.”

Homlokát ráncolta.

„A fekete nem látható jól éjszaka.”

Oh, az isten szerelmére…  Megálltam, hogy ne forgassam a szemeimet.

„Neked is fekete autód van” – mutattam rá.

Haragosan nézett rám.

„Akkor világos kanárisárgát!” – csattantam fel.

Edward fintorgott rám -  a kanárisárga egyértelműen nem kedvenc színe.

„Milyen színűt szeretnél, hogy válasszak?” – kérdeztem, mintha kisgyerek lett volna – mint ahogy az is volt, sok tekintetben. A gondolat kellemetlenül hatott… szomorúan és kijózanítón.

„Ezüstöt vagy fehéret.”

„Akkor legyen ezüst. Tudod, hogy jó lenne nekem a Volvo is.”

Nigel elsápadt, érezve, hogy elveszítheti a vásárlóját.

„Esetleg a hölgy jobban kedvelne egy nyitott tetejű sportkocsit?” – kérdezte kedvesen.

Kisördögöm összerezdült az undortól, megalázottnak érezte magát az egész vegyünk-egy-autót cirkusztól… de benső istennőm lebirkózta a padlóra. 

Nyitható tetejű…? Apám!

Edward összehúzta a homlokát és rám pillantott.

„Nyitható tetejűt?” – kérdezte és felhúzta a szemöldökét.

Elpirultam – úgy tűnt forró dróton értekezik benső istennőmmel… mert természetesen az is van neki. Ez néha kellemetlen tud lenni. Lenéztem a kezemre…

Edward Nigelhez fordult.

„Milyenek a biztonsági mutatói egy nyitható tetejűnek?”

Nigel érezte, hogy gyenge pontra tapintott ezzel Edward, ezért felsorolt minden statisztikai mutatót.

Persze, hogy Edward azt akarja, hogy biztonságban legyek. Ez amolyan hitvallás-féléje, és amilyen fanatikus, teljes odaadással hallgatta Nigel jól felépített halandzsáját. Fifty-t tényleg érdekelte… Igen, szeretlek… emlékeztem azokra az elsuttogott, fojtott szavakra ma reggelről, és érzelmes lelkesedés, mint olvadt méz, száguldott át ereimen.

Ez a férfi – Isten ajándéka a nők számára – engem szeret… rájöttem, hogy ostobán vigyorgok rá... Amikor lenézett rám, meglepődött, sőt zavarba jött.

Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben megöleltem volna magam.

„Bármi is repített fel az egekbe, én is kérek belőle” – lehelte felém, ahogy Nigel elballagott a számítógépéhez.

„Ön az oka, Mr Cullen.”

„Valóban? Nos, tényleg úgy néz ki, mint aki berúgott, Miss Swan.” – csókolt meg röviden.

„És köszönöm, hogy elfogadtad az autót. Könnyebb volt most, mint legutóbb.”

„Nos, ez nem egy Volvo.”

Önelégülten vigyorgott.

„Az nem a te autód.”

„Ne, tényleg nem.”

„Uram – a 9.3 ? Találtam önnek egyet a Beverly Hills-i központunkban. Holnapra ide tudjuk önnek szállítani.” Nigel ragyogott a győzelemtől.

„Teljes felszereltséggel?”

„Igen, uram.”

„Kitűnő.”

Edward elővette a bankkártyáját… vagy Taylorét?  A gondolat nyugtalanító volt. Kíváncsi voltam, hogy van Taylor,, és hogy megtalálta-e Lauren-t a lakásban. Megdörzsöltem a homlokomat… igen, és ott az összes egyéb probléma.

„Ha ide fáradna Mr…” – Nigel rápillantott a bankkártyán levő névre – ’”Cullen.”

Edward kinyitotta nekem az ajtót, beültem az anyósülésre.

„Köszönöm” – mondtam neki, amikor beült mellém.

Mosolygott.

„Igazán nagyon szívesen, Isabella.”

A zene megszólalt, ahogy elindította az autót.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

Ahogy soha ezelőtt,

ahogy soha ezelőtt.

„Ki ez?” – kérdeztem.

„Eva Cassidy.”

„Nagyon szép hangja van.”

„Igen az van…az volt.”

„Oh.”

„Fiatalon halt meg.”

„Oh.”

„Éhes vagy? Be sem fejezted a reggelidet” – pillantott rám gyorsan, rosszallás jelent meg az arcán. 

Uh-oh…

„Igen.”

„Akkor előbb ebédelünk.”

Edward a vízpart felé hajtott, majd észak felé fordult és az Alascan Way-re hajtott. Seattle újabb gyönyörű oldala… minden tökéletes, nem jellemző módon, ha az utóbbi néhány hetet szemléljük. Elmélkedtem. Edward boldognak tűnt és nyugodtnak ahogy hátradőltünk és hallgattuk Eva Cassidy édes lélekkel teli hangját és végighajtottunk a gyorsforgalmi úton. Éreztem valaha is ennyire nyugodtan a társaságában? Egyszerűen nem emlékeztem rá. Már kevésbé idegesítettek a hangulatváltozásai, biztos voltam benne, hogy nem fog megbüntetni… és ő is sokkal kellemesebben érzi magát velem.

Balra fordult, a parti utat követve, majd mintegy véletlenül befordult egy parkolóba az óriási kikötővel szemben.

„Itt vagyunk. Kinyitom az ajtódat” – mondta, úgy, hogy tudtam, jobb ha nem mozdulok, és néztem, ahogy megkerüli az autót… meg fogom valaha is unni?

„Éhes vagy?” – kérdezte és kinyújtotta felém a kezét.

„Igen.”

„Halat?”

„Oké.”

Levigyorgott rám és kart karba öltve ballagtunk a vízpart felé, ahol a kikötő elénk tárult.

„Jó sok hajó…”

Több száz volt belőlük, mindenféle formájú és méretű, billegtek fel-le nyugodtam, a nyugodt Csendes-óceánon. Kint az öbölben több tucat sirályt láttam a szélben vitorlázni oda vissza, élvezték a jó időt… hatásos természeti látvány volt.

A szél kissé feltámadt, magamra terítettem a kabátomat.

„Fázol?” – kérdezte, és szorosan magához húzott.

„Nem… csak a kilátást csodálom.”

„Igen. Nagyon megnyugtató. Gyere, itt fogunk enni.”

Edward egy  tágas, tengerre néző kifőzdébe vezetett, és a pulthoz ballagtunk. A berendezés inkább Új-angliai volt, mint nyugati parti – fehérre meszelt falai voltak, halványkék bútorokkal és halászfelszerelések lógtak mindenfelé. Világos, vidám hely volt.

„Mr Cullen!” – üdvözölte a pultos melegen Edwardot.

„Mivel állhatok rendelkezésre ezen a délutánon?”

„Dante, jó napot” – vigyorgott Edward, ahogy mindketten lehuppantunk a bárszékre.

„Ez a kedves hölgy Isabella Swan” – mutatott be.

„Isten hozta SP Helyén.” – mosolygott rám barátságosan Dante. Fekete volt és gyönyörű, sötét szemei felbecsültek, és nem talált hiányosnak, úgy tűnt. Egy hatalmas gyémántdísz hunyorgott a fülében. Egyből megkedveltem.

„Mit szeretne inni, Miss Swan?”

Edwardra pillantottam, aki várakozóan nézett rám. Oh…! Enged választani!

„Jó lesz nekem is az, amit Edward iszik” – mosolyogtam tartózkodóan Dante-ra.

Fifty sokkal jobban ismeri a borokat, mint én.

„Én sört kérek. Ez az egyetlen hely Seattle-ban, ahol Adnam’s Explorer-t kaphatsz.”

„Sört?”

„Igen” – vigyorgott rám – „Két Explorer-t kérünk, Dante.”

Dante bólintott és felszolgálta a söröket a pultra.

„Nagyon finom tengeri halászlét főznek itt” – mondta Edward halkan.

Kérdez engem.

„Halászlé és sör, jól hangzik” – mosolyogtam rá.

„Két halászét?” – kérdezte Dante.

„Kérünk” – vigyorgott rá Edward.

Végigbeszélgettük az étkezést, ahogy még soha. Edward nagyon nyugodt és békés volt – fiatalnak, boldognak és élénknek látszott. Felidézett történeteket az összetett elektronikus rendszerekről, és minél többet mesélt, annál inkább éreztem és megértettem a szenvedélyét a problémás vállalatok rendbetételére, reményét a technológiai fejlődésben, és álmait hogy véget vessen a világ éhezésének. Elragadtatva hallgattam… érdekes, okos, emberbaráti, és gyönyörű… és engem szeret. Viszonzásképpen Charlie-ról és Renée-ről való kérdésekkel gyötört,  gyerekkoromról a sivatagban, és a nyirkos nedvességről, ami Forksban van… és a kettő különbözőségéről. Tudni akart a kedvenc könyveimről, filmjeimről… meglepő volt, hogy mennyire egyformák voltunk. És ahogy beszélgettünk, belém vágott a felismerés, hogy Alec-ból Angel-lé változott – lealacsonyítva a fenséges eszményképet – igen rövid idő alatt…

Két óra elmúlt, mire befejeztük az ebédet. Edward rendezte a számlát Danté-val, aki gyengéden búcsút vett tőlünk.

„Ez egy nagyon jó hely. Köszönöm az ebédet” – mondtam, ahogy Edward megfogta a kezemet és elhagytuk a kifőzdét.

„Újból egészségedre” – mondta, és a vízpartra mentünk.

„Mutatni akartam neked valamit.”

„Tudom… és alig várom, bármi legyen is az.”

Kéz a kézben sétáltunk végig a kikötőn. Nagyon kellemes délután volt. Az emberek élvezték a vasárnapot, sétáltatták a kutyájukat, bámulták a hajókat, engedték a gyerekeiket rohangálni a sétányon. Ahogy lefelé haladtunk a kikötőben, a hajók egyre nagyobbak lettek. Edward egy hajóhídhoz vezetett, egy hatalmas katamarán elé.

„Arra gondoltam, hogy ma délután elmehetnénk hajókázni. Ez az én hajóm.”

Szent tehén… A hajó  legalább negyven vagy ötven láb hosszú lehetett. Két fényes fehér hajótest, fedélzet, tágas kabin és mindezek fölött egy nagyon magas árboc. Semmit nem tudok a hajókról, de azt láttam, hogy ez egy különleges hajó.

„Wow” – leheltem.

„A cégem építette” – mondta Edward büszkén és a szívem büszkeségtől dagadt.

„Az alapoktól kezdve a világ legjobb hajóépítői tervezték és itt építették Seattle-ban, az én hajógyáramban. Hibrid elektromos meghajtása van, aszimmetrikus hasított fedélzettel, négyszögletes tetejű fővitorlával.”

„Oké – elveszítettem a fonalat, Edward.”

Vigyorgott.

„Nagyszerű hajó.”

„Varázslatosan jól néz ki ez a hajó, Mr Cullen.”

„Való igaz, Miss Swan.”

„Mi a neve?”

Oldalra húzott, elolvashattam a hajó nevét… The Esme… és meglepődtem.

„Anyukád után nevezted el a hajót?”

„Igen” – biccentette oldalra a fejét, incselkedve.

„Miért, elgondolkodtatónak tartod?”

Vállat vontam. Meglepődtem – mindig olyan – ambivalensnek tűnt az anya jelenlétében.

„Én csodálom anyámat, Isabella. Miért ne nevezhetném el róla a hajómat?”

Elpirultam.

„Nem, igazán nem azért… ez csak…” – a szarba, hogy tudnám szavakba önteni?

„Isabella, Esme megmentette az életemet. Mindent neki köszönhetek.”