Kilencvennegyedik fejezet ( Második történet hetedik rész)

Elnézést, benéztem az összes létező dátumot előre és hátra

Követnek! Szívem a torkomba ugrott, lüktetett, fejbőröm bizsergett, elöntött a pánik. Követnek, de kik? Szemem a visszapillantó tükörre siklott és biztos voltam abban, hogy a sötétített üvegű autó, amit előzőleg láttam, még mindig mögöttünk van. Bassza meg! Ez lehet az? Megpróbáltam keresztüllátni a sötétített szélvédőn, megnézni, hogy ki vezeti – de semmit nem láttam.

„Tartsd a szemed az úton, baby” – mondta Edward gyengéden, nem azon a vad hangon, amit normális körülmények között használ, amikor a vezetési stílusomat értékeli. Szedd össze magad! Gondolatban képen legyintettem magam és megpróbáltam elfojtani a félelmemet, ami azzal fenyegetett, hogy ellep. Lehetséges, hogy fegyvere is van annak, aki követ bennünket? Fegyveres, és Edwardot követi! A szarba! Hirtelen hányingerem lett.

„Honnan tudjuk, hogy követnek?” – kérdeztem lihegő, nyüszítő és rémült suttogással.

„A mögöttünk levő Dodge-nak hamis a rendszáma.”

Honnan tudja ezt?

Indexeltem, hogy felkanyarodtam az 520-asra. Késő délután volt, és bár az eső elállt, az aszfalt még nedves volt. Szerencsére a forgalom meglehetősen gyenge volt. Apám egyik önvédelmi tanácsa szólalt meg fejemben. A pánik az, ami megölhet, vagy nagy sérülést okozhat, Bells. Nagy levegőt vettem, próbáltam kordában tartani légzésemet. Bárki is követ bennünket, Edwardot akarja. Újabb nagy levegővétel után éreztem, hogy elmém kitisztul, gyomrom megnyugszik. Biztonságban kell tartanom Edwardot. Szerettem volna ezt az autót vezetni, sőt gyorsan vezetni. Nos, megkaptam a lehetőséget. Szorosan megmarkoltam a kormányt és egy utolsó pillantást vetettem a visszapillantó tükörre. A Dodge szorosan mögöttünk volt. Nem törődve Edward ijedt pillantásával lelassítottam éppen időben ahhoz, hogy fel tudjak hajtani az 520-asra. A Dodge-nak le kellett lassítania és megállnia, hogy valaki beengedje. Visszakapcsoltam a sebességet és talpig nyomtam a gázt. Az R8-as kilőtt, mindketten az üléstámlához préselődtünk. A sebességmérő mutatója 110 km/h-ra ugrott egyből.

„Csak nyugalom, baby” – mondta Edward hidegvérűen, bár biztos voltam, hogy belülről minden, csak nem nyugodt.

A két forgalmi sáv között cikáztam, mint a fekete bábu a dámában, eredményesen szökdécselve az autók és kamionok között. Jézus, a híd olyan alacsony építésű, hogy olyan, mintha a vízen haladnánk. Hangsúlyozottan nem vettem tudomást a másik autókból felém irányuló mérges, helytelenítő pillantásokat. Edward összekulcsolta kezeit az ölében, próbált olyan mozdulatlan maradni, amennyire csak tudott, és lázasan száguldó gondolataim ellenére azon elmélkedtem, vajon azért teszi-e, hogy ne zavarjon engem.

„Ügyes lány” – suttogta biztatóan és hátra nézett.

„Nem látom a Dodge-ot.”

„Pontosan az IT mögött vagyunk, Mr Cullen” – jött Stuart hangja a kihangosítóból.

„Próbálja önöket utolérni, uram. Mi megpróbálunk önök és a követő közé kerülni.”

IT? Mi a fenét jelent ez?

„Helyes. Mrs Cullen eddig jól végzi a dolgát. Ezzel a sebességgel, feltételezve, hogy a lámpa zöld marad – és ahogy elnézem, az marad – néhány perc múlva leérünk a hídról.”

„Uram.”

Elszáguldottunk a forgalomirányító tábla alatt, tudtam, hogy a Washington tó közepénél járunk. A sebességmérőre pillantva láttam, hogy 120-al száguldok.

„Nagyon jól csinálod, Bella” - mormolta Edward újra ahogy hátrafelé nézett. Egy röpke pillanatra hangja olyan volt, mint amikor először voltunk a játékszobában, amikor türelmesen vezetett be a dolgokba. A gondolat zavaróan izgató volt, el is hessentettem azon nyomban.

„Merre menjek tovább?” - kérdeztem, a riasztó körülmények ellenére meglehetősen nyugodtan. Már éreztem az autót. Élvezet volt vezetni, halkan duruzsolt, és ahhoz képest, hogy milyen gyorsan mentünk, hihetetlenül könnyű volt irányítani. Ilyen gyorsan vezetni ezt az autót... igazán gyerekjáték.

„Mrs Cullen, haladjon az I-5-ösön dél felé. Meg akarjuk tudni, hogy a Dodge mindenáron követi-e önöket” - hangzott fel Stuart hangja a kihangosítóban. A hídon zöld volt a lámpa – hála az égnek – és én tovább száguldottam.¹

Idegesen Edwardra pillantottam, ő megnyugtatóan visszamosolygott. Majd hirtelen elsápadt.

„A szarba” - káromkodott finoman.

Ahogy letértünk a hídról, a forgalom lelassult előttünk. Nekem is lassítanom kellett. Idegesen néztem a visszapillantó tükörbe, és mintha láttam volna a Dodge-t.

„Tízegynéhány autóval mögöttünk?”

„Igen, látom.” - mondta Edward, kikukkantva a keskeny hátsóablakon -  „Kíváncsi vagyok, ki a fasz ez?”

„Én is. Tudjuk egyáltalán, hogy férfi vezeti-e?” - förmedtem bele az előttem kiállított telefonba.

„Nem, Mrs Cullen. Nő is lehet. Az üveg túl sötét.”

Edward rám nézett.

„Egy nő?” - kérdezte.

Vállat vontam.

„A te Mrs Robinsonod?” - kérdeztem, tekintetemet az útra szögezve.

Edward megrándult és kivette a telefont a kihangosítóból.

„Ő nem az én Mrs Robinsonom” - mordult - „nem beszéltem vele a születésnapom óta. És Irina nem tenne ilyent. Nem az ő stílusa.”

„Lauren?”

„Connecticut-ban van a szüleivel. Már mondtam neked.”

„Biztos vagy benne?”

Rövid ideig hallgatott.

„Nem. De ha elszökik, biztos vagyok benne, hogy a családja értesítette volna Dr. Bannert. Beszélgethetnénk erről miután hazaérünk? Figyelj arra, amit tenned kell” - tette hozzá feddően.

„De lehet csak véletlen ez az egész.”

„Nem kockáztatok. Főleg akkor nem,ha te is érintett vagy” - csattant fel.

Visszatette a telefont a kihangosítóba, így megint kapcsolatba kerültünk a biztonságiakkal. Oh, a szarba. Tényleg nem akartam most veszekedni Edwarddal... esetleg később. Féket tettem a nyelvemre.

Szerencsére kisebb lett a forgalom. Gyorsabban hajthattam a Mountlake kereszteződés felé, újra cikázva az autók között.

„Mi van, ha megállítanak a rendőrök?” - kérdeztem.

„Az csak jó lenne.”

„Nem a jogosítványomnak.”

„Amiatt ne aggódj” - válaszolta. Meglepetésemre vidámságot hallottam ki hangjából. Megint rátapostam a gázra, megint 120-szal száguldottam. Apám, tud ez a kocsi menni! Ezt szeretem – könnyű kezelni. Már majdnem 140-nel mentem. Nem hiszem, hogy valaha is vezettem ilyen gyorsan. A furgonom legjobb napján jó, ha a 70-et elérte.

„Tiszta lett előtte az út, felgyorsított” - hangzott fel Stuart testetlen, nyugodt és tájékoztató hangja - „145-tel halad.”

A szarba! Gyorsabb, mint én! Lejjebb nyomtam a gázpedált és a kocsi 150-el dorombolt, ahogy az I-5-ös kereszteződése felé közeledtem.

„Tartsd a sebességet, Bella” - mormolta Edward, amikor egy pillanatra lelassítottam, hogy felsuhanjak az I-5-re.

Az államközi út nem volt forgalmas, egy pillanat alatt a gyors sávba tudtam váltani. Ahogy még jobban ráléptem a gázra és a pompás R8-as zümmögve száguldott előre hogy elérje a gyors sávot,a lassabban halandók szinte szétrebbentek előttünk, hogy menni tudjunk. Ha nem féltem volna annyira, azt hiszem élveztem volna ezt az egészet.

„Uram, 160-nal követi önöket.”

„Maradjon mögötte, Ethan” - kiáltotta Edward Stuartnak.

Ethan?

Egy kamion sorolt be a gyors sávba – a francba! Satufék!

„Kibaszott hülye!” - káromkodott Edward, ahogy előrelendültünk az ülésben. Igazán hálás voltam a biztonsági övnek.

„Kerüld ki, baby” - mondta Edward összeszorított fogakkal. Tükör, sávváltás, lassú autók kerülése, és visszatértem a gyors sávba.

„Szép volt, Mrs Cullen” - mormolta Edward elismerően - „hol vannak a rendőrök, ha szükség van rájuk?”

„Nem akarom, hogy megállítsanak a rendőrök, Edward” - motyogtam az előttem levő útra figyelve - „kaptál valaha gyorshajtásért büntetést?”

„Nem” - mondta, de ahogy egy pillantást vetettem rá, láttam, vigyorog.

„Állítottak már meg?”

„Igen.”

„Oh.”

„A bájerőm, Mrs Cullen. Minden attól függ. És most figyelj. Hol a Dodge, Stuart?”

„Már 175-tel megy.. Körülbelül 4 percre vagyunk önök mögött.” - felelte Stuart.

Szent baszás! Szívem megint a torkomban dobogott. Tudok ennél gyorsabban menni?

Megint lejjebb nyomtam a gázt és elhúztam a csíkot a mellettünk levők mellett.

„Villogj a fényszóróval” - vezényelt Edward, amikor egy Ford Mustang nem ment el előlünk.

„De az olyan bunkó dolog.”

„Akkor legyél bunkó”- förmedt rám.

Jézusom! Oké!

„Ahem- hol a kapcsolója?”

„Az irányjelzőt húzd magad felé.”

Tettem, amit mondott, a Mustang lehúzódott, miután a vezetője felmutatta az ültető ujját. Elsuhantam mellette.

„Ő a faszfej” - mondta Edward a bajsza alatt, majd rám óbégatott.

„Menj le a 166-os kihajtónál.”

Igen uram!

„Lehajtunk a 166-osnál” - tájékoztatta Stuartot Edward.

„Tartson egyenesen az Escala felé, uram.”

Lassítottam, ellenőrizem a tükröket, majd meglepően könnyedén áthaladtam a négy sávon és lehajtottam a sztrádáról. A Stewartra hajtva dél felé haladunk. Az út csendes volt, alig néhány autó hajtott rajta. Hova lett mindenki?

„Átkozott szerencsénk volt a forgalommal. De ez azt jelenti, hogy a Dodge-nak is. Ne lassíts le, Bella. Vigyél haza bennünket.”

„Nem emlékszem az útra” - nyafogtam, pánikban attól, hogy a Dodge még mindig a nyomunkban van.

„Haladj dél felé a Stewarton. Majd szólok” - mondta Edward megint aggódva. Elzúgtam három tömb mellett, de a lámpa sárgára váltott a Yale sugárútnál.

„Menj át rajta, Bella” - kiáltott rám Edward. Az autó úgy megugrott, ahogy a gázra tapostam, hogy mindketten bepréselődtünk az ülésbe. Áthajtottunk a piroson.

„Most hajt le a 166-osnál” - informált Stuart bennünket.

„Maradjon mögötte, Ethan.”

„Ethan?”

„Az a neve.”

Gyors pillantást vetettem Edwardra. Úgy nézett rám, mintha bolondnak tartana.

„Nézd a kibaszott utat!”

Figyelmen kívül hagytam.

„Ethan Stuart.”

„Igen!” - mondta bőszen.

„Ah. Miért nem tudtam ezt?” A pasi az utóbbi hat hétben kísérgetett és nem tudtam a keresztnevét!

„Az a nevem, asszonyom” - ijesztett fel Stuart hangja, pedig ugyanazon a monoton, nyugodt hangon beszélt, mint mindig – „Az IT a Stewarton halad, uram. Igazán gyorsan hajt.”

„Nyomás, Bella. Fejezd be a kicseszett csevegést" - mordult Edward.

„Megállított bennünket a első lámpa a Stewarton.”

„Bella - gyorsan – itt” - kiáltott fel Edward a Boren sugárút déli oldali parkolójára mutatva.

„Ide.” - mutatott egy helyre. A szarba! Azt akarja, hogy beálljak az autóval erre a parkolóhelyre. A francba!

„Csak csináld!” - mondta. Tehát csináltam – tökéletesen. Valószínűleg életem első tökéletes parkolását hajtottam végre.

„Elrejtőztünk a parkolóban a Stewart és a Boren között” - mondta Edward a telefonnak. „Megfelelő lesz, uram” - bár Stuart kissé aggódónak tűnt. „Maradjanak ott, mi követjük az IT-t.”

Edward felém fordult, kutatóan nézett rám.

„Rendben vagy?”

„Naná” - suttogtam.

Edward elhúzta a száját.

„Akárki is vezeti a Dodge-ot, nem hallhat bennünket, ugye tudod.”

Elnevettem magam.

„Most haladunk el a Stewart-on a Boren előtt. Látom a parkolót. Pontosan most hajt el önök előtt, uram.”

Egyszerre engedett fel a feszültség bennünk a megkönnyebbüléstől.

„Ügyes voltál, Mrs Cullen. Szép munka volt” - simogatta meg arcomat Edward gyengéden ujja hegyével. Megrándultam az érintésétől, és nagyot lélegeztem. Nem is tudtam róla, hogy visszafojtom a lélegzetemet.

„Akkor ez azt jelenti, hogy abbahagyod a vezetési stílusom kritizálását?” - kérdeztem.

Nevetett – hangosan, megkönnyebbülve.

„Azért azt nem mondanám.”

„Köszönöm, hogy vezethettem az autódat. Méghozzá ilyen izgalmas körülmények között” - próbáltam könnyed lenni.

„Akkor talán innen én vezetnék.”

„Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy most azonnal ki tudnék szállni, hogy ideülhess. A lábaim elzselésedtek” - és éreztem, hogy megremegek, majd hirtelen reszketni kezdtem.

„Az adrenalin, baby” - mondta kedvesen. „Csodálatos voltál, mint mindig. Sokkoltál, Bella. Soha nem szűnsz meg meglepni.” Finoman megérintette arcomat, arcát elöntötte a szeretet, a félelem, a megbánás – túl sok érzelem egyszerre – és szavai a végemet jelentették. Az érzelmek elárasztottak, hüppögés szakadt fel elszorult torkomból és sírni kezdtem.

„Ne, baby, ne. Kérlek, ne sírj.”

Felém nyúlt és a szűk hely ellenére az ölébe húzott a kézifék oszlopán át. Kikotorta a hajat az arcomból és a szemeimet csókolta, majd az orcámat, és én köré fontam karjaimat és csendesen szipogtam a nyakába. Oh, nagyon jó illata volt, nagyon megnyugtató. Orrát a hajamba fúrta, körülölet, szorított magához és csak ültünk szó nélkül, csak öleltük egymást.

Stuart hangja riasztott fel bennünket.

„Az IT lassított az Escala mellett. Terepszemlét tart.”

„Kövesse” - csattant Edward hangja.

Kézfejembe töröltem az orromat és nagy, megnyugtató lélegzetet vettem.

„Használd az ingemet” - csókolta meg a homlokomat Edward.

„Bocs” - motyogtam, zavartan a saját sírásomtól.

„Mit? Nincs miért.”

Megint megtöröltem az orromat. Felemelte a fejemet az államnál fogva és gyengéd csókot nyomott az ajkamra.

„Nagyon puhák az ajkaid sírás után, én gyönyörű, bátor kedvesem” - suttogta.

„Csókolj meg megint.”

Edward megmeredt, egyik keze a hátamon, a másik a fenekemen.

„Csókolj meg” - leheltem. Szája kissé elnyílt, ahogy levegő után kapott. Elhajolt mellettem, kivette a telefont a kihangosítóból és a vezetőülésre dobta. Majd a szája rám tapadt, jobb kezével a hajamba markolt, hogy rögzítse a fejem, bal kezével átfogta arcomat. Nyelve megszállta a számat és én örömmel fogadtam. Nyelvünk vadul hadakozott. Az adrenalin vágyba fordult át testemben. Megöleltem arcát, ujjaimat végigfuttattam barkóján,élveztem érintését. Felnyögött forró válaszomra, mélyen a torkából, és méhem összerándult az érzéki vágytól. Keze végigsiklott testemen, megsimogatta melleimet, derekamat és lefelé haladt a hátsóm felé. Fészkelődtem.

„Ah” - mondta és elszakította magát, lihegve.

„Mi van?” - motyogtam a szájába.

„Bella, egy parkolóban vagyunk, Seattle-ben”

„És?”

„Nos, ebben a pillanatban éppen meg akarnálak dugni, és te itt fészkelődsz rajtam... ez kissé kényelmetlen.”

Szavai hatására feneketlen vágyam kisiklott ellenőrzésem alól, újból görcsbe rántva méhemet.

„Akkor dugj meg” - mormoltam és megcsókoltam a szája sarkát. Jézusom, akartam őt. Most. Szent baszás, ez az autós üldözés izgalmas volt Túlságosan is. Rémisztő... és a félelem felébresztette a kéjvágyamat.

Hátrahajolt és rám bámult, szeme elsötétült és homályos lett.

„Itt?” - kérdezte rekedten. A szám kiszáradt. Hogy tud ennyire felizgatni egyetlen szóval?

„Igen. Akarlak. Most.”

Féloldalra hajtotta fejét és néhány pillanatig csak bámult rám.

„Mrs Cullen, mennyire magabiztos” - suttogta egy örökkévalóság után. Keze összeszorult a nyakam tövénél a hajamon hogy helyben tartson és szája megint a számra tapadt, ezúttal erőteljesebben. Másik keze a testemen siklott, le a fenekemen át a combomig... ujjaimat Edward hosszúra nőtt hajába fontam.

„Nagyon örülök, hogy szoknya van rajtad” - mormolta és keze kék-fehér csíkos szoknyám alá siklott, combomat simogatva. Újból megmozdultam ölében, ő sziszegett a fogai között.

„Maradj nyugton” - morgott. Megmarkolta a puncimat, egyből mozdulatlan lettem. Hüvelykujja csiklómat simogatta, a levegő megakadt a torkomban ahogy az élvezet, mint az elektromos áram megrázott, mélyen a hasamban.

„Csak nyugi” - suttogta. Megcsókolt megint ahogy hüvelykje körözött rajtam az áttetsző, divatos bugyim anyaga alatt. Lassan belém csúsztatta két ujját.

Felnyögtem és csípőmet kezéhez feszítettem.

„Kérlek” - suttogtam.

„Oh, Mrs Cullen. Nagyon is készséges vagy” - mondta és ujjai ki-, be jártak, kínzó lassúsággal.

„Az autós üldözések ennyire felizgatnak?”

„Te izgatsz fel.”

Farkasmosolyt villantott rám és hitelen kihúzta ujjait, felizgatva hagyva. Karját a térdem alá csúsztatta és legnagyobb meglepetésemre felemelt, arccal a szélvédő felé fordítva.

„Tedd le a lábaidat” - parancsolt rám, lábai összezárva a lábtér közepén. Tettem, ahogy mondta. Kezeit lesimította a combjaimon, majd vissza, egyben felhúzva szoknyámat.

„Kezeidet a térdemre, baby, hajolj előre. Emeld csodás seggedet a levegőbe. Vigyázz a fejedre.”

A szarba! Tényleg megtesszük, itt a parkolóban! Gyorsan körbevizslattam az előttünk levő részt, nem láttam senkit - de éreztem, hogy borzongás fut át rajtam. Én, egy nyilvános parkolóban! Ez olyan... ász? Éreztem, hogy Edward megmozdul alattam és hallottam a sokat jelentő cipzár-hangot. Egyik karját a derekamra tette, másik kezével félre húzta csipkebugyimat és egy gyors mozdulattal 'karóba' húzott.

„Ah” - nyögtem, lefelé nyomva magam rajta. Fogain keresztül sziszegve fújta ki a levegőt. Keze a nyakam felé mozdult és megmarkolt az állam alatt. Átfonta a nyakam és hátrahúzott, fejemet hátrafeszítette. Így meg tudta csókolni a torkom. Másik keze a csípőmet markolta. Együtt kezdtünk mozogni.

Én kissé felemelkedtem, ő megbillentette csípőjét és felém nyomta magát... ki és be... az érzés... hangosan nyögtem. Így nagyon mélyre hatolt. Bal kezemmel a kéziféket markoltam, a jobbal az ajtónak támaszkodtam. Fogával belecsípett a fülcimpámba, majd meghúzta azt – majdnem fájdalmas volt. Újra és újra belém nyomult. Felemelkedtem és leereszkedtem és ahogy elértük a megfelelő ritmust, keze a szoknyám alatt előrecsúszott és ujja gyengéden izgatta csiklómat a bugyim finom anyagán keresztül. (Hát, ezt nem egészen értem.Ki kellene próbálni, hogy marad ott a bugyi elöl. Mik ki nem maradtak az életemből :) )

„Ah!”

„Gyere.Gyorsan” - suttogta a fülembe összeszorított fogakkal. Keze még mindig a nyakam köré fonva - „Gyorsan a végére kell érnünk, Bella.” És fokozta a nyomást a csiklómon.

„Ah!” - éreztem,a hogy az ismerős gyönyör elönt, összegyűlik mélyen és középen bennem.

„Gyerünk, baby” - suttogta a fülembe - „hallani akarlak.”

Újból nyögtem.... és csak éreztem, szemem szorosan behunyva. Hangja a fülemnél, lehelete a nyakamon, gyönyör sugárzott onnan, ahol ujjai izgatták testemet és ahol mélyen belém nyomult – és elvesztem. A testem átvette a hatalmat felettem, sóvárgott a kielégülésért.

„Igen” - sziszegte Edward a fülembe. Egy rövid időre kinyitottam a szemem és vadul néztem az R8-as szigetelt tetejét, majd újból összeszorítottam és elélveztem.

„Oh, Bella” - mormolta áhítattal, átölelt és belém gyömöszölte magát egy utolsó mozdulattal, majd elélvezett mélyen bennem.

Orrát végighúzta állcsontomon, finom csókot nyomott a torkomra, arcomra, homlokomra, ahogy rajta feküdtem, fejem a nyakán nyugtatva.

„Enyhült a feszültség, Mrs Cullen?”

Edward összezárta fogát a cimpámon és megcibálta. Testem kiszáradt, teljesen kimerült.

Elnyivákoltam magam. Éreztem a mosolyát.

„Az enyémen egyértelműen segített” - tette hozzá leemelve magáról - „elveszett a hangod?”

„Igen” - mormoltam.

„Nos, elég buja teremtés vagy, nem? Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen exhibicionista vagy.”

Egyből ijedten felültem. Ő megmerevedett.

„Senki sem látott bennünket, ugye?” - néztem körül idegesen a pakolóban.

„Gondolod, hagytam volna, hogy bárki lássa a feleségemet elélvezni?” - simogatta meg megnyugtatóan a hátamat, de hangja nyomán borzongás futott át gerincemen. Megfordultam és huncutul vigyorogtam rá.

„Autós szex!” - kiáltottam fel.

Elvigyorodott és egy tincs hajat a fülem mögé igazított.

„Menjünk haza. Én vezetek.”

Ezzel kinyitotta az ajtót, hagyta, hogy kimásszak az öléből a parkolóba. Mire visszanéztem rá, gyorsan felhúzta a cipzárját. Kiszállt ő is majd tartotta az ajtót, amíg visszaültem.Gyorsan megkerülte az autót, beszállt elővette a telefont és valakit hívott.

„Hol van Stuart?” - kérdezte élesen - „... és a Dodge? Hogyhogy Stuart nincs magával?”

Figyelmesen hallgatott, úgy gondolom Ryannal beszélt.

„Őt?” - lepődött meg - „tapadjon rá” - fejezte be a hívást Edward és rám bámult.

Őt! Az autó vezetője? Ki lehetett – Irina? Lauren?

„A Dodge sofőrje nő volt?”

„Úgy tűnik” - mondta halkan. Haragosan szorította össze száját.

„Hazaviszlek” - mondta halkan. Felbőgette a motort, majd finoman kitolatott a parkolóból.

„Hol van az... IT? Apropó, mit jelent ez? Olyan BDSM-esen hangzik.”

Edward félmosolyra húzta száját ahogy kihúzott a parkolóból és visszasorolt a Stewart útra.

„Azt jelenti, hogy Ismeretlen Követő. Ryan az FBI-nál volt.”

„Ex-FBI-os?”

„Ne kérdezősködj” - rázta meg Edward a fejét. Egyértelműen elmerült a gondolataiban.

„Nos, és merre jár az a női IT?”

„Az I-5-ösön, Portland felé tart.”

Edward rám nézett, tekintete ijesztő volt. Jesszusom – szenvedélyesből nyugodt, abból aggódó, alig néhány perc alatt. Kinyújtottam a kezem és megsimogattam combját, ujjaimat finoman végigfuttattam farmerja belső varratán, remélve, hogy felderítem.Levette kezét a kormányról és megálljt parancsolt kezemnek.

„Ne” - mondta - „elég messzire mentünk mára már. Nem hiszem, hogy szeretnéd, ha karamboloznánk három tömbnyire a lakástól.”

Ezzel felemelte ajkához a kezem és megcsókolta a mutatóujjamat. Nyugodt, hideg, ellentmondást nem tűrő... az én Fifty-m.

És egy idő óta most először megint úgy éreztem magam, mint egy csökönyös kölyök. Visszahúztam a kezem és egy pillanatig csendben ültem.

„Nő volt?”

„Kétségtelenül az” - sóhajtott.

A Escala mélygarázsához kanyarodott és benyomkodta a belépőkódot. A kapu kitárult, ő behajtott és leparkolta a helyére az R8-ast.

„Igazán kedvelem ezt az autót – mormoltam.

„Én is. És igazán tetszett, ahogy bántál vele – és hogy sikerült nem összetörnöd.”

„Vehetsz egyet a születésnapomra” - fintorogtam rá.

Edward tátott szájjal nézte, hogy kiszállok a kocsiból.

„Egy fehéret – tettem hozzá. Lehajoltam és csak néztem rá, ahogy a kormány mögött ült.

Mosolygott.

„Isabella Cullen, mindig meglepsz” - mondtam és bevágtam az ajtót. Az autó hátuljához sétáltam, majd ott vártam rá.

Kecsesen kiszállt és azzal a nézéssel nézett rám.... azzal, ami mélyen bennem megszólaltatott valamit. Nagyon jól ismertem ezt a tekintetet. Egy emlék ötlött fel a fejemben, ahogy Alice és Jasper néztek egymásra ebédnél. Edward lezseren sétált hozzám, megállt előttem. Nem ért hozzám.Lehajolt és suttogott:

”Tetszik neked ez az autó. Nekem is tetszik ez az autó. Megdugtalak benne.. lehet rajta is megduglak egyszer.”

Elakadt a lélegzetem.

Egy fényes ezüst színű BMW érkezett a garázsba. Edward aggódva tekintett rá, majd megnyugodva vigyorgott le rám.

„De úgy tűnik, társaságot kaptunk. Gyere” - fogta meg a kezem és a lifthez indultunk. Megnyomta a hívógombot és ahogy várakoztunk, a BMW sofőrje csatlakozott hozzánk. Fiatal, hétköznapian öltözött, hosszú sötét hajú fiatalember volt. Úgy nézett ki, mint egy tv-s személyiség.

„Hali” - mosolygott ránk melegen.

Edward körém fonta karját és udvariasan bólintott.

„Csak most költöztem ide. A 32-es lakásba.”

„Helló” - viszonoztam mosolyát. Kedves, világoskék szemei voltak.

A lift megérkezett, beszálltunk. Edward megfejthetetlen kifejezéssel nézett le rám.

„Ön Edward Cullen” - folytatta a fiatalember.

Edward visszautasítóan mosolygott.

„Paul Johnson” - nyújtotta kezét a férfi. Edward kelletlenül fogott vele kezet.

„Hányadikra mennek?” - kérdezte Paul.

„Kódot használok.”

„Oh.”

„Penthouse.”

„Oh” - vigyorgott szélesen Paul -  „hát persze.”

Ezzel megnyomta a 16. emelet gombját, és az ajtó bezárult.

„Feltételezem, Mrs Cullen.”

„Igen” - mosolyogtam udvariasan és kezet nyújtottam. Paul enyhén elpirult és megszemlélt.. egy kissé túl hosszan. Oh, ne. Én is elpirultam, Edward szorosabbra fonta karját körülöttem.

„Mikor költözött be?” - kérdeztem csak udvariasságból.

„Múlt hétvégén. Tetszik ez a hely.”

Ezután kényelmetlen csend költözött közénk, addig amíg a lift meg nem állt Paul emeletén.

„Örülök, hogy találkozhattam Önökkel” - mondta megkönnyebbülten és kilépett. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Edward beütötte a kódot és a lift újból elindult felfelé.

„Kedvesnek tűnt” - mormoltam - „még egy szomszéddal sem találkoztam.”

Edward savanyúan nézett rám.

„Jobban szeretem, ha nem is találkozol.”

„Csak mert egy remete vagy - úgy gondolom, elég kedves volt.”

„Remete?”

„Remete. Bezárkózva az elefántcsont-tornyodba” - jelentettem ki.

Edward szája megremegett...

„A mi elefántcsont-tornyunkba. És azt hiszem egy újabb csodáló nevét adhatja a listájához, Mrs Cullen.”

Égnek emeltem a szemem.

„Edward, azt hiszed, mindenki a csodálóm?”

„Megforgattad a szemedet?”

Pulzusom felgyorsult.

„Bizony azt tettem” - suttogtam leszorult torokkal.

Féloldalra hajtotta fejét, arca felöltötte azt a bizonyos parázsló, arrogáns, elbűvölő kifejezést.

„És mit tehetünk ezzel?”

„Valami vadat?”

Pislogott, hogy elrejtse meglepetését.

„Vadat?”

„Kérlek.”

„Többet akarsz?”

Lassan bólintottam.

A lift ajtaja kinyílt, hazaérkeztünk.

„Mennyire vadat?” - lehelte elsötétülő szemmel.

Ránéztem, egy szót sem szólva. Egy pillanatra becsukta szemét majd megragadta a kezem és

kihúzott a folyosóra.

Ahogy berontottunk a dupla ajtón, Stuart ott állt az előtérben és várakozóan nézett párosunkra.

„Stuart, szeretném egy óra múlva meghallgatni” - mondta Edward.

„Igenis, uram.”

Ezzel megfordult és Taylor irodájába távozott.

Egy egész óránk van!

Edward lepillantott rám.

„Vadul?”

Bólintottam.

„Nos, Mrs Cullen, szerencséje van. Ma teljesítem a kéréseket.”

1A híd a z áthaladó hajóforgalom miatt középen emelhető. Gondolom, a lámpa erre vonatkozik.

Azt hiszem ez az első alkalom, hogy szeretnék ott utazni, hol a történet játszódik. Persze, Dél-Franciaországot nem számolom, mert ott lakni szeretnék.

Ezen a hííííídon éééééén is ááááát akarok utazniiiiiiiii !!!!!!!