Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2012. február 17., péntek

Hatvannyolcadik fejezet


Nem tudtam visszatartani ujjongásomat. Tudatalattim tátott szájjal bámult rám – tökéletes, kielégítő, néma csenddel, amely felüdítő volt a részéről – az én arcomon pedig arcrándító mosoly ült, ahogy vágyódón néztem Edward elkínzott, tág, fényes-zöld szemeit. Lágy, édes vallomása olyan mély, elemi szinten szólt hozzám, mintha a megváltást találta volna meg... ez a három kis szó tőle mennyei manna volt számomra.  Újra könnyek bizsergették a szemem. Igen… szeretsz. Tudom, hogy szeretsz. Felszabadító felismerés volt, mintha egy sötét malomkő gurult volna le a szívemről. Ez a gyönyörű, problémákkal teli férfi, akire valaha úgy gondoltam, mint egy regénybeli hősre – erős, magányos, titokzatos… megvan mindezen tulajdonsága, de ugyanakkor nagyon sérülékeny, nagyon elidegenedett, telve van önutálattal. A szívem duzzadt az örömtől, de fájt is, hogy szenvedett… és tudtam, hogy az elegendő lett volna kettőnk számára is. Reméltem, hogy elegendő kettőnk számára. Megfogtam drága, kedves, szép metszésű arcát és gyengéden megcsókoltam, átadva minden szerelmet neki, amit csak éreztem, ebben az édes kapcsolódásban. Magamba akartam olvasztani őt. Edward felnyögött, és karjait körém fonta, szorosan magához vont, a forrón ömlő víz alatt álltunk, és úgy ölelt, mintha én lennék az életet jelentő levegő a számára.
„Oh, Bella” – suttogta rekedten – „akarlak… de nem itt.”
„Igen” – mormoltam hevesen a szájába.
Elzárta a vizet és megfogta a kezem. Szelíden kisegített a fülkéből és beburkolt a fürdőköpenyembe. A csípőjére tekert egy törölközőt, majd fogott egy kisebbet és finoman megtörölte a hajam. Amikor megelégedett a szárazságával, a fejem köré tekerte a törölközőt és ahogy a mosdó feletti nagy tükörbe pillantottam, úgy néztem ki, mint egy apáca a fejkötőjében. Mögöttem állt, pillantásunk találkozott a tükörben. A parázsló smaragd zöld és a tágra nyílt csokoládé barna… és eszembe ötlött valami.
„Viszonozhatom?” – kérdeztem kedvesen.
Bólintott, de kicsit összehúzta a szemöldökét. Elővettem az öltözőasztal melletti   törölközőhegyből egy másik pihe-puha darabot, lábujjhegyen megálltam előtte és megtöröltem a haját. Kissé felém hajolt, hogy könnyebben elérjem, és véletlenül észrevettem a törölköző alól kikandikáló kisfiús vigyorát.
„Hosszú ideje nem csinált velem ilyet senki. Nagyon hosszú ideje” – mormolta, majd elkomorodott.
„Igazából azt hiszem, soha senki nem törölte meg a hajamat.”
„Esme sem? Biztos? Nem szárította meg a hajad, amikor kicsi voltál?”
Megrázta a fejét, akadályozva ezzel a törölgetést.
„Nem. Az első naptól tiszteletben tartotta a határaimat, bármennyire is fájt neki. Nagyon önálló gyerek voltam” – mondta halkan, és újabb éles nyilallást éreztem a bordáim között, ahogy elképzeltem a csepp bronzhajú csöppséget, ahogy magáról gondoskodik, mert más nem teszi azt meg. A gondolat émelyítően szomorú volt. De nem akartam, hogy a melankólia elnyomja ezt a bimbózó intimitást.
„Nos, megtisztelve érzem magam” – csipkelődtem gyengéden.
„Érezd is úgy, Miss Swan. Vagy talán én vagyok megtisztelt.”
„Ez kimondatlanul is így van, Mr Cullen” – vágtam vissza csípősen.
Befejeztem a haja szárítását, fogtam egy másik kis törölközőt és a háta mögé lépem. Tekintetünk újból találkozott a tükörben, és az ő óvatos, kérdő tekintetére kibukott belőlem a kérés.
„Megpróbálhatok valamit?”
Egy tűnő pillanat után alig észrevehetően bólintott, én pedig nagyon gyengéden végigtöröltem bal karját, felitatva róla a gyöngyöző vizet. Felpillantottam, hogy ellenőrizem arckifejezését a tükörben. Pislogott, tekintetét a szemembe fúrta. Előrehajoltam és puha csókot nyomtam a bicepszére. Ajkai alig észrevehetően szétnyíltak. Másik karját ugyanilyen módon töröltem meg, bicepszét újból körbecsókolva… halvány mosoly játszott ajkain.  Óvatosan megtöröltem a hátát a még mindig látszó halvány rúzsvonal alatt… nem volt alkalmam megmosni a hátát.
„Az egész hátamat” – mondta halkan – „A törölközővel.”
Élesen szívta be a levegőt és összeszorította a szemeit, ahogy fürgén megtöröltem, óvatosan csak a törölközővel. Igazán szép háta van – széles, szépen formált vállakkal, minden apró izom világosan kidolgozott… látszik, hogy tényleg törődik magával… ugyanakkor ott voltak a sérülések is. Nehezen, de figyelmen kívül hagytam őket,  bár  nagy volt a kísértés, hogy minden egyes sebet megcsókoljak. Amikor befejeztem a procedúrát, kifújta a levegőt, én odahajoltam és egy csókot nyomta a vállára. Köré fontam a karomat és megtöröltem a hasát. Tekintetünk megint találkozott a tükörben… az ő tekintete egyszerre volt csodálkozó és aggódó.
„Fogd ezt” – adtam neki egy kis arctörlőt. Arca zavart tükrözött.
„Emlékezz Floridára, ott a te kezeddel irányítottál, hogy nyúljak magamhoz.”
Arca kissé elsötétedett, de nem vettem figyelembe reakcióját, hanem újból köré fontam a karomat , megfogtam a kezét, és fel-le mozgattam a mellkasát, hogy megtöröljük azt is. Rá bámultam a tükörben… szépségét, meztelenségét, magamat, ahogy beborít a hajam… majdnem úgy néztünk ki, mit egy Ótestamentumi bibliai jelenetet ábrázoló barokk festmény. A kezéért nyúltam, amit készségesen rám bízott, és én azt felvezettem a mellkasán, hogy lassan megtörölje, ügyetlenül végigsimítva a törölközővel a testét. Egyszer, majd még egyszer… teljesen mozdulatlan volt, egyből megmerevedett a feszültségtől. Ez alól kivételt képeztek szemei, amik követték keze által átfogott kezeim útvonalát. Kisördögöm jóváhagyóan nézett, általában elbiggyesztett szája ellazult. Én meg úgy éreztem magam, mint a legfőbb bábumester. Aggodalom sugárzott a hátából is, de fenntartotta a szemkontaktust, bár szemei elsötétültek, szinte halottnak látszottak. Mintha a titkai látszottak volna bennük… biztos, hogy ezt akarom? Akarok én szembesülni az őt gyötrő démonokkal?
„Azt hiszem, már száraz vagy” – suttogtam, leengedtem a kezeimet és belebámultam szemei mély zöldjébe. Lélegzete felgyorsult, ajkai elnyíltak.
„Akarlak, Isabella” – suttogott ő is.
„Én is téged.” És ahogy kimondtam, belém vágott, hogy mennyire igazak ezek a szavak. Nem tudtam elképzelni az életemet Edward nélkül… soha.
„Engedd, hogy szeresselek” – mondta fojtottan.
„Igen” – feleltem. Megfordult, a karjába húzott, ajka az ajkamat kereste, esdekelt értem… imádott… dédelgetett… szeretett.

Fel le húzgálta ujját a gerincemen, ahogy egymást bámultuk, fürdőztünk szerelmeskedés utáni gyönyörünkben… eltelve egymástól. Egymás mellett feküdtünk, magam elé öleltem párnámat. Ő az oldalán feküdt, és én kincsként őriztem lágy érintését. Éreztem, tudtam, hogy pontosan akkor szüksége volt rá, hogy megérinthessen… balzsam voltam számára, a nyugalom forrása, és hogy is tagadhattam volna ezt meg tőle? És egy részem tudta, hogy én is pontosan ugyanígy érzek…
„Nahát, gyengéd is tudsz lenni…” – mormoltam.
„Hmmm – úgy tűnik, Miss Swan.’
Vigyorogtam.
„Nem igazán voltál az, amikor ezt először… ööö… csináltuk.”
„Nem?” – biccentette félre a fejét és halványan fintorgott.
„Úgy érzem, pödörgetnem kellene a bajuszomat, mintha egy nevetséges komédia gazembere lennék, hogy elraboltam az ártatlanságodat.”
„Nem hiszem, hogy elraboltad” – dörmögtem fennhéjázóan – jesszus, nem vagyok már gyerek – „azt hiszem teljesen szabadon ajánlottam fel… és készségesen. És is akartalak téged, és ha jól emlékezem, igazán jól éreztem magam.” – mosolyogtam szemérmesen rá, beharapva az ajkamat.
„Én is, ha visszaidézem, Miss Swan. Az a célunk, hogy örömöt szerezzünk.” – mondta vontatottan. Majd arca ellágyult, de komoly maradt.
„És ez azt jelenti, hogy telesen az enyém vagy” – és ezzel minden jókedv eltűnt, ahogy rám meredt.
„Igen, a tied vagyok” – mormoltam vissza neki.
„Kérdeznék tőled valamit.”
„Ki vele.”
„A biológiai apád – tudod, hogy ki  volt ő?” – ez a gondolat már  régebb óta izgatott. Kissé összehúzta szemöldökét, majd megrázta a fejét.
„Fogalmam nincs ki ő. Nem az a vadállat volt, aki a stricije volt és ez csak jó.”
„Honnan tudod?”
„Valami, amit apám… valami, amit Carlisle mondott nekem.”
Várakozóan bámultam Fifty-mre. Visszavigyorgott.
„Éhes vagy az információkra, mi, Isabella”  - sóhajtott, fejét rázva.
„A strici találta meg a kokainos kurva holttestét, és telefonált a hatóságoknak. Négy napba telt neki, hogy felfedezze mi történt. Bevágta maga után az ajtót, és ott hagyott vele… a holttesttel” – csukta be a szemét az emlékek hatására. Élesen szívtam be a levegőt. Szegény apró fiúcska… a szörnyűség túl borzalmas volt, hogy belegondoljak.
„A rendőrök később kikérdezték. Egyértelműen tagadta, hogy bármi közöm lett volna hozzá, és Carlisle azt mondta, hogy egy kicsit sem hasonlítok rá.”
„Emlékszel, hogy milyen volt?”
„Isabella, ez nem az a része az életemnek, amire gyakran visszagondolnék. Igen, emlékszem, hogy hogy néz ki. Soha nem fogom elfelejteni.” Edward arca elsötétedett és keményebb lett,  szögletesebb. Szemei a haragtól fagyosak lettek.
„Beszélhetnénk valami másról?”
„Sajnálom. Nem akartalak felbosszantani.”
Megrázta a fejét.
„Régi dolgok ezek, Bella. Nem olyanok, amire emlékezni szeretnék.
„Szóval, milyen meglepetés?”
Muszáj volt a témán változtatnom, mielőtt teljesen el-Fiftisedik itt nekem. Arca rögtön ellágyult.
„Gondolod, szembe tudsz nézni némi  friss szellővel? Mutatni akarok valamit.”
„Persze.”
Eltűnődtem rajta, hogy milyen gyorsan fordul a hangulata – szeszélyes, mint mindig. Rám vigyorgott, azzal a kisfiús, ártatlan, csak huszonhét éves vagyok mosolyával, és a szívem a torkomba ugrott… valami olyan lehet, ami közel áll a szívéhez. Játékosan a  fenekemre csapott.
„Öltözz fel. Farmer jó lesz. Remélem, Taylor pakolt neked.”
Felkelt és felvette a boxerét. Oh… képes volnék egész nap itt ülni és nézni, ahogy járkál körbe  a szobában. Benső istennőm egyetértett, elalélt, ahogy a kanapéjáról szemlélődött.
„Fel” – vezényelt Edward.
Parancsol, mint mindig. Vigyorogva bámultam vissza rá.
„Csak csodálom a látványt.”
Szemét forgatta.
Ahogy öltöztünk, észrevettem, hogy úgy mozdulunk szinkronban, mint azok az emberek, akik jól ismerik egymást, mindketten fokozottan figyelnek a másikra, véletlenszerűen egymásra mosolyognak és gyengéden megérintik a másikat. És felderengett számomra, hogy ez számára is olyan új, mint számomra.
„Szárítsd meg a hajad” – rendelkezett Edward, ahogy öltöztünk.
„Uralkodó, mint mindig” – fintorogtam rá, ahogy lehajolt és megcsókolta a hajamat.
„Ez soha nem fog megváltozni, baby. Nem akarom, hogy beteg legyél.”
Megforgattam a szemem, szája megremegett az élvezettől.
„A tenyerem még mindig viszket, ugye tudja, Miss Swan?”
„Ezt örömmel hallom, Mr Cullen. Kezdtem azt hinni, hogy elveszítette a humorát” – vágtam vissza.
„Könnyedén bebizonyíthatom, hogy nem ez az oka, ha ez az óhajod.”
Ezzel előhúzott egy nagy krémszínű kötött pulcsit a táskájából és művészien a vállára terítette. Fehér pólójával és farmerével, kócos hajával és most ezzel, pontosan úgy nézett ki, mint aki most lépett elő az egyik legnépszerűbb képes folyóiratból… senkinek sem szabadna ilyen dögösen kinéznie. És nem tudtam, hogy tökéletes kinézete zavart meg, vagy az, hogy tudtam, hogy szeret, de fenyegetése nem ijesztett már meg. Ez az én Ötvenszeres Homályba Burkolózóm… ilyen, amilyen. Ahogy a hajszárítóért nyúltam, igazi reménysugár villant fel előttem, hogy megtaláljuk a középutat… csak azon múlik, hogy felismerjük egymás igényeit és elfogadjuk azokat. Megbámultam magam a fésülködőasztal tükrében.. Taylor becsomagolta a kék blúzomat – amit ő vett nekem, gondoltam szégyenkezve. A hajam kész tragédia volt, arcom kipirult, ajkaim duzzadtak… megérintettem, visszaidézve Edward égető csókjait, és nem tudtam nem mosolyogni, ahogy bámultam… Igen, szeretlek, mondta Edward. 

„Pontosan hova is megyünk?” – kérdeztem, ahogy az előcsarnokban várakoztunk az autókat kezelő fiúra. Edward az orrát ütögetve összeesküvő módon kacsintott rám, úgy tűnt, mintha reménytelenül próbálná eltitkolni jókedvét. Őszintén szólva egyáltalán nem volt ez jellemző rá. Ilyen volt, amikor vitorlázórepülőzni mentünk… lehet, most is oda megyünk? Nem tudtam mást tenni, mint viszonoztam jókedvét.  Fürkészően nézett rám, ahogy csak ő tud, azzal a féloldalas vigyorával. Lehajolt és lágyan megcsókolt.
„Van fogalmad róla, hogy milyen boldoggá teszel?” – mormolta.
„Igen… pontosan tusom. Mert te is ugyanolyan boldoggá teszel engem.”
Az ajtónálló bezúgott Edward kocsijával, egész arcát elöntő vigyorral. Jesszusom, mindenki milyen boldog ma…
„Kitűnő autó, uram” – mondta a kocsiból kiszállva és a kulcsot átnyújtotta Edwardnak.
Edward kacsintott és szemérmetlenül nagy borravalót nyomott a kezébe. Meglepetten néztem rá… de igazán?!
Ahogy hajtottunk a forgalomban, Edward mélyen elmerült a gondolataiban. Egy fiatal nő hangja szólt a hangszóróból – gyönyörű telt hangja volt, szavai pedig… lélegzetelállítóak… egybehangzóak voltak szerteágazó szerelmes gondolataimmal.

Miattad nem  fogok  sírni,
Miattad fog sütni a nap mindig,
Mert érzem, amikor veled vagyok,
Hogy minden rendben van, tudom, hogy rendben van.

És a madarak énekelnek,
Mintha ismernék a dalomat,
És én szereltek, szeretlek, szeretlek,
Úgy, mint még soha ezelőtt.

„Egy kis kerülőutat kell tennem. Nem fog sokáig tartani” – mondta szórakozottan, leterelve a figyelmemet a dalról… oh, miért? Túlságosan érdekelt a meglepetés. Benső istennőm úgy ugrabugrált, mint egy ötéves.
„Persze” – morogtam. Valami nincs rendben… hirtelen elkeseredetten eltökéltnek látszott.

Miattad, neked adnám a világot

Hozzád soha nem lennék közömbös
Mert érzem, amikor veled vagyok,
Hogy minden rendben van, tudom, hogy rendben van.

Egy nagy autókereskedés parkolójába kanyarodott be,  megállította a motort, óvatos arckifejezéssel fordult felém.
„Új autót kell vennünk neked” – mondta halkan.
Tátott szájjal néztem rá. Most? Vasárnap? Mi a pokol…?  És ez egy Saab kereskedés?!
„Nem Volvót?” – ez volt az egyetlen dolog, ami hülye módon kicsúszott a számon, és dicséretére legyen mondva, igazi halvány pír öntötte le arcát. Szent tehén – Edward zavarban van! Ez egy első alkalom volt.
„Úgy gondoltam, talán mást szeretnél” – motyogta, szinte feszélyezetten…. oh, igazán… ez igazán értékes lehetőség volt arra, hogy ugrassam. Elvigyorogtam magam.
„Egy Saab-ot?”
„Ja…Egy 9.3-ast talán. Gyere.”
„Mi ez az izé a svéd autók és közötted?”
„A svédek készítik a legbiztonságosabb autókat a világon, Isabella.” 
Tényleg?
„Azt gondoltam, már meg is rendelted a másik Volvó-t „
Sötét, de élvezettel teli pillantást vetett rám.
„Lemondhatom. Gyere.” – elegáns mozdulattal kiszállt az autóból, fenségesen átsétált az én oldalamra és kinyitotta az ajtómat.
„Tartozom neked egy diploma-ajándékkal” – mondta kedvesen és felém nyújtotta a kezét.
„Edward, tényleg nem kellene ezt…”
„De igen. Kérlek. Gyere” – hangsúlya azt jelezte, hogy nem érdemes tréfálni vele. Belenyugodtam a sorsomba. Egy Saab… akarok én egy Saab-ot? Igazán kedvelem az alárendeltek speciális járgányát, a Volvót – elegáns volt. Persze, most a tonnányi vörös festék alatt… megrázkódtam. És Lauren még mindig valahol szabadon van. Megfogtam Edward kezét és beballagtunk a bemutató terembe.
Nigel Raizie,az eladó, egészen elborította Fifty-t, mint egy olcsó öltöny. Megérezte a vásárlót. Furcsának tűnt az akcentusa, talán a keleti part közepéről... talán brit? Nehéz volt megmondani.
„Egy Saab? Használtat?” 
Mézes-mázas volt a cipője sarkáig.
„Újat” – szorította össze ajkait Edward. 
Újat!
„ Konkrét modellre gondolt, uram?”
„Egy 9.3-as, 2.0-ás T Sport Sedan-ra.”
„Kitűnő választás, uram.”
„Milyen színű legyen, Isabella?” – biccentette oldalra a fejét Edward.
Szent tehén.
„Ööö… fekete?” – vontam vállat.
„Igazán nem kellene ezt csinálnod, Edward.”
Homlokát ráncolta.
„A fekete nem látható jól éjszaka.”
Oh, az isten szerelmére…  Megálltam, hogy ne forgassam a szemeimet.
„Neked is fekete autód van” – mutattam rá.
Haragosan nézett rám.
„Akkor világos kanárisárgát!” – csattantam fel.
Edward fintorgott rám -  a kanárisárga egyértelműen nem kedvenc színe.
„Milyen színűt szeretnél, hogy válasszak?” – kérdeztem, mintha kisgyerek lett volna – mint ahogy az is volt, sok tekintetben. A gondolat kellemetlenül hatott… szomorúan és kijózanítón.
„Ezüstöt vagy fehéret.”
„Akkor legyen ezüst. Tudod, hogy jó lenne nekem a Volvo is.”
Nigel elsápadt, érezve, hogy elveszítheti a vásárlóját.
„Esetleg a hölgy jobban kedvelne egy nyitott tetejű sportkocsit?” – kérdezte kedvesen.
Kisördögöm összerezdült az undortól, megalázottnak érezte magát az egész vegyünk-egy-autót cirkusztól… de benső istennőm lebirkózta a padlóra. 
Nyitható tetejű…? Apám!
Edward összehúzta a homlokát és rám pillantott.
„Nyitható tetejűt?” – kérdezte és felhúzta a szemöldökét.
Elpirultam – úgy tűnt forró dróton értekezik benső istennőmmel… mert természetesen az is van neki. Ez néha kellemetlen tud lenni. Lenéztem a kezemre…
Edward Nigelhez fordult.
„Milyenek a biztonsági mutatói egy nyitható tetejűnek?”
Nigel érezte, hogy gyenge pontra tapintott ezzel Edward, ezért felsorolt minden statisztikai mutatót.
Persze, hogy Edward azt akarja, hogy biztonságban legyek. Ez amolyan hitvallás-féléje, és amilyen fanatikus, teljes odaadással hallgatta Nigel jól felépített halandzsáját. Fifty-t tényleg érdekelte… Igen, szeretlek… emlékeztem azokra az elsuttogott, fojtott szavakra ma reggelről, és érzelmes lelkesedés, mint olvadt méz, száguldott át ereimen.
Ez a férfi – Isten ajándéka a nők számára – engem szeret… rájöttem, hogy ostobán vigyorgok rá... Amikor lenézett rám, meglepődött, sőt zavarba jött.
Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben megöleltem volna magam.
„Bármi is repített fel az egekbe, én is kérek belőle” – lehelte felém, ahogy Nigel elballagott a számítógépéhez.
„Ön az oka, Mr Cullen.”
„Valóban? Nos, tényleg úgy néz ki, mint aki berúgott, Miss Swan.” – csókolt meg röviden.
„És köszönöm, hogy elfogadtad az autót. Könnyebb volt most, mint legutóbb.”
„Nos, ez nem egy Volvo.”
Önelégülten vigyorgott.
„Az nem a te autód.”
„Ne, tényleg nem.”
„Uram – a 9.3 ? Találtam önnek egyet a Beverly Hills-i központunkban. Holnapra ide tudjuk önnek szállítani.” Nigel ragyogott a győzelemtől.
„Teljes felszereltséggel?”
„Igen, uram.”
„Kitűnő.”
Edward elővette a bankkártyáját… vagy Taylorét?  A gondolat nyugtalanító volt. Kíváncsi voltam, hogy van Taylor,, és hogy megtalálta-e Lauren-t a lakásban. Megdörzsöltem a homlokomat… igen, és ott az összes egyéb probléma.
„Ha ide fáradna Mr…” – Nigel rápillantott a bankkártyán levő névre – ’”Cullen.”

Edward kinyitotta nekem az ajtót, beültem az anyósülésre.
„Köszönöm” – mondtam neki, amikor beült mellém.
Mosolygott.
„Igazán nagyon szívesen, Isabella.”
A zene megszólalt, ahogy elindította az autót.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
Ahogy soha ezelőtt,
ahogy soha ezelőtt.

„Ki ez?” – kérdeztem.
„Eva Cassidy.”
„Nagyon szép hangja van.”
„Igen az van…az volt.”
„Oh.”
„Fiatalon halt meg.”
„Oh.”
„Éhes vagy? Be sem fejezted a reggelidet” – pillantott rám gyorsan, rosszallás jelent meg az arcán. 
Uh-oh…
„Igen.”
„Akkor előbb ebédelünk.”
Edward a vízpart felé hajtott, majd észak felé fordult és az Alascan Way-re hajtott. Seattle újabb gyönyörű oldala… minden tökéletes, nem jellemző módon, ha az utóbbi néhány hetet szemléljük. Elmélkedtem. Edward boldognak tűnt és nyugodtnak ahogy hátradőltünk és hallgattuk Eva Cassidy édes lélekkel teli hangját és végighajtottunk a gyorsforgalmi úton. Éreztem valaha is ennyire nyugodtan a társaságában? Egyszerűen nem emlékeztem rá. Már kevésbé idegesítettek a hangulatváltozásai, biztos voltam benne, hogy nem fog megbüntetni… és ő is sokkal kellemesebben érzi magát velem.
Balra fordult, a parti utat követve, majd mintegy véletlenül befordult egy parkolóba az óriási kikötővel szemben.
„Itt vagyunk. Kinyitom az ajtódat” – mondta, úgy, hogy tudtam, jobb ha nem mozdulok, és néztem, ahogy megkerüli az autót… meg fogom valaha is unni?
„Éhes vagy?” – kérdezte és kinyújtotta felém a kezét.
„Igen.”
„Halat?”
„Oké.”
Levigyorgott rám és kart karba öltve ballagtunk a vízpart felé, ahol a kikötő elénk tárult.
„Jó sok hajó…”
Több száz volt belőlük, mindenféle formájú és méretű, billegtek fel-le nyugodtam, a nyugodt Csendes-óceánon. Kint az öbölben több tucat sirályt láttam a szélben vitorlázni oda vissza, élvezték a jó időt… hatásos természeti látvány volt.
A szél kissé feltámadt, magamra terítettem a kabátomat.
„Fázol?” – kérdezte, és szorosan magához húzott.
„Nem… csak a kilátást csodálom.”
„Igen. Nagyon megnyugtató. Gyere, itt fogunk enni.”
Edward egy  tágas, tengerre néző kifőzdébe vezetett, és a pulthoz ballagtunk. A berendezés inkább Új-angliai volt, mint nyugati parti – fehérre meszelt falai voltak, halványkék bútorokkal és halászfelszerelések lógtak mindenfelé. Világos, vidám hely volt.
„Mr Cullen!” – üdvözölte a pultos melegen Edwardot.
„Mivel állhatok rendelkezésre ezen a délutánon?”
„Dante, jó napot” – vigyorgott Edward, ahogy mindketten lehuppantunk a bárszékre.
„Ez a kedves hölgy Isabella Swan” – mutatott be.
„Isten hozta SP Helyén.” – mosolygott rám barátságosan Dante. Fekete volt és gyönyörű, sötét szemei felbecsültek, és nem talált hiányosnak, úgy tűnt. Egy hatalmas gyémántdísz hunyorgott a fülében. Egyből megkedveltem.
„Mit szeretne inni, Miss Swan?”
Edwardra pillantottam, aki várakozóan nézett rám. Oh…! Enged választani!
„Jó lesz nekem is az, amit Edward iszik” – mosolyogtam tartózkodóan Dante-ra.
Fifty sokkal jobban ismeri a borokat, mint én.
„Én sört kérek. Ez az egyetlen hely Seattle-ban, ahol Adnam’s Explorer-t kaphatsz.”
„Sört?”
„Igen” – vigyorgott rám – „Két Explorer-t kérünk, Dante.”
Dante bólintott és felszolgálta a söröket a pultra.
„Nagyon finom tengeri halászlét főznek itt” – mondta Edward halkan.
Kérdez engem.
„Halászlé és sör, jól hangzik” – mosolyogtam rá.
„Két halászét?” – kérdezte Dante.
„Kérünk” – vigyorgott rá Edward.
Végigbeszélgettük az étkezést, ahogy még soha. Edward nagyon nyugodt és békés volt – fiatalnak, boldognak és élénknek látszott. Felidézett történeteket az összetett elektronikus rendszerekről, és minél többet mesélt, annál inkább éreztem és megértettem a szenvedélyét a problémás vállalatok rendbetételére, reményét a technológiai fejlődésben, és álmait hogy véget vessen a világ éhezésének. Elragadtatva hallgattam… érdekes, okos, emberbaráti, és gyönyörű… és engem szeret. Viszonzásképpen Charlie-ról és Renée-ről való kérdésekkel gyötört,  gyerekkoromról a sivatagban, és a nyirkos nedvességről, ami Forksban van… és a kettő különbözőségéről. Tudni akart a kedvenc könyveimről, filmjeimről… meglepő volt, hogy mennyire egyformák voltunk. És ahogy beszélgettünk, belém vágott a felismerés, hogy Alec-ból Angel-lé változott – lealacsonyítva a fenséges eszményképet – igen rövid idő alatt…
Két óra elmúlt, mire befejeztük az ebédet. Edward rendezte a számlát Danté-val, aki gyengéden búcsút vett tőlünk.
„Ez egy nagyon jó hely. Köszönöm az ebédet” – mondtam, ahogy Edward megfogta a kezemet és elhagytuk a kifőzdét.
„Újból egészségedre” – mondta, és a vízpartra mentünk.
„Mutatni akartam neked valamit.”
„Tudom… és alig várom, bármi legyen is az.”
Kéz a kézben sétáltunk végig a kikötőn. Nagyon kellemes délután volt. Az emberek élvezték a vasárnapot, sétáltatták a kutyájukat, bámulták a hajókat, engedték a gyerekeiket rohangálni a sétányon. Ahogy lefelé haladtunk a kikötőben, a hajók egyre nagyobbak lettek. Edward egy hajóhídhoz vezetett, egy hatalmas katamarán elé.
„Arra gondoltam, hogy ma délután elmehetnénk hajókázni. Ez az én hajóm.”
Szent tehén… A hajó  legalább negyven vagy ötven láb hosszú lehetett. Két fényes fehér hajótest, fedélzet, tágas kabin és mindezek fölött egy nagyon magas árboc. Semmit nem tudok a hajókról, de azt láttam, hogy ez egy különleges hajó.
„Wow” – leheltem.
„A cégem építette” – mondta Edward büszkén és a szívem büszkeségtől dagadt.
„Az alapoktól kezdve a világ legjobb hajóépítői tervezték és itt építették Seattle-ban, az én hajógyáramban. Hibrid elektromos meghajtása van, aszimmetrikus hasított fedélzettel, négyszögletes tetejű fővitorlával.”
„Oké – elveszítettem a fonalat, Edward.”
Vigyorgott.
„Nagyszerű hajó.”
„Varázslatosan jól néz ki ez a hajó, Mr Cullen.”
„Való igaz, Miss Swan.”
„Mi a neve?”
Oldalra húzott, elolvashattam a hajó nevét… The Esme… és meglepődtem.
„Anyukád után nevezted el a hajót?”
„Igen” – biccentette oldalra a fejét, incselkedve.
„Miért, elgondolkodtatónak tartod?”
Vállat vontam. Meglepődtem – mindig olyan – ambivalensnek tűnt az anya jelenlétében.
„Én csodálom anyámat, Isabella. Miért ne nevezhetném el róla a hajómat?”
Elpirultam.
„Nem, igazán nem azért… ez csak…” – a szarba, hogy tudnám szavakba önteni?
„Isabella, Esme megmentette az életemet. Mindent neki köszönhetek.”


Seattle Marina

2012. február 4., szombat

Hatvanhetedik fejezet



Edward kibújt a cipőjéből és lerángatta a zokniját előttem. Az Armagnac ízletes volt, kellemes égő érzést hagyott maga után, ahogy lesiklott a torkomon. Amikor felpillantottam Edwardra, éppen a brandy-jét kortyolta, és engem nézett. Szemei sötétek… éhesek voltak.
„Soha nem mulasztod el, hogy ámulatba ejts, Isabella. Egy ilyen nap után, minta a mai – vagyis inkább tegnapi – nem nyafogsz, és nem futsz el tőlem világgá. Lenyűgözöl. Nagyon erős vagy.”
„Nagyon jó ok vagy arra, hogy maradjak. Mondtam már neked, Edward, nem megyek sehová… nem számít, mit tettél. Tudod, hogy mit érzek irántad.”
Szája kissé megrándult, mintha kétségbe akarta volna vonni szavaimat. Szemöldökét összehúzta, mintha fájt volna neki a hangomat hallani. Oh Edward… Mit tegyek, hogy megértsed, mit érzek irántad? Engedd, hogy megüssön… gúnyolódott kisördögöm.  Megszidtam magamban. „Hova szándékozod kitenni Jake rólam készített képeit?” – próbáltam enyhíteni a hangulaton.
„Attól függ.” – remegett meg szája… láthatólag a számára sokkal kellemesebb téma hatására.
„Mitől?”
„A körülményektől” – mondta rejtélyesen – „a kiállítás két hét múlva ér véget, úgyhogy még nem kell döntenem.”
Félrebiccentettem a fejem és szúrósan nézem rá.
„Nézhet olyan szigorúan, amilyen szigorúan csak akar Mrs Taylor, nem árulok le semmit” –kötekedett.
„Megkínozhatlak, hogy kiszedjem belőled.”
Felhúzta a szemöldökét.
„Igazán, Isabella, nem hiszem, hogy olyat kellene ígérned, amit nem tudsz teljesíteni.”
Oh istenem… ez az, amire gondol? Letettem a poharam kandallópárkányra és előrenyúlva, Edward legnagyobb meglepetésére, elvettem az övét is és letettem az enyém mellé.
„Nos, ezt alaposan meg kell vizsgálnunk” – mormoltam.
Nagyon bátran – tagadhatatlanul a konyak hatására – megfogtam Edward kezét és a hálószoba felé húztam. Az ágy végénél megálltam. Edward megpróbálta elrejteni élvezetét.
„Nos, és hogy most itt vagyok, mit fogsz velem kezdeni?” – motyogta ingerkedve.
„Elkezdelek levetkőztetni. Be akarom fejezni, amit korábban elkezdtem…”
Zakója hajtókájáért nyúltam, óvatosan, hogy hozzá ne érjek. Nem hátrált el tőlem, de tudtam, hogy visszatartja a lélegzetét. Gyengéden lehúztam a zakóját a válláról. Szemei szemembe fúródtak… minden vidámság eltűnt, csak az óvatos égő zöld szemek… telve vággyal… tekintetében nagyon sokféle érzelem tükröződött. Oh… mire gondolhat? Zakóját letettem a szófára.
„Most az ingedet” – suttogtam, és megemeltem az ingét az aljánál. Segített, felemelte a kezeit és elhátrált, hogy könnyebb legyen lehúzni róla. Amikor lekerült róla az ing, feszülten nézett rám. Csak a farmer volt rajta, ami nagyon provokatív módon lógott le csípőjén… kilátszott a boxerja gumírozása. Felfelé tekintve feszes hasán odaérkeztem a rúzsvonalhoz, ami elhalványult, elmaszatolódott, majd a mellkasa következett… és semmi mást nem akartam, mint nyelvemet végigfuttatni mellkasszőrzetén… hogy érezzem az ízét.
„És most?” – suttogta, szemei lángoltak.
„Meg akarlak csókolni itt…” – húztam végig ujjamat csípőcsonttól csípőcsontig, keresztül a hasán.
Szája elnyílt, élesen szívta be a levegőt…
„Nem foglak megakadályozni” – lehelte.
Megfogtam a kezét.
„Akkor jobb lenne, ha lefeküdnél” – mondtam halkan és a baldachinos ágy oldalához vezettem.  Olyan… elképedten nézett rám. Felötlött bennem, hogy talán nem vezették kézen fogva, mikortól is… Ne, ne foglalkozz ezzel. Felemelte a takarót és leült az ágy szélére, várakozó, komoly, tágra nyílt szemekkel felbámult rám. Előtte álltam. Kibújtam vászon dzsekijéből, és hagytam, hogy leessen a padlóra, majd lassan kibújtam az ő szabadidőnadrágjából. Hüvelykujját végigfuttatta ujjai hegyén… viszkettek a vágytól, hogy megérintsen, de visszafojtotta vágyát. Nagy levegőt vettem, és felülmúlhatatlanul bátran megfogtam a pólóm alját és levettem. Meztelenül álltam előtte. Szeme nem engedte el az enyémet, nagyot nyelt és szája elnyílt…
„Egy Afrodité vagy, Isabella.”
Két kezem közé fogtam arcát, felemeltem fejét és lehajoltam, hogy megcsókoljam… halkan felmordult. Ahogy számat szájához érintettem, megragadta a csípőmet és mire észrevettem magam, alatta voltam, lábai szétfeszítették lábaimat, így ringatózott felettem, a lábaim között, és csókolt, feldúlta a számat, nyelvünk összegabalyodott. Keze a combomtól indulva, a  csípőmön keresztül, át a hasamon a mellemig simogattak, és azt szorongatta, gyömöszölte és ingerlően húzogatta a mellbimbómnál fogva. Felnyögtem és akaratlanul felbillentettem a csípőmet a teste felé, ahol slicce kellemes dörzsölésével és növekvő erekciójával találkoztam.
Abbahagyta a csókot és lenézett rám, kissé bódultan és lihegve, ágyékát hozzám szorította, éreztem, ahogy erekciója megnyom… pontosan ott… becsuktam a szemem, felnyögtem, erre újra megtette, majd elhúzódott, újból csókolni kezdett, megfűszerezve a saját nyögésével, és folytatta az édes kínzást… hozzám dörgölőzött, ezzel izgatva mindkettőnket. És igaza volt… kezdtem elveszni benne, részegítő volt, kizárt a környezetemből mindent… minden félelmem elpárolgott… itt voltam ebben a pillanatban, csak vele – vérem énekelt ereimben, hangosan dobolt a fülemben, összekeveredve lihegésünk hangjával. Belefúrtam kezemet a hajába… fejét számhoz húzva, felemésztettem őt, nyelvem olyan mohó volt, mint az övé… Ujjaim végigvonultak le a karján, a farmerja derekáig, és vakmerő, mohó kezeimmel benyomtam a nadrágjába, sürgettem, hogy folytassa, folytassa – felejtsen el mindent rajtunk kívül.
„Férfiatlanná teszel, Bella” – suttogta hirtelen, elszakította magát tőlem és feltérdelt. Fürgén letolta a nadrágját és kezembe nyomott egy kondomot.
„Akarsz engem baby, és pokolian kívánlak én is. Tudod, mit kell tenned.”
Türelmetlenül, de ügyesen feltéptem a fóliát és lassan felgörgettem a kondomot rá. Levigyorgott rám, szája elnyílt, szemei ködösen sötét zöldek voltak… telve érzéki ígérettel. Lehajolt, orrát orromhoz dörgölte… szemei becsukódtak, és finoman, lassan belém hatolt… Megragadtam karját, felemeltem az államat, kedvem lelve abban, hogy tökéletesen átérezzem mindent betöltő szenvedélyét. Végigfutott fogaival az államon, finoman kihúzta magát, majd újból belém siklott… nagyon lassan, nagyon szelíden, nagyon finoman… teste rám nehezedett, könyöke, keze arcom két oldalán volt.
„Elfeledtetsz velem mindent. Te vagy legjobb gyógymód nekem” – lehelte, és fájdalmasan lassan mozgott… érezve minden porcikámat.
„Kérlek, Edward – gyorsabban” – motyogtam, többre vágyva – most azonnal.
„Oh, nem, baby. Ezúttal lassan akarom.”
Hízelgően megcsókolt, gyengéden megharapta az alsó ajkamat és elnyelte lágy nyögéseimet. Oh, istenem… újból a hajába fúrtam ujjaimat, és megadtam magam az általa diktált ritmusnak, ahogy az lassan és biztosan vitte testemet egyre magasabbra és magasabbra és fennsíkokra… és lezuhantam, erősen és gyorsan, ahogy elélveztem.
„Oh, Bella” – suttogta ahogy elengedte magát, nevem áldásként hangzott ajkáról, és elélvezett.
Feje a hasamon nyugodott, karját körém fonta… ujjaim kócos hajában matattak… és így maradtunk… milyen hosszan is? Nagyon késő volt, nagyon fáradt voltam, de élvezni akartam ezt a csendes nyugodt utóizzást az Edwardal való szeretkezés után – mert az történt… gyengéd, édes szeretkezés. Hosszú utat tett meg, akkorát, mint én, nagyon rövid idő alat… majdnem túl sok ahhoz, hogy feldolgozható legyen. Mind az összes elbaszott hozadékával,  majdnem szem elől tévesztetem egyszerű, őszinte fejlődését mellettem.
„Soha nem lehet elegem belőled. Ne hagyj el” – mormolta és megcsókolta a hasamat.
„Nem megyek sehova, Edward… és úgy emlékszem, én akartam megcsókolni a hasadat” -  zsémbeltem álmosan.
Éreztem, hogy elvigyorodik.
„Semi nem fog megállítani most, baby.”
„Nem hiszem, hogy meg tudok mozdulni, nagyon fáradt vagyok.”
Edward sóhajtott és vonakodva felemelkedett majd lefeküdt mellém, fejét a könyökére hajtotta, a takarót ránk húzta. Rám nézett…  szemei melegen csillogtak… szerelmesen.
„Most aludj, baby”- megcsókolta a hajamat, magához öletlt… és álomba merültem.

Amikor felébredtem, vakító fény töltötte be a szobát, pislogásra késztetve. Fejem szédült a kialvatlanságtól. Hol vagyok? Oh – a szálloda… különböző események futottak át  a fejemen.
Micsoda nap volt!
„Helló” – mormolta  Edward,, szeretettel mosolyogva rám. Mellettem feküdt, teljesen felöltözve a takaró tetején. Mióta lehetett itt? Figyelt engem? Hirtelen hihetetlen módon elszégyelltem magam és éreztem, hogy ég az arcom fürkésző pillantása alatt.
„Helló” – mormoltam, hálát adva az égnek, hogy a hason feküdtem. „Mióta nézel?”
„Órákig tudnálak nézni, Isabella. De csak  körülbelül öt perce vagyok itt” - hajolt előre és gyengéden megcsókolt.
„Dr. Greene rövidesen itt lesz.”
„Oh…” – teljesen elfeledkeztem Edward alkalmatlan beavatkozásáról.
„Jól aludtál?”” – érdeklődött szelíden –„ a horkolásodból ítélve minden bizonnyal.”
Oh… a játékos, kötekedő Fifty.
„Nem horkolok…!” – biggyesztettem el a számat sértődötten.
„Nem. Tényleg nem” – vigyorgott rám.
Megláttam volt az elmosódott rúzsvonal a nyaka körül.
„Zuhanyoztál?”
„Nem. Rád vártam.”
„Oh… oké. Hány óra van?”
„Tíz óra tizenöt. Nem volt hozzá szívem, hogy előbb felébresszelek.”
„Azt mondtad, nincs is szíved.”
Szomorúan elmosolyodott, de nem válaszolt.
„Itt a reggeli – palacsinta és sonka. Gyerünk, felkelni. Nagyon egyedül érzem magam odakint.”
Ezzel jó nagyot vágott a fenekemre. Megugrottam és felültem az ágyban. Hmm… Edward verziója a kedves gyengédségre.
Ahogy kinyújtóztam, észrevettem, hogy sajog az egész testem… tagadhatatlanul a szex, a tánc és az eszméletlenül magas sarkú cipőben való támolygás eredményeképpen. Kitántorogtam az ágyból és elindultam a fényűzően berendezett fürdőszobába, miközben fejemben végigfuttattam a tegnapi nap eseményeit.
Amikor kijöttem felöltöttem az egyik pihe-puha bolyhos fürdőköpenyt, ami a fürdőszoba rézfogasán lógott, magamra kaptam. 
Lauren – a lány, aki olyan, mint én – volt a legzavaróbb kép, amit agyam elém idézett, hogy találgassak… és az ő hátborzongató jelenléte Edward hálószobájában. Mit akart vajon? Engem? Edwardot? Mit akart tenni…? És mi a francért tette tönkre az autómat? Edward azt mondta, hogy kapok egy másikat… egy másik Volvót… A svéd autók flottája, ami illik a szolgálók flottájához. A gondolat kellemetlen volt. Nos, végül is abból a pénzből, amit adott elég nagylelkű voltam… nincs sok lehetőségem. Beballagtam a lakosztály nappalijába. Edwardnak nyoma sem volt… végül az étkezőben találtam meg. Leültem, hálásan a előttem levő lenyűgöző terítékért. Edward a Vasárnapi Újságot olvasta, kávét ivott. A reggelizést befejezte. Rám mosolygott.
„Egyél. Szükséged lesz az erődre ma” – ugratott.
„Na és minek? Be akarsz zárni a hálószobába?” – benső istennőm hirtelen felébredt, eszméletlen kócosan, amolyan „éppen-most-dugtam” kinézettel.
„Ötletnek kellemes, de arra gondoltam, hogy kirándulni megyünk ma. A friss levegőre.”
„Biztonságos?” – kérdeztem ártatlanul, megpróbálva eltüntetni hangomból az iróniát.
Edward képe kissé megnyúlt és száját összepréselte.
„Ahova megyünk, ott igen. És ebben semmi tréfálkozni való nincs” – tette hozzá komoran, szúrós szemmel nézve rám.
Elpirultam és inkább a reggelimet bámultam. Nem tetszett, hogy megszid egy ilyen éjszaka után. Sértődött csendben ettem tovább… Kisördögöm a fejét rázta. Fifty nem tréfál a biztonságommal – már tudhatnám. Az égnek akartam emelni a tekintetemet, de megálltam.
Oké, fáradt és nyűgös voltam… Tegnap hosszú napom volt, és nem aludtam eleget. Miért, ó miért néz ki annyira frissnek és üdének? Az élet egyáltalán nem igazságos.
Kopogtattak.
„Ez a jó doktor  lesz” – morogta Edward ingerülten, nyilvánvalóan még mindig fájt neki az iróniám.
Méltóságteljesen felállt az asztaltól. Nem lehetne egy normális, nyugodt reggelünk…? Nehezet sóhajtotta, és fele reggelimet otthagyva elbandukoltam üdvözölni Doktor Fogamzásgátlót.

A hálószobában álltunk és Dr Greene tátott szájjal nézett rám. Hétköznapibban volt öltözve, mint legutóbb. Halvány rózsaszín kasmír együttes volt rajta fekete nadrággal, és szép szőke haját leeresztette.
„És egyszerűen abbahagyta a szedését, Csak úgy, ilyen egyszerűen?”
Elvörösödtem, kétésgtelenül bolondnak éreztem magam.
„Igen.” Lehetett volna ennél halkabb a hangom?
„Nos, akár terhes is lehet.” – mondta ténymegállapítóan.
Mi..? egy világ omlott össze bennem… Kisördögöm émelyegve a padlóra zuhant, és úgy éreztem én is rosszul leszek. NEM!
„Tessék – pisiljen ebbe” – egészen hivatalos volt ma, nem barátkozott.
Alázatosan elvettem a kis plasztik edényt, amit felém nyújtott, és kábultan tántorogtam ki a fürdőbe. Nem. Nem. Nem… nem létezik…nem létezik… kérlek ne. Ne.  Mit fog szólni Fifty? Elsápadtam. Ki fog borulni. Kérlek, ne…! Elsuttogtam egy egy csendes imát.
Átadtam a mintát dr Green-nek és ő egy kis fehér papírcsíkot lógatott bele.
„Mikor kezdődött az előző menzesze?”
Hogy emlékezhetnék ilyen apró részletre, amikor az egyetlen dolog amire képes voltam, hogy meredten néztem a fehér papírcsíkot.
„Ööö… szerdán? Nem a múlt héten, hanem azelőtt. Június harmadikán.”
„És mikor hagyta abba a tabletta szedését?”
„Vasárnap. Múlt vasárnap.”
Összecsücsörítette a száját.
„Lehet, hogy nincs semmi baj” – mondta élesen.
„Bár az arckifejezéséből azt állapítom meg, hogy egy nemkívánatos terhesség nem lenne jó hír. Azt gondolom a Medroxyprogesterone jó megoldás lehet, ha képtelen észben tartani, hogy be kell vennie a tablettát minden nap.”
Szigorúan nézett rám, és én csüggedten álltam parancsoló tekintetét. Kivette a papírcsíkot és megvizslatta.
„Rendben van. Még nem ovulált, és feltéve, hogy másféle védekezési módot is használtak, valószínűleg nem terhes. Nos, engedje meg, hogy beszéljünk erről az injekcióról. Elvetettük a legutóbbi beszélgetésünkkor a mellékhatások miatt, de teljesen őszintén, egy nem kívánt gyermek, mint mellékhatás, évekig tartó lesz” – mosolygott, elégedetten saját tréfálkozásával, de én képtelen voltam reagálni rá – nagyon kábult voltam. Dr Greene belevetette magát a mellékhatások részletezésébe, és én álltam bénultan a megkönnyebbüléstől, egy szót sem hallottam. Azt gondoltam, inkább eltűrném, hogy akárhány idegen nő álljon az ágyam végénél, mint azt, hogy be kelljen vallanom Edwardnak: terhes vagyok.
„Bella” – szólt rám Dr Greene.
„Legyünk túl ezen.”
Ezzel kirángatott révültségemből és én készségesen feltűrtem a köpeny ujját.

Edward becsukta az ajtót Dr Greene mögött és óvatosan rám pillantott.
„Minden rendben?” – kérdezte.
Némán bólintottam. Ő oldalra biccentette a fejét, arca aggodalomtól feszült.
„Isabella, mi a baj? Mit mondott Dr Greene?”
Megráztam a fejem.
„Hét nap múlva lehetünk újra együtt.”
„Hét nap?”
„Igen.”
„Bella, mi a baj?”
Nyeltem egyet.
„Nincs miért aggódni. Kérlek, Edward, hagyjuk ennyiben.”
Edward elém állt. Megragadta az államat és felemelte, hogy a fejem hátrabillent. Határozottan nézett a  szemembe… megpróbálta kitalálni, mi okozta a pánikomat.
„Mondd meg” – förmedt rám sürgetően.
„Nincs semmi, amit mondhatnék. Fel szeretnék öltözni” – húztam ki az államat a fogásából.
Felsóhajtott, kezével beletúrt hajába. Összehúzott szemmel nézett rám.
„Zuhanyozz meg” – mondta végül.
„Természetesen” – motyogtam zavartan. Edward szája megrándult.
„Gyere” – mondta mogorván  és határozottan megfogva kezemet a fürdőszoba felé lépkedett. Mögötte cammogtam. Úgy tűnt, nem csak nekem volt rossz kedvem.  Kinyitotta a zuhany csapját és gyorsan levetkőzött, mielőtt felém fordult volna.
„Nem tudom, mi bosszantott fel, vagy csak egyszerűen a kevés alvás miatt van rossz kedved” – mondta, amíg kikötötte a köpenyem kötőjét.
„De azt akarom, hogy megmondjad. Másképp  a képzeletem magával ragad, és ezt nem szeretem.”
Égnek fordítottam a szemem, ő rám bámult. Oké… tessék.
„Dr Greene megszidott az miatt, hogy elfelejtettem a tablettát bevenni. Azt mondta, lehet, hogy terhes vagyok.”
„Mi…?” – sápadt el, kezei megdermedtek és rám meredt, majd hamuszürke lett.
„De nem vagyok terhes. Megcsinálta a tesztet. De ijesztő volt, ez az egész. Nem tudom elhinni, hogy ilyen hülye lehetek.”
Láthatóan megkönnyebbült.
„Biztos, hogy nem vagy…?”
„Igen.”
Nagyot sóhajjal fújta ki a visszatartott levegőt.
„Jó… Igen, azt hiszem, az ilyen hírek idegesítőek lehetnek.”
Elkomorodtam… idegesítő?
„Inkább a te reagálásod aggasztott.”
Összehúzta a szemöldökét, zavartan nézett rám.
„Az én reakcióm? Nos, természetesen megkönnyebbültem… a legnagyobb fokú gondatlanság lenne és rossz modorra vallana, ha teherbe ejtenélek.”
„Akkor talán tartózkodhatnánk a …” – csattantam fel.
Egy pillanatra rám bámult, mintha megpróbált volna megérteni valamit, mintha valami tudományos kísérleti tárgy lennék.
„Tényleg rossz kedvedben vagy ma reggel.”
„Csak megijedtem, ennyi az egész” – ismételtem makacsul.
Megfogta a fürdőköpenyem gallérját magához húzott és megcsókolta a hajamat. Fejem a mellén nyugodott… és figyelmemet elvonta, hogy mellszőre az arcomat csiklandozta…oh, bárcsak belefúrhatnám orromat!
„Bella, nem vagyok ehhez hozzászokva” – mormolta.
„Velem született hajlamom szerint kiverném belőled, de nem hiszem, hogy ezt akarnád.”
Szent szar…
„Nem, én nem. De ez segít…” – öleltem meg Edwardot szorosabban, és hosszú ideig így álltunk  szoros ölelésben. Edward meztelenül én fürdőköpenybe burkolva. Őszintesége megint meglepett. Nem tud semmit a kapcsolatokról. Én is csak annyit, amennyit tőle tanultam. Nos, ő bizalmat kért és türelmet tőlem… talán én is megtehetem most ezt.
„Gyere – zuhanyozzunk” – mondta végül Edward , és elengedett. Hátralépett, kibontott a köpenyből. Követem a zuhogó víz alá, arcomat felfelé tartva. Mindkettőnknek elég hely volt a gigantikus méretű zuhanyrózsa alatt. Edward a samponért nyúlt és mosni kezdte a haját. Átadta nekem a sampont és én követtem a példáját. Oh, nagyon jó érzés volt… Szemem becsukva átadtam magam a meleg víznek. Ahogy kiöblítettem a sampont a hajamból, magamon éreztem a kezét… gyengéden szappanozta a testemet… vállamat, karomat, karjaim alatt, mellemet, hátamat… nagyon finoman megfordított és magához húzott, ahogy lefelé haladt a testemen… a derekamnál, a hasamon… gyakorlott ujjai a lábaim közé értek… hmmm… a fenekem…oh… ez nagyon jó volt – én nagyon bizalmas. Megint szembe fordított magával.
„Tessék” – mondta halkan, és átadta a fürdőhabot – „szeretném, ha lemosnád a rúzsnyomokat.”
A szemem az izgalomtól tágra nyílt és a tekintetébe fúrtam tekintetemet. Erősen bámult vissza, nedves volt és gyönyörű, de ragyogó zöld szemei semmit nem árultak el.
„Ne térj el a vonaltól nagyon… kérlek” – mormolta feszülten.
Oh… istenem.
„Rendben” – mormoltam vissza, megpróbáltam felfogni a kérésében rejlő szörnyűséget – megérintik a tiltott zóna szélén. Kevés fürdőhabot nyomtam a kezemre, összedörzsöltem, hogy habos legyen, majd a kezemet a vállára téve gyengéden lemostam a rúzsvonalat mindkét oldalról. Mereven állt, szemét becsukta, arca egykedvű volt, de nagyon gyorsan lélegzett… és tudtam, hogy nem a vágytól, hanem a félelemtől, és ez olyan hatást gyakorolt rám, mintha gyomron vágtak volna. Remegő ujjakkal óvatosan követtem a vonalat a mellkasa oldalán lefelé, lágyan szappanoztam és dörzsöltem, és ő nagyot nyelt, álla megfeszült… mintha a fogai összezárultak volna… oh…!
A szívem összeszorult, a torkom összeszűkült. Oh, nem… sírni fogok. Nem tettem több szappant a kezemre, és éreztem hogy ellazul. Nem bírtam felnézni rá… nem tudtam elviselni a fájdalmát – túl sok volt nekem. Nyeltem egyet.
„Kész vagy?” – mormoltam… hallottam a feszültséget a hangomban.
„Igen” – suttogta, hangja rekedt volt, elborította a félelem.
A kezeimet nagyon finoman a mellkasa két oldalára helyeztem, ő újból megdermedt… és ez nekem volt túl sok. Elborított a bennem való bizalma, a félelme, a sérülések, amit ezzel a gyönyörű, esendő, törékeny emberrel tettek. Könny gyűlt a szememben, és folyt végig az arcomon, összevegyülve a zuhanyból folyó vízzel. Oh, Fiftym! Ki tette ezt veled?  Rekeszizma gyorsan mozgott minden egyes felületes légvételnél, teste merev volt, a feszültség hullámokban sugárzott belőle… ahogy a kezem haladt a vonalon végig, elmosva annak nyomát… Oh, ha el tudnám tüntetni a fájdalmadat,  és bármit megtennék ezért -  és semmit sem szeretnék és akarok jobban, mint megcsókolni minden egyes sebet, amit látok, elküldeni csókjaimmal azokat a rettenetes elhagyatott éveket… de tudtam, hogy nem tudom emgteni.
„Ne. Kérlek ne sírj” – mormolta. Hangjában aggodalmat hallottam, ahogy szorosan magához ölelt.
„Kérlek, ne sírj miattam.”
És hangosan felzokogtam, arcomat nyakába fúrva, ahogy elképzeltem az apró fiút, aki elveszett a félelem és fájdalom tengerében, ijedten, elhagyatottan, elhanyagoltan… maradandóan megsebesítve.
Eltolt magától, kezei közé fogta fejemet és felemelte, majd lehajolt és megcsókolt.
„Kérlek, ne sírj Bella” – mormolta bele a számba – „ez régen volt. Vágyom arra, hogy megérints – csak egyszerűen nem bírom elviselni. Túl sok az nekem. Kérlek, kérlek, ne sírj.”
„És én meg akarlak érinteni. Sokkal jobban, mint ahogy azt te el tudod képzelni. Látni téged így – nagyon fáj és egyben rémisztő, Edward – agyon mélyen bánt… nagyon szeretlek.”
Végighúzta hüvelykujját az alsó ajkamon.
„Tudom… tudom” – suttogta.
„Téged nagyon könnyű szeretni. Tudod te ezt?”
„Nem, baby, nem tudom.”
„Pedig így van. És én szeretlek, és szeret a családod is. És Irina és Lauren – igen, elég kibaszott módon mutatják ki ezt – de szeretnek. Megérdemled.”
„Stop.” Ujját az ajkamra tette és megrázta a fejét, arca megkínzott volt.
„Nem tudom ezt tovább hallgatni. Én egy senki vagyok, Isabella. Egy emberi bőrbe bújt senki. Nekem nincs szívem.”
„De igenis, hogy van szíved – és én akarom, az egészet akarom. Te jó ember vagy, Edward, egy igazán jó ember. Ezt soha ne vond kétségbe. Csak nézd meg, mit alkottál – mire jutottál” – ziháltam
„Nézd, mit tettél értem – hogy fordítottál hátat önmagadnak, értem” – suttogtam – „tudom, hogy mit érzel irántam.”
Lebámult rám, szeme tágra nyitva és telve pánikkal. Minden, amit hallani lehetett, az a testünkre zuhogó és onnan lefolyó vízhangja volt.
„Szeretsz engem” – suttogtam.
Szemei még tágabbra nyíltak, szája kissé elnyílt. Majd nagy levegőt vett, mintha futott volna.
Megkínzottnak nézett ki – sebezhetőnek…
„Igen” – suttogta –„szeretlek.”

2012. január 27., péntek

Hatvanhatodik fejezet


Stuart megint a mandzsettájába beszélt.
„Taylor, Mr Cullen bement a lakásba.” – Megrándult és belekapaszkodott a fülhallgatójába, feltételeztem, hogy hangos választ kapott Taylortól… oh, ne – ha Taylor aggódik…
„Kérem, engedjen be” – könyörögtem.
„Sajnálom, Miss Swan. Nem tart sokáig.” – emelte fel mindkét kezét védekezően Stuart.
„Taylor és a fiúk éppen most értek a lakásba.”
Oh – annyira tehetetlennek éreztem magam. Mozdulatlanul álltam, mohón hallgattam a leghalványabb hangot is, de csak a saját idegesítő lélegzetemet hallottam… nagyon hangos volt… és felületes. Fejbőröm bizsergett, szám kiszáradt és majd elájultam. Csak Edwardnak ne legyen baja, könyörögtem magamban.
Fogalmam nincs, mennyi idő telt el… és még mindig nem hallottam semmit. Ez biztos jót jelentett… mert nem volt – pisztolylövés sem. A folyosón álló asztal körül sétáltam… nézegettem a falon lógó képeket. Még egyszer sem néztem meg őket alaposabban: mindegyik kép alakokat ábrázolt… és mind vallási témájú volt -  Madonna a gyermekkel… de mind a tizenhat ?!  Milyen fura. Edward nem vallásos – vagy mégis? A nappaliban minden festmény absztrakt –  két teljesen különböző világ. De nem sokáig foglaltak le – hol van Edward? Stuartra bámultam, ő érdeklődés nélkül nézett vissza rám.
„Most mi van?”
„Semmi újság, Miss Swan.”
Hirtelen megmozdult az ajtókilincs. Stuart megpördült és előrántott egy pisztolyt a hóna alól.
Megdermedtem.
Edward tűnt fel az ajtóban.
„Minden tiszta” – mondta helytelenítően tekintve Stuartra. Stuart egyből eltette a fegyverét, hátralépett, hogy beengedjen.
„Azt gondolom, Taylor túlreagálta az eseményeket” – dörmögte Edward és felém nyújtotta kezét. Szájtátva álltam, képtelenül arra, hogy megmozduljak, és szemeim beittak minden részletet: kócos haját, a karikás szemeit, megfeszített állkapcsát, két felső kigombolt gombját… azt hiszem, száz évvel lettem öregebb. Edward komor aggodalommal nézett rám, zöld szemei sötét jade színűek voltak.
„Minden rendben, baby.”
Felém mozdult, karjai közé vett, megcsókolta a hajamat.
„Gyere, fáradt vagy. Irány az ágy.”
„Aggódtam” – leheltem,  kedvemet lelve az ölelésében. Beszívtam az ő édes, édes illatát, Fejem a mellén nyugodott.
„Tudom. Mindannyian  idegesek vagyunk.”
Stuart eltűnt, feltehetőleg bement a lakásba.
„Őszintén szólva, az exeid bebizonyítják, hogy milyen vállalkozó kedvűek, Mr Cullen” – mondtam szárazon. Éreztem, hogy Edward kissé felenged.
„Igen, azok.” – mondta halkan.
Elengedett, megfogta a kezemet és bevezetett a lakásba, a nappaliba.
„Taylor ellenőrzi a gardróbokat és a szekrényeket. Nem hiszem hogy Lauren itt van.”
„Ellenőrizted a játékszobádat is?” – suttogtam.
Edward gyorsan rám villantotta a tekintetét, homlokát ráncolta.
„Igen… azt zárva tartom – de Taylor és én ellenőriztük.”
Nagy levegőt vettem. Jó… minden rendben van – nincs itt Lauren.
„Kérsz egy italt, vagy valamit?”
„Nem.”
„Elöntött a fáradtság – csak ágyba akartam kerülni..
„Gyere. Hadd fektesselek le. Megviseltnek látszol.” – mormolta Edward.
Elkomorodtam… ő nem jön? Egyedül akar talán aludni? Megkönnyebbültem, amikor a saját hálójába vezetett be. Letettem a kézitáskámat a komódra, kinyitottam, hogy kipakoljak belőle… és Mrs Robinson levele akadt kezembe.
„Tessék” – motyogtam, ahogy átadtam Edwardnak – „Nem tudom, el akarod-e olvasni… én inkább figyelmen kívül hagynám.”
Edward röviden átnézte és kissé megfeszült az álla.
„Nem vagyok biztos benne, milyen üres helyeket töltene meg” – morogta elutasítóan.
„Beszélnem kell Taylorral. Engedd meg, hogy lehúzzam a cipzáradat.” – nézett le rám.
„Felhívod a rendőrséget a Volvo miatt?” – kérdeztem és megfordultam.
Elsöpörte a hajamat az útból, ujjai lágyan érintették meztelen hátamat, és húzta le a cipzárt a ruhám hátulján.
„Nem. Nem akarom a rendőrséget belekeverni. Laurennek segítségre van szüksége, és nem akarom, hogy a rendőrök itt járkáljanak. Csak dupla erőfeszítéssel kell keresnünk” – hajolt  le és gyengéd csókot nyomott a vállamra.
„Eredj az ágyba” – parancsol rám, és elment.


A mennyezetet bámulva feküdtem… vártam, hogy visszatérjen. Túl sok minden történt ma… túl sok feldolgozni való. Hol kezdhetném.. ?
Megrándulva ébredtem – nem tudtam, hol vagyok – elaludtam volna? Belepislogtam a halvány fénybe ami az alig nyitott ajtón világított be a hallból, és észrevettem, hogy Edward nem volt mellettem… hol van? Felnéztem. Az ágy végénél egy magas árnyék állt… egy nő, talán… feketébe öltözve? Nehéz volt megmondani. Kábult állapotomban az éjjeli lámpa kapcsolója felé nyújtottam a kezem, majd visszafordultam, hogy szemügyre vegyem… nem volt senki a szobában.. Megráztam a fejem… képzelődtem… vagy álmodtam? Felültem, körülnéztem. Bizonytalan belső gyötrelem markolt belém – de teljesen egyedül voltam. Megdörzsöltem az arcomat. Hány óra lehet? És hol van Edward? Az ébresztőórára néztem, hajnali 2:15-öt mutatott. Feltápászkodtam és tántorogva elindultam, hogy felderítsem, merre van, bosszúsan a túl élénk képzeletem miatt. Már képeket is látok… valószínűleg az este drámai történései miatt.
A nappali üres volt, az egyetlen fény forrása a három-égős lámpa volt a reggeliző pult felett. De a dolgozószoba ajtaja félig nyitva volt, és hallottam a hangját. Telefonált.
„Nem értem, miért hívsz ebben az időpontban. Nincs mondanivalóm számodra… nos, most elmondhatod, nem kell üzenetet hagynod.”
Mozdulatlanul álltam az ajtónál és hallgatóztam… bűntudatosan. Kivel beszél?
„Ne, te hallgass ide. Kértelek, és most mondom. Hagy őt békén. Semmi köze hozzád. Érted?”
Hangja igen ellenséges volt… igazán mérges. Haboztam, hogy kopogjak-e.
„Tudom, hogy megteszed. De komolyan gondolom, Irina.  Hagyd békén őt. Le kell írnom három példányban? Hallasz egyáltalán engem?… Jó. Jó éjt.”
Hallottam, hogy ledobja a telefont az asztalra.
Oh a szarba.
Óvatosan kopogtam.
„Mi van?” – mordult. Legszívesebben elszaladtam volna, hogy elbújjak.
Ott ült az asztalánál, bronzhajú feje a kezei között. Felnézett, arca vad volt, de azonnal ellágyult, ahogy meglátta, hogy én vagyok. Szeme tágra nyílt és óvatos volt. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt… szívem összeszorult. Pislogott és végignézett rajtam, fejemtől a talpamig, majd visszafelé… egyik pólója volt rajtam.
„Szaténban vagy selyemben kellene lenned, Isabella” – lehelte – „de még az én pólómban is nagyon gyönyörű vagy.”
Oh… egy váratlan bók.
„Hiányoltalak. Gyere lefeküdni.”
Lassan felállt. Már csak a fekete öltönynadrág és a fehér ing volt rajta… zöld szemei felcsillantak, megteltek ígérettel, de szomorúság nyoma is volt bennük. Megállt előttem, intenzíven nézett a szemembe, de nem ért hozzám.
„Tudod, hogy mit jelentesz nekem?” – mormolta –„Ha valami történik veled miattam…” – hangja elcsuklott, és szinte tapintható fájdalom suhant át arcán. Nagyon sebezhetőnek tűnt – félelme nagyon nyilvánvaló volt.
„Semmi nem fog történni velem” – biztosítottam megnyugtató hangon.
Kinyújtottam a kezem, megsimogattam, ujjaimat végigfuttatva arca borostáján… meglepően finom volt…
„Gyorsan nő a szakállad” – mormoltam, képtelenül arra, hogy elrejtsem a hangomból, hogy mennyire csodálom ezt az előttem álló gyönyörű felbosszantott férfit. Megsimítottam alsó ajkát majd ujjaimat lefuttattam a torkán a nyaka tövében levő eltűnőben levő rúzsvonalig. Rám bámult… még mindig nem érintve… szája kissé elnyílt. Hallottam halk lélegzetét, ami felgyorsult. Mutatóujjamat végighúztam a vonalon, ő behunyta szemét. Ujjam inge gallérjához érkezett, gyorsan lefuttattam a legfelső begombolt gombig.
„Nem érintelek meg… csak ki akarom gombolni az inged” – suttogtam.
Szeme tágra nyílt, riadtan vizsgált tekintete. De nem mozdult, és meg sem állított. Nagyon lassan kigomboltam a gombját, az anyagot távol tartva bőrétől, majd óvatosan a következő gomb felé mozdult a kezem… megismételtem az eljárást – lassan, koncentrálva – nem akartam hozzá érni. Nos, akartam… de nem értem. A negyedik gomb után a  vörös vonal előtűnt…  félénken felpillantottam.
„Újból az engedélyezett terület” – suttogtam és végighúztam ujjaimat a vonalon, mielőtt az utolsó gombot is kigomboltam volna. Szétnyitottam az ingét, és egyidejűleg a kézelők felé nyúltam, hogy a fekete fényezett kő mandzsetta gombokat is kigomboljam. Egyszerre egyet.
„Levehetem az inget rólad?”  - kérdeztem halkan.
Bólintott, szemeit még mindig tágra nyitotta, ahogy felemeltem a kezeimet és lehúztam ingét a vállairól. Kihúzta karját az ingből, úgy állt előttem, derékig meztelenül. Ahogy lekerült az ing róla, úgy nyerte vissza egyensúlyát. Levigyorgott rám.
„És mi lesz a nadrágommal, Miss Swan?” – kérdezte, szemöldökét magasra emelve.
„A hálószobában. Az ágyadban akarlak.”
„Most? Miss Swan, ön telhetetlen.”
„Nem is tudom elképzelni, miért.”
Megragadtam a kezét, kihúztam a dolgozószobájából és a háló felé vezettem. A szoba hideg volt.
„Kinyitottad az erkély ajtót?” – kérdezte összehúzott szemöldökkel ahogy beértünk a szobába.
„Nem…” – nem emlékeztem rá, hogy ilyent tettem volna. Visszaidéztem, hogy mit láttam a szobában, amikor felébredtem… az ajtó határozottan csukva volt.
Oh a szarba… az összes szín kifutott az arcomból és tátott szájjal bámultam Edwardra.
„Mi van?” – csattant fel rám meredve.
„Amikor felébredtem… valaki volt idebenn…” – suttogtam – „azt hittem a képzeletem játszott velem.”
„Mi?” – nézett megborzadva.
Edward odarohant az erkélyajtóhoz és kinézett. Majd visszalépett a szobába, bezárta az ajtót maga mögött.
„Biztos vagy? Ki volt?” – kérdezte feszült hangon.
„Egy nő… azt hiszem. Sötét volt. Éppen csak felébredtem.”
„Öltözz fel!” – förmedt rám, ahogy belépett – „Most!”
„Odafent vannak a ruháim” – nyöszörögtem.
Megfogta a kezem, kihúzta a komód egyik fiókját, előhalászott egy melegítőnadrágot.
„Vedd ezt fel.”
Nem volt vitának helye. Beküzdöttem magam a nadrágba… túl nagy volt rám. Egy pólót is előhúzott és gyorsan belebújt.
Megmarkolta az ágy melletti telefont és megnyomott két gombot.
„Még itt van, a kibaszott életbe!” – sziszegett bele a telefonba.
Pontosan három másodperc múlva Taylor és egy másik biztonsági fickó berontott Edward hálószobájába. Edward pontos leírást adott arról, hogy mi történt.
„Mikor történt?” -  követelte Taylor teljesen hivatalosan, rám meredve. Még rajta volt a kabátja. Alszik ez az ember egyáltalán?
„Körülbelül tíz perce” – motyogtam… nem tudom miért, bűnösnek érezve magam.
„Úgy ismeri a lakást, mint a tenyerét” mondta Edward.
„Elviszem Isabellát. Most. Kell egy hőérzékelő kamera – Barney-nek lesz valamilye a CEH-nál, és szükségünk van az épület tervrajzaira… lehet, hogy a falak között van valahol. Hívja fel Barney-t most, szedje ki az ágyból. Valahol itt rejtőzik Lauren. Mikor jön vissza Gail?”
„Holnap este, uram.”
„Ne jöjjön vissza addig, amíg a hely nem biztonságos. Értette?” – mondta Edward élesen.
„Igen, uram. A Bellevue-be mennek, uram?”
„Nem akarom ezt a problémát a szüleimmel közölni. Foglaljon helyet valahol..”
„Igenis. Hívni fogom, uram.”
„Nem reagálod egy kicsit túl?” – kérdeztem.
Edward haragosan nézett rám.
„Lehet, hogy fegyvere van”- mordult.
„Edward. Az ágy végénél állt… lelőhetett volna már akkor, ha azt akarta volna tenni.”
Megállt egy pillanatra… hogy lehiggadjon, gondolom. Fenyegetően lágy hangon mondta:
„Nem vagyok felkészülve arra, hogy veszélynek tegyelek ki. Taylor – Isabellának cipők kellenek..”
Taylor bólintott és eltűnt. Edward eltűnt a gardróbjában, amíg az egyik biztonsági fickó rám vigyázott. Nem jutott eszembe a neve… Ryan, talán… felváltva nézett a hall és az erkélyajtó felé. Edward néhány perc múlva előjött egy bőr bőrönddel, farmerban és a csíkos zakójában. Egy vászonkabátot terített a vállamra.
„Gyere.”
Szorosan megmarkolta a kezemet. Szinte futnom kellett, hogy lépést tartsak vele a nappaliig.
„Nem tudom elhinni, hogy el tudott rejtőzni valahol idebent” – motyogtam, kibámulva az erkély ablakán.
„Nagy ez a lakás. Még nem láttad az egészet.”
„Miért nem hívod egyszerűen fel… és mondod meg neki, hogy beszélni akarsz vele?”
„Isabella, Lauren bizonytalan idegi állapotban van és valószínűleg fegyvere van” – mondta ingerülten.
„Szóval csak elfutunk.”
„Most – igen.”
„És mi van, ha megpróbálja lelőni Taylor-t?”
„Taylor gyorsabban bánik egy pisztollyal, mint ő  - elég nehéz velük lőni, nem úgy, mint a filmekben.”
„Mondod ezt egy rendőrfőnök lányának. Tudok lőni.”
Edward felhúzta a szemöldökét és egy pillanatra teljesen zavartnak látszott.
„Te… fegyverrel…?”  - mondta hitetlenkedve.
„Igen.” – feleltem sértődötten.
„Tudok lőni, Mr Cullen – szóval jobb ha vigyáz – nem csak az őrült ex-szolgálóitól kell tartania.”
„Majd észben tartom, Miss Swan” – felelte szárazon, de jól szórakozva. Jó volt tudni, hogy még ilyen képtelenül feszült helyzetben is képes vagyok mosolyt csalni arcára.
Taylor a társalgón kívül találkozott velünk, egy kis táskát és egy fekete Converse cipőt nyújtott át nekem. Megdöbbentem, hogy ruhát is csomagolt nekem… oh, istenem… Hálásan mosolyogtam rá. Gyorsan és megnyugtatóan mosolygott vissza. Mielőtt meggondoltam volna magam – megöleltem… szorosan. Meglepetten vette tudomásul és amikor elengedtem, mindkét arca piros volt.
„Legyen óvatos” – mormoltam.
„Igen, Miss Swan” – felelte.
Edward rosszallóan nézett rám, majd kérdően Taylorra, aki finoman mosolygott és megigazította nyakkendőjét.
„Majd tudassa, hova menjek” – mondta Edward.
Taylor elővette zakójából a tárcáját és egy bankkártyát nyújtott át Edwardnak.
„Használhatná ezt uram, amikor odaérnek.”
Edward bólintott.
„Jó gondolat.”
Ryan csatlakozott hozzánk.
„Stuart és Jim jelentették, hogy semmit nem találtak, uram” – mondta Ryan Taylornak.
„Kísérje Mr Cullent és Miss Swant a garázsba.”

A garázs elhagyatott volt. Végül is, közel hajnali három volt. Edward  az R8-as anyósülésébe segített. A Volvo teljesen tönkre volt – minden gumija kilukasztva, vakító vörös festék végigöntve rajta. Hűvös volt… és boldog voltam, hogy Edward elvisz valahova máshova.
„Hétfőn megérkezik az új autó helyette” – mondta Edward zordul, amikor beült mellém.
„Honnan tudhatta, hogy az az én autóm?”
Idegesen pillantott rám és sóhajtott.
„Neki is Volvója volt. Minden szolgálómnak azt veszek – kategóriájában  a legbiztonságosabb autó.”
Oh…
„Szóval nem igazán diplomázásom alkalmából kaptam.”
„Isabella, annak ellenére amit reméltem, te soha nem lettél a szolgálóm, tehát technikailag ez a diploma ajándékod.”
Kikanyarodott a parkolóhelyről és sebesen a kijárat felé hajtott. Annak ellenére, amit remélt…oh, ne…kisördögöm szomorúan rázta a fejét. Mindig ehhez a témához térünk vissza.
„Még mindig reménykedsz?” – suttogtam.
A kocsitelefon megcsördült.
„Cullen” – csattant fel Edward.
„Fairmont Olympic. Az én nevemen.”
„Köszönöm Taylor. És Taylor… Vigyázzon magára.”
Taylor szünetet tartott.
„Igen uram” – mondta halkan, majd Edward letette a telefont.
Seattle utcái is elhagyatottak voltak és Edward végigbőgette az autót az Ötödik sugárúton az I-5-ös felé. Ahogy az I-5-ös útra értünk, észak felé indultunk, tövig nyomott gázpedállal.  Olyan hirtelen gyorsított, hogy egy pillanatra az ülésembe préselődtem. Felpislogtam rá. Elmerült gondolataiban, halálosan borús csendet árasztott maga körül… és nem válaszolt a kérdésemre. Gyakran nézett a visszapillantó tükörbe.  Rájöttem, azért teszi, hogy ellenőrizze, nem követnek-e bennünket. Lehet, pont ezért mentünk az I-5-ösön… azt hittem mindig, hogy a Fairmont Seattle-ben van. Kibámultam az ablakon, megpróbáltam fáradt, túl izgatott elmémet rendbe szedni. Ha Lauren bántani akart volna, bőséges alkalma volt a hálószobában megtennie azt…
„Nem. Nem az, amit remélek, már nem. Azt hittem, egyértelmű volt számodra” – zavart meg szemlélődésemben Edward bársonyos hangja.
Pislogtam rá, vászonkabátját szorosabban fogtam magam köré, nem tudva, hogy a hideget kívülről vagy belülről érzem.
„Attól félek… tudod… hogy nem vagyok elég neked.”
„Több, mit elég vagy… az isten szerelmére, Isabella, mit kellene még tennem?”
Mondd, hogy szeretsz… Beszélj magadról…
„Miért gondoltad, hogy elmegyek, amikor azt mondtam neked, hogy Dr Banner elmondott mindent, amit tudni kell rólad?”
Mélyet sóhajtott, egy pillanatra becsukta a szemét, és nagyon hosszú ideig nem válaszolt. 
„Még csak meg sem kezdted érteni a perverzitásom mélységét, Isabella. És az valami olyan, amit nem akarok megosztani veled.”
„És tényleg azt gondolod, hogy elmegyek, ah megismerem?” – hangom éles és hitetlenkedő volt. Nem érti meg, hogy szeretem?
„Tudom, hogy elmennél.”
„Edward… Én… Én azt hiszem ez igazán valószínűtlen. Nem tudom elképzelni, hogy nélküled éljek…” Soha…
„Egyszer már elhagytál…Nem akarom, hogy újra megtörténjen.”
„Irina azt mondta, látott téged múlt szombaton” – suttogtam nagyon halkan.
„Nos, nem” – komorodott el.
„Nem mentél el hozzá, amikor elmentem?”
„Nem” – és mondhatom bosszús volt.
„Mondtam már, hogy nem, és nem szeretem, ha kételkednek a szavaimban” – veszekedett velem.
„Nem mentem sehova a múlt héten. Ültem és a vitorlázót raktam össze, amit tőled kaptam. Az örökkévalóságig tartott…” – tette hozzá lágyan.
Oh… a szívem megint összeszorult. Mrs Robinson azt mondta, látta őt…
Vagy nem? Hazudott?… Miért?
„Ellentétben azzal, hogy Irina mit gondol, én nem rohanok minden problémámmal hozzá, Isabella. Nem rohanok senkihez. Mint ahogy megfigyelhetted, nem vagyok valami beszédes.”
Edward szomorúan rázta meg a fejét.
„Carlisle mesélte, hogy nem beszéltél két évig.”
„Valóban?” – Edward szorosan összepréselte a száját.
„Leginkább kipréseltem belőle az információt” – pirultam el zavartan, az ujjaimat bámulva.
„Na és még mit mondott Apuci?”
„Azt mesélte, hogy ő volt a orvos, aki megvizsgált… amikor bevittek a kórházba. Miután megtaláltak… a lakásotokban.”
Edward arca kifejezéstelen volt… vagy inkább elővigyázatos.
„Azt mondta a zongorázás segített. És Alice.”
Ajkai halvány mosolyra húzódtak… Alice.
„Körülbelül hat hónapos volt, amikor meghozták. Izgatott voltam, Emmett kevésbé. Neki már meg kellett küzdenie az én érkezésemmel is. Alice tökéletes volt.”
Az édes, szomorú áhítat a hangjában… megindító volt.
„Most már kevésbé az, persze” – motyogta és én felidéztem Alice sikeres kísérletét a bálon, hogy megakadályozza buja törekvéseinket. Ez kuncogást váltott ki belőlem.
„Ezt szórakoztatónak találja, Miss Swan?”
„Igen… elég elszánt volt, hogy szétválasszon bennünket.”
Elnevette magát…
„Igen, teljesen kiváló volt” – nyúlt át és megszorította a térdemet.
„Nos, nem hiszem, hogy követnek…” – fordult le az I-5-ösről és visszaindult Seattle központja felé.
„Kérdezhetek tőled valamit… Irináról?”
Megálltunk egy közlekedési lámpánál. Óvatosan pillantott rám.
„Ha muszáj” – morogta bőszen, de nem hagytam, hogy ingerültsége megakadályozzon.
„Időtlen időkkel ezelőtt azt mondtad róla, hogy olyan módon szeretett téged, amit te elfogadhatónak találtál. Mit jelen ez?”
„Nem nyilvánvaló?” – kérdezte döbbenten…miért is?
„Nekem nem.”
„Magamon kívül voltam. Nem viseltem el, ha hozzám értek… még most sem bírom. Egy tizennégy -tizenöt éves kamasz fiúnak, tomboló hormonokkal, nagyon nehéz időszak volt. Megismertetett egyfajta úttal, hogy hogyan eresszem ki a gőzt.”
Oh…
„Alice mondta, hogy verekedős voltál.”
„Jesszusom, mi ez az én fecsegős családommal? Valószínűleg – te tehetsz róla.”
Több lámpánál is megálltunk, szúrós szemmel nézett rám.
„Fondorlatosan kiszeded az információt az emberekből” – rázta meg a fejét műfelháborodással.
„Alice önként szolgáltatta az információt. Ténylegesen nagyon is készséges volt. Aggódott, hogy verekedni fogsz a sátorban, ha nem győzöl az aukción” – motyogtam méltatlankodva.
„Oh, baby, ennek a veszélye nem állt fenn… nem fordulhatott elő, hogy bárki mást engedjek táncolni veled.”
„Dr Bannernek megengedted.”
„Ő mindig kivétel a szabályok alól.”
Edward bekanyarodott a Fairmont Olympic Hotel lenyűgöző, buja lombos felhajtójára, megállt a bejárati ajtónál, egy régimódi kő szökőkút mellett.
„Gyere.”
Kiszállt az autóból, kivette az ülés háta mögül a bőröndjeinket. Egy ajtónálló rohant hozzánk meglepetten – nem kétséges, a kései érkezés miatt – Edward a kezébe nyomta az autó kulcsait.
„Taylor néven” – mondta. Az ajtónálló bólintott és igazán elégedettnek látszott, ahogy beugrott az R8-asba, és elhajtott. Edward megfogta a kezem és beballagtunk az előtérbe.
Ahogy mellette álltam a recepciónál, nagyon nagyon nevetségesnek éreztem magam. Itt vagyok Seattle legtekintélyesebb szállodájában, egy túl nagy vászonkabátban, egy hatalmas szabadidő nadrágban és egy öreg pólóban az elegáns, gyönyörű görög-isten mellett… nem csoda, hogy a portás csak pislogott egyikünkről a másikunkra, mintha az egyenlet nem lenne megoldható. Természetesen Edward elvarázsolta. Égnek fordítottam a szemem amikor vérvörösre pirult és hebegett… jézusom, még a kezei is remegtek.
„Kéri, hogy felvigyék a bőröndjeit, Mr Taylor..? – kérdezte újból elpirulva.
„Nem, Mrs Taylor és én megoldjuk.”
Mrs Taylor! De nincs is gyűrűm. A hátam mögé tettem a kezem.
„A Cascade lakosztály az önöké, Mr Taylor, tizenegyedik emelet. A boy majd felviszi a csomagjaikat.”
„Nem, köszönjük” – mondta Edward udvariatlanul – „hol van a lift?”
Vörösre Pirulós elmagyarázta, Edward újból megragadta a kezem.
Röviden körbepillantottam a  mutatós, fényűző előcsarnokon, ami tele volt túldíszített fotelekkel. A teljes kihaltságtól egy sötét hajú nő mentette meg a csarnokot. A nő egy kényelmes szófán ült és apró falatokkal etette a pudliját.
Felnézett és mosolygott ránk, ahogy a lift felé mentünk… szóval a hotel beengedi a kiskedvenceket?
Fura egy ilyen gazdag helytől!
A lakosztályban két hálószoba volt, egy szabályszerű étkező és egy zongora tette teljessé. Wow. A kandallóban jókora tűz égett a hatalmas nappaliban… ez a lakosztály nagyobb volt, mint az én lakásom.
„Nos, Mrs Taylor, nem tudom, mi az ön véleménye, de én igazán innék egyet” – mormolta Edward bezárva a bejárati ajtót.
A hálószobában letette a táskámat és a bőröndjét a királyi méretű baldachinos ágy végében álló díványra, és a kezemet fogva kivezetett a nappaliba ahol a tűz ropogott. Barátságos látvány volt. Megálltam és melengettem a kezeimet, amíg Edward elkészítette az italt mindkettőnknek.
„Armagnac-ot?”
„Kérek.”
Egy pillanat múlva csatlakozott hozzám a tűznél és egy brandyt nyújtott át nekem.
„Nem semmi nap volt, ugye?”
Bólintottam és zöld szemeivel kutatóan és egyszersmind aggódva nézett rám.
„Rendben vagyok” – mondtam megnyugtatóan – „és te?”
„Nos, most igen, szeretnék inni egyet, majd ha nem vagy túl fáradt, ágyba vinnélek és szeretnék beléd feledkezni.”
„Azt hiszem, meg tudjuk oldani, Mr Taylor” – mosolyogtam rá tartózkodóan.
„Mrs Taylor, ön harapdálja a szája szélét.”