Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2010. október 8., péntek

Hetedik fejezet


Csókolj meg, a fenébe! Könyörögtem neki, de nem tudtam mozdulni…Megbénított valami erős, ismeretlen vágy, teljesen fogva tartott általa…Elbűvölten bámultam Edward Cullen tökéletes száját , és ahogy lefelé nézett rám…tekintete elhomályosult, szeme elsötétült. Nehezebben lélegzett, mint általában…én viszont egyáltalán nem vettem levegőt. A karjaidban vagyok…szent szar. Kérlek, csókolj meg. Becsukta a szemeit, mély levegőt vett, majd megrázta a fejét, mintegy válaszként a néma kérésemre. Amikor újra kinyitotta a szemeit, valami új szándék, valami hajthatatlan eltökéltség volt bennük.
„Isabella, távol kellene maradnod tőlem…Nem lennék jó számodra.” – suttogta.
„Mi? Ez most honnan jött?”  Hát ezt biztosan én fogom megítélni…mérgesen néztem rá, a fejem zavaros lett…az …elutasítástól.
„Lélegezz Isabella, lélegezz. Felállítalak és elengedlek” – mondta halkan és finoman eltolt magától.
Adrenalin rohant át a testemen - vagy attól hogy a biciklis éppen csak elmellőzött,  vagy Edward szédítő közelségétől, nem tudom - , idegessé és gyengévé téve egyszerre. NE! A lelkem sikított, ahogy eltolt magától és hirtelen elvesztettem minden reményemet. A keze a vállamon volt, kartávolságban tartott. Óvatosan figyelte a reakciómat. És az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, hogy szerettem volna ha megcsókol, de  nem tette meg, véresen nyilvánvalóvá tette azt hogy …ő nem akar engem. Hogy tényleg nem akar engem. Kolosszálisan félreértettem ezt a reggeli kávézgatást.
„Megállok” – sóhajtottam, megtalálva a hangomat, levegőt véve a tüdőm számára.
„Köszönöm” – mormoltam megalázottan…Hogy tudtam ennyire félreérteni a kettőnk közötti helyzetet? El kell távolodnom tőle.
„Miért?” – nézett rám helytelenítően. Még mindig nem vette le a kezét rólam.
„Hogy megmentett”- suttogtam.
„Hát, az az idióta rossz irányba hajtott…Örülök, hogy itt voltam. Irtózom a gondolattól, mi történhetett volna veled. Bejössz a szállodába és leülsz egy kicsit?”
És teljesen elengedett, a kezeit az oldala mellet tartotta és én úgy álltam előtte, mint egy bolond. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Csak el akarok menni…összes határozatlan, ki nem mondott reményem elhalt. Nem akar engem. Mit gondoltam? Szidtam magamat. Mit akarna tőled Edward Cullen? A kisördög a fejemben gúnyolódott. Karjaimat magam köré fontam, arccal az út felé fordultam és megkönnyebbülésemre a kis zöld ember feltűnt. Gyorsan átmentem az úton, biztos voltam abban, hogy Cullen követ. A hotel előtt hirtelen szembefordultam vele, de nem tudtam a szemébe nézni.
„Köszönöm a teát…és hogy megcsinálta a fényképeket.” – mormoltam.
„Isabella…én…” – abbahagyta és a gyötrelem a hangjában arra késztetett, hogy kelletlenül de felnézzek rá. Zöld szemei lángoltak, ujjai beletúrtak a hajába…megtörten, csalódottan nézett, arca merev, összes felépített védelme elpárolgott…
„Mi van, Edward?” – kérdeztem ingerülten, miután…nem folytatta. Csak menni akarok. Összeszedni és valahogy újra felépíteni gyenge, megsebzett büszkeségemet.
„Sok szerencsét a vizsgáihoz…” – mormogta.
Huh? Ezért nézett olyan vigasztalanul? Ez a nagy kinyilatkoztatás? Csak hogy szerencsét kíván a vizsgáimhoz?
„Köszönöm.” – és nem tudtam elrejteni a szarkazmust a hangomból. „Viszontlátásra Mr Cullen.”
Sarkon fordultam, teljesen elbűvölve attól, hogy nem estem hasra, és anélkül hogy újból rápillantottam volna elindultam a járdán lefelé a föld alatti garázs irányába.
Ahogy a sötétbe értem, konkrétan a garázs sivár fluoreszkáló fényébe, a falnak támaszkodtam…a fejemet a kezeim mögé temettem…Mégis, mit gondoltam? És hívatlanul, nem kívántan elkezdtek folyni a könnyeim. Miért sírok? Lecsúsztam a földre, mérges voltam magamra és erre az egész értelmetlen reakcióra. Átöleltem a térdemet, begubóztam…Olyan kicsire akartam összehúzni magam, amennyire csak lehet. Talán akkor ez a képtelen fájdalom is kisebb lesz, kisebb, mint én. Fejemet a térdeimre tettem…hagytam, hogy az értelmetlen könnyek féktelenül folyjanak. Úgy sírtam, mintha elvesztettem volna valamit, pedig soha nem is volt az enyém. Milyen képtelenség. Gyászolni valamit, ami sosem volt, meghiúsult reményeket, meghiúsult álmokat, elvesztett várakozásokat…
Soha nem én voltam az, akit a végül kirúgtak. Oké…tulajdonképpen én voltam az, akit utoljára hagytak a kosárlabda és röplabda csapat összeállításánál – de ezt megértettem – futni és csinálni valamit egyszerre, mint pattogtatni és eldobni egy labdát, na ez nem nekem volt kitalálva. Szóval, komoly teher voltam minden sportban, amit csak kipróbáltam.
Romantikus vonalon…soha nem adtam ki magam, soha. Egy életre szóló bizonytalanság – túl sápadt vagyok, túl sovány, sőt nyiszlett, koordinálatlan…hibáim listája hosszú. Szóval mindig én voltam, aki elutasította a jövendőbeli udvarlóját...soha senki nem keltette fel az érdeklődésemet…senki, kivéve Edward átkozott Cullen. Meglehet, kedvesebb lehetne számomra az olyanok kedvessége, mint Mike Newton, vagy Jacob Black, bár biztos vagyok benne egyik miatt sem bőgnék sötét helyeken. Nem tudom…talán csak egy jó adag sírásra volt szükségem…ebben az átkozott föld alatti garázsban, Portland közepén.
Hagyd abba! Hagyd abba! Most! –tudatalattim metaforikusan bámult a szemembe, karját összefonva, egyik lábán támaszkodva a másikkal idegesen engem rugdosva. Ülj a kocsiba, eridj haza, tanulj! Felejtsd el Cullent…Most! És fejezd be ez az egész önsajnálatot, szarrágást.
Oké, oké…Vettem egy mély levegőt és felálltam. Lépj túl rajta Swan. Elindultam Rose autójához, letöröltem a könnyeimet az arcomról. Nem fogok többé gondolni rá. Csak megjegyzem ezt az egészet, mint fontos tapasztalatot, és a vizsgáimra koncentrálok.
Rose az étkezőasztalnál ült a laptopjával, amikor hazaértem. Üdvözlő mosolya lehervadt z arcáról, ahogy meglátott.
„Bella, mi a baj?”
O, neee…nem kell ez a Rosalie Hale féle Inkvizíció…Megráztam a fejem felé egy maradj-magadnak-Hale féle mozdulattal. Végül is hallgathatok süketen és vakon, hogy kibírjam Rose-t.
„Sírtál” – különleges képessége van meglátni a teljesen nyilvánvalót.
„Mit tett veled az a vadállat” mordult és az arca…ijesztővé vált.
„Semmit Rose” – és valójában ez a probléma. A gondolat száraz mosolyt csalt az arcomra.
„Akkor miért sírtál? Te soha nem sírsz” – mondta lágyan, ahogy felállt és elindult felém, sötétkék szemei tele aggodalommal. Nagyon finoman körülfont karjaival és megölelt. Mondanom kellett valamit…csak hogy levakarjam magamról.
„Majdnem elütött egy biciklis” – ez volt a legjobb, amit tehettem, hogy elszakítsam Rose gondolatait…Cullenről.
„Jézus, Bella – rendben vagy? Hol sérültél meg?” – eltartott magától és gyorsan átvizsgált szemeivel.
„Nem…Edward megmentett” – suttogtam.
„De eléggé megrázott a dolog.”
„Hát, nem vagyok meglepve. Milyen volt a kávézás? Tudom, nem szereted a kávét…”
„Teát ittam…jó volt…semmi említésre méltó nem volt. Nem tudom, miért hívott meg.”
„Kedvel téged Bella.” – vette le a karjait rólam.
„Nos…már nem. Nem fogunk találkozni újra.” Igen, ezt tényként mondtam.
„Oh?”
A francba…most kíváncsi lett. Elindultam a konyhába, így nem láthatta az arcomat.
„Igen, egy kicsit sem hozzám való” – mondtam olyan közömbösen, ahogy csak tudtam.
„Mire gondolsz?”
„Oh, Rose, ez nyilvánvaló.” -  pördültem meg és néztem az arcába, ahogy ott állt a konyhaajtóban.
„Nekem nem.” – mondta. „Oké, több pénze van, mint neked…de hát több pénze van, mint  a legtöbb embernek Amerikában!”
„Rose, ő…”
„Te csak nem látod magad megfelelően, tudod, Bella?”- szakított félbe. Oh, ne…már megint kezdi a szónoklatot.
„Rose, kérlek. Tanulnom kell.” – vágtam a szavába.
Mérgesen nézett rám.
„Nos. Akarod látni a cikket? Befejeztem. Jake néhány nagyon jó képet csinált.”
Oh, ne…képi emlékeztető a gyönyörű Edwardról..az Én-nem-akarlak-téged  Cullenról.
„Persze”, és varázslatos mosollyal az arcomon odasétáltam a laptophoz. És ott volt Ő, fekete-fehérben bámult rám. Bámult rám és nem talált megfelelőnek. Úgy csináltam, mintha a cikket olvasnám, és egész idő alatt az Ő szürke pillantásával találkoztam…kerestem a fotón valami okot, hogy miért is nem lenne megfelelő számomra…idéztem fel szavait. És hirtelen vakítóan világossá vált. Ő őrültül jól néz ki, két távoli pólusán vagyunk két nagyon különböző világnak…és elképzeltem magam Ikarioszként, ahogy túl közel repülök a naphoz és elégek és leesek ennek eredményeképpen. És a szavai világossá váltak…erre gondolt, és ez tette könnyebbé most az elutasítást…majdnem. Ezzel együtt tudok élni. Megértem.
„Nagyon jó, Rose.” – mondtam.
„Megyek ismételni.” – és megpróbálok nem gondolni Rá újra…és most, hogy ezt megígértem magamnak kinyitottam átdolgozott jegyzeteimet és elkezdtem őket olvasni.
És csak amikor az ágyamban voltam és próbáltam aludni, engedtem meg hogy gondolataim visszavigyenek őrült reggelemhez. Újra és újra elismételtem a ’Nem járok senkivel’  mondatát és mérges voltam, hogy nem szereztem meg ezt az információt róla előbb…mielőtt a karjaiban voltam…mielőtt szabadjára engedtem álmaimat…És azon az éjjelen zöld szemekről, tejben levő leveles mintákról álmodtam, és sötét helyeken rohantam keresztül , baljós fénycsővilágítással…és nem tudtam, hogy valami elől, vagy valami felé futottam…sehogy sem volt egyértelmű.

2010. október 5., kedd

Hatodik fejezet

Edward Cullen mellett sétáltam a szálloda széles folyosóján a liftek felé. Mit mondjak neki? Az eszem egyszerűen leblokkolt a félelemtől. Miről fogunk beszélgetni? Mi a fene közös érdeklődésünk lehetne?  Felijesztett ábrándozásomból.. Hangja lágy és meleg volt.
„Milyen régen ismeri Rosalie Hale-t?”
Óh, egy könnyű kérdés, kezdetnek.
„Az első év óta, akkor költöztünk össze. Jó barátnőm.”
„Hmmm…” – válaszolta elmerülten. Vajon mire gondol?
Elértük a lifteket, és megnyomta a hívógombot. A lift majdnem azonnal megérkezett, és egy szenvedélyesen összeölelkező fiatal pár volt benne.
Amikor kinyílt az ajtó, meglepődtek, zavarba jöttek és szétugrottak, és szégyenlősen néztek, mindenhova máshova, csak nem ránk. Cullen és én beléptünk a liftbe, én megpróbáltam faarcot vágni, de nem ment, így inkább a padlót bámultam vörösödő arccal.. Felsandítottam Cullenre a szempilláimon keresztül, úgy láttam mintha halványan mosolygott volna, de elég nehéz volt megállapítani. A pár sem szólt semmit, így csendben érkeztünk meg az első szintre. Még a hülye liftcsengő-hang sem szórakoztatott bennünket.
Ahogy a liftajtó kinyílt, Cullen megfogta a kezemet,  szorosan átkulcsolta hosszú, hideg ujjaival. Éreztem, hogy a szokásos remegés átfut rajtam, és a már amúgy is gyors szívverésem még gyorsabb lett. Kézen fogva kivezetett a liftből, és a mögöttünk becsukódó ajtó elfojtotta a fiatal párból feltörő nevetést. Cullen vigyorgott.
„Mi van a liftekkel?”- motyogta.
Átvezetett a szálloda hatalmas, nyüzsgő előcsarnokán, majd ki az ajtón. Elkerülte a forgóajtót, én meg azon tűnődtem, vajon azért-e, mert nem akarta elengedni a kezem. Enyhe májusi vasárnap volt odakinn. A nap sütött, a forgalom csendes volt. Balra fordultunk és elsétáltunk  a sarokig, a kereszteződésnél megálltunk és vártunk a gyalogátkelőhely lámpájánál, hogy zöldre váltson. Még mindig fogta a kezemet. Az utcán vagyok Edward Cullennel és fogja a kezemet. Még soha senkivel nem voltam kézen fogva… egy kissé szédült és zsibbadt voltam egyidejűleg… Visszafojtottam a hülye vigyort, ami az arcomra akart kiülni…Próbálj meg laza lenni, Bella – könyörgött a kisördög bennem.
A zöld emberke feltűnt és elindultunk. Négy háztömbnyit mentünk, elértük a Portland Kávéházat, ahol elengedte a kezemet és kinyitotta az ajtót előttem. Beléptem.
„Válasszon egy asztalt, én hozom az italokat. Mit szeretne?” – kérdezte udvariasan, mint mindig.
„Én…ööö…English Breakfast teát kérek, filter és tej nélkül.”
Felemelte a szemöldökét.
„Nem kávét?”
„Nem szeretem a kávét.”
Mosolygott.
„Oké. Filtermentes tea. Cukrot?”
Egy pillanatra úgy gondoltam, kedveskedik, és elvörösödtem…de szerencsére a kisördög seggbe rúgott…
Ne legyél hülye – akarsz cukrot ?
„Nem, kösz” – és lenéztem összefont ujjaimra.
„Valamit, enni?”
„Nem, köszönöm.” Megráztam a fejem és ő elment rendelni.
Egész nap tudnám bámulni. A pultnál állt és türelmesen várta, hogy kiszolgálják. Magas, széles vállú, vékony…és a hogy a nadrágja áll a csípőjén…Óh, én…Egyszer vagy kétszer átfuttatta kecses ujjait már-száraz-rendezetlen haján. Hmmm…Én szeretném ezt csinálni.
A gondolat hívatlanul érkezett, és már megint éreztem, hogy pirulok. Beharaptam a szám szélét és újra a kezeimet bámultam, nem akarva tudni, hogy önakaratú gondolataim merre visznek.
„Mit nem adnék, ha tudnám, mire gondol.” – érkezett vissza Cullen és rám bámult.
Úgy gondolom, elvörösödtem…igeeen, pont arra gondoltam, hogy beletúrok a hajadba, kíváncsian arra, hogy tényleg olyan lágy-e, mint amilyennek látszik. Megráztam a fejem.
Tálcát hozott, amit letett a kis kerek sötét fa asztalra. Átnyújtotta nekem a csészét, a kis teás kancsót és egy kistányért, amin egy teás zacskó árválkodott. ’Twinings English Breakfast’ , a kedvencem. Neki kávéja volt, aminek a tetején egy levélminta volt tejből…hogyan csinálják ezt?-  méláztam el. És hozott magának egy fekete áfonyás muffint is. Leült szemben velem, lábait keresztbe rakta. Olyan…fesztelen volt, kényelmesen érezte magát a bőrében. Irigy voltam rá. Itt vagyok én, teljesen esetlen, összerendezetlen, képtelenül arra, hogy A-ból B-be jussak anélkül, hogy hasra ne esnék.
„Mire gondol?” – ösztökélt szólásra.
„Ez a kedvenc teám.” – a hangom csendes, lehelet finom – áá, csak képtelen vagyok elhinni, hogy szemben ülök Edward Cullennel egy kávéházban, Portlandban.
Némileg rosszallóan nézett rám…tudta, eltagadok valamit. Beleejtettem a teazacskót a teás kancsóba, majd azonnal ki is halásztam azt a kanalammal és a kistányérra tettem. Félrehajtotta a fejét, kötekedően nézve rám.
„Feketén és gyengén szeretem a teát.”
„Értem. A barátja ?”
Whoa…Mi?… „Ki?”
„A fotós. Jacob Black.”
Mi alapján jutott erre a következtetésre? Idegesen nevettem.
„Nem, Jake nagyon régi barátom, együtt nőttünk fel, olyan félidős alapon. Ő onnan jött, ahol apám lakik. Miből gondolja, hogy a barátom?”- most már tudni akartam.
„Ahogy ön rámosolygott, és ő vissza önre.” - zöld tekintete fogva tartotta az én tekintetemet.
Olyan nyugtalanító volt. Elakartam fordítani a tekintetemet, de azon kaptam magam..hogy lenyűgözött.
„Majdnem családtag…” – suttogtam.
Cullen finoman bólintott, láthatólag megelégedett a válaszommal, és lenézett a muffinjára. Hosszú ujjaival ügyesen lebontotta a muffin papírruháját…megbűvölten néztem.
„Kér egy kicsit?” – kérdezte és az az elbűvölő titkos mosoly visszatért arcára.
„Nem, köszönöm.” – ráncoltam a homlokomat és már megint a kezemet bámultam.
„És az a fiú, tegnap, az üzletben, ő nem a fiúja?”
„Nem, Mike csak haver. Mondtam tegnap.” – oh, ez egyre idétlenebb helyzet.
„Miért kérdezi?”
„Idegesnek tűnik a férfiak közelében.”
Szent szar… Csak körülötted vagyok ideges… Cullen.
„Megfélemlítőnek találom önt…” – skarlátvörös lettem, de mentálisan vállon veregettem magam az őszinteségemért, és már megint a kezeimet néztem.
Levegőért kapott.
„Jobb is ha ijesztőnek talál”- mormolta.
„Ön nagyon őszinte. Kérem, ne nézzen lefelé. Szeretem látni az arcát. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbáljam kitalálni, mire gondol.”
Rábámultam.
„Meg tudja mondani mire gondolok?” – azt gondoltam, valójában csúfolódok vele, nem létezik, hogy meg tudja mondani mire gondolok…legalábbis nagyon remélem, nem.
„Nem…és ez elég frusztráló. Általában elég jól felmérem az embereket. De ön…ön nagyon titokzatos.”
Az vagyok? Wow…és ez hogy látszik rajtam?  És gondolatban összezavarodtam…Én, titokzatos. Nem létezik.
„Kivéve, természetesen, mikor elpirul, ami elég gyakori. Olyankor igazán szeretném tudni, hogy miért pirult el.” – és egy kis darab muffint dobott a szájába, és elkezdte lassan rágni, a szemét nem véve le rólam.
És ez, mintha jel lett volna, elpirultam. A francba!
„Nos, ön nagyon fölényes.” – vágtam vissza csendesen.
Felhúzta a szemöldökét, és ha nem tévedek, halványan elpirult.
„Az vagyok, mindig. A magam útját járom, Isabella” – morogta – „Mindenben.”
„Nem kételkedem benne. Miért nem engedi meg, hogy a keresztnevén szólítsam?” – magam is meglepődtem az arcátlanságomon.
Mi a fenéért lett ilyen komoly ez a beszélgetés? Nem úgy zajlik ahogy elképzeltem, hogy menni fog…nem hiszem el, hogy ilyen ellenségesen érzek iránta. Olyan, mintha figyelmeztetni akarna valamire.
„Akik a keresztnevemen szólíthatnak, azok a családom tagjai és néhány nagyon közeli barát. Én így szeretem.”
Szóval, még mindig nem mondja, hogy „’szólíts Edwardnak’. Kontroll-mániás. Nincs más lehetőség, és egy részem azt gondolta, talán jobb lett volna, ha Rose készíti vele az interjút.
Két kontroll-mániás, együtt…és természetesen Rose szőke…mint a nők az irodájában…és gyönyörű – emlékeztetett a kisördög a fejemben. Nem tetszett a gondolat, hogy Edward és Rose…
Kortyoltam a teámból, ő bekapott egy újabb kis darabot a muffinjából.
„Egyedüli gyerek?”
Whoa…irányt váltott.
„Igen.”
„Meséljen a szüleiről.”
Minek akar erről tudni…ez olyan unalmas.
„Anyám Floridában él az új férjével,Phillel, apám Forksban lakik, ő a rendőrfőnök.”
„Kicsi volt, amikor elváltak?”
„Igen.”
Mérgesen nézett rám…
„Nem mond el túl sokat magáról, ugye?” – mondta szárazon, elgondolkodva dörzsölgetve az állát.
„Mint ahogy ön sem.”
„Ön már meginterjúvolt egyszer, és néhány feltérképező kérdést onnan szedtem” –vigyorgott rám.
Szent szar. Emlékszik a ’buzi’ kérdésre. Még egyszer megalázottnak éreztem magam. Évek fognak elmúlni, tudom, egy egy hetes intenzív terápiára kell járnom, hogy ne érezzem magam zavarban ahányszor ez a momentum eszembe jut. Elkezdtem hadoválni anyámról, csak hogy blokkoljam az emléket.
„Az anyám fantasztikus. Fiatalos, bolondos…Hiányzik. Most ott van neki az új férje, és remélem ,hogy Phil rajta tartja a szemét és összeszedi a romokat, amikor anyám szórakozottsága miatt a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt eltervezte.” – mosolyogtam szeretettel…már régen láttam anyámat.
Edward feszülten figyelt rám, és néha ivott a kávéjából. Tényleg nem kellett volna a száját néznem…olyan felkavaró. Azok az ajkak…
„És az apja?”
„Ööö, nos… Charlie olyan szótlan. Rendetlenül eszik – de bármennyire is próbáltam megtanítani a főzés tudományára…csak az alap dolgokat tudja sütni, gyorskaja és fánkzabáló zsaru. Szereti nézni a sportcsatornát, és horgászik…ez minden.”
„ Úgy hangzik, mintha felelősnek érezné magát értük. Mintha ön lenne a szülő. Nehéz lehet ez egy fiatal lánynak.”
„Nem találom nehéznek.” –  hova akar ezzel az egésszel kilukadni?
„Beszéljen a szüleiről most ön.”- ketten vagyunk ebben a játékban.
Vállat vont.
„Apám nagyon sikeres orvos, anyám lakberendező. Seattle-ben élnek.”
Kíváncsi lettem Dr és Mrs Cullenre, akik három gyereket fogadtak örökbe, és akik közül egy gyönyörű ember lett  és a világ kereskedelmét egyedül uralja.
„És a testvérei mit csinálnak?”
„Emmet a kivitelezésben tevékenykedik, a húgom Párizsban tanul a divatszakmában a egyik tervező-divatháznál…” - hirtelen bosszúsnak látszott. Mint aki nem akar beszélni magáról vagy a családjáról.
„Párizs. Azt hallottam, szép hely.” – jegyeztem meg. Miért nem akar a családjáról beszélni? Mert örökbe fogadták?
„Gyönyörű város. Volt már ott?”
„Soha nem hagytam el az amerikai kontinenst…”
Úgy. Visszatérünk az általánosságokhoz. Mit rejteget?
„Szeretne oda menni?”
„Párizsba?” Ez megzavart… a hangom természetellenesen magas lett.. ki ne akarna Párizsba menni?
„Persze. De igazából Angliába szeretnék eljutni.”
Oldalra biccentette a fejét, mutatóujjával végigsimította alsó ajkát…oh, istenem…
„Mert…?
Gyorsan pislogtam. Koncentrálj, Swan…
„Nos, Shakespeare, Austen, a Brontë nővérek, Thomas Hardy hazája…Látni szeretném a helyet, ami ezeket az embereket gyönyörű könyveik megírását inspirálta.”
Ez az egész beszélgetés az irodalomról arra emlékeztetett, hogy mennem kell ismételni. Ránéztem az órámra.
„Jobb, ha megyek… tanulnom kell.”
„Vizsgák?”
„Igen. Kedden kezdődnek majd.”
„Hol van Miss Hale autója?”
„A hotel parkolójában.”
„Visszasétálok önnel.”
„Köszönöm a teát…Mr Cullen.”
Mosolyra húzta száját, azt a furcsa, van egy óriási nagy titkom mosolyt.
„Nincs mit, Isabella. Örömömre szolgált. Jöjjön.” – utasított és kezét nyújtotta felém.
Bódultan megfogtam, és követtem kifelé a kávézóból.
Visszasétáltunk a hotel felé, és szeretném azt mondani, hogy barátságos csendben tettük ezt. Olyan hűvös és tartózkodó volt, mint általában. Ami engem illet, fogcsikorgatva próbáltam megemészteni, hogy kis kávézós délelőttünk elmúlt. Úgy éreztem, mintha állásinterjún lettem volna, csak azt nem tudtam milyen jellegű állásra…
„Mindig farmert hord?” – kérdezte, hirtelen előbújt a páncélja alól.
„Legtöbbször.”
Bólintott. Az átkelőhelynél álltunk, ami a hotelhez vezetett. Az eszem egy helyben járt…Milyen különös kérdés. És tudtam, hogy együtt töltött időnk véges, és teljesen elpocsékoltam…tudtam. Biztos van valakije.
„Van barátnője?”- csúszott ki a számon...Szent szar- ezt hangosan mondtam ki!
A szája félmosolyra ferdült és lenézett rám.
„Nincs Isabella, nem szoktam senkivel járni” – mondta lágyan.
Oh…ez vajon mit jelent?  Nem buzi – vagy mégis – a szarba! Hazudott az interjú alatt. És egy pillanatra azt gondoltam, hogy ad néhány jelet… némi kulcsot a titokzatos kijelentéséhez, de nem. Mennem kell és össze kell szednem a gondolataimat. El kell szakadnom tőle. Tovább sétáltam és megbotlottam, kiszédülve az útra.
„A francba, Bella!” kiáltott Edward, és erősen meghúzta  a kezemet, amit fogott, így nekiestem, ahogy egy biciklis, aki rossz irányban haladt az egyirányú úton, elsuhant mellettem, éppen csak elvétve engem. Mindez nagyon gyorsan történt, az egyik pillanatban még estem, a következőben már a karjaiban tartott, melléhez szorítva, hogy érezhettem tiszta, élő illatát. Frissen mosott lenvászon és valami drága fürdőhab illata volt. Oh, egek, bódító. Mélyen beszívtam illatát.
„Jól érzed magad?” – suttogta. Egyik karját körém fonta, magához szorítva vele, míg a másik keze ujjaival lágyan megsimította az arcomat, finoman tapogatva, vizsgálva. Hüvelykujja végigsimított az alsó ajkamon és hallottam, hogy elakad a lélegzete. A szemembe nézett és én fogva tartottam izgatott, égő tekintetét egy pillanatra, vagy lehet, hogy örökre, de végül a figyelmem a gyönyörű szájára siklott… Istenem… És először a huszonegy évem alatt – szerettem volna, ha megcsókolnak. Érezni akartam a száját magamon…


2010. október 2., szombat

Ötödik fejezet


Rose magán kívül volt.
„De mit keresett Newton-éknál?”
A mobilomról hívtam, elrejtőzve a raktár mélyén, a bolt hátuljában.
„Ó, erre volt dolga, és most túrázni indul.” – mondtam halkan, próbáltam közömbösnek hallatszani.
„Nem hiszem, hogy véletlen, Bella. Talán azért volt ott, hogy téged lásson,” spekulált Rose izgatottan.
A szívem meglódult a feltételezésre,de ez rövid idejű élvezet volt. A sötét valóság az, hogy üzleti okok miatt van itt. A valóság kiábrándító volt.
„Az egyetem farm-szekcióját látogatta meg. Valami kutatást támogat.”
„Óh, igen, adott 2,5 milkát a tanszéknek.”
Wow.
„Honnan tudod ?”
„Bella, újságíró vagyok…és írtam egy rövid életrajzot erről a fazonról. Az a dolgom, hogy erről is tudjak.”
„Oké, Carla Bernstein, csak nyugalom! Nos, akarod azokat a fotókat?”
„Persze, hogy… csak az a kérdés, hol csináljuk meg azokat.”
„Meg kell kérdeznünk tőle. Azt mondta, itt marad ma estére.”
„Tudsz vele beszélni?”
„Megadta a mobilszámát.”
Rose hallhatóan levegőért kapott.
„A leggazdagabb, legelérhetetlenebb, legtitokzatosabb nőtlen pasi Washington államban, megadta Neked a mobilszámát?!”
„Ööö…igen.”
„Bella, tetszel neki. Ne is tagadd!” – sóhajtott a telefonba.
„Rose, csak megpróbált kedves lenni.” És ahogy kiejtettem a szavakat, rögtön tudtam, nem igazak. Edward Cullen nem kedves volt…udvarias volt… és az a rövid halk suttogás – esetleg Rose-nak igaza van. A fejem beleborzongott a gondolatba, hogy talán, esetleg,  lehet hogy tetszek neki…Végül is azt mondta, örül, hogy nem Rose készítette az interjút. Csendes vidámsággal öleltem át magam, egyik oldalról másik oldalra ringatózva, megengedve magamnak egy rövid pillanatot, eljátszván a lehetőséggel, hogy talán kedvel engem.
Rose visszarángatott a valóságba.
„Nem tudom, kit tudunk megszerezni, hogy megcsinálja a képeket. Eric a fényképészünk nem, mert hazament erre a hétvégére  Idaho Falls-ba. Dühös lesz, hogy elszalasztja a lehetőségét annak hogy képet készítsen Amerika vezető vállalkozójáról.”
„Hmmm… Mi a véleményed Jacobról?”
„Nagy ötlet. Te kéred meg. Neked mindent megtesz. Azután hívd fel Cullent és kérdezd meg, hol akar velünk találkozni.”  Rose irritálóan hetyke, ha Jake-ről van szó.
„Azt gondolom, te hívhatnád fel.”
„Kit? Jacobot?”
„Nem. Cullent.”
„Bella, te vagy az egyetlen aki kapcsolatban vagy vele.”
„Kapcsolat!” – sikítottam a fülébe, a hangom több oktávval emelkedett.
„Nem is ismerem a pasit.”
„Te legalább találkoztál már vele” – mondta, egy kissé csípősen
„És úgy néz ki, meg akar közelebbről ismerni, Bella – hívd fel!” – förmedt rám, és letette a telefont. Néha olyan főnökös - mérgesen néztem a készülékre és kiöltöttem a nyelvemet rá.
Üzenetet hagytam Jacobnak, mivel Mike bejött a raktárba, túrazoknit keresni.
„Nagy a forgalom odakinn, Bella” – mondta, nem barátságtalanul és inkább a padlóhoz szólva.
„Igen, uhm, sajnálom” – mormoltam, és elindultam kifelé.
„Na, és honnan ismered Edward Cullent? – állított meg Mike, a hangja csöpögött a kíváncsiságtól.
„Készítettem vele egy interjút a ’Szemtanúnak’. „Rose nem érezte jól magát”, vontam meg a vállamat , próbálva közömbösnek látszani.
„Edward Cullen, a Newtonéknál..hm, ezt add össze.” – lelkesedett Mike.
„Na, és mit csinálsz  ma este ? Nem jössz el egyet inni, vagy valami ?”
Akárhányszor haza jött, mindig megkérdezte tőlem. És én mindig nemet mondtam. Ez már rituálé volt közöttünk. Mindig az volt a véleményem, hogy a főnök fiával ne randevúzzunk. Azonkívül, Mike olyan mint minden igazi amerikai-fiú –a szomszédból… de nem az a szó szerinti elképzelt hőstípus. És Cullen az? Kérdezte a kisördög a fejemben, szemöldök felhúzva. Elküldtem a fenébe.
„Nem a családdal vacsorázol Anyukád születésnapján?”
„Az holnap lesz.”
’Majd valamikor máskor, Mike, ismételnem kell ma este. Jövő héten lesznek a záróvizsgáim.”
„Bella, egy napon majd igent fogsz mondani” – mondta csendesen és rám mosolygott. Gyorsan kimentem az üzletbe.

~.~

„De én tájat fényképezek, nem embereket, Bella.”
„Kérlek, Jake?” – kérleltem, körbejárva a nappalit, és kinéztem az ablakon a tűnő esti fényekbe.
„Add ide azt a telefont” – ragadta el a hallgatót tőlem Rose, hátradobva selymes szőke haját a válla felett.
„Idefigyelj Jacob Black, ha szeretnél egy címlapot a kiállításodról, akkor holnap megcsinálod ezt a fotósorozatot, kapisgálod?”
Rose félelmetes tud lenni.
„Jó. Bella vissza fog hívni a részletekkel, hogy hol és mikor lesz. Találkozunk holnap.”
Lecsapta a mobilomat.
„Elrendezve. Amit most tudnunk kell, az hogy hol és mikor. Hívd fel.”
Odanyújtotta a telefont nekem, és én fizikai rosszullétet éreztem.
„Hívd Cullent. Most!”
Savanyúan néztem vissza rá, és a hátsó zsebembe nyúltam a névjegykártyáért. Nagy levegőt vettem és remegő ujjakkal tárcsáztam a számot.
A második csengésre felvette. A hangja csípős, hideg és nyugodt volt.
„Cullen.”
„Ööö…Mr Cullen, Isabella Swan vagyok.”
Nem ismertem fel a saját hangomat, nagyon ideges voltam. Rövid szünet következett és én belül megremegtem…
„Miss Swan. Milyen kellemes ön felől hallani” – változott meg a hangja. Meglepődött, gondolom…és olyan meleg a hangja…csábító még telefonon keresztül is. A lélegzetem megakadt és elpirultam. Tudatában voltam, hogy Rosalie Hale szájtátva bámul rám, ezért gyorsan kimentem a konyhába, hogy kikerüljek a figyelme alól.
„Ööö… akkor megengedi a fényképek készítését a ’Szemtanú’ számára?” Lélegezz Bella, lélegezz. A tüdőm hirtelen levegőért kapott. ”Holnap… ha megfelelne. Hol lenne alkalmas az ön számára, Uram?
Szinte láttam a szfink-szerű mosolyát, telefonon keresztül is.
„A Heathmanban lakom Portlandban. Megfelel mondjuk holnap reggel 9:30-kor ?”
„Oké, akkor ott találkozunk.”
Ó, tisztára szenvelgő és lihegő voltam, egy gyerek, nem mint egy felnőtt nő, aki szavazhat és legálisan ihat Washington államban.
„Várom az alkalmat, Miss Swan”
És szinte láttam a komisz csillanást a zöld szemeiben.
Hogy tud öt kicsi szóban ilyen szívfájdító ígéret lenni?” Letettem a telefont. Rose továbbra is nyitott szájjal bámult rám, a legteljesebb megrökönyödéssel az arcán.
„Isabella Marie Swan. Neked tetszik ez a pasi… Soha nem láttalak és hallottalak ilyen nagyon…nagyon… mesterkéltnek senkivel. Te elpirultál.”
„Oh Rose, tudod hogy mindig elpirulok. Ez a gyártási hibám. Ne legyél már ilyen nevetséges. Csak zavarba hoz, ez az egész.” – vágtam vissza neki, és ő meglepetten pislogott rám…Én nagyon ritkán szoktam kifakadni. Felhívtam Jake-t és megmondtam neki hogy felszedjük holnap reggel útban a Heathman felé.
„Szóval a Heathman”  - mormolta Rose – „felhívom az igazgatót, hogy biztosítson nekünk helyet a fotózáshoz a hotelben.”
„Készítek levest, aztán tanulnom kell”
Nem tudtam elrejteni azt, hogy idegesített a jelenléte, úgyhogy kilépdeltem konyhába.

~.~

És egész éjjel nem aludtam, hánykolódtam, forgolódtam. Zöld szemekről, levegőző nadrágokról, hosszú lábakról és sötét, nagyon sötét erdei helyekről álmodtam. Kétszer ébredtem fel éjjel arra, hogy a szívem kiugrik a helyéről. Ó, valóban nagyon jól fogok kinézni holnap alvás nélkül, szidtam magam, megpofoztam a párnámat és próbáltam megnyugodni.

~.~

A Heathman Portland belvárosában van. Ez egy nagyon látványos, barnakőből készült épület, amit még a válság előtt építettek a húszas évek végén. Jake, a barátja Sam és én az én furgonommal mentünk. Rose az ő Z4-esével, mivel nem fértünk el mindannyian a furgonban. Sam Jake segédje…ő fog segíteni a világításban. Rose rendezett számunkra egy ingyen szobát délelőttre, cserébe azért, hogy a cikkben megemlíti a hotelt is. A tárgyalás során ecsetelte, hogy Edward Cullennel a CullenHolding főnökével készítünk ott fényképeket, és így egy lakosztályt kaptunk…Mr Cullen már elfoglalta a legnagyobb lakosztályt, így nekünk csak egy normál lakosztály jutott. A túl készséges, nagyon fiatal és valamilyen oknál fogva nagyon ideges üzleti vezető felkísért bennünket a szobába. Úgy gondolom Rose szépsége és parancsoló modora fegyverezte le. Kezes bárány  Rose  kezeiben.  A szobák elegánsak, visszafogottak, melegen berendezettek voltak. Kilenc óra volt, volt fél óránk, hogy összekészülődjünk. Rose teljes lendületben volt.
„Jake, az előtt a fal előtt csináljuk a képeket, egyet értesz?” Nem várt választ.
„Sam, pakolj le a székekről, Bella kérd meg a szobaszervizt, hozzanak fel egy kis frissítőt és értesítsék Cullent, hogy melyik szobában vagyunk.”
Igenis, hölgyem – egy zsarnok volt. Szemeimet forgatva tettem, amit mondott.
Fél órával később Edward Cullen besétált a lakosztályba. Szent szar! Kigombolt nyakú fehér ing, szürke, csípőre simuló flanel nadrág volt rajta. Rendetlenül álló haja nedves volt a zuhanyozástól. A szám kiszáradt, ahogy ránéztem. Istentelenül jól néz ki…Egy harmincöt körüli jól fésült, borostás, sötét öltönyös, nyakkendős férfi követte, aki egyből a sarokba ment és ott állt, kék szemével közömbösen nézett bennünket.
„Miss Swan, hát újra találkozunk.”
Kezet nyújtott felém és megráztam azt, sűrűn pislogva rá. Oh, anyám…ó valóban…olyan…wow.. és amikor megérintettem a kezét, újból átfutott az a kellemes borzongás rajtam, felgyújtva a belsőmet. Elpirultam, és biztos voltam benne, hogy akadozó légzésem hallható volt.
„Mr Cullen, ez Rosalie Hale,” sóhajtottam és intettem a kezemmel Rose felé, aki előre jött, nyíltan a szemébe nézve Cullennek.
„Az állhatatos Miss Hale. Üdvözlöm” – mosolygott halványan, látszott rajta, hogy kiválóan szórakozik.
„Jobban van már? Isabella mondta, hogy rosszul érezte magát a múlt héten.”
„Köszönöm, jól vagyok, Mr Cullen.” – rázta meg a kezét szemrebbenés nélkül, és emlékeztem rá, hogy Rose magániskolába járt, a családjának elég pénze volt, hogy magabiztos legyen és tudatában legyen a világban elfoglalt helyének. De soha nem élt vissza ezzel. Bámultam őt ezért.
„Köszönöm, hogy időt szakított erre.” – és egy professzionális, udvarias mosolyt villantott Cullenre.
„Számomra megtiszteltetés” – válaszolta a férfi, újból felém fordítva zöld tekintetét, és én újból elpirultam. A francba.
„Ez Jacob Black, a fotográfusunk.” – mondtam vigyorogva Jake-re, aki szeretettel mosolygott vissza rám. Ahogy rólam Cullenre vándorolt a tekintete, úgy vált az hideggé.
„Mr Cullen.” – bólintott Jake.
„Mr Black,” – Cullen arckifejezése megváltozott ahogy felmérte Jake-t.
„Nos, hol szeretné, hogy …?” Jake hangja kissé fenyegető volt.
De Rosalie nem engedte, hogy Jake irányítsa a show-t.
„Mr Cullen, ha lenne olyan szíves leülni ide? Vigyázzon a világítás kábeleivel. És készítenénk néhány álló képet is.” – vezette Cullent a székhez, ami a fal mellett állt. Sam felkapcsolta a fényeket, egy pillanatra elvakítva Cullent, azután ő és én hátra álltunk és néztük ahogy Jake fényképezett. Jake készített egy csomó képet kézi kamerával, kérve Cullent, hogy forduljon erre, majd arra, emelje a kezét, majd tegye le, aztán Jake az állványhoz lépett és még több fotót készített. Cullen türelmesen ült és pózolt legalább húsz percig, és nagyon természetesnek tűnt. A kívánságom valóra vált. Állhattam és csodálhattam őt, nem olyan nagyon messziről…kétszer összekapcsolódott a tekintetünk, és úgy kellett elszakítanom magam smaragdzöld tekintetétől.
„Elég az ülőkből”  szólt közbe Rosalie újból.
„Felállna, Mr Cullen ?” – kérte.
Cullen felállt és Sam odament, hogy elvegye a széket. Jacob Nikonjának csattogása újra kezdődött.
Öt perc múlva Jacob megszólalt:
„Azt hiszem, elég képet készítettünk.”
„Nagyszerű” – mondta Rose.
„Nos, még egyszer köszönöm, Mr Cullen.” – rázott kezet vele Rose majd Jake is.
„Én köszönöm. Már várom a cikk megjelenését.” – mormolta Cullen és az ajtó felé indult. Ahol én álltam.
„Sétálna velem, Miss Swan?”- kérdezte csendesen.
„Persze…” – mondtam és teljesen paff voltam. Idegesen néztem Rose-ra, aki csak a vállát vonta felém. Észrevettem, hogy Jacob összevonja a szemöldökét mögötte és felém bámult.
„Szép napot mindenkinek” – mondta Cullen a szobában levőknek, kinyitotta az ajtót és félreállt, hogy előre engedjen. Szent tehén, mi ez az egész? Mit akarhat? Álltam idegesen a folyosón, amíg kijött a szobából. Mr Jól Fésült a jól szabott öltönyében követte őt.
„ Majd hívom, Taylor” – mormolta a Jól Fésültnek, és a Taylor nevű kíséret elvándorolt a folyosón. Cullen felém fordította égő tekintetét. Mi a szar……valami rosszat csináltam?
„Kíváncsi vagyok, csatlakozna-e hozzám egy kávéra ma reggel?”
A szívem a torkomba ugrott…egy randevú. Edward Cullen randevút kér tőlem.
’Azt kérdezi, kérsz-e kávét…lehet úgy gondolja, nem vagy még ébren.’ – hűtött le a kisördög gúnyosan a fejemben. Idegesen megköszörültem a torkomat.
„Mindenkit nekem kell hazavinnem” – mormoltam bocsánatkérően és összefontam ujjaimat magam előtt.
„TAYLOR” – szólt ő hangosan, én meg ijedten ugrottam egyet. Taylor, aki még visszavonulóban volt a folyosón, felénk fordult.
„Taylor vissza tudja őket vinni- az egyetemre mennek?”
Bólintottam, túl kábult voltam ahhoz, hogy szóljak.
„Taylor a sofőröm. Van egy nagy 4x4-es velünk, úgyhogy a felszerelést is el tudja vinni.”
„Mr Cullen?” – kérdezte udvariasan Taylor, ahogy odaért hozzánk. Az arca rezdületlen volt.
„Kérem, elvinné a fényképészt, annak asszisztensét és Miss Hale-t vissza a lakóhelyükre?
„Természetesen, Uram,” – válaszolta Taylor.
„Nos, így most el tud velem jönni egy kávéra?”
Homlokráncolva néztem rá.
„Ööö…Mr Cullen…ööö, ez nagyon…nézze, Taylornak nem kell elvinnie őket” – rövid pillantást vetettem Taylorra, aki sztoikusan állt ott.
„Rosalie-val autót cserélek, ha ad egy percet.”
Cullen vigyázatlanul egy kápráztató, minden fogát kivillantó ragyogó mosolyt eresztett meg felém. Oh, én…és kinyitotta a lakosztály ajtaját előttem, hogy visszamenjek. Elspuriztam mellette Rosalie-hoz, aki elmerült a beszélgetésben Jacobbal.
„Na, Bella, az hiszem tényleg tetszel neki” – mondta Rose bármilyen bevezetés nélkül. Jake rosszallóan bámult rám.
„De én nem bízok benne” – folytatta Rosalie.
Felemeltem a kezemet abban a reményben, hogy elhallgat.
„Rose, elvinnéd az én autómat és én megkaphatom a tiedet?”
„Miért?”
„Edward Cullen meghívott egy kávéra.”
Rose-nak tátva maradt a szája. Szólásra képtelen Rose…élveztem a pillanatot. Odajött hozzám, megfogott a karomnál fogva és behúzott a nappalival szomszédos hálószobába.
„Bella, van itt valami vele kapcsolatban” –és a hangja tele volt figyelmeztetéssel.
„Marha jól néz ki, egyetértek, de azt gondolom, hogy egy veszélyes alak, főleg valaki olyanra, mint amilyen te vagy.”
„Mit értesz azon, hogy olyanra, mint én?” – követeltem sértődötten.
„Egy olyan ártatlanra, mint te, tudod, hogy értem” – mondta, és én elpirultam.
„Rose – ez csak egy kávé, és holnap kezdődnek a vizsgáim. Tanulnom kell, úgyhogy nem maradok sokáig.”
Lebiggyesztette a száját. Belenyúlt a zsebébe és ideadta a kocsikulcsát. Én  odaadtam neki az enyémet.
„Akkor később találkozunk. Ne maradj sokáig, különben a keresésedre indulok.”
„Kösz, Rose.”- röviden megöleltem, és kimentem a szobából, ahol Edward Cullen várt a falhoz támaszkodva. Úgy nézett ki, mint egy nagyhírű magazinnak pózoló férfi modell.
„Oké, mehetünk kávézni” – morogtam répapirosan.
Cullen vigyorgott.
„Ön után, Miss Swan,” állt tovább és kinyújtotta  a kezét, jelezve, hogy én induljak elsőnek. Lementem a folyosón, gombóc a számban, a gyomromban pillangók verdestek, a szívem drámaian egyenetlenül vert.
Kávézni megyek Edward Cullennel… Utálom a kávét.


2010. október 1., péntek

Negyedik fejezet


„Miss Swan. Micsoda kellemes meglepetés.”
Rendületlenül és intenzíven bámult rám. Szent  ég … mi a fenét keres ez itt ? Teljesen  zilált volt a haja, úgy nézett ki, mint egy kiránduló, szürke vastag kötött szvetter, szűk farmer és túracipő volt rajta. Gondolom, az állam leesett és úgy is maradt, merthogy némi problémám támadt  összeszedni a gondolataimat,megtalálni a hangomat, mindkettő különvált a testemtől.
„Mr. Cullen,” – suttogtam, összesen ennyi volt, amit ki tudtam nyögni.
Halvány mosoly jelent meg az ajkán és a szemei vidáman csillogtak, mintha valami vidám dolog járna a fejében.
„Erre jártam” – mondta csendesen, mintegy magyarázatképp.
„Túrázok…szükségem lenne néhány dologra…Örülök, hogy újra látom Miss Swan.”
Hangja meleg és rekedtes volt, mint a sötét olvadt  csokoládé tejkaramellel…vagy valami hasonló. Kissé megráztam a fejemet. A szívem őrült iramban vert, és valamilyen okból mérgesen elpirultam kutató pillantása alatt. Teljesen magam alatt voltam attól, hogy itt állt előttem…és az emlékeim egyáltalán nem ilyenek voltak róla – nem jóképű, ő a férfi szépség megtestesítője, elkápráztató, és itt van, itt a Newtonék Kemping Paradicsomában…csak képzeljük el…
Végül magamhoz tértem, az életfunkcióim helyre álltak.
„Bella, a nevem Bella.” - motyogtam csendesen.
„Miben segíthetek, Mr. Cullen?”
Elmosolyodott, és megint olyan volt, mintha valami nagy titka lenne…Ez iszonyú zavaró volt.
Nagy levegőt vettem, felvettem professzionális itt-dolgozom-ebben-a-camping-boltban-évek-óta arcomat…Meg tudom csinálni…
„Nos, egy térkép a környező helyekről kezdőknek,” – morogta.
Oké…tudom, hogy ezek hol vannak. És megpróbáltam nemtörődömnek látszani, ahogy megkerültem a pultot, de erősen koncentráltam, hogy ne essek el a saját lábaimban, amik mintha zseléből lettek volna.
Megállapítottam, hogy a legjobb farmerom van rajtam…és igen helytelenül, elégedett voltam, hogy reggel úgy határoztam, ezt veszem ma fel.
„A térképek erre vannak…kövessen” mondtam túl élesen.
„Vezessen”…mormogott, hosszú ujjú, szépen manikűrözött kezével intett felém.
A számon kiugorni, megfojtani készülő szívemmel elindultam az egyik ruhák közötti folyosón a térképek részlege felé. Miért van itt, itt Newtonéknál? És az eszem egyik kis használatlan részében, ami valószínűleg a  medulla oblogantám (nyúlt velő) központjában található, befészkelte magát egy gondolat…miattad jött…Nem létezik!  Ezt sürgősen töröltem…Minek akarna ez a gyönyörű, hatalommal bíró, finom modorú férfi látni engem? A gondolat teljesen abszurdnak tűnt, ezért kiűztem a fejemből.
„Merre szándékozik túrázni?” – a hangom egy kissé magas volt, mintha becsíptem volna az ujjamat az ajtófélfába, vagy valami olyasmi…
„Csak valamilyen megkapó látványú, csendes helyre a környező helyeken” – intett a kezével tétován…
„Az egyetem farm részlegét látogattam meg. Támogatok valamilyen kutatást a  vetésforgóval  és a talajtannal kapcsolatban.”
Látod…nem azért jött, hogy téged lásson…hallatszott a fejemben hangosan és öntelten, a fejemben levő kisördög gúnyolódott  velem. Bolondos gondolataim miatt elpirultam.
„Ez része az etessük-a-világot tervének?”
„Valami olyasmi” – értett egyet és a száját félmosolyra húzta.
„Nos, a környék térképei ezen a részén vannak a térkép-szekciónak” – mutattam a térkép-állványra – és, nem tudtam rajta segíteni, de valahogy úgy éreztem, hogy inkább egy divatos GPS készülék illene hozzá…Az ujjai átfutottak a térképeken és valami megmagyarázhatatlan ok miatt félre kellett néznem.
„Ez az…úgy gondolom” – húzott elő egyet, és nekem adta. Ez a Williamette Hegy Állami Park térképe volt.
„Ez az útvonal elég forgalmas” – mondtam figyelmeztetően.
„Hmmm…Valami csendesebbre vágyom” – mondta és rám bámult…zöld szemei alaposan megvizsgáltak. Elpirultam…mi a fenéért van rám ilyen hatással? Úgy éreztem magam, mint egy tizennégy éves fruska…esetlen, mindig útban levő…
„Ez, ez az útvonal elhagyatottabb. Ez a Williamette északi része, de még a Parkerdő része.” – nyújtottam felé egy másik térképet, próbálva egyensúlyban tartani magam. Az ujjaink egy pillanatra összeértek, és mintha a villám csapott volna meg, átfutott rajtam az ismerős bizsergés. Akaratlanul levegőért kaptam ahogy éreztem az útját valahova a mélybe a hasamba.
„Járt már arra?” – kérdezte.
Megráztam a fejemet…megint nem tudtam megszólalni…Mintha mozgott volna alattam a föld….Próbálj meg nyugodt maradni, Bella…kérte a zaklatott tudatalattim.
„Úgy gondolom, mindketten tudjuk, hogy a sétálás nem nekem való Mr. Cullen.”
Nem tudtam a szemébe nézni, az túlságosan ragyogott ehhez.
„És mi való magának, Isabella?” – kérdezte lágyan. Titokzatos mosolya visszatért.
„Könyvek…” préseltem ki magamból a szót, és belül…azon az ismeretlen helyen a medulla oblogantámban égő ideg-impulzusok sikoltották…Te! Te vagy az aki nekem való! Ezt rögtön lecsendesítettem, teljesen letaglózott, hogy a lelkemnek mennyire nem helyénvaló ötletei vannak.
„Milyen könyvek?” – biccentette egyik oldalra a fejét….miért érdekli annyira?
„Oh…tudja, a szokásos…klasszikusok…főleg angol irodalom.”
És akkor hosszú mutató ujja és hüvely ujja közé fogta állát, ahogy megfontolás alá vette válaszomat…vagy csak egyszerűen untattam és ezt próbálta elrejteni.
„Van még valamire szüksége?” – próbáltam eltérni a tárgytól – a kezei az arcán nagyon szédítőek.
„Nos…nem tudom. Mit ajánlana?”
„Nadrág” – válaszoltam , és tudtam, nem tudok parancsolni az ajkaimat elhagyó szavaknak tovább.
Felemelt szemöldökkel nézett rám. Jól mulatott…ismét.
„A farmer nem túl jó túrázáshoz.” – ecseteltem gyorsan.
„Ha nedves lesz a farmerja nehéz lesz, nehezen szárad, dörzsölni fog…a teste hőmérsékletet veszít…” – ahogy kimondtam a szót ’test’ éreztem, hogy arcomat elönti a forróság megint…
„Nos, nem igazán szeretném, ha bárhol is dörzsölt lennék” – morogta szárazon.
„Jobb, ha veszek egy nadrágot…tud ajánlani egyet?”
„Ööö…valami könnyűre, jól szellőzőre van szüksége.”
„Rendben…vezessen, Miss Swan.”
Oh, ne…Erre nem számítottam…
„A ruhák erre vannak.” – gyakorlatilag nyöszörögtem. Ami következik az valószínűleg a legkényelmetlenebb tapasztalata lesz kempingcikk árusító karrieremnek, a mélypontja Newtonéknál töltött időmnek.
Fogva tartottam egy Görög Istent a próbafülkében és könnyű túranadrágokat adogattam be neki. Hogy történhetett ez meg? Végre kiválasztott egy tengerészkék nadrágot.
„Hogy nézek ki benne? Ezt most magamon hagyom Miss Swan” –mondta, és én olyan színű lettem, mint egy kommunista jelkép.
„Van még valamire szüksége?” –cincogtam.
Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
„Hogy áll a cikk?”
Egy teljesen normális kérdést tett fel nekem… távol az egész félreérthető beszédtől… a nadrágváltástól…egy kérdést, amire tudok válaszolni. Belekapaszkodtam két kézzel, mint egy életmentő övbe – hogy őszinte legyek.
„Nem én írom. Rosalie…Miss Hale, a szobatársam, ő az író – és nagyon elégedett vele. Ő a magazin szerkesztője, és természetesen, teljesen lesújtott volt, hogy nem ő tudta a riportot megcsinálni, személyesen.” – úgy éreztem, mint aki feljöhetett levegőért…egy normális beszélgetés.
„Az egyetlen gondja, hogy nincs egy eredeti fotója önről.”
Összehúzott szemöldökkel nézett rám.
„Milyen jellegű fényképet akar?”
Rendben…Erre a válaszra nem készültem fel. Megráztam a fejem, mert nem tudtam.
„Nos, itt szándékozom maradni a környéken holnap, úgyhogy…” – halkult el.
„Hajlandó egy fotózásra?” – a hangom megint cincogó lett. Rose a hetedik mennyországban lesz, ha ezt össze tudom hozni. És akkor holnap újra láthatod…a sötét helyen a kisördög az agyamban csábítóan suttogott. Elhessegettem a gondolatot – az egész teljesen bolond, nevetséges volt…
„Azt hiszem Rose nagyon örülni fog, ha találok egy fotóst is.” -  nagyon örültem, magamon kívül, szélesen mosolyogtam rá.
Az ajkai kissé szétnyíltak, mintha hirtelen levegőt vett volna, és rám hunyorított…egy pillanatra elveszettnek látszott.A a világ finoman elmozdult…a tektonikus lemezek új helyükre csúsztak.Oh, édes istenem…Edward Cullen elveszettnek néz ki.”
„Amennyiben szüksége van rám holnap.” – nyúlt a hátsó zsebébe, elővéve tárcáját.
„Itt a névjegyem. Ezen rajta van a mobilom száma. Hívjon reggel tíz előtt.”
„Oké.” – vigyorogtam fel rá. Rose oda-vissza lesz a gyönyörtől.
„BELLA!”
Mike Newton tűnt fel a folyosó éteri végéből. Ő Newtonék fia…haza jött Princetonból. Meglepetés itthon látni.
„Ööö…elnézést, egy pillanatra Mr. Cullen.” Helytelenítően nézett rám, ahogy elfordultam tőle.
Mike jó haver, valaki akivel időnként találkoztam, amikor hazajött a főiskoláról és most,
- ebben a zavart pillanatban, amikor éppen a gazdag, hatalmas, félelmetesen-mértéken-felül-attraktív kontroll mániás Cullennel vagyok – jó látni valakit, aki normális. Mike keményen megölelt… meglepően keményen.
„Bella, helló, jó hogy látlak.” – mondta lelkesen.
„Helló, Mike, hogy vagy? Édesanyád születésnapjára jöttél haza?”
„Ja – jól nézel ki, Bells, nagyon  jól” – nézett rám komolyan vizsgálódva.
Elengedett, de a karját védelmezően a vállam köré fonta. És én kitértem, zavarba jőve, tetőtől – talpig. Mike mindig is túl baráti volt velem, de tényleg jó volt találkozni vele. Felpillantottam Edward Cullenre, aki úgy nézett ránk, mint egy ragadozó madár, zöld szemei félig lehunyva, tűnődően, a szája kemény, közömbös vonallá összeszorítva. Átváltozott a hátborzongatóan előzékeny vásárlóból…valaki mássá. Valaki hideggé és távolságtartóvá.
„Mike, vevővel vagyok. Valakivel, akivel meg kell ismerkedned.” – mondtam és próbáltam eloszlatni az ellenséges tekintetet Cullen szeméből. Megragadtam Mike-ot és bemutattam.
„Bemutathatlak Edward Cullen-nek?”
Mike és Edward egymásra néztek és a levegő hirtelen megfagyott körülöttünk.
„Ööö…Mike, ez itt Edward Cullen, Mr. Cullen ez itt Mike Newton. Az ő szüleié ez a hely.”
És valamilyen irracionális oknál fogva megpróbáltam tovább magyarázkodni.
„Mike-ot azóta ismerem, mióta itt dolgozom, bár nem gyakran látjuk egymást. Mike Princetonból jött, ahol üzleti adminisztrációt tanul.” – fecsegtem. Fejezd be!
„Mr. Newton.” Edward kezet nyújtott, arca kifürkészhetetlen.
„Cullen…” Mike is kinyújtotta a kezét.
„Várjunk csak…csak nem az az Edward Cullen, a Cullen Holdings-tól?”
Mike fél nanosecundum alatt váltott át barátságtalanból elbűvölővé.
Edward udvariasan mosolygott rá, de a szeme komor maradt.
„Wow, van valami amit tehetek önért ?”
„Isabella mindent elrendezett, Mr. Newton. Nagyon figyelmes volt.”
Kinézetre közömbös volt, mondhatni fagyos, de a szavai…mintha valami mást mondott volna. Zavarba ejtő.
„Király,” – volt Mike válasza. „ Majd később találkozunk, Bells.”
„Rendben, Mike.” – néztem utána, ahogy eltűnt a raktár felé.
„Van még valami, amire szüksége van, Mr. Cullen?”
„Nem, csak a térkép és a nadrág.”
Nagy levegőt vettem és a kassza felé indultam. Tudatában voltam, hogy végig állva maradtam, egész idő alatt. Gondolatban megjutalmaztam magam egy  kis vállveregetéssel. Beütöttem a térképet és a nadrágot.
„Ötvenhárom dollár lesz, kérem.”
Felnéztem rá, és azt kívántam, bár ne tettem volna…nagyon közelről nézett rám. Zöld szemei áthatóak, tűz lobog bennük. Nyugtalanítóak.
„Kér egy táskát a farmerjának és a térképnek?” – kérdeztem, ahogy elvettem a hitelkártyáját.
„Nem, köszönöm, Isabella.” – simogatóan mondta ki a nevemet…és újra feldobogott a szívem és nehezen vettem levegőt.
„Nos, fel fog hívni, ha azt akarja, hogy fényképet készítsünk?”
Bólintottam, mert újból szólásképtelen lettem. Visszaadtam a hitelkártyáját.
„Jó. Akkor holnapig, Miss Swan. Oh – és Isabella… Örülök, hogy nem Miss Hale csinálta az interjút.” – megfordult és céltudatosan kilépkedett az üzletből, vállán a farmerral, otthagyva engem reszketve, felgyülemlett dühöngő női hormonokkal…és jó pár percig bámultam a csukott ajtót, amin kiment, otthagyva engem, hogy visszatérjek a Földre.
Oké…Kedvelem őt. Nos, ezt be kellett ismernem magamnak. Nem tudom elrejteni az érzéseimet tovább. Ez volt, ami nagyon zavarba ejtő volt, mert eddig soha nem éreztem ilyet – vonzónak találtam… nagyon vonzónak. Ez egy vesztésre álló dolog, tudtam és édes-keserű megbánással sóhajtottam egyet. De csodálhatom messziről…biztosan. Ettől nem lesz senkinek baja. És, ha holnapra tudok szerezni egy fényképészt, akkor holnap igencsak megcsodálhatom. Vágyakozva beharaptam a szám szélét és vigyorogtam magamban, mint egy iskolás lány. Most telefonálnom kell Rose-nak…és fényképészt találnom. Hmmm…